"A nagy emberek a kis dolgokat magukhoz na-gyítják, a kis emberek pedig a legnagyobb dolgokat is lekicsinyítik."
(A szerző)
Scott Harrison barátom igazán értette a dolgát.
Amit egy európai tudhatott az afrikai törzsekről, azt ő tudta is. Catherine Wells szintén az afrikai tör-zsek megszállottja volt. Ők ketten alkották a Brexwell Egyetem afrikai tanszékét, de nekik még ez sem volt elég. Egyik nap azzal az elhatározással állítottak be hozzám, hogy kutató-expedíciót sze-retnének szervezni a Pigmeusok felkutatása céljá-ból.
Mivel úgy tűnt, hogy nagyon komolyan gondol-ják a dolgot, írtam egy levelet az Akadémia nevé-ben, hogy megnyíljanak előttük az egyébként igen-csak szorosra zárt, konzervatív gondolkodást jelké-pező ajtók.
- 77 - Fél évbe telt, míg sikerült előteremtenünk a szük-séges anyagi források jelentős részét, s már majd-nem el is indultak, mikor rájöttem, hogy semmit sem tudok a Pigmeusokról.
Azonban hiába magyaráztattam el Scotty-val a legelemibb dolgokat is legalább háromszor, semmi érdekeset sem tudtam meg a kicsiny, feltételezhe-tően nagyon barátságos emberkékről. Bár Scotty-ék mindent tudtak róluk, kissé szégyenkezve vallották be, hogy még egyetlen egyet sem láttak belőlük.
Igaz. Ha már találkoztak volna, akkor nem kellett volna még egyszer összefutni velük.
Eljött az utazás ideje és én nagyon egyedül ma-radtam. Két hónap elteltével kaptam tőlük az első képeslapot. Egy kicsinyke ember állt egy nálánál nem sokkal nagyobb kunyhó előtt. Catherine a kontraszt kedvéért a kunyhó mellett állt. A derekáig sem ért.
Nagyon megdöbbentő volt a kép. Azt elmondta nekem Scotty, hogy a Pigmeusok eléggé mélynö-vésűek, de azt nem hittem volna, hogy valóban ennyire parányiak.
- 78 -
A képeslap, mely valójában egy fénykép volt megcímezve, felbélyegezve, a megszokott jókíván-ságokon kívül semmi fontosat nem tartalmazott.
Ismét eltelt két hónap, mire megint kaptam egy felbélyegzett fényképet. Catherine volt rajta, amint néhány térdig érő gyereket tanít olvasni.
Hogy gyerekek voltak, és hogy a fényképezés pillanatában éppen olvasni tanultak, azt már a szö-vegből tudtam meg.
A leírtakból úgy tűnt, sokáig akarnak még a pig-meusok között maradni, mert bár szabadságuk a végéhez közeledett, egyetlen szó sem utalt visszaté-résük időpontjára, ezért ismét írtam egy levelet az Akadémiának, melyben közöltem, hogy visszaér-kezésük csak későbbre várható.
Eltelt majdnem három hónap, a megszokott üd-vözlőlap elmaradt.
De, mire igazán aggódni kezdtem volna, mégis-csak megérkezett. Ez már hagyományosnak mond-ható levélforma volt, és a fénykép hiányát kárpótol-ták a bőbeszédű sorok. Scotty megírta, hogyan ke-rült összetűzésbe a pigmeus törzsfőnökkel. A ki-csiny emberkének annyira megtetszett Catherine, és
- 79 - hogy Scotty hozzájárulását kérte a házassághoz, de Catherine kikosarazta a nem éppen hozzáillő kérőt, és az bosszút esküdött ellenük. Akkor még nevet-ségesnek tűnt a fenyegetés, de másnap reggelre Catherine eltűnt...
Scotty a levele végén megígérte, hogy nem fog visszajönni addig, míg meg nem találja kutatótár-sát, majd pedig megkért engem, hogy próbáljam meghosszabbíttatni szabadságukat.
Szívesen visszaírtam volna neki, de fogalmam sem volt arról, hogy Afrika mely részén tartózkod-nak, s mivel már elrendeztem a dékánnal a szabad-ságuk meghosszabbítását, akár kényelmesen le is mondhattam volna az értük való aggódásról, ha nem nyugtalanított volna Catherine eltűnése.
Rengeteg idő telt el, mikorra ismét levelet kap-tam. Ez volt róluk az utolsó értesülésem, s ez is maradt az utolsó emlékem a két nagyszerű, volt tanítványomról, akik soha többé nem tértek vissza a kutatóútjukról.
Ez a levél ismét egy fénykép volt, hátulján a bé-lyegekkel, és egyetlen mondat: Itthon vagyunk!
Nem Scotty írása volt. Talán inkább hasonlított egy olyan ember írására, aki még csak néhány hete
- 80 -
tanult meg írni, olvasni. Erre utaltak a picinyke, formátlan betűk, és a számomra teljesen ismeretlen eredetű anyag is, ami jelen esetben a tinta szerepét töltötte be. Az egész nagyon furcsának tűnt.
Aznap, amikor ezt a fénykép-képeslapot megkap-tam, egy nagyon fontos, tudományos, ismertető-anyag összeállításán dolgoztam.
A képeslap elolvasása után ismét neki akartam kezdeni, de az egyik könyv megmozdításakor a nagyítóm a fényképre csúszott. Ekkor vettem észre Scotty-t és Catherine-t. Rajta voltak a fényképen!
…Egy kicsinyke kunyhóban, egy kicsinyke aszta-lon, egy még kisebb ketrecben... A ketrec alja és teteje egy-egy gyufásdoboz volt.
- 81 -
Végtisztesség
Nagyon összevesztem a feleségemmel… Éppen akkor történt mindez, amikor egyébként is sok fáj-dalom ért.
Talán ezek a dolgok vezettek odáig, hogy megtet-tem. Megtettem, amit nem lett volna szabad. Tud-tam, hogy ha ez kiderül, az emberek nagy része el fog ítélni cselekedetemért, de feleségem akkori elviselhetetlen magatartása egészen odáig vezetett, hogy nem volt más választásom. Nagyon öreg volt már szegénykém. Alig tudott mozogni.
Felhajtottam egy nagy pohár vodkát és az udva-ron agyonvertem egy vascsővel. Amikor már egyáltalán nem mozgott, egy nagy fóliazsákba gyömöszöltem és bevonszoltam a garázsba. Nagy küzdelmek árán sikerült csak betennem a csomag-tartóba, azután kihajtottam a néptelen utcára.
Sötétedett. Néhány kilométer után kezdtem csak gondolkodni, hogy merre menjek. Természetesen
- 82 -
nem hagyhattam a kihűlőben lévő testet olyan he-lyen, ahol bárki könnyen ráakadhat. Már csak a látvány miatt sem. Az a vascső nagyon csúnyán elbánt szegénnyel, de nem volt más megoldás. Ha akkor a feleségem egy kissé engedékenyebb lett volna, ma minden másképp lenne. Nagyon fájt az elveszítése. Talán éppen túlzott szeretetem és ra-gaszkodáson okozta a problémát.
Hirtelen belém hasított a nagy ötlet. Padlógázzal indultam kifelé a huszonhatos úton. Vágtában ha-ladtam feleségem szülőfaluja felé.
Sokszor jártam már ott ezért biztos lehettem ab-ban, hogy ha a falut körülvevő erdőben ásom el áldozatomat, soha senki nem találhat rá.
Késő éjszaka gördültem be a kicsiny faluba. Az utcákon senki sem járt, de szerencsémre nyitva volt az egyik kocsma. Szükségem volt egy kis szíverősí-tésre, hogy leküzdjem félelmeimet. Én voltam ott az egyetlen vendég.
Sokat ihattam, mert egy idő után már kezdett fur-csán nézni rám a csapos.
Gondolataimban egy pillanatra felvillant annak lehetősége is, hogy esetleg többet tud rólam, mint amennyit kellene, és egyáltalán nem is lepődtem meg, amikor odajött az asztalomhoz.
- 83 - – Az asszony hol van? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna.
– A kocsiban.
– Ismertem. Sokszor láttam játszani. Akkor még nagyon kicsi volt. Nem jön be?
– Nem tud. Nem bír mozogni.
– Nagy kár.
Csendesen bólogatott egy ideig, azután hozott még egy pohárral nekem, egyet magának.
– A feleségedre! – mondta, és lehajtotta a pálin-kát.
– A feleségemre! – kiáltottam, és én is lehajtot-tam.
A falu másik végén leállítottam az autót, kinyitot-tam a csomagtartót és a karjaimba vett holttesttel felgyalogoltam a domb oldalán. Bementem a sűrű fák közé, óvatosan a földre engedtem a fóliazsákot.
Visszamentem az autóhoz és az ásót magamhoz véve visszasétáltam.
Nagyon mély gödröt kellett ásnom. Egyébként sem volt alacsony a kicsikém, ráadásul még a szé-lességével is voltak kisebb gondok. Többször is belepróbáltam a testet a hevenyészett sírgödörbe, de minduntalan sekélynek bizonyult.
- 84 -
Több mint egy óra hosszáig tartott a művelet.
Már kezdett elmenni tőle a kedvem, amikor végre sikerült elfednem bűncselekményem nyomait.
Elégedetten dobáltam a földet, miközben gondo-lataim már a hazatérés körül forogtak. Tudtam, hogy már sohasem lesz olyan a házam, mint előtte, de talán képes leszek gyorsan alkalmazkodni hű társam hiányához. Nem volt kedvem hazamenni.
Mélyen a fák közé hajítottan az ásót, leporoltam magamról a homokot, autóba ültem, és meg sem álltam a kocsmáig.
– Telefonálhatnék? – kérdeztem kissé tántorogva.
– Csak nyugodtan. Ott van a pulton.
Hazatelefonáltam. Senki sem vette fel.
Másnap már nem is érdekelt az egész. Úgy gon-doltam, ha már ott vagyok, végiglátogatom az is-merőseimet. Mindenki a feleségemről kérdezőskö-dött, de egyszerű magyarázataim mindenkit meg-nyugtattak.
Dél körül indultam haza. Elégedett voltam. Elte-mettem, akit szerettem. A kedvenc kutyánk volt, kölyökkora óta mi neveltük.
Ted Clever
- 85 -
Heidel
Egy kopott, büdös kisváros a sötét középkor Ang-liájában, hegyektől körülölelve. Itt élt Heidel, a közismert, s az egyszerű emberek által őrültnek titulált alkimista. Heidel nemcsak kémiai megfigye-léseket végzett, hanem a metafizikai- és elektrosz-tatikus jelenségek is érdekelni kezdték.
Hogy milyen eredménnyel, azt senki sem tudhat-ta, mert teljes titokban kísérletezett, és kutatási eredményeiről senkinek sem kellett beszámolnia.
Néha a király, vagy valamelyik nagyúr megrende-lésére elkészített horoszkóp egy rövid időre megél-hetést, és biztonságot nyújtott neki a város elöljáró-inak zaklatásaival szemben.
Egyetlen inasa, egy kisfiú, aki valamilyen ágon rokona is volt. Ő az egyetlen, aki segíthetett a kí-sérletekben, de arra még neki sem volt lehetősége, hogy bármilyen titkot is elleshessen az alkímia oly nagyra becsült tudományából.
- 86 -
Heidel éjt nappallá téve csak új találmányával foglalkozott, melyről úgy gondolta, hogy akár az egész világ múltját és jövőjét is meg tudná változ-tatni. Elméletei szerint az idő éppoly viszonylagos, mint a távolság vagy a geometria. Úgy gondolta, ha megtalálja azt a pontot, melyhez viszonyítva az idő előrehalad, akkor, akár hátrafelé is irányítani lehet-ne azt.
Egyik este hozzálátott a szerkezet megépítéséhez, melynek feladata az volt, hogy egy időkaput hoz-zon létre, amin keresztül közlekedni lehetne a tér-ben is.
A gépe két év alatt készült el. Eközben a mestert annyira elfoglalta a munka, hogy teljesen megsza-kította kapcsolatát a külvilággal.
A városban élő embereknek nem volt sok dolguk, mert bármennyit is dolgoztak, nem lett volna több a nyereségük. Ha valamelyik parasztnak egy kicsivel több pénze akadt, azt úgyis elitta a legközelebb eső tavernában, ahol a méregerős löttyökön kívül, hoz-zájuthatott a legfrissebb hírekhez, és néha még egy-két pofonhoz is.
Az egyik ilyen ivóban vetődött fel először, hogy Heidel valami olyan gépek készít, mellyel el akarja
- 87 - pusztítani a világot. Az ott élő népek nagyon babo-násak voltak, s ennyi már éppen elég volt nekik ahhoz, hogy meggyűlöljék a csendes alkimistát.
Miközben a részeg parasztok Heidelről beszéltek, belépett a kocsmába az inasa. A kisfiú minden este pontosan kilenc órakor ment be, hogy az öreg tu-dósnak soha se kelljen nélkülöznie a nem éppen jó, de majdnem iható bort.
Amint belépett az ajtón, már tudta, hogy baj van, de mire visszafordult volna, az egyik favágókülsejű paraszt elkapta a karját.
– Hová ilyen gyorsan, öcskös? – kérdezte gorom-bán, miközben kéjesen vigyorgott, és a fiú alakját méregette. – Egy ilyen szép kisfiúnak az ágyamban lenne a helye, nem pedig a vén sarlatán pincéjében.
– folytatta, s megpróbálta szájon csókolni a gyere-ket.
Ekkor már a kocsma összes részege körülöttük tolongott.
A kisinas sírni kezdett, de ez még csak fokozta az elferdült érzelmű parasztok nemi gerjedelmét, és senki sem állt mellé, hogy megvédje. Ezek az em-berek megvetették Heidel-t, de féltek is tőle, így hát a fiún álltak bosszút a vélt, demagóg sérelmeikért.
A kisfiú lábait az asztal egyik lábához kötötték,
- 88 -
kezeit az asztal túlsó feléhez húzták, és az elfajzott parasztok fajtalankodni kezdtek vele.
Mai napig sem derült ki, hogy Heidel valóban varázsló volt-e, vagy csak egyszerű tudós, de ren-delkezhetett természetfeletti képességekkel.
Az utcán lézengő, rosszhírű asszonyok közül töb-ben állították, hogy egy kutyát láttak az ivó felé futni. De voltak olyanok is, akik azt vallották, hogy egy óriásira termett csörgőkígyó képében látták az öreg Heidel-t.
Az eltérő vélemények ellenére az bizonyos, hogy egyszer csak ott termett a kocsma közepén, kezé-ben egy világító bottal. Az ivóbeli emberek nagyon megrémültek, amikor meglátták, hiszen eddig kö-zülük még senki sem találkozott vele személyesen.
Kopott, piszkos köpönyege még most is lengett a vállán. Hófehér, vállig érő haja tekintélyt sugárzott.
A szemei? Mintha isteni ítéletet hirdettek volna!
– Kárhozottak! – kiáltotta mennydörgésszerű hangján. – Legyetek átkozottak, és maradjatok is azok, mindörökre! Tanúnak hívom most az eget, s a földet! Soha többé ne leljetek nyugalomra sem éj-jel, sem nappal! Bolyongani fogtok a világban, saját mocskotokat fogjátok enni, és elmétek
egyet-- 89 egyet-- len pillanatra sem fog kitisztulni, míg csak éltek!
Ha elpusztultok, kóbor kutyák eledelei legyetek, hogy soha senki el ne temethesse rothadó, férges testeteket!
Heidel varázsló csak a kocsmában beszélt, de hangja elhallatszott a város legeldugottabb sarkaiba is. Az ítélet elhangzása után magához érintette vi-lágító botját, és eltűnt.
A kocsmában néma csend lett, de a falak még később is ugyanezeket a szavakat visszhangozták.
Mire elvágták a fiút tartó köteleket, Heidel tizenhá-rom éves kis inasa halott volt.
A megátkozott emberek csak álltak némán. Nagy részüknek már a beszéd elhangzása közben kifehé-redett a haja, s volt, akinek fogai is kihullottak. Az esetet követő napon már egy sem volt közülük a városban, és soha többé nem is láttak közülük vi-szont egyet sem.
Heidel tovább folytatta kísérleteit. Az időkaput létrehozó gép már teljesen elkészült, már csak ki kellett próbálnia. Az ellene fellázadt tömeg dönget-ni kezdte az ódon kastély kovácsoltvas kapuját.
A csőcselék élén a város legtekintélyesebb papjai álltak és az öreg varázsló elégetését követelték.
- 90 -
Külön-külön, soha sem mertek volna szót emelni Heidel ellen, de így együtt nagyon elszántak lettek.
A város legkegyetlenebb inkvizítora, Devin volt a fő hangadó:
– Égessük el a vén sarlatánt! Ő okozta az idei nagy szárazságot, s meddővé tette lányaitokat, asz-szonyainkat! Miatta történik minden baj, ami a vá-ros lakosságát sújtja! Öljétek meg, pusztítsátok el!
Heidel nem félt. A kaput végül betörték, és csak annyi ideje maradt, hogy bekapcsolja az időgépét.
Néhányan megragadták az öreget, s az utcára von-szolták.
A főtéren már állt a máglyarakás, közepén egy oszloppal. A felbujtott tömeg nagy része azt várta, hogy a varázsló majd valami csoda folytán, min-denkire átkot szór, eltűnik, csakhogy elkerülhesse a megégetést.
Nem így lett. Heidel nem ellenkezett, még csak csodatetteket sem hajtott végre. Az oszlophoz kö-tözték, később a csuklyás hóhér meggyújtotta a máglyát.
Heidel körül magasra törtek a lángok. Ahogyan megvilágította arcát a vörös fény, még sokkal fé-lelmetesebbnek tűnt.
- 91 - Devin, a főpap megelégedéssel szemlélte az ese-ményeket. Számára minden a lehető legjobban ala-kult. Így távolította el a köztudatból Heidel-t, aki hatalma ellenére sem tett soha rosszat, és kinek valódi célja az emberek felvilágosítása lett volna.
Bár tőle is épp úgy féltek az emberek, mégsem szólalhatott volna fel, mert az ilyen eszeveszett tömeg teljesen kiszámíthatatlan. Ilyenkor elég csak egyetlen paraszt, aki ellene uszítaná a tömeget, s akkor ő is ugyanígy végezné. Devin főpap, annak ellenére, hogy Isten legalázatosabb szolgájának tartotta magát, lenézte a szegény embereket s igye-kezett a lehető legtávolabb tartózkodni tőlük.
Mikor a varázsló kifújta utolsó leheletét, az ég elsötétült, és mennydörögve eleredt az eső. Ilyen vihar még nem volt, mióta a város fennállt.
Heidel kiadta lelkét s az emberek csak most kezd-tek félni igazán, mert a máglya helyén, a hamuban csak egyetlen dolgot találtak: egy botot, ami még soha nem látott módon világított.
Az eső pedig ömlött, mintha az angyalok Heidel-t siratnák szüntelen.
- 92 -
Napok múltán, egyik éjszaka, a hegyekből lezú-duló víztömeg elmosta az egész bűzös, bűntől ápo-rodott, megromlott kisvárost.
A földdel lett egyenlővé, kevesen élték túl. Kife-héredett hajjal, fogatlanul bolyongtak, és nem be-széltek róla, mi is történt valójában.
Hogy Heidel-nek sikerült-e visszautazni az idő-ben, a történéseket megváltoztatni?
Kastélya romjai közt, az időgépének nem akadtak nyomára…
Ted & Sid Clever
- 93 -