A magyarországi főiskola és az egyetemi kiegészítő után Amerikában mindent elölről kellett kezdenem, mert a hazai diplomát nem fogadják el. Amerikai egye
temre persze nem is gondolhatok, az árak csillagászatiak, ösztöndíjat nehéz szerezni, kölcsönt vén fejjel ugyancsak nehezen kapnék, marad a szegények főiskolája, a community college, amit minden megyében az adókból tartanak fenn. Egy nevesebb főiskolán az évi tandíj 20-30 ezer dollár, itt csak kb. ezer. De csak kétéves, nem ad igazi főiskolai diplomát. Aki olyant akar szerezni, annak még további két évet kell végezni a drága helyen. Az a szerencse, hogy az itteni két év beszámít.
Engem inkább a lehető legalacsonyabb szintű képzés érdekel, mert így is elmond
hatom majd magamról, hogy 25 évi európai könyvtároskodás után az amerikai könyvtárakról is van valami képem. A lehető legalacsonyabb szint: a könyvtáros szakmunkásképzés, a community college-ban. Beiratkoztam, elvégeztem. Igazság szerint hátravan még egy pszichológiavizsgám, de órákra már nem kell járnom. A College Level Equivalency Program (CLEP) vizsgája olyasmi, mint nálunk egy nyelvvizsga, mindegy, hogyan szerezte az ember a tudását. Bárcsak több ilyen lenne! (Angol nyelvből, illetve nyelvhelyességből már letettem egy ilyet, a hazai nyelvvizsgák segítettek.)
Szóval szakmunkásképző. Elismerem, rám fért. A katalogizálás egy kicsit helyre tette az európai magabiztosságomat. A Dewey eléggé eltér az ETO-tól, a Kong
resszusi Könyvtár osztályozási rendszerét pedig könyvekből lehetetlen megismerni.
Amellett nehéz volt leszokom az ETO rugalmasságáról. Amerikában a tematikus raktári szám minden műre nézve egyedi, s emiatt kilométernyire nyúlik. Ennek a jel
zetnek a megadásával aztán ki is merül a szakozó hatásköre. Sokszor valaki más al
kotja meg a tárgyszókat, esetleg a szakozó szellemi munkáját teljesen figyelmen kívül hagyva. A raktári elhelyezésre az előbbit, a katalógusban való visszakeresésre kizárólag az utóbbit használják, sehol egy szakkatalógus. Nekem valahogy mindig az jutott eszembe, milyen könnyen ki lehetne fejezni ennek vagy annak a könyvnek a tartalmát egy kettőspontos viszonyítással, amit aztán innen is, onnan is vissza lehet keresni... (A számítógépes katalógus sem különb, tárgyi feltárásra tárgyszókat hasz
nál, s ha lehet is benne keresni szakjelzet szerint, az csak annyi, mintha a polcok között sétálnánk.)
A könyvbeszerzési ismeretek során elsajátítottam a piacgazdasági gondolkodást, megtanultam, hányféle módon kell elszámolnom, azt bizonyítván, hogy az
adófize-tők pénzéből egyetlen cent sem megy kárba, továbbá kitől milyen jogcímen lehet egy kis jótékonykodást kunyerálni, miből lehet pénzt csinálni a költségvetés szá
mára. Könyvtártörténetből új volt, mi mindent köszönhet az egész amerikai kultúra a szovjet szputnyiknak, ami után a megdöbbent kormányzat, s a helyi szervek is hirtelen megnövelték az iskolák, gyerekkönyvtárak, közművelődési könyvtárak tá
mogatását, valamint az állami szintű felsőoktatásnak juttatott pénzeket. (Lám, nem mindenki ünnepli a hidegháború végét.)
Ami a képzésben némi csalódást okozott, az a számítástechnika meglehetősen elnagyolt kezelése volt. Minden tantárgyban esett szó az automatizálási vetületekről, még demonstrációkat is tartottak a számunkra, de nem azt tanították, hogyan kell számítógép segítségével ezt vagy azt a munkafolyamatot elvégezni. És szemmel lát
hatólag az oktatók sem nagyon ismerték ezeket a programokat. Maguk is többnyire a hagyományos környezetben dolgoznak. (S a 2 éves főiskolák költségvetése nem en
gedi meg, hogy tájékozottabb szakembereket szerződtessenek, jobban automatizált munkahelyekről.)
Álláskeresés, munkahely
Hiába lettem boldog tulajdonosa a legendás „zöld kártyának", azaz hiába enged
ték meg, hogy ne csak önkénteskedjem, de a munkámért pénzt is kaphassak, az amerikai munkaerőpiac katasztrofális helyzete miatt állásra sokáig semmi reményem sem volt. Elmentem hát a helyi munkaközvetítő irodába (Pennsylvania Job Center), ahol pályaalkalmassági tesztet végeztettek velem, s megállapították, hogy szellemi munkára nem nagyon lennék alkalmas, de igen jó pék válna belőlem. Én nem bántam volna, hiszen gyerekkorom óta imádom a friss kenyér illatát (kár, hogy Amerikában friss kenyeret egyáltalában nem lehet kapni, csak papírvékonyat, pirítósnak valót), de hiába, péket sem kerestek. A címemet felírták, de azóta sem értesítettek. Valahol meghalt egy könyvtáros: megpályáztam a helyét. Valaki ideg
összeomlást kapott: azonnal jelentkeztem. Mikor kirándulni indultunk, a feleségem egy vonzó álláshirdetést talált az újságban, az út mellől hívtuk fel a könyvtárat, hogy én legyek az első, aki válaszol. Egy mikrofilmes cégnél délutáni műszakra kerestek fényképészt. Jelentkeztem. (Miért is ne? Utoljára otthon az OSZK mikrofilmtárában dolgoztam. Igaz, hogy csak az olvasószolgálatban, de itt az ideje, hogy szélesítsem a látókörömet.) Sehol sem volt szerencsém. Hol túlkvalifikáltnak találtak (amit a szak
szervezet nem nézne jó szemmel), hol az amerikai helyismeretemet kevesellték, hol egyszerűen csak „túl sok volt az eszkimó", azaz az állástalan könyvtáros, s engem mint idegent szinte automatikusan a végére soroltak. (A ,job interview"-ig, azaz a káderezésig így is gyakran eljutottam - a kelet-európai származás valószínűleg egzotikusan hangzott...)
Aztán a megyei főiskolán felcsillant a szerencse: alkalom adódott, hogy hetenként egy nap bejárjak dolgozni. Ez alatt az egy nap alatt megkerestem az egész havi zseb
pénzemet. Addig-addig ügyeskedtem, míg be nem hívtak két, sőt egy ideig heti há
rom napra is. Ez már igen komoly kóstoló volt. Közben megállás nélkül pályázgat-tam, pályázgatpályázgat-tam, megfelelő módon át- és átírva a szakmai önéletrajzomat, kihagy
va belőle minden KMK-s csillogást és publikációt, de mind vastagabban aláhúzva az amerikai munkatapasztalataimat.
így akadt horogra az első igazi, teljes foglalkoztatású amerikai állás, Eastonban, egy négyéves főiskola könyvtárában. Másodosztályú könyvtártechnikusként egy
szerre kellett végeznem a könyvtárközi kölcsönzést, a folyóirat-érkeztetést, én bon
tottam és osztottam ki a postát, s kölcsönzőpultnál is ki kellett segítenem. Januárban kezdtem, a tanév nehéz pontján, s a KMK szakkönyvtárának taposómalmát kivéve, ez volt életem legkeményebb munkahelye. Reszkető térdekkel kapaszkodtam meg a napi kétszer 15 perc pihenőben, délben pedig - otthoni szokás szerint - a könyvtár
ban fogyasztottam el az otthon becsomagolt szendvicsebédemet. (Sajnos, a munka
szobákban tilos ételt, italt tartanunk; a szigor oka a néhány éve tapasztalt hangya
invázió.)
Közérzet
Első élményeim az új munkahelyen meglehetősen vegyesek voltak. Névre szóló poszterrel fogadtak, egyszer meg is vendégeltek (ez ott minden új dolgozónak kijár, helyi hagyomány), de az újdonság varázsa hamar megkopott, s meg kellett is
mernem a munka árnyas oldalát is. Ami a leginkább szemet szúrt, az az amerikai könyvtáros-társadalom megosztottsága volt: a „profik" mélyen lenézik a „segéd
erőt", akikről fel sem tételezik , hogy valami esze is lehet. Egyszer egy vegyipari fo
lyóiratot „érkeztettem" éppen (azaz ennek az adatait vittem be a számítógépes adat
bázisba), amikor szólt a telefon, s alkalmasabb ember híján én vettem fel a kagylót.
Azt kérdezte a hívó, hogy van-e vegyipari periodikánk. Boldogan mondtam, hogy van, s rögtön adtam is neki egy pár címet. Egy percig embernek éreztem magam.
Csak egy percig: rögtön kioktattak amiért magam merészeltem válaszolni az érdek
lődésre. Arra ott vannak a referensz szakemberek.
S ez a szellem (tudom, hol a helyem, s ahhoz tartom magam) a dolgozók egymás közötti beszélgetéseiben is tetten érhető. Egyszer, beszédes kedvemben (ritkán van ilyen) írtam egy széljegyzetet egy könyvtárközi kérdésre: „csodálkozom azon, hogy ez az új és népszerű könyv nincs meg nekik" (egy híres, nagy egyetem könyvtárá
ban). Kolléganőm visszaírt: „nem a mi dolgunk a csodálkozás". (Aki tud angolul, annak a kedvéért az eredeti választ is ideírom, a zamata miatt: „It's not ours to wonder".)
A könyvtárakban megkövesedett hierarchia közelít ahhoz, ami a kórházakban van: orvosok jobbra, ápolók-nővérek balra, a kettőjük útja csak a giccses regények
ben találkozik. (Nekem valahogy jobban tetszett, hogy egyetemi végzettséggel is csak amolyan „könyvtári dolgozó" voltam. De biztosan sokan nem értenek velem egyet.)
A vicc az, hogy még ha valaki meg is szerzi az egyetemi végzettséget (az elmúlt hónapokban volt egy ilyen eset) azt továbbra is másodrendűként kezelik, már ami a változatlan munkabeosztásának kijár. (Milyen jó is azoknak otthon, akik magasabb képesítést szereztek: ha esetleg fizetésemelésre nincs is pénz, legalább a káderfej
lesztési tervekben számítanak rájuk.) Az amerikai könyvtárakban nincs előléptetés, és nincs fizetésemelés. Illetve, ha emelik a fizetést, azért teszik, mert a szakszervezet kialkudta, s akkor mindenki egyformán részesedik belőle. A jó dolgozó is, a rossz dolgozó is. Az előbbre jutás egyetlen útja az állásváltoztatás. Ezért aztán mindenki szüntelenül pályázik, önéletrajzokat gyárt, telefonál, elbeszélgetésben reménykedik.
A vezetők közönyössége meglepett. Az osztályvezetőm mindössze egyszer mélta1
tott arra, hogy leüljön mellém egy kis beszélgetésre, akkor is annyi volt a mon
danivalója: „Ugye, tudod, hogy hiába dolgozol tovább, nem követelhetsz rajtunk túlóradíjat?" Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy valamit elügyetlenkedtem, s nem akarom, hogy ez visszavessen a munkámban. Nem értette. Azt, hogy véget ért a hathetes próbaidőm, csak abból tudtam meg, hogy a szakszervezet küldött égy fel
szólítást: miután véglegesítettek, esedékes a tagsági díj befizetése. (Minden új tagnak 50 dolláros „beavatási" díjat kellett fizetnie, de mire rám került volna a sor, ezt a rendelkezést szerencsére felülvizsgálták. A helyi szakszervezet történetében én voltam az első, akinek nem kellett megfizetnie ezt a sarcot. De, fura módon, a szakszervezeti tagok erre az alapszabály-változtatásra nem voltak feljogosítva. A jogi huzavona úgy ért véget, hogy az egész tagság „átigazolt" egy rivális szakszer
vezeti egységbe.) Mindez az alacsonyabb szintű munkákra érvényes. A „profikra"
nem vonatkozik a kollektív szerződés, ők egyénileg szerződnek.
Hogy azután a „profik" milyen nagy tetteket hajtanak végre, arra csak két példa:
az egyik egyetemi könyvtárban úgy ünnepelték meg az automatizálás tizedik év
fordulóját, hogy délután kikapcsoltak minden komputert: hadd tudják meg a hálátlan olvasók, milyen lenne a könyvtár számítógépek nélkül. A mi könyvtárunkban pedig egyik napról a másikra megsemmisítették a borsúra-gyűjteményt, mert úgy találták, hogy nincs eléggé kihasználva. (Folyóiratosként ez engem is érintett, ezért óvatosságból minden ilyen dokumentumot félretettem s főnököm elé terjesztettem egy javaslatot a nem gyűjtendő periodikumok hasznosítására. Ez október elején történt. Pestiesen szólva még mindig fogalmazza a választ...)
Amikor először néztem szét Amerikában, 1979-ben, már az volt a benyomásom, hogy az amerikai könyvtárosok kevésbé képzettek, mint az európaiak, viszont a szá
mítógépes adatbázisok elérhetősége révén így is jobb szolgáltatást képesek nyújtani.
Nos, azóta még inkább a számítógépek javára tolódott el az intelligencia-mérleg.
Ami a munkakörülményeket illeti, nem vagyunk elkényeztetve. Az új dolgozónak szabadsága alig van, még a karácsonyt is meg kell váltania az első évben (bemennie nem kell, de annyival kevesebb fizetést kap). Még fizetés nélküli szabadságról sem igen lehet szó. A munkaadónak kell a munkaerő, s ha nem egészen kapja meg, in
kább keres másikat. A munkaerőpiacon dolgozó-túlkínálat van, így nem gond mási
kat találni. A kollektív szerződésről folytatott szakszervezeti vitában elhangzott: ha sztrájkba lépünk, a főiskola vezetése kész az egész segédszemélyzetet leváltani. Még az otthon oly népszerű csúsztatást sem ismerik (csak egy változatát, amelyben a munkaadó túldolgoztat, s ezt az időt később ki lehet venni).
Szakmai benyomások
Könyvtárközi munkám során alkalmam volt megismerni a világ talán legtrehá-nyabb mikrofilmes szolgáltatását. A neve: BUSINESS COLLECTION, s az alapöt
let jó: afféle „mikrofilm-újságként", ömlesztve küldik ki a lefilmezett lapokat, s egy indexből lehet kikeresni, hogy melyik üzleti jellegű folyóirat melyik száma, melyik tekercs képkockáján kezdődik. Az ember beleteszi a gépbe a filmet, s elektromos motorral másodpercek alatt meg lehet találni a cikket. A bökkenő az, hogy az index nem pontos, az újabb kumulációkból kimarad egy-egy régebben már felvett tétel, s a feldolgozott számokból is néha csak egy-két oldalt filmeznek le (mondjuk, a cikk
hetedik oldalát meg egy hirdetésnek a felét). Amikor könyvtárközin kéri valaki a számot (mert a központi katalógus feltünteti, hogy az illető folyóirat nálunk megvan), sorozatban kell visszaküldenem a kérést mint teljesíthetetlent. De a gép is elromlik minden héten, s mire le tudjuk másolni a cikket (mert azt meg kell hagyni, hogy a papírmásolatot szépen elkészíti), a kérés már automatikusan a következő könyvtárhoz vándorol (az OCLC könyvtárközi automatizált rendszere gondoskodik arról, hogy ne ragadjon le egy helyen), s a mi szolgáltatásunk senkit sem érdekel (persze, a számlákat sem hajlandók kifizetni a késve küldött másolatokért).
Csalódás volt, hogy a mikrofilmmel foglalkozó könyvtárosok csak úgy képesek átfordítani a rosszul visszatekert filmet, hogy előbb az egészet legömbölyít] ák a koszos szőnyegre. Az OSZK mikrofilm-tárában használt egyszerű visszacsévélőnek már három gazdája is lenne Amerikában, kíváncsi vagyok, sikerül-e üzletet kötni.
Ugyanígy elámultak amerikai kollégáim, mikor arról meséltem, hogy nálunk létezik a szortírozó doboz, vagy hogy amikor szortírozunk gumiujjat húzunk fel, azzal vá
lasztjuk szét az összetapadt cédulákat. (Ha lenne újítási díj, már dagadtra kerestem volna magam. Minden arrogancia nélkül úgy érzem néha, mintha misszionárius lennék...)
Információs társadalom
Ennyi panasz és kritika után kérdezhetné valaki, miért nem jövök inkább haza, mi tart odakinn. A családi szempontok mellett leginkább az, hogy úgy érzem, félig a jövő információs társadalmában élek. A családi otthonból elérhető adatbázisokra ta
lán még nem ért meg az idő, hiszen annyira költségesek, hogy kevesen engedhetik meg maguknak a luxust. De a felsőoktatási és kutatási intézetek a közpénzekből támogatva olyan információs hálózatot tartanak fenn, amelyben élmény részt venni.
Az adatbázisok a mindennapi munkában is jelen vannak, elsősorban az OCLC ré
vén. Ez az Ohio államban honos, de már az egész világra kiterjedő bibliográfiai adatbázis döntő mértékben megkönnyíti a tagkönyvtárak leíró katalogizálását, a könyvtárközi kölcsönzési tranzakciókat, továbbá újabban a referenszmunkát is.
Mivel a könyvtárközi kölcsönzési rendszernek azért van egy-két komoly hiányos
sága (az új rekordok felülírják a régieket, a régebbi tranzakciók adatai törlődnek, a visszakeresési lehetőségek korlátozottak stb.), hobbiból magam is írtam néhány programot, amelyek a munkámat precízebbé, gyorsabbá, s nem utolsó sorban könnyebbé tették. (A programjaimat megtűrték, de amikor a könyvtár megvásárolt egy drágább - s bizonyos gyakorlati vonatkozásokban gyengébb - szoftvert, nekem is fel kellett hagynom a „partizánkodással", a programok konzekvenssége jegyében.
Abban reménykedem, ha saját munkaadóm nem is tart igényt rá, megpróbálom másnak eladni, magánszemélyként, egyszemélyes vállalkozás keretében.)
A jövő információs társadalmának előjelei jóval túlmennek az OCLC-típusú kol
lektív könyvtári vállalkozásokon. Az elmúlt egy-két évben az Internet nevű szuper
hálózat nagykorú lett, szinte minden professzor, kutató, könyvtáros, sőt diák saját számlával, illetve jelszóval (password) rendelkezik. A banki analógia félrevezető, mert nem a használónak kell fizetnie: a hálózatot stratégiai meggondolásból az egye
temek közössége, illetve az állam tartja fenn. A professzor elektronikus levele per
cek alatt eljut a Föld bármely hasonló intézetébe, s ugyanígy értekezések és vita
hozzászólások is utaznak a világot körülölelő telefonhálózat optikai kábelein, vagy a
műholdak közvetítésével az éter hullámain, méghozzá teljesen ingyen. Vannak elektronikus folyóiratok is, továbbá ezrével „vitaklubok" (discussion group), a legelképzelhetetlenebb témakörökben. Mivel az ide-oda küldözgetett üzenetek tar
talmát senki sem ellenőrzi, természetesen ételrecepteket, dilettáns költeményeket, pornográf fotókat ugyanilyen könnyen lehet küldeni, terjeszteni. Kelet-európaiként nem tudom egészen beleélni magam ebbe a gazdagságba: ami ennyire jó, azt nálunk előbb-utóbb elveszi az állam. Vagy annyira megadóztatja, hogy abban nincs kö
szönet.
Az OCLC adattárában nincs jele Magyarország részvételének. Az Internetben már igen, pl. a Budapesti Műszaki Egyetem kísérleti „gofer"-központja. Nem áll módomban olvasni a hazai szaksajtót, de a szokásokat ismerve biztosra veszem, hogy már a legelső kísérletek is nagy visszhangot kaptak. Ha a hazai pénzügyi és technikai helyzet lehetővé teszi, minél előbb csatlakozni kellene az Internethez, legalább közvetett módon (telefonon-telefaxon küldött kérések továbbítása egy központi irodából, illetve a lehívott hírek, adatbázis-visszakeresések előfizetők kö
rében történő terjesztése jöhetne leginkább számításba).
Utószó
Nyáron újrakezdtem az álláshirdetésekre való válaszolást - könyvkiadónál fordí
tónak, újságszerkesztőségnél adatellenőrzőnek jelentkeztem, s a könyvtárak köz
leményeit is figyelemmel kísértem. Amikor az egyik állam által fenntartott egyetem a jelentkezésem alapján behívott egy kis elbeszélgetésre, meg sem fordult a fejem
ben, hogy nekik is kellhetek. A főiskolai állással a hátam mögött nem volt sok koc-43
kázat, ezért minden aggály nélkül beszéltem a könyvtáros-múltamról, s hogy miként képzelem el a jövőt. A fizetés itt sokkal nagyobb volt, s szinte az állam is leesett, amikor kezembe vettem az értesítést, fel vagyok véve. Kiderült, hogy szerencsémet részben orosz nyelvtudásomnak köszönhetem. Az egyetemen működik egy orosz kulturális központ, de nemigen van rá ember. Nos, engem nem oda vettek fel, hanem könyvbeszerzó'nek, de szó van róla, hogy a jövőben foglalkozom majd orosz könyvekkel. (Nem vagyok egyedi eset: egy Magyarországról „vendégszereplő"
református lelkész ismerősöm felesége is abból az orosz tudásból él, amit kötelezően kellett elsajátítania otthon. A megszállás előnyei...)
Ebben a könyvtárban minden vezető nő, s meglepően jól vezetnek. Még arra is volt gondjuk, hogy megkérjenek: ha kívülállóként bármi kritikai észrevételem, építő javaslatom lenne, bátran mondjam meg, mert szeretnék a munkát korszerűsíteni.
Szóval ilyen is van. Sajnos, akármennyire is újító beállítottságúak az itteni könyv
tárosok, a kezük meglehetősen meg van kötve, az otthonról már ismerős állami bürokrácia miatt. Majdnem mindenki ért a számítógépekhez (ezért az is érdekli őket:
én mit tudok) - csak éppen alig van számítógépük. Mint otthon, nem?
Azzal zárom levelem, hogy minden bosszantó élményem ellenére „megbecsülöm magam", s igyekszem a legtöbbet kihozni ebből a szakmai-kulturális „kihívásból".
Remélhetőleg a jövőben sok magyar könyvtárosnak lesz módjában megismerni az amerikai könyvtárügyet, s aztán végre nekiláthatunk utánozni... a skandináv példá
kat.
Ja, a szokásos záradék: ha Amerika keleti partján jártok, ugorjatok be, szívesen lá
tok mindenkit. De legalább üzenjetek (új telefax-számom: 610-683-4483: Internet-címem: mandycacad. csv.kutztown.ed.).
Maradok:
Mándi Gábor