helyes véleményt e nem közönséges közügyi kérdésben. S mivel a tárgy teljes megértéséhez ismernünk kell a társaság, illetőleg ügyvédjének válaszát is: ím itt adom szórói-szóra, az én
tárgyi-1 A magyar szépirodalom története: 141, 142, 157, 191. 1.
irodalomtmtéiicti Közleményei:. 13
194 KRITIKAI ROVAT.
lagos felszólalásomra adott kettős feleletet, erősen hangsúlyozván, h o g y ez a Philologiai T á r s a s á g hivatalos lapjában, a z Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg (1892. 4 4 3 — 4 4 5 . 1.) betűről betűre a következőleg:
»A Budapesti Philologiai Társaság f. évi ápril hó 6-án felolvasó ülést tartott. . . .
A felolvasó ülést választmányi ülés követte. . . . Az ülés lefolyása a következő volt:
Heinrich Gusztáv alelnök szóba hozza az »Irodalomtörténeti Köz
lemények« utolsó füzetének »A Philologiai Közlöny és a kritika« ez.
czikkét, mely folyóiratunkat megtámadja, mivel a szerkesztőség Komá-romy András úrnak egy ellenbirálatát el nem fogadta, ellenben Széchy Károly és Erdélyi Pál urak dolgozataira vonatkozó s állítólag személyes
kedő két kis »vegyes« közleményt közzétett, még pedig névtelenül.
Heinrich Gusztáv kijelenti, hogy a megtámadott két »Vegyes«-t ő irta és hogy azokat csak azért nem írta alá, mivel a személyeskedésnek még látszatát is kerülni szerette volna oly kérdésekben, melyekben a felszó
lalást szükségesnek tartotta, de oly szakférfiak ellenében, a kiket szemé
lyesen nagyrabecsül (a mint azt az illetők maguk legjobban tudják),1
daczára annak, hogy ezúttal az egyiknek hangja rendkivül sértette mél
tányossági érzetét, a másikat pedig téves irányban látta haladni. Azért a két »Vegyes«-t ma is föntartja és elvállalja értök a felelősséget. — A választmány hosszabb eszmecsere után az ügy érdemére nézve kimondja, hogy a szerkesztők eljárásában nem lát kifogásolni valót, mivel 1. az ellenbirálat közlését a választmánynak a Közlönyben XV. 599. 1. közzé
tett határozata tiltja s annak visszautasítása ez esetben annál indokol
tabb volt, mert az ellenbirálat egy másik folyóiratban megjelent bírálat ellen is irányult; — mivel 2. a kérdéses »Vegyes«-ékben személyeske
dést nem talál, a mennyiben az elsőben a biráló egész terjedelmében helyesli Széchy Károly úr ítéletét s dolgozatának csupán hangját nem
1 Mi a szívekben és vesékben nem olvashatván, csak ex actis ítélhetjük meg Heinrich úr »nagyrabecsülését«, melyet ő maga, például az egyik »kis Vegyes«-ben szórói-szóra ekkép fejezett ki Széchy Károly úr, a kolozsvári egyetemen az irodalomtörténet nyilv. rendes tanára irányában: »Széchy oly óriási magasságban érzi magát nemcsak Váczy, hanem az egész Akadémia és összes tudományosságunk fölött, hogy nem is talál már a magyar nyelv szó
tárában elég szitkozódó és elitélő kifejezést, melylyel egész souverain megveté
sét világgá bocsáthatná. Hisz elismerjük, hogy egy egyetemi tanszék magas forum : de hogy ez a magasság ily tónusra följogosítana, az még akkor sem engedhető meg, ha az illető biráló kiváló szakember, a ki hivatottságának bár
csak szerényebb jeleit is adta. Széchyről ez tudvalevőleg nem állítható, nem is állította még senki, s igy többszörösen indokolatlan és illetlen az ő hangja.
Az előttünk fekvő bírálat után természetesnek fogja találni a szerző, ha ezentúl fokozott érdeklődéssel és feszültséggel várjuk nagyobbszabású, tudományos műveit, mert csak az ilyenek indokolhatják némileg, persze megint csak utólag, mostani föllépésének sajátszerű tenorját.«
Ez Heinrich úrnak azon »személyes nagyrabecsülése«, melyben a Philolo
giai Társaság »személyeskedést nem talál«. B. A.
KRITIKAI ROVAT. 195
tartja helyesnek és indokoltnak, a másikban meg igen kedvezően itél Erdélyi Pál úr írói érdemeiről, de nem helyesli szóban levő dolgozatának egész jellegét. Magától értetődik különben, hogy mihelyt a nevezett szakférfiak e közleményekre vonatkozólag »tényleges helyreigazítást«, azaz czáfolatokat küldenek be, ezek folyóiratunkban közzéteendők. A választ
mány semmikép sem kívánja korlátozni sem a kritika szabadságát, sem a helyreigazítás jogát, mert az elsőre a legnagyobb mértékben szüksége van irodalmunknak, a másik pedig minden körülmények között tiszteletet parancsol. Hogy végül a kritika névtelensége ellen komolyan alig szól
hatni, azt maga az »Irodalomtörténeti Közlemények« is mutatja, mely első- évfolyamában több — még pedig részben élesen támadó — név
telen bírálatot közölt. — Ezzel a választmány az ügyet a maga részé
ről elintézettnek tekinti.«
E gyűlési tudósítás után, mintegy hozzáfűzve, »Heinrich Gusztáv« aláírással közli u g y a n c s a k a Philologiai Közlöny a következő czikket:
»Attila és Atilla. Vissza kell térnem e csodabogárra, mert az
»Irodalomtörténeti Közlemények« szerkesztője (II. évf. 1. füz. 97. 1.) meg akarja czáfolni azt a vádamat, ,hogy szerző és szerkesztő még csak Attila nevét sem írják helyesen', — és meg akarja czáfolni a következő újabb csodabogárral: »Mivel dr. Erdélyi terjedelmes tanulmányát, miként minden sorából kivehető, épen azért írta, hogy feltüntesse a nálunk élő hagyomány Attiláját: czikke irányzatának megfelelőleg igen természetesen és igen helyesen Atillának írja hősét, mert magyar ajkon és termeten vagy Atilla vagy atilla a hun király neve. Mind a mellett én mint szerkesztő, historicus létemre, az indexbe Attila néven vettem föl a királyt, mit azonban —i úr [már t. i. az én szegén}' fejem] szenvedélye vagy egyszerűen felületessége — nem tudott észrevenni. A reánk, s directe reám mért vád tehát — egy fuvalomra összeomlik, s nem marad az egészből egyéb, mint a rosszhiszeműség« (kié?). — Eddig a czáfolat.
Az indexhez semmi közöm, mert nem tudom, hogy ki csinálta. A fenti indokolás azonban fényes tanúságot tesz arról, hogy a sokoldalú szer
kesztő, a ki azt hiszi, hogy irodalomtörténethez is ért, a philologiának még legprimitívebb elemeiben is tájékozatlan. Akármit kutatunk és tár
gyalunk magyar nyelven a hun királyról, Attila neve mindig Attila marad és sohasem lesz Atilla. Hiszen amaz okoskodás alapján Titus Livius hatását a franczia történetírásra e czímen kellene tárgyalnunk:
,Tite Live hatása stb.' és folyton Tite Live-ről beszélnünk, mert a fran-cziáknál a névnek ezen alakja dívik. Egészen más az, ha a nép ajkáról ellesett elbeszélést akarunk lehető híven följegyezni: ekkor persze a tulaj
donneveket is úgy kell írnunk, mint a hogyan a nép ejti. — De ha ez nem elég, csattanósabb érvvel is okolhatom meg azt az állításomat, hogy az »Irodalomtörténeti Közlemények« szerkesztője még Attila nevét sem tudja helyesen írni. Ugyanazon füzetben (I. 400. 1.) van ugyanis egy kis czikkecske e czímmel: ,Két spanyol Atilla-arám^ és e
mind-13*
196 KRITIKAI ROVAT.
össze 26 sorra terjedő czikkben magában is Attila neve hilenczszer, azaz kivétel nélkül van Atillának írva. Hol van itt a ,nálunk élő hagyomány', mely az előbbi czikkben állítólag ,igen természetesen és igen helyesen' megkövetelte az Atilla alakot ?! Itt csak két eset lehetséges: vagy e czikkecske szerzője írta helytelenül a hun király nevét (a mit dr. Lázár Béla úr határozottan tagad), akkor a szerkesztőnek helyre kellett volna igazítania a lapsust, a mit nem tett* vagy a czikkecske szerzője helye
sen írta a hún király nevét (a mint azt dr. Lázár Béla úr váltig állítja), akkor a szerkesztő végezte, ,historicus létére', a csodabogaras javítást.
Mind a két eset fényesen bizonyítja Ítéletem helyességét. Egy szóval:
a tudás hiányát nem lehet sem henczegéssel, sem pökhendiséggel pa
lástolni !
De van ezen füzetben egyéb csodabogár is, a melyek közül ezúttal még csak egyet akarok illustrálni. A 120. lapon ily czímű czikk dísze
leg: »Sigvárd. Népmese.« Ballagi Aladár úr tudatja ebben az ámuló világgal, hogy gyermekkorában ismert egy szegény öreg cselédet, a ki elreczitálta neki ,Sigvárd' (hát ez hogyan ejtendő ?! alább ,Szigvárt', — tehát egészen á la ,Atilla'!) érzékeny történetét, melyet valamikor föl olvasni hallott. »Közleményem értékét, úgymond a szerkesztő, abban látom, hogy ez az első mutatvány irodalmunkban, mely híven feltünteti egy újabb irodalmi mű közvetlen átvitelét a nép ajkára. Népmese-gyűy teményemben még három ilyenfajta mese fordul elő, t. i. ,A hét bölcsek', ,Ernest herczeg' és ,Egy szerencsétlen kereskedő hajótörése'.« — E kor
szakos közlés méltán ámulatba fog ejteni minden gymnasiumi tanulót.
Tehát, ha az én szakácsném, kinek a szobalányom felolvassa a Buda
pest' rémregényeit, ezeknek tartalmát a szomszédom szakácsnéjának elme
séli, ez Ballagi. Aladár úr aesthetikai tudása szerint — népmese! És ez a ,népmese' hét nyomtatott oldalra terjed és ennek költségeit a *M. T.
Akadémia viseli! Csak az nem világos, hogy a honoráriumot ki kapja:
a romantikus szakácsné-e vagy a realista szerkesztő ? . . .«
E vita első sorban a körül forog, van-e személyeskedés a Philologiai Közlöny hasábjain ?
Heinrich urnák ott kiadott föntebbi czikke magában véve eldönti a vitát. íme a társulat, melynek alapszabályai tiltják a »subjeciiv kritikát«, és a mely »minden ellenbirálatot« határozatilag kizár . lapjából: közzétesz oly pasquillust mint a föntebbi, m é g pedig azon alkalomból, midőn elég meggondolatlan tagadni azt, hogy közlönye hasábjain személyeskedést űznek.
E z az eljárás lesodorja a társulatot azon morális alapról, melyen egy nyilvános testületnek szükségkép állania kellene.
KRITIKAI ROVAT. 197 II.
In order to judge critically, and to determine equi-tably, it is requisite ihat all should be seen.
Lord Chesterfield's Letters to his son. L. VI. dd. 19 Juin, 1738.