Első rész: Kölcsey, a filológus1
„Nekünk mindnyájunknak egyetlen egy munkánk van,
’s ez a’ Philologia.”2 Bevezető
A kötet címében használt nyelvtudomány kifejezés a szövegek túlnyomó részének kelet-kezési időszakában ugyan már létező terminus technicus,3 de a kortársak, így Kölcsey Ferenc szóhasználata alapján mégis a philologia megnevezést volna illő használnunk.
Ugyan ekkor a philologia és a philologizálás a nyelvvel való tudományos foglalkozást jelenti, tehát a szó mai értelmében vett nyelvtudományt is, azonban Kölcsey szótárá-ban a philologia egyéb jelentésű használata is észlelhető, mi több: neológiai elvei és az írói nyelvalkotás elsőbbségéről vallott nézetei kifejtése során kísérletet tett a philologia fogalmának a grammatikától való határozott elkülönböztetésére is – amint azt hama-rosan bemutatjuk.
A nyelvtudomány és a philologia tehát nem egészen egymás szinonimáiként érten-dők, a nyelvtudomány kifejezéssel mégis szükségképpen élnünk kell. Egyrészt azért, hogy megjelölhessük a közreadott szövegek tágabban vett jellegét és témáját, azaz a magyar nyelvvel, annak természetével, szavaival, szóképzésével, törvényszerűségeivel, szintaxisával, részben történetiségével, de leginkább a nyelvújítás, vagyis a neológia szerepével és elveivel való kapcsolatot, Kölcseynek az ezekkel való rendszerszerűen, elveken alapuló tudományos eljárásait. Másrészt pedig azért, hogy mindezt megkülön-böztessük a filológia kifejezés többi, egykorú és mai jelentéseitől.4
* A szerző az Eszterházy Károly Egyetem oktatója.
1 A tanulmány Kölcsey Ferenc: Nyelvtudományi munkák című kritikai kiadásának jegyzeteihez készült bevezető fejezet. A kutatást az EFOP-3.6.1-16-2016-00001 „Kutatási kapacitások és szolgáltatások komp-lex fejlesztése az Eszterházy Károly Egyetemen” című projekt támogatta.
2 Kölcsey Ferenc Kazinczy Ferencnek, Cseke, 1815. október 16., in Kölcsey Ferenc, Levelezés: 1808–1818, kiad. Szabó G. Zoltán, 5 köt. Kölcsey Ferenc minden munkái 6 (Budapest: Universitas Kiadó, 2005), 1:431.
3 Pl. Pápay Sámuel Kazinczy Ferencnek, Pápa, 1814, Pünkösdkor, in Kazinczy Ferenc, Levelezése, kiad.
(I–XXI:) Váczy János, (XXII:) Harsányi István, (XXIII:) Berlász Jenő és mások, (XXIV:) Orbán László, (XXV:) Soós István, 25 köt. (Budapest–Debrecen, 1890–2013), 11:398 (a továbbiakban: KazLev + kötetszám).
4 Vö. [Fejér György], „A Philologiára egy tekéntet”, Tudományos Gyűjtemény 7, 1. szám (1823): 45–86., illetve: Déri Balázs, Kelemen Pál, Krupp József és Tamás Ábel, szerk., Metafilológia 1.: Szöveg, variáns, kommentár (Budapest: Ráció Kiadó, 2012); Kelemen Pál, Kulcsár Szabó Ernő, Tamás Ábel és Vaderna Gábor, szerk., Metafilológia 2.: Szerző – könyv – jelenetek (Budapest: Ráció Kiadó, 2014); Jerome McGann,
„Philology in a New Key”, Critical Inquiry 39, No. 2 (Winter 2013): 327–346.
A kötet címében a „munka” megnevezés a közreadott szövegek műfaji heterogeni-tását kívánja jelezni (hamarosan ezek problémáiról is részletesen szólunk): értekezés, könyvkivonat, recensio, jegyzés és szójegyzet éppúgy megtalálható köztük, mint a mű-fajilag nehezebben besorolható Mondolatra adott Felelet, amely ráadásul Szemere Pállal közös szerzőségben készült.
Kölcsey e tárgyban készült munkái a maguk teljességben korábban nem voltak hozzáférhetőek. Ezek együttes közlésére, így együtt olvasására és szemlélésére az új kritikai kiadás nyújt először lehetőséget, a már publikáltak mellett hiánypótló módon adva közre számos kéziratos munkát is.5 Mindezzel új lehetőséget kínál Kölcsey nyelv-tudományi munkásságának mind teljesebb történeti és kritikai áttekintésére is.
A kritikai kiadás Bevezetés a jegyzetekhez című fejezete két részre tagolódik: előbb az alkotói pálya philologiai vonatkozású szakaszait tekintjük át, szemléleti keretet nyújtva annak érdekében, hogy az egyes munkák alakulásuk folyamatában és Köl-csey nyelvtudományi gondolkodásának összefüggésében is megismerhetővé váljanak, tehermentesítendő az egyes szövegekhez kapcsolódó jegyzeteket, minimalizálva a re-dundanciákat, majd a philologiai tárgyú kéziratokat vesszük számba.
Mielőtt időrendben haladva bemutatnánk Kölcsey nyelvtudományi tevékenységé-nek periódusait és az azokhoz kapcsolódó szövegeket, röviden ki kell térnünk néhány jellegzetes, egymással összefüggő és szüntelenül visszatérő problémára, amelyeket leg-inkább Kölcsey Szemere Pálhoz írt önéletrajzi levelével exponálhatunk. Kölcsey Ferenc 1833-ban így emlékezett vissza nyelvészeti érdeklődésének időszakára:
Említenem kell, hogy 1814 Péczelen, midőn az Mondolattal tőltöttük az időt, előbb ko-moly (philologi) értekezést irtunk. Ettöl kezdődik philologiai mélyebb ismeretem. Az előtt illyenekkel kevés időt tölték. Ezekbe te vontál bele; de az akkori dolgozások’ egy része még is kritikai vala. Például: a’ különböző Költők’ különböző nyelvéröl való érte-kezés stb.6
A majd húsz év távlatából emlékező levél alapvető megállapításait a rendelkezésünkre álló kéziratok messzemenően igazolják: Kölcsey nyelvtudományi tárgyú munkáinak döntő többsége valóban 1814-ben, illetve 1815-ben és 1816-ban keletkezett. Ekkor ké-szítette el nyelvtudományi nézeteit rendszerszerűen kifejtő, azokat elvi alapokra he-lyező tudományos disszertációját, a levélben említett „komoly (philologi) értekezést”, a Criticai Jegyzetek a’ Magyar nyelv jobbításárol című neológiai főművét (a továbbiakban:
CriticaiJegyzetek).7 Ekkor készült a Szemere Pállal közösen írt Felelet a’ Mondolatra című
5 A korábban már megjelent művek közül A’ Magyarok’ Articulosáról eggy kis jegyzés címűt is újra köz-readjuk. Kritikai igényű kiadását lásd: Kölcsey Ferenc, Kiadatlan írásai: 1809–1811, kiad., vál., szerk.
Szauder József, Bánhegyi György és Szauder Józsefné, A magyar irodalomtörténet forrásai 8, 196–197 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1968) (A továbbiakban: KFKiadatl.).
6 Kölcsey Ferenc Szemere Pálnak, Pozsony, 1833. március 20., in Kölcsey Ferenc, Levelezés: 1832–1833, kiad.
Szabó G. Zoltán, 5 köt, Kölcsey Ferenc minden munkái 10 (Budapest: Balassi Kiadó, 2011), 3:199–200.
7 A hivatkozott Kölcsey kéziratok adatait, keletkezés idejüket, lelőhelyüket a tanulmány második részé-nek végén ismertetjük: Időrendi összefoglaló táblázat Kölcsey Ferenc nyelvtudományi kéziratairól.
írás,8 és 1814 őszén határozta el a szerzőpáros egy új magyar grammatika megírását is, amelynek első munkacíme Philologiai Töredékek volt. Ehhez a kiemelkedő időszakhoz képest a debreceni időszak (1808–1809) jegyzetei, majd később az Élet és Literatúra (ÉLit) című folyóirat számára készített recenziók (1823–1824), illetve az akadémiai szerepvál-laláshoz (1831–1837) kapcsolható műszavak gyűjteménye és filológiai bírálatok valójá-ban csak elő- és utójátéknak tekinthetők. Tisztázni szükséges ugyanakkor, hogy mit is érthetünk a philológia fogalma alatt, műfaji szempontból hogyan tekintsünk az ekkor végzett munkákra, végül pedig, a Kölcsey által használt többes szám miatt, tisztázni szükséges a Szemere Pállal való közös szerzőséget és munkakapcsolatot is.
Philologia
Fejér György a Tudományos Gyűjtemény hetedik évfolyamában (1823) A Philologiára egy tekén tet címen megjelent tanulmánya igen alaposan foglalja össze a Philologia tudo-mányának mibenlétét, történetét, eredeti és később módosult jelentéseit, illetőleg kü-lönféle ágait, azok jellemzőit és feladatait.9 Kölcsey egykorú philologia terminusának megértéséhez előbb ezt vesszük szemléleti alapul, a tanulmányból csak a korabeli je-lentéseket rekapitulálva.
Fejér György szerint „szoros értelemben a Philologia csupán a Nyelvek’ természe-tének; tulajdonságinak (szóval: geniusának) tudásá[t]” jelenti, tágabb értelemben azon-ban a nyelvvel való „helyes élésnek tanítása is” ide tartozik, röviden tehát a „Philologia olly Tudomány, melly a’ nyelvek természetét, ‘s tulajdonságait, és velek helyes élést oktattya.” Mivel azonban a nyelvek különbözőek egymástól, vagyis lehetnek élő vagy holt, napkeleti vagy napnyugati, hazai vagy idegen nyelvek, ezért az azokat vizsgáló philologiák is különbözőek. A különféle nyelveket vizsgáló philologiák mindegyikére jellemző azonban két alapvető, Fejér által vagylagosan megkülönböztetett vizsgálati módszer: a „tiszta” vagyis elméleti és a gyakorlati, alkalmazottnak nevezhető kutatás.
Az előbbi a „Nyelvek természetét, ‘s tulajdonságait fejtegeti”, az utóbbi pedig a nyelvek
„saját geniussok szerént való élés[é]t terjeszti elő”. Fejér György hasonló vagylagos-sággal különbözteti el egymástól az úgynevezett al- és felrendű philologiát. Alrendű philologiának a széles értelemben vett Grammatikát tekinti, amely a nyelvnek, nyel-veknek „mintegy elő, közös esmértetését foglallya magában”. A felrendű philologia „a nyelveknek geniusát mélyebben visgállya, és a velek való élést tökéletesebben el ha-tározza”, és Fejér szerint ez „mondatik tulajdonképpen Philologiának”. Hogy pontosan mit is takar a Grammatika és a tulajdonképpeni Philologia különbsége, az az 5. §-ból derül ki, ahol Fejér György részletezi, mi tartozik egyikhez és mi a másikhoz. Eszerint
8 [Kölcsey Ferenc és Szemere Pál], Felelet a’ Mondolatra néhai Bohógyi Gedeon Úrnak. „Mondolat. Sok bővit-ményekkel, és egy kiegészített új Szótárral eggyütt. Dicshalom (azaz Weszprém) 1813.” czímü Pasquilusára (Pesten: Trattner János Tamás Betűivel, 1815.).
9 Vö. Fejér, „A Philologiára egy tekéntet”, 45–86. Fejér György a Tudományos Gyűjtemény első szerkesz-tője volt (1817–1818), tanulmánya Y aláírással jelent meg. Lásd még: Szalontay Gabriella, A Tudomá-nyos Gyűjtemény nyelvtudományi jelentősége (Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1972), 114.
az alrendű philologia vagyis a Grammatika részei az: „1) Orthoepia, v. Orthophonia. 2) Orthographia. 5) Etymologia. 4) Grammatica. 5) Syntaxis. 6) Dialectologia. 7) Prosodia.
8) Rhetorika. 9) Poësis [Poétika]”. A felrendű philologia, vagyis a Philologia szintén
„több részekből alkottatik öszve, illyenek: 1) A Philologiai Literatura. 2) A phil[ologiai].
Kritika. 3) A szoros értelemben vett Philologia”.
A felrendű philologia tárgyalása előtt Fejér György rögzíti az általa használt literatura fogalmát, amely szerint a „Literatura a Nemzetek lelki életének foglalatja általjában” (15. §.). A Philologiai Literatura alapvető feladata nem más, mint a klasszikus munkák ismerete, amihez „szükség a Philologusnak tudni a Görög és Római classikus munkák Szerzőjit, időkorát, jobb és pompás kiadásait”. Ebben a definícióban joggal ismerhetünk a mai értelemben vett klasszika filológiára. A Philologiai Kritika „a régi Irományoknak szerzőjit, időkorát, ‘s igaziságát veszi visgálóra, ‘s tulajdon érdemeiket”
határozza meg (16. §.). Egyik ága a „főrendű” kritika, amely a szerzőséget, a szövegek hitelességét és textológiai állapotát, helyességét vizsgálja (lényegében a mai értelem-ben vett szövegkritika értelméértelem-ben).10 Az „alrendű” philologiai kritika ugyanakkor „az Irónak kifejezéseit, hajlításait egybetételeit fogja fel, vallyon a nyelv reguláival meg-egyeznek e’. Ha meg nem meg-egyeznek, vallyon e’ hibának nem a hamis olvasás e’ oka? Ha több féle olvasások fordúlnak elő, mellyik legyen az igazi, a helyesebb el itéli”. Ebben a meghatározásban a szövegmagyarázat (nyelvi-, tárgyi- és jelentésbeli-, forráskritikai értelmezés) feladataira ismerhetünk. A felrendű philologia harmadik, utolsóként emlí-tett, és talán legérdekesbb része a 17. §-ban tárgyalt „szoros értelemben vett Philologia”.11 Ennek elsőrendű feladata Fejér szerint az, hogy „a Classikus Iróknak nem csak sza-vaikat, nyelvjárásaikat fejtegeti, hanem értelmökbe is béhat.” A felrendű philologia részei közt eme utolsónak a mai diszciplínák közt nem találni pontos megfelelőjét; ez a – literatúrai szemlélet közé helyezett – rész ugyanakkor grammatikai (etimológiai, szintaktikai stb.) ismereteket ír elő a szoros értelemben vett philologia számára:
E végre a szóknak tulajdon és másutt megfogattyát, különböző jelentéseit mind magok-ra, mind az időkorokra nézve el határozza; a gyökér és eredeti szókat a származattaktól, és formáltattaktól, a honnyiakat az idegenektől; a helyeseket a helytelenektől; a’ jókat a hibásoktól megkülönbözteti; mellyek legyenek rokon, hasonló, egyenlő vagy ellen-kező értelműek, kimutattya; mellyek legyenek hathatósabb erejű, nagyobb fontossá-gú, jó hangzatú mondások, megválogatja. Hogy a Szerzőnek saját értelmét
kinyilat-10 Lásd: „szoros kérdőre veszi, vallyon azon Szerzök maradvánnyai-e? Azon időkorból valók-e? kiknek tulajdoníttatnak. Csalatkozásból vagy szánt szándékkal nem tulajdoníttattak-e másoknak? Ezen eset-ben a tévelygést, és szemfényvesztést bizonyságra hozza. Megvisgálja azt is, ha egész voltokban, ‘s épségökben szállottak e reánk? Nincsenek e egész vagy darab részeikben megcsonkíttatva? Ha meg-vannak rontatva a hijánosságot helyre hozni, ‘s kipótolni igyekszik, minekelőtte az ő grammatikai és tudományi böcsöket el itélje.” Fejér, „A Philologiára egy tekéntet”, 71.
11 A teológia segédtudományából a teljeskörű műveltség (Bildung) eszközévé váló „seminarium philo-logicum” további magyarországi vonatkozásáról a Kölcseyre is ható Szemere Pál professzora kapcsán lásd: Balogh Piroska, Ars scientiae: Közelítések Schedius Lajos János tudományos pályájának dokumentu-maihoz (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007).
koztassa, ‘s egész erejében felfoghassa, szavainak igazi jelentését szemfényre veszi, alkottatássokból, formáltatássokból, öszve köttetésekböl, egybe függésekből; az előljáró, következő, ‘s más hasonló szavak’ tekéntetéből, kivált feltett czéljából, választott tárgyá-ból, környűlállásitárgyá-ból, gondolkodása ‘s írása módjátárgyá-ból, Philosophiai, és religiói, vallásá-ból, ‘s más szokásaiból. Ezek nélkűl Philologus tellyes értelemben senki se lehet.12
Fejér vagylagos felosztásában lényegében két szemléleti mód, a grammatika és literatú-ra szétválasztásának szándékát tapasztaljuk. A Gliteratú-rammatika (mint alrendű philologia) lényegében a nyelv helyes használatával, a helyes beszéddel öszefüggő tudományokat egyesíti, nagyon emlékeztetve a mai értelemben vett nyelvtudomány diszciplínáira.
A Philologia (mint felrendű philologia) pedig lényegében a későbbi irodalomtudományt és annak segédtudományait (irodalmi szövegek filológiája, textológia) sorolja. A szoros értelemben vett philologia mint a nyelv természetének és tulajdonságainak, Fejér sza-vával geniusának vizsgálata viszont egybekapcsolni látszik az al- és felrendű philologia két területét: eszerint pedig a klasszikus írók értelmébe interpretatív, hermeneutikai, kritikai módon való behatolás a philologus-literátor számára nem képzelhető el gram-matikai kompetenciák megléte és azok megfelelő alkalmazása nélkül. Mint emlék-szünk, a 3. §-ban Fejér ezzel kezdte definícióját: „szoros értelemben a Philologia csupán a Nyelvek’ természetének; tulajdonságinak (szóval: geniusának) tudására határozta-tott”.13 Fejér elképzelése szerint ezt a tudást a felrendű philologia, lényegében tehát a literatura hatókörén belül elhelyezett „szoros értelemben vett Philologia” képes gyako-rolni. Mint azt hamarosan látni fogjuk, Kölcseynek az 1810-es években a philologiáról vallott elképzelése nem állt távol ettől a felfogástól.
Kölcsey a philologia terminust kortársaihoz hasonlóan több értelemben használta.
Mindez Bitnicz Lajosnak a jó tíz évvel Fejér tanulmánya után megjelenő Magyar nyelv-tudomány című munkája alapján egyáltalán nem meglepő. Bitnicz könyvét választott tárgyának definíciójával kezdi:
A nyelvtudományt philologiának is nevezik. Ezen, majd tágabb majd szűkebb értelem-ben vett görög szó φιλος és a’ sokértelmű λόγος szóból tétetett össze, mellyek elsője szeretést, másika néha észt átaljában, néha tudományt, néha nyelvet jelent. Philologia a’
régieknél eredetikép némelly, főképp tudományos tárgyról folyó beszélgetés’ szeretetét tevé (Cicero Epist. ad Dis. XVI. 21.) Később philologusnak nevezék a’ saját értelemben vett tudóst (Svetonius de illust. gramm. C. 10.), végre a’ csupán nyelvtudóst is (Plutarcus de poetar. lect. 5. 11.). Értelme az ujabb időben is ingatag, és majd az ember’ egyetemi műveltségét, majd a’ nyelv’ és előadás művelését, majd a’ régiség’ történeti esmeretét jelenti.”14
12 Fejér, „A Philologiára egy tekéntet”, 72.
13 Uo., 47.
14 Vö. Bitnicz Lajos, Magyar nyelvtudomány: Első rész A’ magyar nyelv’ természetéről (Pesten: Trattner–Ká-rolyi nyomtatása, 1837), 1.
A Bitnicz által jelzett fogalmi ingatagság tehát Kölcseynél is tapasztalható, aki elő-ször és eleinte, és majd később is a philologiai literatura [klasszika filológia] és a philologiai kritika [szövegkritika és szövegmagyarázat] értelmében használta a fo-galmat, amely utóbbiba tehát a magyar és idegen nyelvű, főként latin, görög, német és francia klasszikusok, tudományos források, szekunder irodalmak könyvészeti is-merete is beletartozott.15 Első philologiai tárgyú munkája valójában szövegkritikai jellegű volt, amennyiben az Ortographia Ungarica szerzőjének megállapítása kapcsán fűzött kritikai észrevételeket egy tudományos diskurzushoz, meggyőző bizonyságát adva széles körű és alapos könyvészeti tájékozottságának is. Az ezzel közel egy idő-ben keletkezett A’ Magyarok’ Articulusáról eggy kis jegyzés című jegyzete klasszika filológiai ismereteiről adhat számot, mivel egy poétikai kérdés grammatikai problé-májának megoldására számos antik görög és római klasszikus szerző példáját idézve érvel meggyőzően. Az 1810-es évek közepétől (1813) azonban a philologia terminust Kölcsey már a magyar nyelv természetével és tulajdonságaival való tudományos foglalatoskodás megjelölésére is fordítja, összefüggésben a neológiai (nyelvújítási) diskurzusban időközben elfoglalt pozíciójával. Fejér György fogalmai alapján ekkor kezdett foglalkozni behatóbban az „alrendű philologia”, vagyis a Grammatika több ágával is (ortophonia, etymologia, syntaxis stb.), amelyet Szemere Pállal egymás között (néha ironikusan) „grammatizálódásnak” neveztek.16 Mindezt lényegében a
„felrendű philologián” belüli „szoros értelemben vett Philologia” miatt gyakorolta csak, a magyar nyelv természetét vizsgáló, azt megérteni igyekvő elméleti érdeklődé-sének alárendelt alkalmazott kutatásként. Kölcsey philologus alatt értette általában a tudóst,17 és értette a nyelvtudóst is, ez utóbbit azonban megkülönböztette a
gramma-15 Vö. „Mit tudok én, mit tudhatok én, itt a falun? Kitől kapni könyvet? kitől egy intést, egy ujjmutatást?
Debrecen is felette szegény. Mi itt csak a’ XVI-dik száz philologia tudományával bírunk, ’s az újabb könyveknek csak nevét halljuk.” Kölcsey Ferenc Kazinczy Ferencnek, Álmosd, 1813. november 14., in Kölcsey, Levelezés, 1:262; „Egy poéta fő alkalmatosbb Homért és Pindart magyarázni, mint az a’ sok száraz Philologus, kiknek jegyzéseiket vagy méreggel vagy nevetéssel kell olvasnúnk.” […] Bár több Ifjú Íróink is tanúlnának görögűl. A’ Deák Litteraturának, főképp a’ deák poétáknak studiuma nem viszen olly jó útra mint a’ görögöké. ezt sok tapasztalás tanítja.” Kölcsey Ferenc Kazinczy Ferencnek, Álmosd, 1814. április 3., in uo., 1:313–314; „Akkor a filozófia történetein kivül a 16. és 17. század latin író-it, philologi [értsd: tudós] írókat és kompilátorokat forgattam, de akkor jött kezembe Bayle dictionnaire hist. et critique, mely reám sok oldalról hatott. Kétség és mélység, és sok ízlés a nagy ember oldalai közé tartoznak. S bár az ő mélysége a későbbi franciák felüleges voltától nagyon különböz: mégis ez iránta való tisztelet nagyon erősített engem a francia literatura iránti tiszteletben.” Kölcsey Ferenc Szemere Pálnak, Pozsony, 1833. március 20., in uo., 3:193–204.
16 Lásd: Szemere Pál és Szemere Pálné Kölcsey Ferenchez, Lasztóc, 1814. december 2., in uo., 1:344–345.
17 A tudós fogalmát egy korai kivonatában is megtalálni. Az idézet érdekessége, hogy szóhasználata az Előszámlálása azon Princípiumoknak mellyek a’ Révai’ Grammatikájában megállítatnak szövegében is fel-bukkan, Révai Miklós tudósként való jellemzésekor. „A’mit ezen szó alatt, Tudós, értenek közönségesen, altalan fogva el lehet mondani, hogy ollyan egy sincs Franczia Országban. Tulajdonképen való Túdós, az az, ki azzal a’ tudománnyal mellyre magát adta fundamentumoson isméretes, a’nak minden részeit en gros, és en detail studirozta, historiáját, az az származását ’s előmentét tudja, ’s szüntelen igyekezik kitanúlni, hogy micsoda állapotban van most mindenik országban, minden új találmányokban jártas, szóval a’ki Élő centruma a’ maga Tudományának a’nak eredetétől fogva a’ mai időkig…”. Vö. V. Jegyző-könyv, Girtanner, Historische Nachrichten, Debrecen, 1810. november 13., in KFKiadatl, 243.
tikustól, akit nem tartott philologusnak. Fogalomhasználatáról jellemzően az adott szövegkörnyezet ad eligazítást. Az idézett 1833-as önéletrajzi levél kitélele az 1814-es év „komoly (philologi) értekezés”-ről így a nyelv természetét és tulajdonságait vizsgá-ló tudományra vonatkozik, és a továbbiakban philologia (vagy filovizsgá-lógia) alatt mi is ezt értjük majd (egyszerűsítve: a literátorok által művelt nyelvtudományi értelmet) – ha ettől eltérünk, azt külön jelezzük.
Mi a különbség a philologus és a grammatikus között? Milyen a jó philologus?
Kölcsey szótárában a philologus nem feleltethető meg a nyelvésznek. A nyelvtudós jelentésben érthető nyelvész szó ekkoriban még nem használatos, megalkotásra vár.18 A látszólag ennek megfelelőjeként érthető korabeli grammatikus megjelölés ugyanak-kor Kölcseynél a jó értelemben vett philologus ellenpárjaként szerepel.19 Vagyis Kölcsey határozottan megkülönböztette egymástól a grammatikust és a philologust. (Lényegé-ben annak megfelelően, ahogyan az Fejér György tanulmányában látható volt.) Mind-ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert bő tíz évvel később a philologia fogalma – minden korábbi ingatagságával együtt – egyre inkább a nyelvtudomány jelölőjévé válik.20 A 19. század második felének elején A magyar nyelv szótára a nyelvészt már mint philologust nevezi meg, olyan személyként, aki „egy vagy több nyelvvel tudomá-nyosan foglalkodik, nevezetesen ki rendszeres nyelvtani ismereteket gyűjt, ki a nyel-vek eredetét, elemeit vizsgálja, azokat öszvehasonlítja, stb. (Philologus)”.21 A nyelvész filológusként való (zárójeles) megfeleltetése ekkor már nem fedi sem a Fejér-féle, sem a Kölcsey-féle philologusnak az 1810-es, 1820-as évek közepén még érvényben lévő és használatos fogalmát. Jóllehet Czuczor–Fogarasi definíciója alapvetően megközelíti a lényeget, miszerint a philologus (azaz a nyelvész) a nyelvvel (vagy nyelvekkel), annak eredetével, egészében és részleteiben tudományosan, azaz meghatározott elvek alapján szisztematikusan foglalkozik, már szót sem ejt azonban a literatúra nyelvtudományi szerepvállalásáról.
Kölcsey a nyelv természetével való foglalkozása során igen hamar reflektálttá tette mind az elméleti, mind az alkalmazotti módszer különbségét, különös hangsúlyt fektet-ve a nyelv természetének elméleti vizsgálata mellett a nyelvfektet-vel való élésnek a magyar régiségben és az idegen nyelvek gyakorlatában való szemlézésére is – elsősorban a
Ka-18 Lásd például a Mondolat Szótárát: „A’ Nyelvmivelők, szorgszerények’ által, részint termesztetett, részint öltöztetett újj Magyar szók’ mostani helyesitett Jelenteteinek értésére. […] Nyelvémes, Nyelvmíves:
Grammaticus; Nyelvémség: Grammatica.” [Somogyi Gedeon et al.] Mondolat: Sok Bővitményekkel, és egy Kiegészített Újj-Szótárral együtt (Dicshalom [Veszprém]: ny. n., 1813).
19 Kölcsey az Új szók című recenziójában (1833) a szovász megjelölést használja Molière-ről beszélve, aki Bayle szerint az őt gáncsoló grammatikussal szemben „igen gyakran és tagadhatatlanúl szerencsés szovász volt”. Kölcsey Ferenc, Összes művei, kiad. Szauder József és Szauder Józsefné, 3 köt. (Budapest:
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960), 1:924.
20 Vö. Bitnicz, Magyar nyelvtudomány, 1.
21 Czuczor Gergely és Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, 6 köt. (Pest: Athenaeum, 1862–1874), 4:905.
Lásd még uo.: Nyelvészet: „Tudomány, mely a nyelvek vizsgálatával, s alapos és rendszeres
Lásd még uo.: Nyelvészet: „Tudomány, mely a nyelvek vizsgálatával, s alapos és rendszeres