Kiállítási jegyzetek
Statisztika
Az Idei Szegedi Ünnepi Hetek keretében 12 olyan kiállítást rendeztek, mely a vizuális művészetekhez kapcsolódik.
1. XXI. Szegedi Nyári Tárlat.
2. Fotóklubok 16. Szegedi Szalonja.
3. Bálint Endre fotómontázsai.
4. Hermán Lipót száz rajza.
5. Tóth Valéria szobrai.
6. Lóránt Zsuzsa szobrai.
I. Farkas P á l szobrai.
8. Csóti Gábor fa-plasztikái.
9. Lehoczky János kovácsoltvas munkái.
10. Bahget Iskander fotói.
II. Régi magyar könyvek.
12. Az 1979-es Szép könyv pályázat díjnyertes alkotásai.
1.
Egy városra szóló, heteket átfogó kiállításprogramot szervezni és rendezni igen-csak bonyolult dolog. Különösen akkor, ha a rendezvénysorozatot egységes egészként szemléljük, s az igények egyszerre alkalmazkodnak a hagyomány legnemesebb érté-keihez, vállalják a kortárs művészet reprezentálását, s kötődnek — mint nyaranta Szegeden — az ünnepi hetek központi gondolatához, célkitűzéseihez. Több mint két évtizede kísérik képzőművészeti tárlatok Szegeden az ünnepi játékok előadásait.
A kíséretből egyenrangú társsá nőttek a rendezvények, az idei sorozat nyilvánvalóvá tette, hogy a szervezők, rendezők erőt, időt és energiát nem kímélve keresik azokat a lehetőségeket, ú j módszereket, melyek a megújulás zálogai lehetnek. A feladat egyáltalán nem könnyű. Különböző intézmények rendezvényeit koordinálni kell, megteremteni a változatosság összhangját, melyben a kollektív és egyéni tárlatok, a különböző műfajok, a klasszikus és kortárs alkotások szép harmóniában kapcsolód-nak egymáshoz. Ezen a téren van még bizonytalanság, gyakori az esetlegesség, jóval több lehetne a korrespondencia.
A szervező, műnka hiányossága: csak a nyitány előtti hetekben dőlt el, hogy három olyan intézményt, mely évek óta kiállítási fórum is, egyidőben, éppen az ünnepi hetek idején renoválnak. Ez nemcsak mennyiségi veszteséget jelentett, ha-nem a színesség, a változatosság, a gazdagság szenvedett alig kivédhető csorbát.
A régebben oly népszerű műgyűjtői felsorakoztatás, a klasszikus, elsősorban a helyi értékek bemutatása a jó értelmű patriotizmus bizonyításától, a helyi mecénáló tevé-kenység példamutató demonstrálásától fosztotta meg az ünnepi hetek látogatóit.
A szintén hagyományos népművészeti sorozat mostani tárlatai elmaradtak, az érté-kek koncepciózus bemutatását az ifjúsági napok színes, vásári forgatagának a folk-lórkincsek perifériáját demokratizáló lehetősége sem pótolhatta. Hiányzott valamely jelentős, művészeti életünkben meghatározó szerepet játszó festőművész önálló ki-állítása is, hiszen a közönség legnépszerűbb műfaja még mindig a táblakép, s egy jó festménybemutató igazán erős szálakkal kötődhet a szabadtéri népszínház-koncep-ciójához. S ha mindez meg is valósult volna, a kép még akkor sem lenne teljes,
hiszen ideje volna kitágítani a képzőművészet hagyományos kereteit túl a fotószetre, egész környezetkultúránkra, fejlődő tárgyformálásunkra — a vizuális művé-szet egészére. A két képcsarnoki iparművéművé-szeti bemutató igencsak periferikus jelen-ségeket kínált (azt azonban igen magas színvonalon). Ha tehát komolyan vesszük a szabadtéri játékok esetében a fölvállalt népszínházjelleget, ugyanolyan komolyan kell venni e szellem érvényesülését a képzőművészeti programok összeállításánál is.
Természetesen nem könnyű a sokféleség harmóniáját vagy ha úgy tetszik, a sok-színűség karakterét megtalálni még egy-egy kollektív kiállítás rendezésekor sem, hát még egy ilyen nagyszabású rendezvénysorozat esetében. Azt azonban látni kell, hogy ez a még több munkát, szervezést, összehangolást igénylő lehetőség a tovább-lépés egyetlen útja. Az idei sikerek és eredmények azt a reményt éleszthetik ben-nünk, hogy a feladat ismert, a lehetőséget föltérképezték, a megvalósítás is jó úton indult.
2.
Az idén új szakasz kezdődött a két legjelentősebb kollektív kiállítás történeté-ben. A Szegedi Nyári Tárlat harmadik évtizedébe lépett, huszonegyedszer rendezték meg a festészet, a grafika és a kisplasztika országos seregszemrejét; a Fotóklubok Szegedi Szalonja is túllépett a másfél évtizeden, az ország klubokba és körökbe tömörült amatőr fotósai tizenhatodszor adtak randevút Szegeden. Egy-egy ciklus zárása és kezdete mindig összegzésre késztet és nekibuzdulásokra sarkall. A tapasz-talatok értő felmérése és az ú j lehetőségek beágyazása a folytonosság és megújulás biztosításának egyetlen lehetősége. A két kiállítást szemlélve úgy tűnik, következe-tesen és átgondoltan lépett mindkét seregszemle minőségileg is ú j szakaszba.
A két tárlat összevetésének legizgalmasabb tanulsága, s egyúttal erénye, hogy az alkotók megpróbálnak választ adni arra, hogy a festészet, a grafika, a kisplasz-tika, illetve a fotográfia kifejező eszközeivel hogyan fogalmazható meg gyorsan vál-tozó s igen bonyolult korunk megannyi kérdése. A figyelmes szemlélő összevetésé-nek summája az lehet, hogy életünk, korunk totalitáshoz közeledő megragadására legalkalmasabb kifejezési mód az iróniától a szatírán át a groteszkig terjedő lehető-ség. Érdemes ezt egy kicsit közelebbről megvizsgálni a két tárlat tükrében.
A Szegedi Nyári Tárlat legnagyobb „vízgyűjtője" a szemlélet- és kifejezésmódok-nak ez a területe volt. A mosolyogtató ötlettől a lényegkiemelő karikatúrán, a meg-bocsátó irónián és a pengeéles szatírán át a groteszkig sokféle megvalósítás és kí-sérlet tanúi lehettünk mindhárom műfaj anyagában. Mintha az emberi kapcsolatok kiüresedése, az érzelmek elsivárosodása, a gondolatok konzervjellege ellen hatáso-sabban lehetne harcolni egy szellemes ötlettel, együttérző iróniával, dühös és keser-nyés szatírával, a gondolat kalodájába kényszerítő groteszkkel, mint teszem azt, az érzelmekre erőszakkal apelláló lírizálással, túlbonyolított szimbólumok rendszerével, a múltba forduló nosztalgiával, vagy a valóság szenvtelen felmutatásával. Az árnya-latok gazdag skáláját sorakoztatták fel Szegeden is a képzőművészek (Makó Judit, Papp György, Urbán László, Galambos Tamás, Vésey Gábor, Ligeti Erika, Balla Margit, Bálványos Huba, Szemethy Imre, Lacza Márta, Lóránt Zsuzsa, Orr Lajos, Egri Erzsébet, Berki Viola, Földi Péter, Kiss Zoltán László, Kocsis Imre, Orosz Má-ria, Fritz János, Szabó Tamás, Budai Tibor, Romvári János, Wachorn András, Kovács Tamás Vilmos, Tenk László, Tóth Ernő, Vilhelm Károly, Szunyoghy András, Varga Géza).
A fotószalon anyagában is erőteljes vonulatként fedezhető fel ez a sorozat. Ezek az amatőr fényképészek is abban látják feladatukat, hogy gondolataikat, valóságról alkotott véleményüket, megörökíthető élményeiket teljességében mutassák meg, hogy alkotó módon avatkozzanak be abba az elidegenítő objektív folyamatba, mely a látott valóság felfedezése és az elkészült kép közé ékelődik. Már a kiválasztott való-ságdarabot is igyekeznek átformálni, s a technikai megvalósítás során is alakítani.
•109 1
Kihívás éz a nézőknek is, hiszen ezek már nem hagyományos fényképek — szép portrék, csodás tájak, megdöbbentő életképek vagy bájolgó gyerekfotók, hanem mű-vészi alkotások. Ezért születik sok etűd, sorozat, képcsík, melyek történeteket képe-sek elmondani, szituációkat fölrajzolni, gondolatokat kiteljesíteni, asszociációkat éb-resztgetni. A történelem megragadható jelei éppúgy témák lehetnek ebben a gro-teszk felé hajló világban, mint a montázsszerű szerkesztés vagy éppen a fotó műfaji határait szétfeszítő grafikai, festészeti és plasztikai nyomokat is magán viselő mű.
(Perényi István, Gervai Tamás, Török László, Kanyó Ferenc, Cseri László, Szabó Antónia, Seres Géza.)
A nyári tárlat értékelése nem lenne teljes, ha nem szögeznénk le: sikerének adaléka, hogy a művek nagy többségének társadalmi és művészi elkötelezettsége nyomon kísérhető, az alkotások tartalmas emberi mondanivalók burkai, melyeknek jeleit a közönség döntő többsége is fölfoghatja és földolgozhatja. A festményanyag tartalmában erősödött, stilárisan gazdagodott; a grafika az elmúlt évek csúcsteljesít-ményeihez képest némileg visszalépett, a kisplasztika gyarapodott, sokszínűbb lett, színvonala nőtt. Ügy tűnik, végre nemcsak a szervezők, de a művészek is fölfogták és komolyan vették a nyári tárlat helyét, szerepét és rangját képzőművészeti életünk egészében; a zsűri műközpontú válogatása nem akart erőszakolt hangsúlyokat terem-teni, a rendezés világos és áttekinthető volt, a megemelt és nagyobb összegű díjak, valamint a jelentőd vásárlások bizonyára jó csalogatók lesznek a jövőben is. A már említett kifejezésmód és stiláris lehetőségek mellett szinte minden ma tetten érhető vonulat nyomaiban jelen volt a nyári tárlaton. Rangját növelték olyan meghatározó nagy egyéniségek, mint Kokas Ignác, Bencze László, Schéner Mihály, Vinkler László, Fóth Ernő, Németh József. Szembetűnő jelenség volt a műfajhatárok elmosódása, sok fiatal alkotó azonos színvonalon képes kifejezni magát különböző műfajokban. (Kiss György, Hepp Edit, Kollár György, Marosvári György, Szentgyörgyi József.)
A szürrealitással párosuló naturalizmus értékei — i f j . Benedek Jenő, Mácsai István, Zoltánfi István — éppúgy figyelemre méltóak, mint a színek expresszivitá-sára, a folthatásokra, a differenciált felületi megmunkálásra építő művek sora — Kollár György, Fóth Ernő, Tölg-Molnár István, Szikora Tamás, Csavlek András, Kiss György, Swierkiewitz Róbert, Lóránt János, Pataki Ferenc —; a geometrikus rend és a szabad formaalakítás is jól megfér egymás mellett — Dohnál Tibor, Sulyok Gabriella, Farkas Ádám, Bakos Ildikó, Váró Márton —; a jelképteremtés hagyomá-nyai is újjáéledtek jó néhány színvonalas alkotásban — Iványi Katalin, Zámbó Ist-ván, Lapis András, Rics Zsuzsa, Kligl Sándor —, s fölfedezhetők egy szimpatikus törekvés darabjai, amikor is a terek töréseinek, a fáziseltolódásoknak, az egymásra kopírozott idősíkoknak gazdag lehetőségeit kutatják egy új képi koordinátarendszer-ben — Kéri László, Barabás Márton, Zrinyifalvi Gábor, Wágner János, Pinczehelyi Sándor.
A hagyományos, az eddigi tárlatokon mindig meghatározó, úgynevezett „alföldi realizmus" szokványos táj- és életképei kissé háttérbe szorultak, s ezzel mintegy valóságos helyét és szerepét jelölték ki e művészi alapállásnak és kifejezésmódnak a magyar képzőművészet egészében. Természetesen kiemelkedő művek itt is akadtak
— Patay László, Vecsési Sándor, Nóvák András, Markolt György, Nagy Sándor, Tóth Valéria, Kotsis Nagy Margit, Kalmár Márton, Fritz Mihály.
3.
Programon kívüli ajándék volt a néhány éve elhunyt Hermán Lipót száz rajzá-nak kiállítása. A hosszú művészi útjára Szegedről indult mester özvegye Gyöngyös városának ajándékozta a hagyaték festményanyagát, Szegednek pedig száz rajzot.
Tájképek és aktok, biblikus témák és portrék, néha csak papírfecniken egy gazdag életpálya, egy minden megnyilvánulásában bohém és szeretetreméltó ember virtuóz üzenetei.
Bálint Endre fotómontázsainak bemutatója igazi agytornát kínált, szellemi pár-viadalra invitált. A 66 éves Bálint Endre nemrégiben készített újabb, közel félszáz darabos sorozatának szegedi bemutatója bizonyította, hogy azoknál az alkotóknál, akiknél a művészi tevékenység állandó velejárója, integráns része az aktív gondol-kodás, a kísérletezés, a világgal való lépéstartás képessége és felelőssége — nem lehet lezárt az életmű. Bálint Endre 1959-ben már készített egy nagy hatású, a ma-gyar művészeti közéletben élénk visszhangot kiváltó fotómontázs-sorozatot, melynek néhány darabját néhány évvel ezelőtt szegedi retrospektív kiállításán már megcso-dálhattuk. Az a Párizsban született montázssorozat a napi sajtó képes híranyagának objektivitását felhasználva és újrarendezve az ellentétek szembesítésére, a szélsősé-gek hol játékos, hol megdöbbentő kapcsolataira, a világ tudathasadásos voltára épí-tett. Bálint akkor a groteszk egyszerűbb lehetőségeit aknázta ki, mostani fotómontá-zsai bonyolultabbak, többrétegűek. Nem pusztán egy-egy jelenség, élethelyzet, ötlet, ideges feszültség, képi hírbomba által kiváltott felindulás szülte őket. Ezek a préselt lemezre ragasztott fotómontázsok a XX. század komplex életérzéseinek lenyomatai, magukba sűrítenek időt és teret, összekapcsolnak századokat, földrajzi helyeket, élet-sorsokat és gondolatokat a maguk objektivitásában és szubjektív újrarendezettsé-gében.
4.
A kiállítási program arányeltolódásait jelzi, hogy elsősorban plasztikai tárlatokat rendeztek a nyári hónapokban. Három színvonalas szoborkiállítás, három fiatal művész bemutatója az emberközpontú szobrászat három útját mutatta föl. Lóránt Zsuzsa minden sejtjében, gesztusában, gondolkodásában és érzésében szobrász. Tóth Valéria
— aki a nyári tárlat tavalyi nagydíja révén szerzett önálló kiállítási lehetőséget — olyan érzékeny ember, gazdag érzelemvilágú művész, aki harmóniaigényének, az élet teljes szépsége utáni vágyának megfogalmazásához, az emberi figurát ábrázoló szobrot találta legadekvátabbnak; Farkas Pál pedig megbízható, jó és pontos szobro-kat készítő mester, aki mindazt ismeri, amit a szobrászat mesterségéből el lehet sajátítani.
Lóránt Zsuzsa tenyérnyi érmeiben éppúgy azt a gyermeki érzékenységet sugallja, mint négy kamaszlányalakot ábrázoló kisplasztikája, vagy szociális érdeklődésre valló, finom mintázású finom zsánerszobrai. Felfedezi az esendő ember életének mozdulatait, pillanatait, arckifejezéseit s a velük való találkozás során közösséget is vállal velük. Elsősorban kortársaival, azokkal a harmincévesekkel, akik most küzde-nek meg az élet sok olyan csatájában, mint az otthonteremtés, családalapítás, nem-zedékváltás, élik a szerelem próbáit, a személyiség megőrzésének és kiteljesítésének éveit. Megbocsátó líra, együttérző szomorúság, pontos megfigyelőkészség, eredeti tipi-záló képesség, érzékeny felületi megmunkálás, a realitásokhoz közelítő színezés és a szinte rajzos festéstechnika komplexen, egyforma hangsúllyal képviseli Lóránt Zsu-zsa magával ragadó szobrászatát, mely egészében túlmutat önmagán, hiszen egy nemzedék életérzését önti formába.
Tóth Valéria annak a hitnek szenvedélyes képviselője, hogy rohanó, elgépiesedő és eltárgyiasuló világunkban a művészet közvetítő kapocs lehet ember és ember között: a szépség, a tiszta harmónia olyan sziget, ahol feltöltődhetünk, ahol érzésein-ket kiteljesíthetjük, emberi mivoltunkban megerősödhetünk. A klasszikus szépség-eszmény újrafogalmazója nemcsak azért, mert egyetlen témája az ember. Ez a figurativitás túlmutat a külső burkon, emberi tartást, művészi alapállást fejez ki.
A klasszikusan szép lányalakok nemes metszésű arcai, leomló hajkoronájuk, testük finoman erotikus vonalvezetése, hullámzó drapériáik ennek a szépségeszménynek és harmóniaigénynek megnyilvánulásai.
Farkas Pál szoborkiállításán két forrásból táplálkozó alkotásokat láthattunk.
Egyikhez az emlékművek, tervek és vázlatok tartoznak, a másik csoportba zsáner-11
szobrok. Legnagyobb igényű vállalkozása a Babits-emlékmű. Szegeden a szobor gip-szét láthattuk, de fotókról érzékelhető az a sajátos plusz, amit a két választott anyag
— az öblös, mély fotel kőtömbje és a figura vibráló bronza — kölcsönöz az alkotás-nak. Másik nagy vállalkozása A Dunánál költőjének, József Attilának emlékműve, melyben „az adott világ varázsainak mérnökét" igyekezett megfogalmazni, talán túlságosan is precízen, fegyelmezetten, szigorúan szerkesztett, szimmetrikus kompo-zícióban. Mindkét alkotásnak van elődje a magyar képzőművészetben, az előző azt a vonalat követi, amelyet Varga Imre jelölt ki a hetvenes években készült köztéri munkáival, az utóbbi pedig Marton László József Attila-szobrának variációja. A többi alkotás közül a két balett-táncos figura, az öregasszonyalak, a gyerekportrék és a kis méretben is monumentális paraszt-emlékmű terv, érdemel említést.
TANDI LAJOS
S&ftu&T* aszóU,
Az írószövetség vendégeként szer-kesztőségünkbe is ellátogatott Huszár Sándor, A Hét című bukaresti heti-lap főszerkesztője és Laurenjiu Ulici, a Contemporanul munkatársa. — Ta-lálkozott a Tiszatáj szerkesztőivel Alek-szander Milanov bolgár költő és mű-fordító is. (Milanov — többek között
— Szegeden élő költők műveiből is fordít majd bolgár nyelvre.)
Népes hallgatóság előtt nagy sikerű Tiszatáj-est volt Egerben, a Művelődési Házban. A szerkesztőséget Vörös László főszerkesztő, Annus József főszerkesztő-helyettes és Olasz Sándor főmunkatárs képviselte. Lapunk szerzői közül Csoóri Sándor találkozott az olvasókkal. A há-zigazda Cs. Varga István irodalomtör-ténész volt.
IMRE LAJOS METSZETE
10— Ft