Ha a kontárság kultusza viszhangot kelt, — ami nem igen szerencsés körülmény — a családi erkölcsök körében, hasonlóképen viszhangot kelt
áim talán kevésbé jó — a társadalmi erkölcsök, az embereknek egymáshoz való vonatkozásai körében is. Gyakran kérdezik : miért tűnt el nap- ról-napra a műveltség és udvariasság ? és nevetve feleli mindenki : «ez demokratikus.» Kétségtele
nül az, de egy kissé kutatni kellene, miért de
mokratikus? Montesquieu megjegyzi, hogy «fel
szabadítani magunkat az ildomosság szabályai alól, annyi mint felkeresni hibáink kényelmesebb, feltüntetésének eszközét». Hozzáteszi kissé finom megkülönböztetéssel, hogy az udvariasság má
sok hibáinak hízeleg és hogy az ildomosság meg
akadályoz saját hibáink napfényre hozatalában : korlát ez, melyet az emberek egymás közzé állítanak, hogy megakadályozzák egymás meg- mételyezését. Ami a hibáknak hízeleg, egy
általán nem nevezhető' udvariasságnak, hanem farkcsóválásnak. Ildomosság és udvariasság ugyanazon dolgok, a fokozatnak egy könnyű különbségével ; az ildomosság egy kissé hideg, minden tiszteletet jelent, az udvariasság az
9
.4 kontár Ság kultusza.
130 FA G TJÉT E M IL
előkelő hízelgés kezdete, de amely mások képes
ségeire támaszkodik, hogy azokat bájosan vilá
gosságba helyezze, nem pedig mások hibáira, még kevésbé vétkeire.
Annyi bizonyos, hogy udvariasság és ildomosság igen alkalmas eszközök arra, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben bizonyos tiszteletet tüntes
sünk fel s bizonyos vágyat arra, hogy tisztelet
ben részesüljünk. Ezek tehát «korlátok», de olyanok, amelyekre támaszkodunk és amelyek elkülönítenek, de fenntartanak és amelyek el
különítenek anélkül, hogy az emberek közt űrt idéznének elő.
Az is bizonyos, hogy felszabadítva magunkat akár az udvariasság, akár az ildomosság szabályai alól, annyi mint felszabadítani hibáinkat. Az ildo
mosság' és udvariasságban rejlik mások iránti tiszteletünk és önbecsülésünk alapja. Ez indította Barthélemy82 abbét ezen igen jó mondásra :
«a. polgárok első osztályában uralkodik azon jó modor, amely azt a hitet kelti fel, hogy az embe
rek becsülik önmagukat és ez a finomság kelti fel azt a hitet, hogy becsülnek másokat is».
Ez indította Pascalt ezen szavakra : «a tisztelet magunknak okozott alkalmatlanság» s valóban, midőn megmagyarázza, hogy az ember alkalmat
lanságot okoz magának avval, hogy állva marad midőn más ül és fedetlen fővel marad, midőn más fenntartja fövegét- még pedig minden haszon nélkül, ez mutatja mily alkalmatlanságot okoznánk magunknak akkor, ha neki használni akarnánk, minthogy terheljük magunkat iránta való tekin
tetből anélkül, hogy neki ezzel szolgálatot tennénk.
A finomság a tisztelet jele és a hódolat igérése.
Dehát mindez nem demokratikus, minthogy a demokrácia nem ismervén el a kiválóságot, nem ismeri el a tiszteletet és nem ismervén el a kiváló
ságot, nem ismeri a személyes hódolatot. A tiszte
let abban áll, hogy valakinek alárendeljük magunkat, a finomság pedig egyébként kitűnő színlelése annak egy velünk egyenlővel szemben, hogy őt felsőbbrendűnek tekintjük. Ez minden tekintetben ellentétes a demokratikus szellem
mel : neki nincsenek kiválóságai, bármilyenek legyenek is azok ; ami pedig azt a színlelést illeti, hogy másokat, velünk egyenlőrangúakat felsőbbrendűeknek tekintsünk : kétszeresen hypo- krisis, mert ez olyan hypokrisis, amely a másik részről is hypokrisist hív fel ; ha valakit szellemé
ért dicsérünk, ezt azért tesszük, hogy viszont dicsértessünk.
Még anélkül is, hogy ennyire mennénk, a finomság azon egyetlen tény miatt is elítélendő, hogy nem elégszik meg a kiválóak elismerésével, hanem ilyeneket teremt. Egy hozzá hasonlót megtesz kiválónak, hogy egy kiválóságot fedez
zen fel, mintha nem volna még elég. Éppen mintha csak ezt mondaná : ha az egyenlőtlenség nem léteznék, neki kellene azt felfedeznie. Ez annak kijelentése volna, hogy soha sincs elegendő arisztokrácia. Ez elviselhetetlen. Ami pedig az ildomosságot illeti, ha azt úgy fogjuk fel, mint a hódolat kifejezését, az mindenekelőtt demokrácia- ellenes. A polgár egyetlen egyénnek sem tartozik hódolattal, nem tartozik hódolattal másnak, csak a köznek. Nagyon nehéz dolog azt mondani : valakinek legalázatosabb szolgája vagyok. Ez azt jelenti, hogy valakit az összes többiek közül
KÖ ZER KÖ LCSÖ K l o i
9*
1 3 2 FA G U E T E M IL
megkülönböztetünk s azt állítjuk, hogy neki szolgálni fogunk. Azt jelenti, hogy elismerünk benne nem tudom miféle akár természetes, ;ikár társadalmi kiválóságot, pedig sem társadalmi, sem természetes kiválóságok nincsenek és ha van is természetes fölény, a természet maga igaz
ságtalanul járt el, amikor ezt létre hozta. Ez a hűbériség egy nemének kinyilatkoztatása. Ezt nem szabad többé tűrni.
Ami pedig a finomság hiányát illeti, ha úgy fogjuk fel azt, mint «hibáink könnyebb feltünte
tésének eszközét», akkor ez még bizonyos értelem
ben egészen demokratikus. A demokrata egy
általában nincs megelégedve hibáival, se nem büszke azokra, azért mert végeredményben azt hiszi, hogy nincsenek is hibái. A hiba egyik embernek, a másikkal szemben való alsóbbrendű
ségét jelenti. Maga a szó jelöli meg ezt és a hiba olyasvalami, ami hiányzik, következéské
pen olyan valami, amellyel más valaki bír, én pedig nem. Már pedig minden ember egyenlő.
Tehát nincs hibám. Dehát nem akarom alkalmazni ezen erkölcsi testegyenészetet, amely abban áll, hogy állítólagos hibáimat elrejtve zabolázzam meg azokat s képes 1 gyek arra, — amelyet Mon
tesquieu bárdolatlanságnak nevez, hogy fel
szabadítsam állítólagos hibáimat s «napfényre hozzam» állítólagos hibáimat, amelyek nem egye
bek, mint saját modorom s amelyek minden valószínűség szerint az én előnyös tulajdonsá
gaim is.
A demokrata — miként a serdülő ifjak, miként az asszonyok legnagyobb része, miként mindazon emberek, akik gondolkozni kezdenek, de akik
K Ö ZER K Ö LCSÖ K 133
nem gondolkoznak sokat — valóban ismeri hibáit s ezeket egyéni tulajdonságainak tekinti, ami egészen természetes ; minthogy a hibák jelle
münk kiemelkedő vonásai és ha még olyannyira szeretjük is jellemünket, a mi hibáink azok, amelyeket gyöngéden szeretünk és csodálunk.
Tehát ha a finomságot úgy tekintjük, mint hibáink eltitkolását, elviselhetetlen az egy olyan ember előtt, aki inkább türelmetlen feltüntetni azt, ami benne ajánlatosnak és teljes értékűnek látszik. Azért nem javítjuk meg legtöbbször hibáinkat, mert azokat előnyöknek tekintjük, az a módszer, ami hibáinknak homályba való visszaszorításában áll, nekünk tehát zsarnoki
nak — képtelen módon zsarnokinak — látszik.
Alapjában véve — s mivel egyrészről meg van győződve arról, hogy' minden ember egyenlő és hogy alsóbbrendűségnek tekintett hiba u nes, másrészről pedig, hogy' az, amit némelyek hibáikként említenek, tulajdonképen természe
tüknek érdekes vonásai : a demokratát azon mindenkivel közös meggyőződés vezérli, hogy a hibák előítéletek, hogy a hibákat a fondor- kodó papok, nemesség, hatalmasok, kormányrzók találták ki, hogy a szegény népbe alázatosságot oltsanak, ami rossz szándékuknak nagyon ked
vező, hogy ezáltal féken tartsák annyival is inkább, mert ez meggyőződésüket korlátozza, s hogy megbénítsa ezen belső kételkedés által s uralkodjék felette az alárendeltség ezen érzelme által, amely érzelemből kifolyólag elismeri, hogy uralkodjanak felette. A hibák visszaszorítására szolgáló módszerként felfogott finomság nem
FA G ITET E M IL
tekinthető egyébnek, mint arisztokratikus ravasz
ságnak és a zsarnokság eszközének.
Innen ered például a francia demokrácia ki
törésének időszakában - egy olyan népnél, amely természeténél fogva barátja a jó modornak — a bárdolatlanság azon dühe, ami annyira jellemző volt. Ez a felsőbbrendűség tagadása volt, bár
mily alakban mutatkozott is az, valamint taga
dása, az emberi természet kitűnő voltának bár
mily formában és bárkinél mutatkozzék is az.
A durváság demokratikus jellemvonás.
134
X.