A késő középkori prédikációszerkesztés folyamatát vizsgálva született meg az ars compilandi kifejezés, amely egy olyan szövegalkotási technika, melynek szabályrendszereit a kortárs teoretikusok soha nem rögzítették. Bárczi Ildikó Ars compilandi című vaskos kötetében azonos témájú prédikációk sorát rendeli egymás mellé, hogy bebizonyítsa, a különböző szerzők alapvetően ugyanazon kulcsszavak mentén építik fel beszédeiket, és a tartalmi elemeket igen hasonló struktúrákban rendezik el. A prédikációszerkesztés folyamatát tehát szövegkorpuszok egymás mellé illesztésével igyekszik bemutatni, és így megalkotni egy általánosan érvényes elméletet.
Ezt a képet egészíti ki egy konkrét prédikációs segédkönyv többféle felhasználásának vizsgálata, mely nem rejti el sem a prédikációszerző egyediségét, sem az éppen használt segédkönyv adottságait, határait, lehetőségeit. Robertus Caracciolus Sermones de laudibus sanctorum kötetének felhasználását kétféle nézőpontból vizsgálhatjuk a rendelkezésünkre álló források alapján. Az Érdy-kódex megfelelő sermóival való összevetés során kész szövegek hasonlóságai és különbözőségei alapján tehetünk elméleti megállapításokat. Itt tehát a munkamódszer azonos Bárczi Ildikó módszerével, azzal a különbséggel, hogy az összehasonlítás eredményei nem csupán a kompilálás elméletét támasztják alá példával, hanem a Karthauzi Névtelen egyéni koncepcióját, céljait is tetten érhetjük. A másik nézőpontot a disszertációmban részletesen bemutatott De laudibus sanctorum kötet jelenti, melynek kéziratos bejegyzései az anyaggyűjtés és anyagrendezés folyamatának egy egyedülálló dokumentumát örökítik meg. Ez a forrásanyag tehát kiegészíti és megerősíti azt az elméletet, amelyet a kész beszédek összehasonlításából vonhatunk el. Bár az Érdy-kódex szerzője semmiképpen nem azonos a sermovázlatokat bejegyző prédikátor alakjával, mégis a befogadható, könnyen érthető beszéd készítésének igénye hasonló felhasználási módokat eredményezett. Így a kétféle vizsgálat szoros egységbe kapcsolódik, és ugyanannak a kötetnek hasonló igényekkel történő felhasználását érhetjük tetten.
Bárczi Ildikó négy pontban foglalja össze a nyomtatott prédikációs segédkönyvek ismérveit:
1. nagy példányszámú nyomtatott könyv 2. gazdag auktoritásanyagot tartalmaz
3. nem, vagy csak ritkán nevezik meg mint forrást
185 4. felépítése segíti az anyaggyűjtést.
Robertus Caracciolus Sermones de laudibus sanctorum kötete mind a négy szempontnak tökéletesen megfelel. Megjelenésének pillanatától igen népszerű kötet, már ugyanabban az évben több nyomda is megjelentette a munkát, és nem csupán Itáliában. A nagy példányszámot még ma is jól érzékeljük, ha a legnagyobb könyvtárak jelenlegi katalógusaiban keressük ezt a beszédgyűjteményt. A modellsermók auktoritásanyaga igen gazdag, hiszen a teológiai és humanista műveltséggel egyaránt rendelkező prédikátor tudós munkával készítette el ezt a kötetet. A kortárs dokumentumokból tudjuk, hogy ő maga rendezte nyomtatásra a gyűjteményt felismerve az új technikában rejlő lehetőségeket. Az auktoritásanyaga Cicerótól, Senecától kezdve a kortárs gondolkodókig terjed. Robertus Caracciolus prédikációs kötetei tehát elsősorban más prédikátorok (vagy igen művelt laikusok) számára készültek, ennek ellenére szinte soha nem találkozunk a nevével más prédikációs kötetekben. Így tehát a harmadik kritériumnak is megfelel, a kutató feladata, hogy felgöngyölítse a valódi forráshasználatot, szem előtt tartva a könyv hozzáférhetőségi adatait és nem utolsó sorban magát a szöveget. A kötet felépítése pedig, ahogy láttuk a részletes bemutatásban is, világos, átlátható, a liturgikus évet és a szentek hierarchiáját jól ismerő prédikátor olyan könyvet vehet a kezébe, melyben mutató nélkül is könnyen eligazodik.
Olyan kötetet tartunk tehát a kezünkben, mely az 1400-as évek végén és az 1500-as évek elején Európa-szerte kiváló segítséget nyújthatott a prédikátoroknak. Mindezek alapján került be az Érdy-kódex lehetséges forrásainak jegyzékébe ez a kötet, melyet több sermóval is bizonyítani tudtunk. A dolgozatomban vizsgált példányban a prédikátor tényleges forrásait felsoroló jegyzetek egyértelmű választ adnak a kötet használatára vonatkozóan.
A szóban elhangzó prédikációkra való felkészülés hasonló igényeket támaszt, mint az Érdy-kódex létrehozásának célja. Mindkét esetben az anyanyelvű közönség hallgatás útján fogadja be a beszédeket, így az egyszerűbb gondolatokat, illetve az érdekesebb történetek által közvetített teológiai vagy morális tartalmakat, legendákat érthetik meg. Ahogy láttuk, a Pécsi egyházmegye tulajdonában lévő Sermones de laudibus sanctorum kötet használója, jegyzetelője szem előtt tartotta ezeket a szempontokat. Ez a dokumentum tehát nem a mintaprédikációk alapján elkészült szövegen keresztül, hanem a lehetséges forrásokhoz fűzött margináliák és a tényleges forrásválasztás megörökítésével világítja meg a kompilátor céljait,
132 BÁRCZI Ildikó, Ars compilandi, Budapest, Universitas Kiadó, 2007, (Historia Litteraria 23.), 113.
186 elképzeléseit. A Pécsi prédikációvázlatok esetében latin nyelvű modellsermók alapján készült latin nyelvű beszédvázlatokat ismerhettünk meg, melyek belső használatra készültek. A pécsi hitszónok vagy saját célra, vagy prédikátortársai segítésére jegyezte fel ezeket. A beszédszerkesztés első fázisai még tisztán latin nyelvűek, az anyaggyűjtésen túl a prédikátor a saját beszédét is latin nyelven tervezi meg. A latinitás biztosítja, amennyiben nem saját célra jegyezte le a vázlatokat, hanem esetlegesen a következő hivatalos hitszónok megsegítésére, hogy az egyetemes nyelv használatával egyértelműen átadhassa az általa elvégzett munkát.
Ezekben a beszédvázlatokban az anyanyelvű hallgatóság még csak annyiban van jelen, amennyiben a tartalmi elemek kiválasztásánál megtörténik az egyszerűsítés vagy az exemplumgyűjtés. A prédikátor nyelve a latin, a népnyelv számára csupán a közvetítés eszköze, így a szóbeli prédikációra való felkészülés utolsó lépcsője az anyanyelven való megfogalmazás.
Az Érdy-kódex vizsgálatakor a kész anyanyelvű sermókat és az azonosított forrásszövegeket tarjuk a kezünkben. A Karthauzi Névtelen munkáját, annak eredetiségét és minőségét természetesen nem ítélhetjük meg három Caracciolus-beszéd felhasználásának mikéntjével. A modellsermo átalakítását, magyarítását az egyéb forrásokat felvonultató beszédek egységes vizsgálatával lehet csak megérteni, illetve az egyéni sajátosságokat megfigyelni.
A Sziénai Szent Katalin, a Páduai Szent Antal és a Szent Ferenc ünnepére írt beszédek vizsgálata rámutat arra, hogy a modellsermo kiválasztása szorosan összefügg annak felhasználási módjával is. Mindhárom beszéd megtalálható ugyanis Temesvári Pelbárt munkáiban, és a nagyszámú átvétel ellenére ezeket mégsem azok közül választja. (Ugyanez igaz a Mária-beszédekre is, melyek forrása még tisztázatlan, de a tendencia minden bizonnyal ugyanaz, mint a fent említett három itáliai szent esetében.) A Pelbárt által megalkotott beszédek ugyanis mindhárom ünnepre igen komoly, morális megfontolásokat hoznak.
Mindezek részletes kifejtésére, magyarázatára a legnagyobb egyházatyáktól hoz számos citátumot, melyek megértése előtanulmányokat és értő olvasást kíván a befogadótól. A Karthauzi Névtelen céljának tehát nem felelnek meg ezek, hiszen ő jámbor apácáknak szánja felolvasásra a beszédgyűjteményt. Robertus Caracciolus ezen ünnepekre írt sermói ha nem is egyszerűek, de nagyobb részben támaszkodnak a legendára, a szent tényleges életére, csodáira, épp ezért kisebb munka ezekből a beszédekből elhagyni a nehezebben érthető részleteket, és a színesebb, történetekben gazdagabb fejezetek átdolgozásával könnyen adhat példát az erkölcsös életre. Mindemellett a Karthauzi Névtelen mindig törekedett a legközvetlenebb rendi forrás felhasználásra. Érthető, hogy rendelkezvén egy itáliai forrással
187 inkább ezt választotta az itáliai szentekről való sermó megírásához, mint a magyar társának beszédeit. A legmegfelelőbb modellsermo kiválasztása már alapvetően megkönnyíti a prédikátor munkáját, illetve a kutató szemszögéből megfogalmazva: a ténylegesen forrásként használt prédikáció felhasználásnak módja szoros összefüggésben lehet azzal, hogy a prédikátor miért nyúl más forráshoz, mint amit beszédeinek többségében használ. Az Érdy-kódex esetében vitathatatlan tény az egyszerűsítésre való törekvés, a szövegek olvasmányosabbá tétele, a felolvasás során történő befogadás szem előtt tartása. A vizsgált beszédek összevetéséből jól láttuk, hogy mind a szerkezet megtartása, mind az elhagyások és a hozzáírások ugyanebbe az irányba mutatnak. Az auktoritások és a nyelvi megfogalmazás is egyszerűségre törekszik. Az, hogy a prédikációgyűjtemény kevéssé tanult apácák számára készült felolvasásra, közelebb visz minket az élőszóban elhangzott prédikációk világához, hiszen a Karthauzi Névtelennek hallgatás útján is érthető beszédeket kellett létrehoznia.
A Robertus Caracciolus Sermones de laudibus sanctorum című művének felhasználást bizonyító két dokumentum tehát megerősíti és egyértelmű feljegyzésekkel bizonyítja, hogy a kompilátor munkája mit is jelentett.
1. A rendelkezésre álló források alapos megismerése, azok azonnali jegyzetelése, esetleges felhasználásra való felkészítése.
2. A hivatkozható, megfelelő auktoritásnak számító szerzők kiemelése.
3. A saját prédikáció főbb tartalmi elemeinek elgondolása, melyek illeszkednek a hallgatóság befogadóképességéhez.
4. A kialakított koncepcióhoz illő források egybegyűjtése, egymás mellé helyezése.
5. A kiválasztott források tartalmi elemeinek válogatása, rendezése.
6. Végül a szöveg nyelvi-anyanyelvi megformálása.
Láthatjuk, hogy az ars compilandi mint szövegalkotási forma méltán viseli az ars nevet, hiszen a szerzőtől kiváló és többrétű szövegkezelési kompetenciát igényel, melyhez elengedhetetlenül kapcsolódik a teológiai, liturgikai és morális ismeret.
A vizsgált dokumentumok ugyanazon forrás használatának kétféle megörökítésével bepillantást engednek a középkori prédikálás világába, és világos képet adnak az anyanyelv szerepéről és fejlődéséről, ahogy a kizárólag szóbeli nyelvhasználattól eljutunk a teljes prédikációgyűjtemény magyar nyelvű megfogalmazásáig és leírásáig.
188