Tanulmányok a Napkeletről
Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2014, 259 l.
Schöpflin Aladár irodalomtörténeti szinté-zisében (A magyar irodalom története a XX.
században) mutatott rá a lap egykori etikai törekvéseire, organizátori és ízlésformáló szerepére, ugyanakkor az elfogulatlansá-gáról is híres kritikus irodalomtörténeti helyét tekintve a Nyugat mellé helyezte. A Nyugatról emlékezők szinte kivétel nélkül szólnak a Napkeletről is, mely „a Nyugat előszobája” volt – hogy Rónay György sza-vait idézzük. S hogy mennyire nem csupán mint előszoba fontos ez a lap, azt e kötet is bizonyítja.
A könyvben helyet kapó nyolc hosz-szabb tanulmány egy-egy részproblémát gondol végig. A nyitó fejezet (Klebelsberg Kuno kultúrpolitikájának egy elfelejtett fe-jezete: a Napkelet megalapítása) az 1923 januárjában indult folyóirat születésének előzményeit és közegét összegzi, beleértve az elveszített háborút és a Tanácsköztár-saság bukását követő lassú konszolidációt, illetve a Klebelsberg Kuno által a húszas évek elején foganatosított kulturális újítá-sokat (Collegicum Hungaricum, Magyar Országos Gyűjteményegyetem, oktatási reformok, „Történelmi Magyarország”
egyesületek). Ez a felvezetés jó kultúr-történeti hátteret képez a „Történelmi Magyarország” akció keretében működő egyesületek egyike, a Magyar Irodalmi Társaság tevékenységének bemutatására.
A társaság elnöke, gróf Zichy Rafaelné és alelnökei, gróf Klebelsberg Kuno és Pauler Ákos szorgalmazták (előbb még a Magyar Élet munkacímmel elgondolt) Napkelet létrehozását. A tanulmány a tár-saság lapalapítási terveit, a támogatói bá-zis megteremtését célzó intézkedéseket, valamint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségével való viszonyát vizsgálja forrásokra (naplóbejegyzésekre, levelek-re) támaszkodva, kiegészítve a Napkelet
példányszámainak alakulást a korabeli lapok, pl. a Nyugat adataival összevetve.
A kötet második tanulmánya (A Nyu-gat bevehetetlen bástyája: Vonzások és taszí-tások), mely talán a könyv legfajsúlyosabb írása, egy nagyon összetett problémakört gondolt át: azt ugyanis, miért nem sike-rült több kísérlet ellenére sem a lap főszer-kesztőjének, Tormay Cécile-nek Babitsot a Napkelet körébe vonni. Tágabb hori-zonton átgondolja a Nyugat és a Napkelet szellemiségét, kapcsolatát, a lapok közötti átjárhatóságot, illetve azt a törekvést is, mely mindvégig jellemezte a szerkesztő-nőt, hogy ti. a beérkezett tudósok mellett a már közismert írókat – Kosztolányit, Schöpflin Aladárt, Tóth Árpádot – több ízben próbálta megnyerni a lapnak. A hívást köztudottan Schöpflin és Kosztolá-nyi is elhárította, illetve diszkréten kitért előle. Babits, noha a Nyugattal való kap-csolata több ízben válságközeli állapotba jutott, Tormayval pedig több formális és baráti találkozásra is sor került, a közös barát és a mindkét lap számára dolgozó Rédey Tivadar ösztönzése ellenére sem élt a szerkesztőnő invitálásával. E problé-ma a húszas évek eleji és végi megkeresés történetének elbeszélésén túl a két lap al-kotói és olvasói bázisát is feltérképezi, a döntés valós okait kutatva.
A harmadik írás (A Napkelet mint a keresztény-nemzeti középosztály folyó-irata: Olvasók és munkatársak az 1920-as években) a lap első évtizedének történe-tét tekinti át: alakulástörténetörténe-tét, szer-kesztéspolitikáját, s olvasásszociológiai szempontrendszerre is tekintettel az olva-sóbázist és az alkotók csoportjait is elem-zi. Kollarits Krisztina külön alfejezetet szentel a Napkelet első számának, azon belül is a programadó párbeszéd-struktú-rájú írásnak (Séta a szentmihályi parkban).
Nemcsak azért volt erre célszerű kitérni, mert az irodalmi orgánumokat feldolgo-zó, szintetizáló sajtótörténeti munkák be-vett tárgyalásmódja a nyitószám vizsgála-ta (pl. a Nyugat első számáról is több írás született), hanem azért is, mivel a párbe-széd allegorikus alakjai révén a lap fő tá-maszainak, Klebelsberg Kunónak, Zichy Rafaelnének, Pauler Ákosnak és Tormay Cécile-nek a szerepe és ars poeticája is kitapinthatóvá válik így. Az első szám másik programadó cikke, az Új közízlés felé Horváth Jánosnak, a kritikai rovat szerkesztőjének munkája. Horváth szer-kesztői terveinek és törekvéseinek origója ezen írás, melyből kiindulva az Elvek és művek című kritikai rovatot valamint a lap egészének szellemiségét is megismer-hetjük, miként a tudós alkotói portréját is.
A tanulmányban szóba hozott, a Magyar Irodalmi Társaság által 1927-ben közzétett Napkelet Lexikona és az 1923 és 1927 között megjelenő Napkelet Könyvtára vizsgálatá-ra célszerű volna újabb tanulmányt szen-telni.
A kötet következő két tanulmányá-nak témái már a 2013-as Tormay Cécile-konferenciák előadásaiban is szóba kerül-tek éppen Kollarits Krisztina, valamint Filep Tamás Gusztáv előadásai jóvoltából.
A kötetbeli írás, Az Erdélyi írók a Napke-letben arra hívja fel a figyelmet, hogy a folyóirat úttörő szerepet vállalt az első vi-lágháborút követően elcsatolt területeken élő írók, költők alkotásainak megjelente-tésében. A tanulmány a Napkelet két er-délyi lappal, az Ellenzékkel és a Pásztor-tűzzel való munkakapcsolatát vizsgálja behatóbban, az előbbinél Kuncz Aladár, Makkai Sándor és Áprily Lajos szerepére kitekintve, az utóbbi esetében Reményik Sándor organizátori és közvetítő szere-pét taglalva. A határokon (kölcsönösen)
átívelő publikálás példát teremtett, ha-marosan a Nyugat is közölte az elcsatolt területeken élő írók műveit.
A Nyugat második nemzedéke a Napke-letben című írás azt – a szakirodalomban sokszor tévesen megjelenő állítást – cá-folja, miszerint a két folyóirat között nem volt átjárhatóság. Kollarits állítása szerint ezt a tévhitet a Nyugat első nemzedéké-nek a Napkelettől való távolmaradása is táplálhatta. Mint elemzései mutatják, a húszas években a mindkét lap számára dolgozó Rédey Tivadar, Szerb Antal, Né-meth László, Szentkuthy Miklós példája azonban rácáfol erre. Babits és Móricz főszerkesztősége idején Móricz nemzeti koncentráció programja természetszerű-leg a Napkelet és főként annak határon kívülről dolgozó alkotói számára is teret kívánt engedni. A tanulmány érdekes ki-tekintése a korszak bulvárlapjaira a két lap között mesterségesen szított ellentét és a Móricz által is ösztönzött világnéze-ti közeledés kigúnyolásának bemutatása, mely az ellentét sztereotípiáját a szélesebb közönséghez eljuttathatta.
Két olyan írás is helyet kap a könyv-ben, mely a két világháború közötti női al-kotók esélyeit latolgatja az irodalomban.
A Szerkesztői metaforák – egy nő a Nap-kelet élén: Tormay Cécile szerkesztői port-réja című írás Tormay írói és szerkesztői portréját vázolja fel nőtörténeti keretben.
A tanulmány számos eleme már Kollarits Krisztina Tormay-monográfiájában (Egy bújdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat, 2010) is olvasható. Ez-úttal Tormay Cécile kiterjedt kapcsolati hálóját, a nőszervezetekhez és a feminis-tákhoz való viszonyulását, a szerkesz-tői munka folyamán is tetten érhető női identitás működtetését vizsgálta. Lénye-gében e problematika folytatása az Írónők
a Napkelet körül, a kötet hetedik tanulmá-nya, mely a folyóirat női munkatársak-kal szembeni szerkesztéspolitikát tekinti át két szélsőséges példát, Ritoók Emma és Szabó Mária Napkelethez való viszo-nyulására tekintve. Ritoók Emma – akit Tormayhoz családi szálak is kötötték – a Napkelet indulásakor már sikeres írónő volt, regénye, az Egyenes úton – egyedül az Új Idők regénypályázatának nyertese volt, s az írónő hazai és külföldi egyete-mi tanulmányokat követően Arany János elmélete az eposzról címmel doktorált.
Ritoók azonban hosszú ideig nem publi-kált a Napkeletben, csupán a harmincas években jelent meg néhány írása a lapban.
Kollarits Krisztina tanulmánya e távol-maradás okainak összegzésével mutatja be az Ritoók Emma életpályáját, kitekint-ve a Vasárnapi Körhöz fűződő kapcsola-tára, s a két írónő kimondatlan szakmai rivalizásására is, melynek a hátterében a MANSZ és a Napkelet állt. Szabó Má-ria a Napkeletben rendszeresen publikáló nők közé tartozott, aki szintén már önál-ló kötetes szerzőként került kapcsolatba Reményik Sándor jóvoltából a szerkesz-tőnővel. A korszakban ismertté azonban Tormaynak és lapjának köszönhetően lett. Szabó Mária életútjának áttekintése, a munkakapcsolatuk állomásainak bemu-tatása révén Tormay szerkesztési módsze-reiről is árnyaltabb képet kaphatunk.
Végezetül a kötet záró tanulmánya (A Napkelet megújulása a 30-as években Né-meth Antal és Kállay Miklós szerkesztősége idején) a folyóirat utolsó évtizedét vizsgál-ja a hagyomány és újítás keresztmetszeté-ben. Hatástörténet tekintetében a legfon-tosabb időszak a főként a Németh Antal segédszerkesztőségével egybevágó kor-szak, melyet azonban a kutatás végképp elhanyagolt. Németh Antal – aki Babits
és a Nyugat felé is nagyrészt sikertelenül nyitott – 1928-től, berlini egyetemi ösz-töndíjasként kezdett a Napkeletben pub-likálni, s 1933-től Hartmann (Keményfy) Jánost váltotta a segédszerkesztői posz-ton. Az ő kapcsolati hálójának és moder-nizáló tevékenységének köszönhetően új munkatársak (pl. A Szegedi Fiatalok Mű-vészeti Kollégiumának tagjai) jelennek meg a folyóiratban. Az általa létrehívott rovatok, pl. a Gépművészet, mely az új műfajok, a film és a rádió fontos alkotá-sairól, eseményeiről tájékoztatnak, az új műfajok közvetítésében, elfogadtatásában úttörő szerepet vállaltak. Ugyanebben a korszakban kezdett publikálni a folyóirat-ban a tudósok közül Joó Tibor és Ham-vas Béla, miként a szépírók közül Szabó Zoltán, Rónay György és Ottlik Géza.
Németh a közönséggel való kapcsolattar-tásra is hangsúlyt fordított: felolvasó ma-tinékat szervezett, közelebb hozva ezzel a laphoz annak közönségét. Németh Antal 1935-ben egyetemi katedrát, 1936-ban a Nemzeti Színház igazgatói székét kapta meg, a Napkelettől távozván Kállay Mik-lós veszi át helyét, aki megtartván a lap írói gárdáját egy ideig még megőrzi a lap színvonalát, mely Tormay halálát követő-en még három évig, 1940-ig élt. A Magyar Irodalmi Társaság ekkor átadja a lapenge-délyt az Athenaeumnak, aki helyette Híd címmel indított folyóiratot.
Kollarits Krisztina főként forrásku-tatáson alapuló kötete jelentős jegyzet-apparátust mozgat. Gyakran kiadatlan memoárok, levelezések, egyesületi iratok, aprónyomtatványok egyaránt hivatkozá-si alapul szolgálnak megfontolásaihoz a Napkelet körül megfordult alkotókról szóló írások mellett. Éppen ezért több, a szakiro-dalomban visszatérő, de kellőképpen nem alátámasztott, kifejtetlen állítást tisztáz
vagy éppen cáfol meg forráshivatkozások továbbgondolásával. Az előbbire jó példa a lap címadása. Visszatérő közhely, hogy a Napkelet indulásakor – miként a cím-választás is mutatja – a Nyugat ellenlapja kívánt lenni. Ezt támasztja alá az alapítók levelezésén túl a már hivatkozott, a Napke-let kiadását szorgalmazó „Történelmi Ma-gyarország” akció nyomtatott felhívás is, melyben szövegszerűen jelenik meg e cél.
Eszerint: „[…] szükségesnek mutatkozik egy szépirodalmi és kritikai revue előkészítése, mely irodalmi téren felvenné a küzdelmet a Nyugattal a magyar lélek irányításáért”
(Tájékoztatás: A történeti nemzetség részéről tervezett nemzeti akcióról, annak szerveze-téről és az adakozás módjáról). S Kollarits cáfolja többek között azt a Gyergyai Albert által a szakirodalomba bekerült gondolatot, mely szerint Klebelsberg Babitsot egyetemi katedráért cserébe a Napkelethez óhajtot-ta volna hívni. A szerkesztőnő kéziratos levelezését és programterveinek áttekinté-sét követően azt is cáfolja, hogy Tormay a harmincas évek végén már nem szólt be a Napkelet szerkesztésébe.
Célszerű volna ugyanakkor a harmin-cas évek további tanulmányozása, a Né-meth Antal segédszerkesztőségét megelő-ző Hartmann(–Keményfy)-korszak és a folyóirat utolsó pár évének, illetve a Kál-lay Miklós vezette lap részletezőbb vizs-gálata. Mindkét szerkesztő tudósként, író-ként, publicistaként is rendkívül érdekes, életpályájuk azonban alig feldolgozott.
Vagy éppen Rédey Tivadar tevékenységét összegezni, mely a lap periódusaitól füg-getlen, állandó jelenlét eredménye. Ezek nem hiányai a kötetnek, sokkal inkább egy – reményeink szerint készülő – mo-nográfia lehetséges kiegészítő irányvona-lai. Hiszen a Kollarits Krisztina által cí-mül kiemelt, a Séta a szentmihányi parkban című programbeszédből származó idézet szerint is éppen ezek a szerkesztők, szer-zők estek ki méltatlanul az emlékezetből, a „szegény, magányos őrszemek, akiket a vártán lassan befúj a hó”.
Rózsafalvi Zsuzsanna
tudományos munkatárs, Országos Széchényi Könyvtár