Az utóbbi években a román kutatók körében mind több szó esik arról, hogy a ro-mán történetírás a mély válság korszakát éli. Ha ezt 1995-ig még nagyon kevesen mer-ték kimondani, s ők is kizárólag az 1989. évi fordulat utáni időre korlátozták a szerin-tük már le nem tagadható jelenséget, ezzel szemben viszont az utolsó két-három évben mind a tudományos tanácskozások, mint az egyes időszaki kiadványok állandóan na-pirenden lévő kérdése. Igaz ugyan, hogy tüzetes vizsgálatától a tudományos folyó-iratok elzárkóznak, a népszerűsítő kiadványok egyszerűen tudomást sem vesznek róla, a középiskolai és nemegyszer a felsőfokú oktatásban pedig folytatódik az 1989 előtti nézetek kultiválása néha még szélsőségesebb változatban, de az is elvitathatatlan, hogy a szakkörökben folytatott vitákban már a válság mélyebb gyökerei és szélesebb össze-függései is felbukkannak, és szóhoz jutnak a kiútkeresés szorgalmazói. Akad a román kutatók sorában olyan is, aki belátta, hogy távolról sem kielégítő a válság visszavetíté-sét kizárólagosan az 1989 előtti egyeduralmi nemzeti-kommunista rendszer által a ro-mán történetírásra ráerőszakolt pártállami ideológiára korlátozni. Szerintük ennek mélyebb gyökerei vannak, amelyek a múlt századi romantikus történelemszemléletig nyúlnak vissza. A XIX. század derekán Havaselvén virágkorát élő erdélyi fogantatású román romantikus történetírás a mítoszok teremtésével szerzett magának hírnevet.
Akülönbségazegypártrendszeridejénújrafelvirágzómítoszimádattalszembencsupán abban a nem elhanyagolható mozzanatban rejlett, hogy a múlt század második felében a Titu Maiorescu nevéhez fűződő Junimea kritikai szemlélet is szóhoz jutott. A század-fordulón pedig a román historiográfia fejlődését meghatározó olyan egyéniségek léptek fel mint Ioan Bogdan, Constanti Giurescu, Dimitrie Onciul és A. D. Xenopol. Közü-lük Ioan Bogdan, az egész európai szlavisztikában számontartott tudós, meghonosí-totta és megalapozta Romániában az ószláv nyelvű okleveles források máig sem túl-haladott kritikai közlését. Constantin Giurescu ugyanezt végezte el az elbeszélő kút-fők terén. A bécsi iskolázottságú Dimitrie Onciul a középkori források kritikai elem-zésével, A. D. Xenopol pedig a történelmi fejlődés és történetírás elméleti kérdéseinek európai visszhangra talált vizsgálatával és főleg a 14 kötetre terjedő román történelem összefoglalójával szerzett magának elévülhetetlen érdemeket. De ugyanazon időben Nicolae Densuseanu munkásságában a mítoszteremtés élt tovább, és nem hiányzott az önimádó romantikus nézőpont felkarolása Nicolae Iorga óriási, ám ellentmondásoktól terhelt életművében sem, akinek meghatározó szerepe volt a modernkori román tör-ténetírás, történelmi szemlélet és a máig élő politikai gondolkodás kialakításában.
Mindent elsöprő tekintélyén az sem tudott csorbát ejteni, hogy a két világháború kö-zötti fiatal történész nemzedék legmarkánsabb képviselői (P. P. Panaitescu, C. C. Giu-rescu és mások) alapos kritikai elemzés tárgyává tették románticizmusát.
A román historiográfia egész fejlődését meghatározta szerintem a nemzeti öndicsőí-téstől és kizárólagosságtól fűtött romantikus mítoszteremtés és a korszakonként
lát-szólag felülkerekedő kritikai szemlélet kettőssége. Ezen kettősség állapotában találta aromántörténetírástamásodikvilágháborúutánberendezkedőkommunistarendszer.
A leegyszerűsítő proletkultos sugallatú primitív történetszemlélet, melyet a Mihai Rol-ler szerkesztette 1947. évi Románia története testesített meg, csak rövid időre tudta szőnyeg alá söpörni a már említett kettős vonulatot. Az ötvenes évek derekán a politi-kai irányváltás nyomán újra éreztette hatását a nemzeti kizárólagosságra való törekvés.
Ennek magyarázatát abban vélem fellelni, hogy a vele szemben alkalmazott kizáróla-gosan erőszakos módszerek jokizáróla-gosan csaptak át az ellenszenv felerősödésébe. Az ellen-szenv annyira felülkerekedett, hogy elhallgattatta a különben sem kedvelt kritikai szemléletet. Az 1955-ben párthatározat nyomán kezdeményezett eredetileg öt kötetre tervezett összefoglaló első kötete az ötvenes évek végére már készen volt. A következő kötetek kéziratai is a megvitatás és véglegesítés stádiumában voltak. 1959 végétől jó-magamisszemtanújalehettemaromántörténetírásbanlüktetőéletnek.A Román Aka-démiai Kiadó és a kiadvány szerkesztőjeként résztvettem a szűkebb körökben zajló vi-tákon. Ekkorra már újra kezdett felülkerekedni a kizárólagosan nemzeti szemlélet.
A hatodik évtized végén a román történetírás és a nemzeti szocializmus irányába fejlődő politika közötti szakadás kezdeti jelei bukkantak fel. A historiográfia egyre in-kább lemaradt, elannyira, hogy az említett szintézis a pártpolitikai elvárások szem-pontjából már megjelenése pillanatában elavult lett. Az 1878 és 1944 közötti korszakot felölelő V. és VI. kötet – kinyomtatásuk ellenére – már nem kerültek forgalomba.
Közben a Román Akadémia azt a feladatot kapta, hogy az újabb, most már tíz kötetre tervezett összefoglaló megírását és kiadását irányítsa. Alig két-három év leforgása alatt készen állott ebből nyolc kötet kézirata. A Dionisie Pippidi akadémikus és neves ókorász szerkesztette I. kötetet 1.000 példányban belső használatra ki is adták. Szedés alatt volt Ştefan Pascu akadémikus szerkesztésében a II. kötet is. A kinyomtatott első kötet azonban nem került a könyvesboltokba. Ellene feljelentés került a volt diktátor asztalára azzal a váddal, hogy beállítottságában és szemléletében nem eléggé hazafi, sőt szerkesztője egyenesen hazaáruló, mert nem hajlandó a román nép kizárólagosan trák (géta-dák) eredetét s így többezeréves folytonosságát „kellő érvekkel alátámasztani”.
Nicolae Iorga veje megérte azt is, hogy a korabeli sajtóban megpengették görög szár-mazását, ami úgymond magyarázná hazafiatlanságát.
Tudni kell azt is, hogy időközben a hetvenes évek első felében a nemzeti kommu-nizmustól uralt pártállami önkényuralom annyira szédületesen váltott irányt, hogy azt már a szakmai felkészültségére valamit is adó történész követni nem tudta. A „legfris-sebb” történelemszemléleti fordulatot a XI. pártkongresszuson elfogadott pártprogram fémjelezte. A román történészek között „trákomániának”, „dákomániának” nevezett irányzat elvetette az eredetkérdésben a dák-római szintézis elméletét, vagyis azt, hogy a román nép ősei a dákok és rómaiak. A szélsőségesen nacionalista és sovén foganta-tású szemlélet a mítoszteremtésben messze túlszárnyalta még a múlt századi romanti-kus történetírást is. Leegyszerűsítő, nemegyszer primitív érvrendszerével zsákutcába vitte az egész román történetírást, megkérdőjelezte annak tudományos jellegét. A ro-mán historiográfia válsága tehát nem az 1989 decemberi fordulat után következett be, csupán csak annyi történt, hogy akkor került felszínre, illetve akkor nyílt lehetőség rá, hogy valós helyzetét a bátrabb román történészek is megállapítsák és kimondják.
Az általunk vázlatosan és ebből kifolyólag leegyszerűsített formában bemutatott román historiográfiai fejlődés nyomán jogos a kérdés, hogy miért kell bátorság az annyira nyilvánvaló tényállás rögzítéséhez és főleg a belőle fakadó következmények
levonásához? A kérdés mégis jogos, mert a történelmi mítoszoktól terhelt történet-szemlélet mélyen bevésődött a román köztudatba, mondhatni meghatározza azt. Túl a historiográfiai örökségen, a középiskolai és felsőfokú oktatásban évtizedeken át kulti-válták az idegengyűlölettől fűtött történelmi mítoszokat, amelyekhez bizonyos nem-zeti előjogok, érdekek is fűződnek. E téren az 1989. évi váltás nem hozott semmilyen változást, sőt talán még nyíltabb, leplezetlenebb lett a mítoszok táplálása. Elég ennek bizonyítására a mai egységes és kötelező történelmi tankönyveket szemügyre venni, azt is megemlítve, hogy az alternatív történelmi tankönyvek kidolgozását, engedélye-zését minden eszközzel akadályozzák. Kilenc év eltelte után Romániában nem jelent meg egyetlen a románok történelmét tárgyaló alternatív tankönyv sem. Ennél fogva szélesebb társadalomtudati összefüggéseiben a román historiográfia válsága messze túl-lépi a történetkutatás berkeit. A kritikai önvizsgálat közege kedvezőtlen. Hozzá való-ban férfi kurázsira, alapos felkészültségre van szükség, különösen akkor, ha a válsággal való szembenézés kísérlete átfogóan elemző és nem korlátozódik a tényállás puszta megállapítására.
Erre a nehéz munkára vállalkozott a Bukaresti Tudományegyetem Történettudo-mányi Karának professzora Lucian Boia a Történelem és mítosz a román köztudatban (Istorie şi mit în conştiinţa românească) című könyvében. Kötete a Soros Alapítvány támogatásával látott nyomdafestéket a bukaresti Humanitas Kiadó gondozásában 1997 nyarán.
Néhány szót a szerzőről: Született Bukarestben 1944-ben. Itt végezte felsőfokú ta-nulmányait az egyetem Történettudományi Karán 1967-ben, ahol azóta is dolgozik.
Tanársegédi beosztásban egy évig az Egyetemes Történelem Tanszékén, majd Romá-nia Történelme Tanszékén folytatta munkásságát. Kezdeti tanulmányai, könyvei és doktori disszertációja (1972) a hagyományos beállítottságra vallanak. Tárgyuk a múlt századi erdélyi román nemzeti mozgalom, mégpedig abban a szellemben, ahogyan azt a román historiográfia nemzeti vonulata a kezdetektől tárgyalta. A tanszéken a román és egyetemes történelem historiográfiai szemináriumát vezette. 1975-ben kiadta kur-zusa első részét A román historiográfia fejlődése (Evoluţia istoriografiei române) címen.
A szerző mostani könyvében maga utal arra, hogy nézeteit később revízió alá kellett vennie. Történelemszemléletében a gyökeres változást, ha úgy tetszik a váltást a het-venes évek végén hosszabb ideig tartó nyugat-európai tanulmányútja hozta meg.
Az 1980-ban Bukarestben megrendezett Történészek Világkongresszusán javasla-tára létrehozták a Nemzetközi Historiográfiai Bizottságot, ennek főtitkára, majd el-nöke lett. Szerkesztette az 1989-ben és 1991-ben az Egyesült Államokban és Angliában kiadott kétkötetes Great Historians from Antiquity to 1800 és Great Historians of the Modern Age című nemzetközi történész-szótárt. A címszavak megírásában több mint kétszáz szerzőt vont be a világ negyven országából és tájegységéről. A nyolcvanas évek közepén beindult munkálatok idején az említett szótár összeállítása révén kerültünk közvetlenebb kapcsolatba, ugyanis a magyar történészekre vonatkozó címszavak te-temes részének megírására engem kért fel. Nyitottsága kellemes meglepetés volt szá-momra. Jelezte, hogy foglalkoztatja a történelmi mítosztok teremtése. Azóta hosszú idő telt el. 1989 után véglegesíthette és véglegesítette is kéziratait, újabb tanulmány-kötetek szerkesztését és kiadását gondozta. Közöttük az 1995 és 1997 között megjelent három kötetet, kettőt A román kommunizmus mítoszai (Miturile communismului românesc) és egyet A román történelmi mítoszok (Mituri istorice româneşti) címen.
A bennük közölt tanulmányok abban a műhelyben készültek, amelyet a professzor
hozott létre fiatal tanársegédek és végzős diákjai közül az egyetem Történettudományi Karán. A Képzeletbeli Történelem Központja néven ismert műhely vezetője maga Lu-cian Boia. A nemrégen nyomdafestéket látott könyvét nem csak olvasmányai (a mí-toszok tárgykörében) és a már említett tanulmánykötetek szerkesztése előzték meg, hanem a professzor tanulmányai is, közülük közvetlenül a román történelmi míto-szokról írt tanulmánya, vagy a Párizsban 1993-ban kiadott tanulmánykötetben közölt esszéje Les Roumains et les Autres. La quêt des modèles dans la société roumaine des XIX-éme et XX-ème siècles címen.
A széles közvélemény, de még a szűkebb szakkörök sem figyeltek fel Lucian Boia kiadványaira míg azok külföldön, idegen nyelveken vagy az országban a Bukaresti Tudományegyetem Kiadójának gondozásában és kis példányszámban, csak az egye-temi belső könyvesboltban kerültek forgalomba. Amikor azonban a rangos Humani-tas Kiadó jelentette meg könyvét és aránylag nagy, háromezres példányszámban, már kulturális hetilapokban is visszhangra talált, csak a kimondottan tudományos folyó-iratok hallgattak róla, ami eléggé sokatmondó.
Lucian Boia egyetlenegyszer sem ejt szót a román történetírás válságáról, de azt már a könyvhöz írt bevezetésében kiemeli, hogy a román historiográfia a „szükséges kritikai revízió fázisában” van, és következésképpen szembe kell néznie a „történelem és a képzelet viszonyát” meghatározó jelenséggel. „Kísérletünk – állítja a szerző – szo-katlannak tűnhet”, de más történetírásokban „ez már nem számít lázadónak”. A kér-dés szerinte csupán az, hogy a román közvéleményben mély gyökereket vert az „ob-jektív történetírás illúziója, amelyet az egyetlen és tagadhatatlan igazság hangoztatásá-val a kommunizmus csak megerősített”. Következésképpen, ha a kommunista ideoló-gia nem hamisította meg lényegében a történelmet, nincs mit revideálni, ha pedig igen, akkor a történészek feladata megállapítani az „Igazságot”. Boia professzor kijelenti, hogy nem tartja feladatának „a román történelmi mítoszok lerombolását”. De azt már határozottan megállapítja, hogy „a jelenben mesterségesen táplálnak, sőt eltúloznak bi-zonyos történelmi és politikai mítoszokat”, ami a hamisan hangoztatott hazafias jel-szavak leple alatt távoltartja a román társadalmat a modernizálástól, a demokratizálás-tól és a versenyképességtől. „Az önkényuralmi és idegengyűlölő sugallatú nacionalista mítoszok nem a legjobb útitársak” az európai felzárkózáshoz vezető úton.
Egyik nem régen tett nyilatkozatában bevallja, hogy a hozzá hasonló nézeteket valló történészek Romániában aránytalan kisebbségben vannak. „Ez azonban nem ret-tent el. Hiszek a történettudományi megközelítésmódozatok sokféleségében... és mi-helyt ... ezt az egyszerű dolgot tudatosítjuk, akkor talán megtehetjük az irányváltást is az eddigi monolitikus elképzelésekkel szemben.” Szerinte a mai román történetírásban
„intelligenciahiány mutatkozik”. Az a baj – jelenti ki Lucian Boia – hogy sok, egyéni-leg intelligens román történész ellenére, „még nincs intelligens történetírásunk”, pedig erre felette nagy szükség lenne. Ezen ő az olyan történettudományt érti, amely állan-dóan új és új kérdéseket, problémákat vet fel és ezek megoldásában „minél eredetibb és szigorúbb módszertant követve jár el”. Lucian Boia kiemeli, hogy a román történetírás
„még mindig hangsúlyosan tekintélyelvű”, a román nép „nagy szimbólumai még min-dig az önkényuralkodó fejedelmek”. Közöttük Vlad Ţepeş, XV. századi kegyetlensé-geiről hírhedt havaselvi vajdát nevez meg, a nemzetközi köztudat Drakul néven ismert szörnyetegét. A mai román köztudatban elég gyakran említik a nevét mint olyanét, aki a „nemzetmentő politikus”, vagy éppenséggel „a demokrácia lehetséges védnöke”
számára példaadó lehetne a mai Romániában.
Lucian Boia szerint a mítoszok „egyaránt lehetnek pozitívak és negatívak. A nem-zeti eszme ... egy időben inkább pozitív szerepet töltöttek be”, különösen a XIX. szá-zadban és az európai állami struktúrák kialakulásában. „Ám szintén a nemzeti ideoló-gia felelős az első világháborúért meg mindazért, ami utána következett. És ugyanaz anemzetiideológia–haatizenkilencedikszázadiértelmébenfogjukfel– útjában állhat Románia haladásának, az európai integrációnak”, mert szerinte a román köztudat még ma is sok mindent feláldoz „egy XIX. századi mitológia oltárán”. Azt is kiemeli, hogy Romániában a történetírás inkább függ a politikától, mint a politika a történetírástól.
Képletesen ezt úgy fejezi ki könyvében, hogy nem a történészek emelnek vagy dönte-nek le szobrokat. Bizonyára itt arra a romániai helyzetre utal, amikor majdnem min-den városban óriási méretű bronzszobrokat állítottak Mihály vajdának. A történe-lemre való hivatkozással is gyakran visszaélnek a politikusok. „Megdöbbentett például, amikor a tanügyi törvény vitájában – a történelem és földrajz román vagy magyar nyelven folyó oktatása kapcsán – nemrég Ionel Brătianura (a két világháború közötti román liberális politikus és miniszterelnök – D. L.) hivatkoztak. Hát mi köze van Ionel Brătianunak ehhez az egészhez? Ha már a múltra hivatkozunk, akkor idézzük fel Ştefan cel Maret (a XV. századi moldvai vajdát – D. L.), és tanítsunk ószláv nyel-ven, a magyarok pedig tanuljanak latin nyelven... Vagy megtudnánk egyezni, és mind-nyájan latin nyelven végeznénk az iskolát, a magyarok úgyis a latin kultúrkörhöz tar-toznak, mi pedig a rómaiak leszármazottai vagyunk. Úgyhogy történelmi szempont-ból minden igazolt, csak éppen az ilyen tárgyalásmód értelmetlen.”
Lucien Boia a könyve megjelenése után kibontakozott eszmecserében a Vázlatos román mitológia címen rövid cikket közölt. Ebben sűrített formában és lényegre-törően foglalta össze a román köztudatban élő politikai mítoszokat, válaszolva az ön-magának feltett kérdésre, hogy a románok képzeletbeli világukban miben is külön-böznek más népektől?
Érdemes odafigyelni az eszmefuttatásra, mert szoros kapcsolat áll fönn a politikai és történelmi mítoszok között olyannyira, hogy néha ötvöződnek. Tehát a román
„nem tartozik a szerencsés nemzetek közé, mindig mindenkinek útjában állt”. Ezen mítosz annyira mély gyökeret vert, hogy van rá egy sajátosan román kifejezés: în calea tuturor răutăţilor, amit én így fordítanék magyarra: minden rosszak útjában. A sok át-vonuló nép földet és vizet kért és vitt, de ezt a román nem tette, mert mindig „mérsék-letes és béketűrő” volt, ám másokkal szemben „sohasem agresszív”. Örökké védekezni volt kénytelen. Védte magát és egyben egész Európát. Ha a Dunánál le nem állították volna az oszmán hódítókat, azok az Atlanti-óceánig jutottak volna és Nyugat nem építhette volna fel békében székesegyházait, virágzó városait. Ez a hálátlan Nyugat soha ki nem elégített adóssága a román néppel szemben. Ellenkezőleg eladta őt az oro-szoknak és lám ma is elzárja előle a NATO és az Európai Unióba vezető utat. Eme sok „hátrányos megkülönböztetés ellenére a román nép mindig vendégszerető volt, nagylelkű és az is marad. Ember a szó legnemesebb értelmében”. Ezen „gyöngeségét”
az idegenek alantosan kihasználják, noha „illenék tudniuk, hogyan viselkedjenek egy olyan házban, amely nem az övék”. Ők mindannyian később érkezett jövevények.
„Csak a román volt itt öröktől fogva”.
Romániában „még a kommunizmus is emberséges volt vagy idővel azzá vált”. Az ötvenes évek románokat sújtó sok igazságtalansága mégsem „jellemző a románok ma-gatartására”. Ezeket kizárólag a szovjet megszállók és bérenceik követték el.
Elévülhe-tetlenérdeme„Gheorghiu-DejésCeauşescupolitikájának”,hogyérvényesítette„a nem-zeti érdekeket”. Bűnei ellenére a kommunizmus románná lett, ami megmagyarázza, hogy távolmaradt 1968-ban a Csehszlovákiába való intervenciótól.
Nincs semmi alapja – szól a mítosz – a téves nézeteknek, miszerint Romániában „el kell távolítani a szovjet maradványokat”. Hiszen köztudott, hogy „már Gheorghiu-Dej kiadta útjukat, Ceauşescu pedig ugyancsak”. Ha ezek szerint Románia 1989-ben mesz-sze járt a szovjet sztálini modelltől, „vajon milyen mintához közeledett?” – teszi fel a kérdést Lucian Boia. Válasza egyértelmű: „Nyilván nem a nyugati demokráciához..., talán a Burebista (dák király – D. L.) vezette ősi, egységes és központosított dák állam modelljéhez, amelyet olyan büszkén emlegetett a nyolcvanas években az ország akkori vezetője és hadura” – jegyzi meg nem kis iróniával a szerző.
Minden más néptől eltérően a román nép másik döntő jelentőségű tulajdonsága az egység és az összefogás tudata. A román történelem legfőbb jellemzője, s ez megint min-den más nép történelmével szemben, hogy végigvonul rajta az egység megnyilvánulása, mert a „döntő pillanatokban a románok mindig egyet akartak”, a közös nemzeti célok és nem a magánérdekek határozták meg magatartásukat, ami bizonyára „dák-géta örökség”. Még akkor is egységes volt a román nép, amikor az idegen betolakodók or-szághatárokkal osztották meg.
Az igazi román – szól tovább a mítosz – csak ortodox, görögkeleti vallású lehet, a görög-katolikusok „csak megközelítően románok (még akkor is, ha a román naciona-lizmus éppen az ő találmányuk volt vagy kétszáz évvel ezelőtt), a többiek – római ka-tolikusok, baptisták, jehovisták – még kevésbé (vagy egyáltalán nem)” románok.
„A román nép ortodox kereszténynek született.” Minden más népnél korábban volt keresztény, mert azok mind „később vették fel a keresztséget”. A kereszténységet a ro-mánok megintcsak „géta-dák őseiktől örökölték”.
A románok felette értelmesek, intelligensek és találékonyak. Igaz ugyan, hogy nem a legszorgalmasabbak, „mert valami hibájuk csak kell hogy legyen”. A mítoszok sze-rint a lustaság is összefügg „a rendkívüli intelligenciával”. Nincs szükségük szorga-lomra, mint a náluknál kevesebb leleményességgel megáldott németeknek, akik kény-telenek eme hiányukat munkával, szorgalommal pótolni. A románok lustasága „bizo-nyos értelemben erény, mivel a tiszta értelem gyakorlásának is meg kell fizetni az árát.
Ez a mi büszkeségünk – rögzíti a továbbiakban a mítoszok teremtette román öndicsőí-tést Lucian Boia – ,nem vagyunk hatékonyak, ám értelmesek (ami bizonnyal többet ér, ritkább és becsesebb tulajdonság a közönséges és gyakorlatias hatékonyságnál)”.
Arománokszeretikmagukat„rendkívülerősegyéniségű”népnekfeltüntetni.A sok
Arománokszeretikmagukat„rendkívülerősegyéniségű”népnekfeltüntetni.A sok