Törékeny, õszes hajú asszony Horváth Gyu-láné, született Terdi Rozália, akibõl 74 évesen is erõ, hit, tenniakarás sugárzik. A szörnyû ’50-es évek nyomait csak az emlékezet õrzi, ami ugyan beleivódott minden sejtjébe, de értel-mével felülemelkedett a múlton és a jelennek él, a családjának, hisz övék a jövõ. Igen, de mégis fölsejlik a XX. század közepe, amirõl emlékezni kell, hogy többé soha ne fordul-hasson elõ.
– Milyen volt a család ahonnét jött, mit adott Önnek?
– Szepetneken születtem, ahol a nagyszülõk is éltek. A nagyanyám sváb, nagy-apám horvát származású. Tõlük tanultuk a szorgalmat, és a munka szeretetét. E tulajdonságok jellemezték az itt élõket, ennek volt köszönhetõ, hogy a községet jómódú emberek lakták. Már kislány koromtól kezdve munkára fogtak testvé-remmel együtt. Hisz mi mûveltük anyánkkal a hat katasztrális hold földünket.
Ugyanis apám távirdász volt, Szombathelyen dolgozott, és csak hétvégeken járt haza.
Még nehezebb lett az életük – meséli –, amikor édesapját 1941-ben kivitték a frontra, ahonnét aztán soha nem tért vissza. Õ is menetel a sok-sok hõsi halottal, az égi hadseregben örök áldozatként. Ekkor maradtak csak igazán magukra. De milyen is az élet, milyen egyszerû dolgokon múlhat a lét? Ugyanis más kapott helyette szabadságot, akinek szült a felesége. El lehet játszani a gondolattal, hogy mi történt volna, ha…! De nem úgy történt! Csak egy emlék, egy utolsó levél maradt édesapjától, amit a mai napig õriz. A gyermekkor tehát szomo-rúsággal, munkával telt el. Pihenést a vasárnap nyújtott, ami mise és litánia utáni beszélgetésekben merült ki.
– Hozott-e változást életében 1945?
– Addig a munka és apánk elvesztése nehezítette életünket. Férjhez menésem után pedig társadalmi megítélésünk is, a férjem ugyanis csendõr volt. A csend-õrség feloszlatása után a Chinoin gyár telephelyén dolgozott. Jól indult minden, házhelyet osztottak, ott kezdtünk építkezni. Közben két gyerekünk született, és újabb megpróbáltatások sorozata következett. Éjjel rontottak ránk, fél órát hagytak összepakolásra. A végállomás Tiszafüred Óhati ÁG volt.
Horváth Gyuláné
Kitelepítés 1952-ben egy 1929-es (sic!) törvény alapján
– Milyen bánásmódban részesültek?
– Nem kényeztettek bennünket, egy régi cselédház minden helyiségében más-más család lakott. Mi a kamrába kerültünk. Földre szórt szalmán feküdtünk, pihenni alig tudtunk a futkosó egerektõl és a hajnali ébresztõtõl, ami után munkaelosztás következett. Munkára szoktunk, ezt tanították a szüleink, ezt meg is csináltuk, de a megaláztatás tört össze bennünket. Aztán más helység követ-kezett, ahol másfél hónapig a szabad ég alatt háltunk, mivel a kiszemelt épület nem készült el.
Szeme könnyes lesz, nehezen szövi a szavakat. Nem is beszél többet a megpró-báltatásokról, csak megjegyzi, hogy két gyereküknek volt a legszörnyûbb.
– A Nagy Imre beszéd vetett véget a kálváriánknak, ekkor szabadultunk.
– De mi történt itthon, hogy kezdték újra az életet?
– Volt egy kis örömünk, úgy éreztük vége a szörnyûségeknek, itthon azonban más újabb megpróbáltatás várt bennünket. Szepetnekre nem mehettünk, Nagy-kanizsán nagynénémék fogadtak be bennünket. Férjem nehezen kapott mun-kát. – Telepes? – kérdezték. – Nincs munka! – szólt a rideg elutasítás. Végül a Belsped-nél lett kocsis, majd a VOLÁN-hoz került raktárosnak. Két év után kaptunk KIK lakást. Közben szaporodott a család, öt gyereket neveltünk, egy lányt és négy fiút. Hála Isten valamennyien szakmát szereztek, egy közülük fõiskolát végzett és a Helikon szálló igazgatóhelyettese is volt. Mivel nem volt munkahelyem, csak egy keresetbõl éltünk.
Az élet sok mindenre megtanította: nélkülözésre, munkára, helytállásra. Amikor nagyobbak lettek a gyerekek munka is akadt. A Kõrösi – akkor Andrejka – iskola
A kitelepítési határozat visszavonása 1953-ban
konyháján helyezkedett el. Mindenes lett, bármilyen feladattal bízták meg, elvégezte. Õ volt mindenki Rozika nénije. A gyerekektõl a nevelõkön, igazgatón át mindenki szerette. Az élet ekkor sem kímélte, jöttek a tragédiák. 1989-ben meghalt a lánya, 1991-ben a férje. Magára maradva kellett a családot irányítani, a gyerekeket taníttatni. Kellett a munka, így 7 évet rá is dolgozott. Nyugdíjasan sem pihent, azóta is folyamatosan dolgozik házmesterként.
Hallgatom a derû asszonyát. Mi adott neki erõt, mi tartotta meg kedélyét? A munka, aztán az összetartozás erõt adott a mások segítése, aztán késõbb õ is sokat segített másokon. A fájdalom a keserûség a munkában oldódott föl. Az vezette és vezeti le ma is a feszültséget. Köt, varr, süt, fõz. Õ az élet tanítómes-terének a lánya, és nagymamája kilenc unokának, és dédije, õt dédunokának. Az öröm bennük fészkel. Nézem a szoba falát: körös-körül képek borítják, a gyerekek esküvõi, valamint az unokák képei. Közöttük és belõlük él. Ez az élete, az értük való élet. Sok ilyen nagymamát, sok ilyen dolgos kezet. Nem arra emlékezik, ami rossz volt. Megbékélt sorsával, derûs életszemléletét soha nem tudták meg-törni.
Ilyen egy egyszerû élet. A hozzá hasonló emberek nem piedesztálon álló hõsök, hanem emberek, akik hozzá segítenek bennünket, hogy felismerjük nagyságukat és fontos küldetésüket.
Az írás Kanizsa Dél-Zalai Hetilapban megjelent változata a 2002. április 24-i szám 16. oldalán volt olvasható.
A Hortobágyon – Horváth Gyuláné jobbról a második
Büki Erzsébet:
A bányamérnök
Boldog ember az, aki nyugdíjba vonulása után is aktív életet él. Különösen elégedett lehet, ha idõskorban felvállalt tevékenysége eredeti foglalkozásához köti, ha nem szakad meg kap-csolata régi munkahelyével, munkatársaival;
mitöbb, ha arra is lehetõsége nyílik, hogy szere-tett szakmája – ami jelen esetben egy gazdasági ágazat – egészére ráláthat. Ilyen ember Hor-váth Róbert bányamérnök. Széles érdeklõdési körû, színes egyéniség, kellemes beszélgetõ partner, aki hetvenhatodik életévében is tele van tervekkel; azokat rendre meg is valósítja, hiszen szakíró, aki ipartörténettel foglalkozik.
– Nemrég egy grafikai albumban figyeltem fel az ön nevére. Akkor most mérnöknek, vagy alkotómûvésznek tituláljam.
– Ezek nem zárják ki egymást – reagált mosolyogva Horváth Róbert a személyi-sége megosztását célzó kérdésemre –, ezért mindkettõ része az életemnek. Azt az albumot még 1993-ban a Zsigmondy-Winkler Mûszaki Középiskola adta ki
„Elõdeink” címmel. Egy ottani állandó kiállításom nyomán tette ezt a gesztust az iskola, mondván, hogy a hazai olaj- és gázipar jelentõs személyiségeirõl készített 40 portré – a vonatkozó életrajzi leírásokkal együtt – az ifjúság és a szakma épülésére szolgálnak. Tudomásom szerint az utód iskola Erdész utcai tantelepén kívánja képeimet elhelyezni. 1995-ben a Zalaegerszegen székelõ Magyar Olajipari Múzeum
port-réimból – szakmai arcképcsar-nok jelleggel – állandó kiállítást rendezett. Mielõtt igazán beleve-tettem volna magamat a szakírói tevékenységbe, napjaim rajzo-lással teltek. Nemcsak az önki-fejezés hajtott a rajzszén felé, inkább így is emléket kívántam állítani a magyar szénhidrogén-bányászat történetének. Örülök, hogy alma materemben és a
Horváth Róbert
Horváth Róbert és képei
miskolci egyetem aulájában is elhelyezték több egykori híres tanár általam készített portréját. A portrék mellé az összesített ismertetõ bõvített változatát a fentebb említett múzeum adta ki 1995-ben.
– A szakmaismereten és -szereteten túl mi késztette arra, hogy írásra adja a fejét?
– Ott kell kezdenem, hogy egy egészségügyi probléma, szívkoszorúér-mûtét következtében leszázalékoltak. Ugyebár nem könnyû egy kifejezetten aktív élet közepén, 54 évesen visszavonulót fújni. Én is feltettem magamnak a kérdést:
hogyan tovább? Mi az a tevékenység, amit kímélõ életmód közepette fel tudok vállalni? Szerencsésnek tartom magam, hogy a rajzolást követõen kapóra jött az írás lehetõsége. 1996-ban jelent meg a „Beszélgetések az olajiparról – Nagylengyel” címû elsõ ipartörténeti riportkötetem, s rövid idõn belül megszü-letett (1999-ben) a második, majd ezt követõen két év múlva a harmadik olajiparral foglalkozó könyvem. A szakmán belül hatalmas tapasztalattal rendel-keztem, hiszen 1951-tõl – ugyanis ekkor végeztem Sopronban a Nehézipari Mûszaki Egyetemen bányamérnökként – 1981-ig az olajbányászatban különbözõ
Olajipari munkások
területeken mûszaki vezetõi 1961-ben újat szereztem, a Ne-hézipari Mûszaki Egyetemen
az egész olajiparban elterjedtek. Számtalan díj, kitüntetés honorálta ennek a harminc évnek a munkáját. Közöttük legbüszkébb a Munka Érdemrend arany fokozatára és a tavaly kapott MOL Rt. Életpálya Díjra vagyok.
– Aztán lassan kifogyott önök alól az olaj.
– Sajnos, igen. A termelõvállalatok összevonása során 1965-ben, az akkor létrehozott KÖGÁZ-hoz kerültem mûszaki igazgatóhelyettesként. Itt az lett a feladatom, hogy egy kb. 200 fõt számláló nagykanizsai tanácsi vállalatot az OKGT-be beintegráljak, s biztosítsam Zala, Veszprém és Somogy megyékre kiterjesztve az országos gázprogramban elõírt mûszaki, gazdasági feltételeket.
1971-re a vállalat 1200 fõs lett. Itt helyileg korszerû ipartelep létesült, a központban irodaház épült. Zalaegerszegen, Veszprémben, Kaposvárott is meg-épültek a megyei irányító központok és kialakították a szükséges szervezeteket.
Negyedik könyvemben – Beszélgetés a gáziparról – ennek a sorsfordító idõ-szaknak állítottam emléket, egészen a gázszolgáltatás privatizációjával bezá-rólag.
– Ipartörténeti riportjait olvasva rengeteg háttérinformációhoz juthatunk a korról és a szakmáról.
– Amikor elkezdtem dolgozni, hamar ráéreztem, hogy az iparág története, fejlõdése és az egyes emberek sorsa mennyire összefonódik, hogy a hivataloson
Béléscsövezés
túl van egy háttértörténet is. Ezért aztán a megjelent riportok nem-csak mûszaki feladatokról szólnak, hanem az adott korra jellemzõ politikai – gazdasági életrõl, veze-tési stílusról, s természetesen min-dennek az emberekre és a környe-zetre gyakorolt hatásairól. Riport-alanyaim zömét igen jól ismertem – többen munkatársaim is voltak –, szakemberként és kollégaként közeledhettem hozzájuk, s talán ez is hozzájárult a kötetek sikeréhez.
Remélem, hogy könyveimben azt a világot is tükröztetni tudtam, ami-kor az adott szónak volt becsülete, az elvégzendõ feladatnak pedig értéke. Az olajbányászok körében igazi munka- és munkáserkölcs uralkodott: ha valamit be kellett fejezni, akkor a mûszak lejártával azt nem hagyták félbe. Büszkék voltunk arra, hogy zalai olajbányászok vagyunk.
Igaz, ha kellett, a cementes zsákot én is megfogtam. Könyveim a fiataloknak is szólnak, tájékoztatásul a korábbi alkotó generációk jelentõs személyeit és teljesítményét illetõen.
– Jelenleg milyen munka mellõl szólítottam el?
– Ötödik könyvemet szerkesztem, ismét az olajiparban dolgozókkal készített riportjaimat rendezem. Igyekeznem kell, hogy ne merüljenek feledésbe a zalai olajbányászok történetei, meg aztán a kollégák egymás után elmennek... Rajzolni is szeretnék még: bõvíteni portré-sorozatomat, aztán Tóth János múzeumigazgató barátommal újabb belsõ-, és szabadtéri kiállítások elõkészítésén munkálkodunk.
Feleségemmel kettesben, csendben éldegélünk, zenét hallgatunk, kertészkedünk.
Az írás Kanizsa Dél-Zalai Hetilapban megjelent változata a 2004. április 20-i szám 6. oldalán volt olvasható.
Rig-3 Diesel-elektromos fúróberendezés
Büki Erzsébet: