A Rómán kívüliek kúriai promóciójának két hivatalos csatornája volt a vizsgált korszakban: az Apostoli Kamara és a város püspökének (azaz a pápának) lelkiekben általános helynöke (vicarius in spiritualibus in Urbe). Az említettek mellett a Kúriában tartózkodó püspökök (in curia Romana residentes) is kiszolgáltathatták természetesen a megfelelő ordókat. Ők általában egy-egy földközi-tengeri szigetről, Dél-Itáliából vagy a Balkánról érkeztek, ahol egy-egy kisebb, általában nem túl gazdag püspökség élén álltak.
Számosan közülük felhatalmazásukat (potestas ordinandi) kihasználva, sok esetben ellentételezésért cserébe végeztek szenteléseket, dacára annak, hogy e visszaélést a pápák folyamatosan ostorozták. Azok tehát, akik az előírásokat követve kívánták felszenteltetni magukat, egyrészről az Apostoli Kamarához, másrészről pedig a római vikáriushoz fordulhattak.1 A szenteléssel kapcsolatos egyes kánonjogi előírások, valamint a promóciós akadályok alóli mentességek tekintetében pedig a jelöltek a Cancellaria, később a Dataria, valamint a Penitenciária orgánumaihoz nyújthatták be folyamodványaikat. Az alábbiakban tehát e kúriai hivatalok klerikusszentelésekben játszott szerepét veszem górcső alá.
AZ APOSTOLI KAMARA
A Reverenda Camera Apostolica a pápai Kúria egyik legősibb hivatala, amely az évszázadok folyamán a Szentszék gazdasági, politikai jellegű és bíráskodási feladatokat ellátó központi orgánumává, valamint az Egyházi Állam legfelső kormányszervévé fejlődött. A camera szó első alkalommal VIII. Benedek pápa (1012–1024) Quoties illa a Nobis kezdetű konstitúciójában (1017) szerepelt. II. Sándor (1061–1073) pontifikátusa alatt tűnt fel a praeses Camerae Apostolicae, a camerarius első előfordulása pedig 1099-ből ismert. A Kamara Cencio Savelli bíboros hivatalviselése (1188–1198) idején végrehajtott reformok révén vált immár önálló, a pápai kancelláriától független intézménnyé.2 A 13. századot a pápai adóztatás Europa
1 REHBERG, L’affluenza, 200.
2 FELICI,GUGLIEMO,La Reverenda Camera Apostolica. Studio Storico-Giuridico, Roma 1940, 2; DEL RE, NICCOLÒ,La Curia Romana. Lineamenti Storico-Giuridici, (Sussidi Eruditi 23), Roma19703, 295;LUNT, WILLIAM EDWARD,Papal Revenues in the Middle Ages, I–II, New York 1934, I, 6–7; GOTTLOB, Aus der Camera, 80–81.
Occidens teljes területére kiterjesztett korszakának, a pápai fiskalizmus periódusának tekinthetjük. Ezen időszakban szervezték meg az Európa részegyházait lefedő ágensi hálózatot, és ugyancsak e században alakult ki a Curia Romana és az itáliai bankok szoros kapcsolata is.3 A szentszéki pénzügy- és az ettől elválaszthatatlan adópolitikában a 14. század hozott döntő változást. A pápai Kúria Avignonba költözését követően az itáliai birtokokról származó, folyamatosan apadó jövedelmek pótlására, az egyre bővülő pápai udvartartás financiális hátterének megteremtésére, majd Avignon városának megvásárlására, később pedig a római visszatérés előkészítésére új bevételi forrásokra volt szükség. Ezen évtizedekben került sor a pápa által adományozott kisebb egyházi javadalmak első éves jövedelmére kivetett adónem (annata) általános bevezetésére.4 Jelentős mértékben növelték a bevételeket a pápa és a bíborosi konzisztórium által kinevezett, megerősített prelátusok által fizetendő illetékek, a servitiumok is. Jóllehet a szervíciumok rendszere a 13. század végére általánossá lett, a pápai pénzügypolitika számára csak a 14. századtól vált e bevételi forrás tulajdonképpen jelentőssé.5 XXII. János pápasága (1316–1334) idején került sor a pénzügyi igazgatás átfogó reformjára, amelyet Gasbert de Laval kamarás irányított. A cahors-i származású klerikus közel három évtizeden át (1319–1347) vezette a Camera Apostolicát, ő építette ki a pápai rezervációkon, szervíciumokon, tizedeken, spoliumokon és egyéb adófajtákon nyugvó szigorú fiskális rendszert. Az átalakítás részeként újjászervezték a kamarai könyv- és számvitelt, valamint a korábbi időszakban még gyakran változó adószedési körzetek határait is véglegesítették. A mintegy 40 fős állandó személyzettel, valamint több száz külső megbízottal, köztük az in partibus működő kollektorokkal rendelkező Apostoli Kamara a század első felében egy jól szervezett központi hivatallá fejlődött.6 A nagy nyugati egyházszakadást (1378–
1417) követő reformok következtében a hivatal IV. Jenő pápasága idejére (1431–1447)
3 DENZEL MARKUS A., Kurialer Zahlungsverkehr im 13. und 14. Jahrhundert. Servitien- und Annatenzahlungen aus dem Bistum Bamberg, (Beiträge zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte 42), Stuttgart 1991, 31–34.
4 BAUER,CLEMENS,Epochen der Papstfinanz, Historische Zeitschrift 138(1928)459–465, itt: 468–469;
WEAKLAND,JOHN E.,Administrative and Fiscal Centralization under Pope John XXII, 1316–1334, Catholic Historical Review 54 (1968) 39–54, 285–310, itt: 299.
5 HOBERG,HERMANNUS:Taxae pro communibus servitiis. Ex libris obligationum ab anno 1295 usque ad annum 1445 confectis, (Studii e Testi 144), Città del Vaticano 1949, XII.
6 WILLIMAN,DANIEL,Letters of Etienne Cambarou, Camerarius Apostolicus (1347–1361), Archivium Historiae Pontificae 15(1977)195–215, itt: 195–196.
a nyugati egyház teljes területére kiterjedő kormányzati hatalommal rendelkező orgánummá vált mind a spiritualia, mind pedig a temporalia terén.7
A hivatal élén a kamarás (camerarius domini nostre papae, camerlengo) állt, aki IV. Jenő pontifikátusától kezdődően a bíborosi kollégium tagjai közül került ki. A kései középkorban a pápai udvar egyik legbefolyásosabb hivatalnokaként ő kormányozta az Egyházi Államot. Igen széles és változó hatás- és feladatkörrel rendelkezett, joghatósága a pápai udvar személyzetére is kiterjedt; a szentatya távollétében és sede vacante idején a camerarius irányította a pápai udvart.8 Helyettese a vicecamerarius vagy camerarii locumtenens volt, aki a 15. század második felétől egyúttal Róma város kormányzójaként is tevékenykedett, aki a tapasztaltabb kamarai klerikusok közül került ki.9 A Camera Apostolica hierarchiájának második helyén a kincstartót (thesaurarius) találjuk. Az alkamaráshoz hasonlóan őt is a pénzügyek terén nagy rutinnal rendelkező kamarai klerikusok közül választották, majd püspöki rangra emelték. A kincstár elöljárójaként ő irányította a teljes bevételi és kiadási ügyvitelt, tehát a teljes könyvelésért ő felelt. Felelősségteljes hivatali vezetőként saját pecsétet használt, irodáját általában a thesauraria apostolica néven említették. Közvetlen helyettese az önálló hatáskörrel nem rendelkező vicethesaurarius volt.10 Az adminisztrációs munka dandárját a kamarai klerikusok végezték.Tágabb, joghatósági értelemben valamennyi a Camera Apostolica szervezetéhez tartozó klerikus közéjük tartozott. A hivatali beosztás alapján azokra a pénzügyigazgatásban dolgozó, alacsonyabb rangú egyháziakra vonatkozik az elnevezés, akik a napi munkát, mindenekelőtt a könyv- és számviteli teendőket végezték. Könyvelték a Kamara bevételeit és kiadásait, ellenőrizték a tartományi thesaurariusok és az Európa-szerte működő kollektorok által benyújtott elszámolásokat, korrektúrázták a camerlengo leveleit. A klerikusok gyakran kaptak a pápai udvaron kívül is megbízatásokat:
7 „[…] ad quam (sclt. Cameram Apostolicam) ecclesiarum et monasteriorum omnium, necnon etiam urbium civitatum terrarum castrorum oppidorum villarum et locorum Romanae Ecclesiae immediatae et mediatae subjectorum spiritualia et temporalia negotia peragenda deveniunt, ut cuncta ibidem pertractanda salubriter dirigantur et feliciter gubernentur ac juste et humaniter finiantur et terminentur.” GOTTLOB, Aus der Camera, 71.
8 Cameralia Documenta Pontificia de Regnis Sacrae Coronae Hungariae (1297–1536), I. Obligationes, Solutiones, Feltárta, szerkesztette és közreadja: LUKCSICS JÓZSEF –TUSOR PÉTER –FEDELES TAMÁS – NEMES GÁBOR (Collectanea Vaticana Hungariae vol. I/ 9–10), Budapest–Róma 2014, I/9, XXV–XXXIX (további irodalommal).
9 1590-ben V. Sixtus pápa választotta ismét külön a két tisztséget. FELICI, La Reverenda, 12–14.
10 GOTTLOB, Aus der Camera, 94–96; SAMARAN,CHARLES–MOLLAT,GUILLAUME,La fiscalité pontificale en France au XIVe siècle, Paris1905, 5–6; PARTNER, PETER,The Papal State under Martin V. The Administration and Government of Temporal Power in the Early Fifteenth Century, London1958, 135;
WEIß, STEPHAN, Rechnungswesen und Buchhaltung des Avignoneser Papsttums (1316–1378). Eine Quellenkunde, (MGH, Hilfsmittel 20), Hannover2003, 13.
kollektorokként, az Egyházi Állam tartományainak kincstartóiként, városok kormányzóiként, egyéb speciális feladatok végrehajtóiként alkalmazták őket. Számuk változó volt, majd az 1423-as reform révén négy, végül IV. Jenő intézkedését (1438) követően hét főben állandósult. Valójában ennél több kamarai klerikus neve bukkan fel a forrásokban, ugyanis voltak köztük úgynevezett clerici supernumerarii/admissi.
A kamarai jegyzők (notarii) feladatát képezte a regisztrumkötetek vezetése, valamint az ügyvitellel kapcsolatos további írásbeli teendők ellátása. Létszámukat – a kezdeti ingadózást követően – IV. Jenő pápa négy főben határozta meg, mely a 15. század végére kilencre emelkedett, végül X. Leó pápa hétben maximálta.11
Jóllehet eredetileg nem tartozott a kamarás hatáskörébe a papszentelések ügye, a pápa felhatalmazása révén ad hoc módon a promóciókkal kapcsolatban is eljárhatott.
Nem ismert, hogy pontosan mikor került az Apostoli Kamara illetékességi körébe az ordinációk területe, azonban nagy valószínűséggel a nagy nyugati egyházszakadás időszakára helyezhetjük a hivatal joghatóságának ezirányú bővülését. ANDREAS
REHBERG feltételezése szerint erre VI. Orbán pápasága idején (1378–1389) kerülhetett sor, habár erre vonatkozó tényleges forrással nem rendelkezünk. Az első adat a hivatal, pontosabban annak vezetőjének a kúriai promóciókban játszott szerepére IX. Bonifác pontifikátusa (1389–1404) idejéből származik. Marino Bulcano/Vulcano bíboros camerlengo (1389–1391), valamint a szentatya megbízásából Giacomo Carafa, Bari érseke az apostoli palota kápolnájában feladta az első tonzúrát Andrea Filiminari di Napoli számára. Minthogy azonban az illető ekkor mindössze öt esztendős volt, még az aktus előtt, ugyanazon a napon felmentést kapott a pápától az előírt életkor hiánya alól.
1389. december 19-én a hajkorona első kiborotválásáról, azaz a klerikus státus elnyeréséről a kamarás nevében oklevelet, littera formatát állítottak ki a Kamarában.
A gyermek a nepotizmusáról közismert pápa rokona lehetett, akinek egyházi státusba kerülésével minden bizonnyal javadalmat, azaz megélhetést kívánt biztosítani.12 A hivatal kúriai ordinációkra kiterjedő kompetenciája a nagy nyugati skizmát lezáró konstanzi zsinatot követően stabilizálódott, e szegmensre vonatkozó hatásköre V.
Márton kúriai reformjai során állandósult. Ezt egyértelműen szemlélteti, hogy a Camera Apostolica égisze alatt történt klerikusszentelésekre vonatkozó adatokat 1425-től kezdve
11 GOTTLOB, Aus der Camera, 112–115; PARTNER, The Papal State, 133–134; FELICI, La Reverenda, 242–
244. – A kamarai jegyzők kollégiumát IV. Sixtus pápa (1471–1484) alapította 1479-ben. Vö. HOFMANN, WALTHER VON,Forschungen zur Geschichte der kurialen Behörden vom Schisma bis zur Reformation, I–II (Bibliothek des Preußischen Historischen Instituts in Rom 12–13), Rom1914, I, 132–134.
12 REHBERG, L’affluenza, 182–183.
a hivatal jegyzői dokumentálták, majd egy újonnan létesített regisztersorozat, a Libri formatarum egyes köteteibe másolták.13
A Kamara hatásköre azon nem római illetőségű személyek szentelésére terjedt ki, akik nem rendelkeztek az illetékes megyéspüspök szentelési engedélyével, illetőleg még nem tartózkodtak egy éve a Kúriában. A püspökök szentelése, valamint az apátok benedikálása ugyancsak a hivatal szervezésében történt. A külföldiek szentelése tehát hivatalosan az Apostoli Kamara joghatósága alá tartozott a 15. század folyamán.
Lényeges változás VI. Sándor pontifikátusa alatt következett be, ugyanis a 16. század elejétől az általános szentelések a római vikárius illetékességi körébe kerültek, ennek következtében az ordinationes generaleseket dokumentáló bejegyzések már nem szerepelnek a Libri formatarum köteteiben.14
A RÓMAI VIKÁRIÁTUS
A pápának Róma püspöke minőségében lelki ügyekben általános helyettese a vicarius in spiritualibus in Urbe generalis, leegyszerűsített formában vicarius Urbis.
A hivatal kialakulásának kezdeteiről nincsenek biztos ismereteink, az első ismert római helynök, egy bizonyos Bovo/Bobo tusculumi püspök 1106 körül bukkant fel a forrásokban. A nyilvánvalóan régi gyökerekre visszanyúló Vikáriátus hivatala végül a 13. század során szilárdult meg. Az 1260-as évekig a helynököket a bíborosok, majd a következő három évszázadban a város környékén működő, úgynevezett suburbicarius püspökségek (Albano, Frascati, Ostia, Palestrina, Porto, Sabina, Velletri) elöljárói közül választották ki. IV. Pál pápa (1555–1559) 1558-ban kiadott rendeletétől kezdődően azonban ismét egy-egy kardinális irányítja a hivatal munkáját.15
A Vikáriátus joghatósága Róma lakosaira és a városban tartózkodó idegenekre egyaránt kiterjedt a 13. század második felétől kezdve. Hatáskörébe tartoztak a lelki szférához (spiritualia) tartozó ügyek, így – egyebek mellett – a templom-, temető-, és oltárszentelés, az arra alkalmas római személyek megáldása, bérmálása és
13 SCHMITZ, Die Libri Formatarum.
14 PELLICCIA, La preparazione, 75.
15 A vikáriátusra lásd BAUMGARTEN,PAUL MARIA,Cardinal Vicar, The Catholic Encyclopedia, III, New York 1908; CASELLI,VIRGILIO,Il Vicariato di Roma. Note storico-giuridiche, Roma 1957; BRAMBILLA, AMBROGIO M.,Officii Cardinalis Urbis Vicarii origo et evolutio usque ad annum 1558 (a cura di FILIPPO M.LOVISON), Barnabiti Studi 22 (2005)197–346.; ROCCIOLO,DOMENICO,Il Cardinal Vicario e il clero di Roma nella seconda metà del Cinqueceno, Per il Cinquecento religioso italiano: clero, cultura, società.
Atti del Convegno internazionale di studi, Siena, 27–30 giugno 2001, a cura di MAURIZIO SANGALLI, introduzione di ADRIANO PROSPERI, Roma 2003. 243–253.
felszentelése, amely kiegészült a gyóntatással és a penitencia kiszabásának, valamint a városban megüresedő javadalmak adományázásának lehetőségével. VI. Kelemen pontifikátusa alatt (1342–1352) jurisdikciója kiterjedt a város környéki területekre is.
A 14. századtól kezdőden tűnt fel a helynök helyettese, a vicegerens, aki felettese távollétében vezette a hivatalt. A 15–16. században az is előfordult, hogy a helynök nem volt püspökké szentelve, ezért a helyettesére hárult a pontifikáliák elvégzése.16
A vikárius szentelési illetékessége elsősorban a római egyházmegyére, valamint a Rómától 40 mérföld távolságra lévő területekre, köztük a szuburbikárius püspökségekre terjedt ki. A Helynökség szentelési illetékessége alá tartoztak továbbá a Római Kúria tagjai, valamint azok, akik legalább egy éve a Kúriában tartózkodtak és saját püspökük, a pápa vagy a penitenciárius által kiállított promóciós engedéllyel rendelkeztek.17 Amint említettem, az általános szentelések lebonyolítása a 16. század elején átalakult, amely következtében a hat kánonjogi szempontból törvényes időpontban az ordinationes generales keretei között sorra kerülő csoportos szentelések immár a Vikáriátus joghatósága alá kerültek. A változást kellően szemlélteti, hogy a Kamara által szervezett utolsó általános szentelésre vonatkozó bejegyzés időpontja 1500. május 15., míg ezzel párhuzamosan kezdték vezetni a Helynökség promóciókat dokumentáló regiszterét, az Ordinazioni sacerdotali első kötetét.18 Egy jegyző vagy egy írnok rögzítette az ordinationes generales keretében az egyes ordókat felvevők, illetve az egyénileg felszenteltek adatait a regiszterkötetek számára.19 A pápai szék üresedése esetén a nagypenitenciárius adott felhatalmazást a helynök számára az általános szentelések elvégzésére.20
Az egyes személyek, illetőleg kisebb csoportok számára lehetőség nyílt, hogy a vikárius által felhatalmazott püspökkel szenteltessék fel magukat az előre meghatározott szentelési időpontokon kívül.21 Ezek az alkalmak mindössze abban tértek el a Camera Apostolica által szervezett procedúráktól, hogy a jelöltek ilyen esetekben rendszerint csak az első tonzúrát és az alacsonyabb rendeket vették fel, így nem volt szükségük az extra tempora felmentésekre. Ezek az ordinációk egész évben
16 BAUMGARTEN, Cardinal Vicar.
17 REHBERG, L’affluenza, 203.
18 PELLICCIA, La preparazione, 75; REHBERG, L’affluenza, 203.
19 Archivio del Vicariato (= AVic), Ordinazioni sacerdotali vol. 1. és Archivio di Stato di Roma (ASR), Tribunale del Vicariato vol. 335.
20 „Licentia attributa domino vicario sede vacante per summum penitentiarium semper celebrationis sacros ordinalium de anno domini 1523 et mense Septembris.”: AVic Ord. sac. vol. 335, fol. 421v.
21 Pl. „Infrascripti fuerunt promoti ad primam tonsuram extra tempora” (1514): ASR, Trib. Vic. vol. 335, fol. 145r–146v; „Liber ordinum extra tempora anni 1523”: AVic, Ord. sac. vol. 1, fol. 402r.
zajlottak, ugyancsak egy jegyző és tanúk jelenlétében történtek, többnyire a szentelő püspök házában, lakásán.22
ACANCELLARIA, A DATARIA ÉS A SACRA POENITENTIARIA APOSTOLICA
A kúriai szentelésre érkező külföldi személyek túlnyomó többsége nem felelt meg az ordinációkra vonatkozó előírásoknak, ezért felmentést kellett kérniük a különböző szentelési akadályok alól, amelyet a pápai udvar egyes hivatalaihoz benyújtott kérvények segítségével tehettek meg. Azon jelölteknek, akik nem rendelkeztek saját ordináriusuk által kiállított dimissoriával, egy pápai engedélyre volt szükségük, amely felhatalmazta őket, hogy a Kúriában tartózkodó bármely püspöktől (a quocumque antistite catholico) felvehessék a kívánt ordókat. Minthogy pedig a legtöbben elbocsátó levél nélkül érkeztek az Örök Városba, valamint gyorsított eljárás keretében, azaz a kánoni időpontokon kívül, továbbá az egymást követő napokon kívánták az egyházi rend valamennyi fokozatát felvenni, szupplikációt kellett benyújtaniuk. Azok, akik a Kúriában kívánták felvenni az egyházi rend szentségét, természetesen személyesen nyújtották be kérvényüket.23
A folyamodványokat a 15. század derekáig a Kancellária hivatalában a referendáriusok regisztrálták. Az 1450 és 1480 közötti évtizedekben alakult ki a Signatura Apostolica hivatala, amely a Kancelláriától elkülönült szervezeti keretek között bonyolította a kérvények felvételét és kezelését. Miután a kérvényt a kedvező elbírálást követően szignáltak, rávezették a keltezést. Ezt a feladatot a datarius látta el, amely tisztség V. Márton pápasága alatt állandósult, és a 15. század második felének fejlődése következtében alakult ki a Dataria Apostolica önálló hivatala.24 Mindazonáltal a Cancellaria, a Signatura és a Dataria Apostolica hivatalai egymással szoros együttműködésben adták ki az ad ordines engedélyeket.25
A szupplikáció tartalmazta a jelölt legfontosabb adatait: az illető nevét, a származási és a szolgálati helye szerinti egyházmegyéjét, az egyházi javadalma pontos
22 REHBERG,Deutsche Weihekandidaten, 283; REHBERG, L’affluenza, 204.
23 FEDELES, Magyar klerikusszentelések, 63.
24 HOFMANN,Forschungen, I, 69–99; FRENZ,THOMAS,Die Kanzlei der Päpste der Hochrenaissance (1471–1527) (Bibliothek des Deustches Historischen Instituts in Rom, 63), Tübingen 1986, 91–100;
LAKATOS: Regesta supplicationum, 16–28. – A folyamodványok benyújtásának és regisztrálásának kialakulására és formalizálódására lásd KOZIOL,GEOFFREY,The Early History of Rites of Supplication, Suppliques et requêtes, i.m. 21–36; ZUTSHI,PATRIK,The Origins of the Registrations of Petitions in the Papal Chanchery in the First Half of the Fourteenth Century, Suppliques et requêtes, i.m. 77–191.
25 PELLICCIA, La preparazione, 33.
megnevezését (titulus, patrimonium, titulus victus et vestitus, pensio), valamint természetesen a kérés pontos részleteit. A folyamodványokat magától értetődő módon a korabeli stylus curiae formuláihoz igazodva, latin nyelven fogalmazták meg. A 15.
század első felében regisztrált kérvényekben megfogalmazott kéréseket általában egy, az ügyfél számára kiállított pápai bullában engedélyezte a szentatya. Az ilyen típusú pápai engedélyeket valószínűleg a kancellária adminisztrációja külön kezelte, legalábbis erre enged következtetni a Lateráni Regisztrum-sorozat 298. kötetének de litteris dimissorialibus anni XII bejegyzése. Ugyanis ezt követően a 274. és 291. foliók rectói között kizárólag az e kategóriába tartozó dokumentumok másolatait találjuk.
Ehelyütt a kötetben elsőként rögzített, 1428. december 22-ére keltezett szöveg legfontosabb tartalmi elemeit foglalom össze röviden, ugyanis ennek szerkezete az Apostoli Kancellárián kiállított szentelést engedélyező dimissoriákéval megegyezik.
V. Márton pápa Benedek fia Kelemen, a pécsi egyházmegyés huzi Szent Márton plébániaegyház igazgatója kérésére, aki bizonyos ésszerű okok miatt a törvényesen előírt időszakban nem szenteltetheti fel magát, engedélyezi, hogy – amennyiben alkalmasnak bizonyul –, bármely, az Apostoli Székkel közösségben lévő katolikus főpaptól, akár a Római Kúriában vagy azon kívül tartózkodik, a kánoni időszakokon kívül, vasár- vagy ünnepnapokon is, a négy kisebb rendre, majd folytatólagosan valamennyi szent rendre előmozdíttathatja magát.26
A 15. század második felétől vált általánossá az a gyakorlat, hogy a kúriai szentelések esetében egy pozitívan elbírált, a pápai okirat kiállítását nem igénylő, úgynevezett sola signatura folyamodvány is elegendőnek bizonyult.27 Az ilyen típusú promóciókra vonatkozó supplicatiók záradékában (clausula) az engedély mellett
26 „Martinus etc. dilecto filio Clementi Benedicti, rectori parochialis ecclesie sancti Martini de Huz, Quinqueecclesiensis diocesis salutem etc. Devotionis tue sinceritas, quam ad nos et Romanam ecclesiam promevetur, ut petitionibus tuis quantum cum Deo possumus favorabiliter annuamus. Cum itaque sicut exhibita nobis nuper pro parte tua petitio continebat, tu ad omnes sacros ordines ad quos recipiendos ut asseris ratione parochialis ecclesie sancti Martini de Huz, Quinqueecclesiensis diocesis, quam obtinos arctatus existis recipiendos certis legitimis obstantibus causis te infra tempora ad id a iure statuta facere nequeas promoveris. Nos tuis in hac parte supplicacionibus inclinati, ut a quocumque catholico antistite gratiam et communionem Apostolice Sedis habente in Romana Curia vel extra eam etiam extra tempora premissa diebus dumtaxat dominicis et aliis festivis ad quatuor minores et successive ad omnes alios sacros huiusmodi ordines te promoveri facere valeas, ipseque antistes tibi dummodo ad id per eum superquo ipsius conscientiam oneramus abilis et ydoneus repertus fueris aliudque canonicum non obsistat huiusmodi ordines impendere possit, tibi et eidem antistiti concedimus per presentes. Non obstantibus constitutionibus apostolicis ceterisque contrariis quibuscunque. Nulli ergo etc. noster concessione instringere etc. Si quis etc. Datum Rome, apud Santosapostolos, XI. Kalendas Ianuarii, anno duodecimo.“ – ASV Reg. Lat. vol. 298, fol. 274r – Rövid, számos releváns részletet mellőző tartalmi kivonata: LUKCSICS,XV. századi pápák, I, 1056. sz.
27 KATTERBACH,BRUNO,Päpstliche Suppliken mit der Klausel der „sola signatura”, RQ31(1923)185–
196.
utalás történt a kötelezően előírt vizsga letételére, valamint a szentelést végző püspök (ordinator) személyére egyaránt. 1523. április 23-án öt győri és egy veszprémi egyházmegyés klerikus közös kérvényének záradéka például a következőket tartalmazza: a jelöltek felmentést kapnak az egyházi cenzúra alól, három egymást követő napon az előírt időpontokon kívül is felszenteltethetik magukat, a
utalás történt a kötelezően előírt vizsga letételére, valamint a szentelést végző püspök (ordinator) személyére egyaránt. 1523. április 23-án öt győri és egy veszprémi egyházmegyés klerikus közös kérvényének záradéka például a következőket tartalmazza: a jelöltek felmentést kapnak az egyházi cenzúra alól, három egymást követő napon az előírt időpontokon kívül is felszenteltethetik magukat, a