1. A magánkönyvtárak jegyzékei (állomány- és aukciókatalógusok ) fontos bibliográfiai források
Bár a német irodalom forrásszövegeinek regisztrációja (hála a 19. század-ban keletkezett és később továbbfejlesztett germanista szakbibliográfiáknak), összességében kielégítő, egyes esetekben - mint például a Goethe-kor kiváló-nak is minősíthető, az állomány és aukciókatalógusok mégis tartalmazkiváló-nak olyan címeket is, amelyeket sem „Goedeke" sem „Pyritz" nem jelöl. Ez külö-nösen az alkalmi költészet nagy, és csak az utóbbi évtizedekben kutatott terü-letére érvényes. Itt a magánkönyvtárak megmaradt, vagy csak a katalógusok-ban dokumentált állományai gyakran teljesen ismeretlen anyaggal szolgálnak.
Bár bibliográfiai szempontból nem minden jegyzék éri el Gottsched könyvtárának a rangját (a tekintélyes drámagyűjtemény itt a színháztörténész számára valóságos kincsesbánya), de majdnem minden magánkönyvtárban vannak olyan speciális állományok, amelyek a tulajdonos érdeklődését tükrö-zik és pontosabb bibliográfiai vizsgálatokat igényelnek. Hogy itt milyen megle-petések érhetnek bennünket, azt Reinhard Breymayernek a német pietista könyvtárakon végzett kutatásai hatásosan mutatták be. Gleim könyvtárjegyzé-kének elemzése bizonyítja, hogy a költőkönyvtárak árverési katalógusainak feldolgozása még a híresebb szerzők műveinek szövegismeretét is bővítheti:
Reinhard Selznek sikerül pusztán az első kiadások esetében Goedeke jegyzé-kéhez még 16 címet pótolnia.
2. Az állományok nyelvek és műfajok szerinti megoszlása alapinformációk-kal szolgál az időben, regionálisan és társadalmilag különböző olvasmány-preferenciákhoz, továbbá tipológiai osztályozó kritériumnak is tekinthető Egy könyvtártörténet, amely az irodalomtörténet részeként is értelmezhe-tő, nem elégedhet meg pusztán a címlisták összegyűjtésével. Összehasonlítási adatokra van szükségünk ahhoz, hogy a könyvtulajdonnál és adott esetben az olvasói magatartásnál mutatkozó jelentős időbeli, regionális és társadalmi kü-lönbségeket pontosan ismertessük. Mert az út a magánkönyvtárak történeté-hez, amely forrásait tekintve megbízható és túllép a szűk szakmai határokon, az állományok összehasonlításán át vezet. A rendszerezés szempontjából két aspektus mutatkozik irányadónak, amelyek egyenként még fmomíthatóak. Ez egyfelől az idegen nyelvű könyvek aránya, másfelől bizonyos szövegfajták és műfajok jelenléte az adott magánkönyvtárakban. Egyes műfajok éppen az
osz-tályozás szempontjából speciális jelentőséggel bírnak. Ez a megállapítás mind a közép- és alsóbb társadalmi rétegek könyvtulajdonára, mind a tudós és udva-ri körökre érvényes. Két szemléltető példa: Marullus, Mantuanus, Poliziano, Sannazaro, Johannes Secundus vagy John Owen neolatin lírájának az alkalmi költészet széles műfaji spektrumával való jelenléte jellemző ismertető jegye a 17. századi német tudóskönyvtárnak. A tulajdonosa alig vesz tudomást a kor-társ nemzeti költészetről. Az egyházatyák művei, az udvari regény, a színdarab és a daljátékszövegek (amelyek privát előadásra szolgáltak), továbbá a herceg-nek szánt nevelési irodalom és az útikönyvek (amelyek a fiatal nemest a lovagi túrára kísérték) azokhoz a műfajokhoz tartoznak, amelyek rendszerint csak a nemesi könyvtárakban találhatók meg. Egész műfaji komplexum hiánya ex silentio komolyan veendő argumentum lehet, amely az egyes könyvtári típusok meghatározásánál sok segítséget nyújthat.
Hogy milyen differenciálási lehetőségeket kínál a latin nyelv arányának elemzése a könyvtár állományában, azt a tudóskönyvtárnak a nemesi könyv-tártól való különbözőségében mutatták meg. Ugyanilyen módon kellene föld-rajzi területek és politikai-kulturális övezetek alapján a francia, az angol, az olasz és a spanyol nyelv arányát meghatározni. Az első világos tendenciák a már meglévő résztanulmányokból leolvashatók: a 18. századi német nemesi könyvtárakban a szépirodalom területén a francia nyelv dominanciája figyel-hető meg, míg a század vége felé - a földrajzi közelség, a politikai viszonyok és a tulajdonos angolbarátságától függően - számos könyvtárban tapasztalható a kortárs angol prózaírók iráni feltűnő érdeklődés. A nagy észak-német gyűjtők, például Brandes és Butendach könyvtáraiból nem hiányoznak Young, Richardson, Fielding, Sterne vagy Goldsmith művei; a francia irodalmat és kultúrát egyértelmű ellenszenvvel kezelő Johann Heinrich VoBnál az angol költészet gazdag anyaga regisztrálható. A magánkönyvtárak segítségével meg-közelíthető a recepció iránya és erőssége, amelyekből következtetni lehet az olvasott művek irodalomtörténetére.
3. A magánkönyvtárak tulajdonosaik személyiségét tükrözik, és értékes dokumentumokkal szolgálnak a történelmi olvasókutatás és az
irodalomtörténetírás számára.
Amikor 1819-ben a porosz kultuszminiszter, von Stein zum Altenstein, meg akarta nyerni von Hardenberg kancellárt Friedrich Heinrich Jacobi könyvtárának megvásárlására, egy kiválasztott könyvtárról beszélt, amely egy hű és nagyon jellemző képet ad eddigi tulajdonosának sokoldalú, egy életen át folytatott tudományos törekvéseiről. A magánkönyvtár, mint tulajdonosa
sze-mélyiségének és intellektuális aktivitásának dokumentációja, az egyéni könyv-állományok értékelésénél központi szempont. Források tekintetében nem mindig olyan jó a helyzet, mint Friedrich Heinrich Jacobi könyvtárának eseté-ben. Siegfried Sudhof a maga részéről lenyűgözően ábrázolta, milyen mérték-ben váltak a filozófusok könyvei „teljesen személyes munka- és kutatási esz-közzé", és hogy a feljegyzésekkel teletűzdelt kézi példányok hogyan integrá-lódtak a publikációs folyamatba.
A történelmi olvasókutatás általában minden olvasó iránt érdeklődik és magánkönyvtáraikat - amennyiben az rendelkezésre áll - bevonja az elemzés-be. Ennél az értékelésnél mindenesetre tekintetbe kell venni, hogy a könyvtá-rakban található olvasmánykínálat nem feltétlenül egyezik a valóságos olvas-mányokkal. A tényleges könyvállomány meghatározásához még további olyan forrásokra van szükség, amelyek lehetővé teszik az olvasó személyének és szo-kásainak közelebbi behatárolását. A személyiség alakulásának döntő tényezői a következők: nem, kor, felekezet, származás, iskoláztatás, továbbá egyetemi tanulmányok, foglalkozás vagy társadalmi funkció. Minél inkább a nyilvános-ság középpontjában áll a gyűjtő illetve olvasó személye, annál bővebbek az életutat dokumentáló a források. Irodalomtörténeti szempontból természete-sen megnő annak a gyűjtőnek a jelentősége, aki az irodalomközvetítés terüle-tén tevékenykedik, vagy szerzőként jelenik meg.
Egy szerző magánkönyvtára segít rekonstruálni tevékenységének társa-dalmi és kulturális környezetét. Szerzői ajánlással ellátott könyvek és ajándékpéldányok olykor kapcsolatok és kontaktusok sűrű hálóját mutathat-ják. Mindenekelőtt a barokk kor kutatása hálás az egyes szerzők személyére vonatkozó gyakran szűkös forrásanyag mellett a magánkönyvtárakhoz kapcso-lódó akármely hírért is, mint ahogy ezek néhány jelentős költő - mint Martin Opitz, Johann Michael Moscherosch, Christian Gryphius és Jacob Schwieger - esetében rendelkezésünkre állnak. Dieter és Anke-Marie Lohmeier példaadó módon értékelték ki Schwieger könyvtulajdonát és eközben az észak-német pásztorköltő pozícióját is meghatározták a 17. század mozgásba indult iro-dalmi színpadán. Azokban az iroiro-dalmi korszakokban, amelyekben még nem hódoltak az alkotói eredetiség kultuszának, egy szerző számára a privát könyvállomány olyan gyakran szívesen használt gyűjteményt jelentett, amely-ből bedolgozhatta munkáiba az innen szerzett tapasztalatokat és ötleteket.
Jonquil Bevan, aki Izaak Waltons könyvtárát próbálja újra helyreállítani, a
„Compleat Angler" szerzőjének alkalmazási eljárását figyelembe véve a csendes beolvasztásról beszél, és Geoffrey Keynes hozzászólásában rámutatott egy lehetséges motívumhasonlóságra Donne egy verse és Johannes Kepler „De Stella «óva "-jának tematikája között. A manchesteri egyetem John Ryland Könyvtárában található a Kepler-értekezés égy Donne tulajdonosi kézírásával
ellátott példánya. A szerzők magánkönyvtárainak kiértékelése az irodalomtör-ténetírás számára még néhány meglepő eredménnyel biztat.
Jogos az a megjegyzés, hogy a magánkönyvtárak a tulajdonosaik életútját tükrözhetik. A könyvállomány sokszor rögzíti különböző egyéniségek változa-tos aktivitását. A mannheimi Nemzeti Színház első intendánsának a kutatás által még nem értékelt könyvtárkatalógusa szemléletesen bizonyítja azt a ket-tős funkciót, amelyet Wolfgang Heribert von Dalberg Carl Theodor választófe-jedelem megbízásából teljesített. Mint az udvari kamara alelnöke, a fejedelmi palota igazgatása is hatáskörébe tartozott, és a forradalmi háborúk zűrzavará-ban - ami Mannheimet különösen keményen sújtotta - a Dreimánnerkolle-gium tagjaként a legnagyobb politikai autoritást építette ki a rajnai országrész-ben. Politikusként az igazgatóság élén végzett feladatai a könyvtárban is re-gisztrálhatóak. Értekezések tekintélyes száma utal Dalberg kormányzói méltó-ságára.
Az egykor a Dalberg Herrnsheim kastélyában őrzött könyvállományok mindenekelőtt a mannheimi Nemzeti Színház intendánsaként végzett tevé-kenységét dokumentálják, amely nagy hatást gyakorolt a 18. század irodalom-és színháztörténetére. Ez a könyvtár olyan egyéni profillal rendelkezik, amely a vele összehasonlítható könyvtárakétól teljesen eltér. Mert hol máshol lenne található a mannheimi Színház újsága, a mannheimi udvari és nemzeti szín-padon előadott darabok és operák jegyzéke 1799. október 1-től 1804. szep-tember 30-ig. A kézirat napról napra közli a repertoárt, megnevezi a színésze-ket és beszámol az előadások különlegességeiről. Érthető, hogy a sikeres szer-zők, például Iffland, Kotzebue és Metastasio sokat méltatott darabjai nagy számban vannak itt jelen. A Schillerrel való találkozás mély nyomokat hagy Dalberg magánkönyvtárában. Schiller műveinek jelenléte a könyvtárban több évtizedes kapcsolatot mutat az író és a színházi intendáns között, amely per-sze nem volt mindig felhőtlen. Dalberg megpróbálta színháza repertoárját sa-ját darabjaival feljavítani, amelyek elsősorban eredeti művek átdolgozásai vol-tak. Műveit, mint „ Walwais und Adelaide" vagy „Der Mönch von Carmel", szín-háztörténeti szempontból programszerű előszóval látta el, és magángyűjtemé-nyében őrizte. Az a tény, hogy a szerző művei annak saját könyvtárában talál-hatóak, olyan vonzó téma, hogy monografikus feldolgozást érdemelne. A ma-gánkönyvtárak jól tükrözik a szakmai tevékenységet és a személyes hajlamo-kat. Wolfgang Heribert von Dalberg - egy olyan katolikus nemzedék sarja, amelyből hercegérsekek származtak - a szabadkőművesek híve volt. Míg a katalógusban található gazdag teológiai állomány a család hagyományos fele-kezetét dokumentálja, addig a Dalberg által nyitott katalógusrovat
„Freimaurerei, Illuminaten etc." arra utal, hogy a szabadkőműves páholyhoz tartozott. A könyvállomány jellemzése egy gyűjtő politikai, filozófiai és teoló-giai kérdésekben kialakított álláspontjára engednek következtetni.
Még egy utolsó szempontra mutatnánk rá: a könyvtártörténeti kutatások-nál újra és újra találkozhatunk a társasélet jelenségei és a magánkönyvtárak kapcsolatát érintő utalásokkal és levelezésekkel. A 17. és a 18. század könyv-tárai a tudományosság és a társalkodás központjai voltak. Az értő gyűjtő büsz-kén mutogatta kincseit a látogatóknak és a példányok értékeiről beszélt. A magánkönyvtárak köré irodalmi körök szerveződtek, a frissen megjelent köny-vekről beszéltek és könyveket kölcsönöztek. A könyvtárakban felolvasásokat és zenei előadásokat tartottak, vitatkoztak és tudományos előadásokat hallgat-tak. A 18. század társaséletének kultúrája szorosan összefügg a nagy magán-gyűjtemények létével. A 18. század egyik szakértője szerint a „lélek éléskam-rái". Ezeknek a könyvtáraknak az elemzése lehetővé teszi az irodalomtörté-nész számára, hogy intim betekintést nyerjen az életrajzba, a társadalmi kap-csolatokba, az olvasói szokásokba és szerencsés esetben az alkotói folyamatba.
4. A könyv- és könyvtártörténeti források feldolgozásának ösztönzői A könyv- és könyvtártörténeti forrásokkal, a katalógusokkal vagy az állo-mányokkal „in situ" végzett munka mindig új meglepetésekkel szolgál. Alig lehet elszakadni egy olyan katalógus adataitól, amelyek hirtelen új perspektí-vákat nyitnak. Gyakoribb az az eset, amikor a kutató véletlenszerűen vesz ke-zébe egy könyvet, melyet egy nyilvános könyvtár kölcsönzési listája alapján sohasem rendelt volna meg, és legott világossá válnak addig nem látott össze-függések. Ez a stimuláló hatás nagy fontosságú az irodalomtörténeti kutatás számára. A források olvasása, kedvezőbb esetben az olvasói nyomokkal, szer-zői jegyzetekkel, kölcsönzési listával és bekötött előfizetői névsorral ellátott valódi könyv érzékelése révén fellazul a szabványosított szövegekre való egy-oldalú figyelem, ugyanakkor megváltoznak a mindig ugyanazokra az idézetek-re vonatkozó kérdésfeltevések.
A magánkönyvtárak története, amely az itt felvázolt módon az irodalom-történet részeként értelmezhető, nem fog megelégedni puszta anyaggyűjtéssel, hanem megbízható módszertani eszköztárral felszerelve az elmúlt korszakok olvasóiról, szerzőiről és szociokulturális struktúráiról fogja ismereteinket bőví-teni.