Fiatal szülő koromban szabadúszóként sokszor dolgoztam otthon a legkülönbözőbb tanulmányokon, mikor mire kaptam pályázati pénzt. Mivel a feleségemnek volt rendes munkája, rám maradt a gyerek őrzése és gondozása. A fiam ötéves lehetett, amikor a következő jelenet lejátszódott. Egy üres orvosságos dobozt tologatott, mintha busz lenne. Aztán megszólalt:
- Apa, miért nem játszol velem?
- Látod, dolgozom.
- Apa, miért dolgozol?
- Mert pénzt akarok keresni.
- Apa, miért akarsz pénzt keresni?
- Mert a kapitalista társadalomban a pénz az általános csereérték.
- Apa, a kapitalista társadalomban miért a pénz az általános csereérték?
- Mert a korábbi termelési módokban nem működött elég hatékonyan az árucsere.
- Apa, a korábbi termelési módokban miért nem működött elég hatékonyan az árucsere?
- Mert az egyedi igények kielégítéséhez meg kellett találni azt az eladót, aki éppen a nekem tetsző árut kínálta.
- Apa, az egyedi igények kielégítéséhez miért kellett meg-találni azt az eladót, aki éppen a nekem tetsző árut kínálta?
- Mert nem volt olyan hely, ahol minden megtermelt áru az előállított munka költségének megfelelő értékén cserélt volna gazdát.
- Apa, miért nem volt olyan hely, ahol minden megtermelt áru az előállított munka költségének megfelelő értékén cserélt volna gazdát?
- Mert az emberi társadalom, az évezredek alatt csak foko-zatosan strukturálódott a nemek, foglalkozások és társadalmi presztízs alapján.
- Apa, az emberi társadalom, az évezredek alatt miért csak fokozatosan strukturálódott a nemek, foglalkozások és társadal-mi presztízs alapján?
- Mert mindig csak azt a problémát oldották meg, amelyik éppen akkor volt a legfontosabb, a többivel nem foglalkoztak, vagy egyszerűen nem is voltak tudatában.
- Apa, miért mindig csak azt a problémát oldották meg, amelyik éppen akkor volt a legfontosabb, és a többivel nem foglalkoztak, vagy egyszerűen nem is voltak tudatában?
És ezen elgondolkoztam. Tényleg. Miért is ilyen szelektív az emberi problémamegoldás? Ez után a kérdés után még egy évtizedes kemény munkámba került, amíg kidolgoztam a szelek-tív társadalmi problémakezelési stratégiákkal kapcsolatos elmé-letemet, amelynek révén ma már a Tudományos Akadémiának is a tagja vagyok. Ha belegondolok, mindezt a kisfiamnak köszön-hetem, aki kíméletlenül mindenre rákérdezett. Mégis csak okos ez a gyerek. És szíve is van. A történész diplomája megszerzése után Angliába költözött, és jelenleg az ottani árufeltöltői fize-téséből egészíti ki az akadémikus szülei nyugdíját.
A mo nyelv
A kis Bence már egyéves korában felhívta magára a figyelmet. Ha beszéltek hozzá, mindent megértett, és ő is szépen formálta a szavakat, mégsem lehetett megérteni, amit mond.
- Itt a papa! - mondta neki az anyja, és rámutatott a férjére.
- Dudu - mondta a gyerek.
- Nem dudu, hanem papa - javította ki az asszony.
- Dudu - erősködött Bence.
Ez így ment minden szóval. Bence számára a mama „mia”
volt, a nagyi „gyigyi”, és ha éhes volt, azt mondta: „mami”.
- Hami? - próbálkozott az anyja. De Bence makacsul csak a
„mami” szót emlegette, és a szájával is mutatta, hogy enni kér.
- Mami ad neked hamit - kísérletezett az anyja.
- Mia dada mo mami - mondta a gyerek, de már nem nagyon remélte, hogy megértik.
A gyerekorvosnak az volt a véleménye, hogy Bencének talán a fülével van baj, ezért nem tudja tisztán hallani a szavakat. De a hallásvizsgálat nem mutatott ki semmilyen rendellenességet.
Pszichológus és logopédus is megvizsgálta, de ők sem találtak semmi eltérést a normálistól.
Végül rádöbbentek, hogy Bence egy saját, személyes nyel-vet fejlesztett ki. A szülőknek nem volt más választásuk, mint hogy megtanulják a gyerekük nyelvét. Csak abban reményked-hettek, hogy Bence, mivel nagyon okos, előbb-utóbb az anya-nyelvét is megtanulja, ha másképp nem, akkor idegen nyelvként.
Ez azonban egyre váratott magára. Helyette Bence nyelve kezdett terjedni. A mamák és papák, akik a bölcsődébe mentek a gyerekeikért, már meg sem lepődtek, amikor az ő gyerekeik is azzal fogadták őket, hogy „mia”, illetve „dudu”.
Mivel a bölcsődei gondozónők rangon alulinak találták, hogy ők alkalmazkodjanak a kis porontyokhoz, ők ugyanúgy nem értették, mit akarnak a gyerekek, mint eleinte Bence szülei. De a bölcsisek szemmel láthatóan élvezték a dolgot, és remekül megértették egymást.
Az eset hamarosan felkeltette a nyelvészek érdeklődését is.
Ellátogattak a bölcsődébe, és hangfelvételeket készítettek, hogy tanulmányozzák ezt az új nyelvi jelenséget.
Közben Bence óvodás lett. Néhány volt bölcsis társával valóságos klikket alkottak, és a beszélgetésüket senki nem értet-te meg. Idővel más óvodások is rászoktak erre, már csak azért is, hogy ne érezzék magukat kirekesztve.
Ekkor jelent meg az első tudományos publikáció a Bence által feltalált nyelvről. Mivel az egyes szám első személyű név-másnak a „mo” szó felelt meg, jobb híján mo nyelvnek nevezték el.
Sikerült feltárni a nyelv alapszókincsét és nyelvtanát is. Ez utóbbi rendkívül egyszerű volt, az alany, az állítmány, a tárgy és a határozószó egyenes szórendben követték egymást, a kérdést is csak a kérdő hangsúly jelezte. A múlt időnek a „tó”, a jövő időnek a „vili” szócska felelt meg. A birtokviszonyt is rendkívül egyszerűen fejezték ki: Mo dudu = az én apám.
A „jön” szó úgy hangzott, hogy „kome”. Ennek alapján egyesek hajlamosak voltak a mo nyelvet a germán nyelvcsalád-hoz sorolni, mint a keletről bevándorolt zsidók által használt jiddist. Tehát „Mo dudu kome” = Jön az apám. Jövő időben: „Mo dudu vili kome.” = Jönni fog az apám.
Én csak szerény krónikás vagyok, nem nyelvész, ezért nem áll módomban leírni a mo nyelv struktúráját. Elég annyi, hogy az iskolában már egyre több gyereknél jelentkezett a mo-szindró-ma. Ez abból állt, hogy mindent megértettek magyarul, de válaszolni csak mo nyelven voltak hajlandók. Illetve ha semmi-képp sem tudták elkerülni, akkor magyarul is a mo nyelv szintaxi-sát alkalmazták.
- Megcsináltad a leckét? - kérdezte a tanító.
- Én régen megcsinál lecke - válaszolt a diák.
A járvány egyre terjedt. Az oktatási kormányzatban (a minisztérium nevét nem érdemes megjegyezni, mert évenként változik) külön szervezeti egységet (alosztályt, osztályt, illetve főosztályt, mikor mi volt) hoztak létre, kifejezetten a mo-szindró-ma által érintett tanulók oktatási problémáinak tanulmányo-zására és kezelésére.
Mire Bence leérettségizett (természetesen egy speciális vizsgabizottság előtt), e tárgykörben már doktori fokozatot is kiadtak.
A probléma akkor kezdett kezelhetetlenné válni, amikor már a hazai lakosság 15 százalékát is meghaladta a mo nyelven beszélők száma, és ezek elkezdtek külön iskolát és közigazgatási szervezetet követelni maguknak. Lett mo újság, mo rádióállomás, sőt, az interneten mo tévécsatorna is.
Nemsokára elkerülhetetlenné vált, hogy a mo nyelvet Ma-gyarország második hivatalos nyelvévé nyilvánítsák. Hamarosan az ENSZ is felvette a tolmácsolási nyelvek közé.
Eljött az az idő is, amikor tudományos előadást tartottak ezen a nyelven. Ez volt a címe: „Jom lézer-gupacsode inim rakatati”, azaz „A lézeres adattovábbítás perspektívája IBM-számítógépekben.”
Minden szépen haladt, a mo nyelv egyre gazdagodott. Egy nap azonban Bencét halálos autóbaleset érte. Huszonnyolc éves volt ekkor. Holttestét a Magyar Tudományos Akadémia oszlop-csarnokában ravatalozták fel, a búcsúztatók között ott volt az MTA főigazgatója, a nyelvtudományi intézet igazgatója, a minisz-térium illetékes osztályvezetője, a nemzetiségi ombudsman, és számos külföldi tudományos szervezet is képviseltette magát. A főigazgató úgy említette őt, mint aki Széchenyi István óta a legnagyobb hatást gyakorolta a magyar kultúra fejlődésére.
Amikor elkezdték feltárni az irattárát, találtak egy saját kezűleg írt, kifogástalan magyarságú feljegyzést is:
„Azt hiszem, ez a tréfa túl messzire ment.”