Budám... dati sunt: fl. IV. 5. Feria III. prox. post fest. b. Barnabe apostoli: Luce currifero kochy, qui Matheum Fothony et Urbanum Soos ad Posegam duxit et reduxit, pro mercede dati sunt in bonis per 2-os fior. 25. 6. Fer. V. prox. ante fest. b. Johann.
Baptiste: Quinque curriferis kochy, qui Dtium can-cellarium Strigouium missum duxerunt, soluti sunt fl. XXV.
Végűi még a kocsisió: equtis kochy is előfordul:
1495. Eodem die (VII Octobris) ad equos kochy, super quo curru famulus ipsius Bradach pro prae-fatis lucernis venerat, ad emendam avenam dati
Den. XXV. Ugyanezt a kifejezést találjuk KECHETY
MÁRTON veszprémi püspök 1546-ból származó naplójá
ban is: VII. Április: Equi kotsi a fratre adducti.
Tehát már a XV. századból tizennégy biztos adat.
A XVI. század pedig még ennél sokkal több adatban bővelkedik, melyek nagyrészt nálunk járt idegenektől származnak, kik előtt a kocsi teljesen új dolog volt.
JOHANNES CUSPINIANUS (Spieshammer), MIKSA császár orvosa és tanácsosa, ki öt év lefolyása alatt huszon
négyszer járt Magyarországon követségben, írja napló
jában: Diarium de congressu Maximiliani I. 1515.
(L. BÉL MÁTYÁS : Adparatus ad hist. Hungáriáé.
Dec. I. Monum. VI. p. 292.): «Vehebantur multi hun-garorum in curribus Ulis velocibus, quibus nomen
est patria lingua Kottschi.» RICCARDUS BARTHOLINUS,
Odeporicon 1515: «Hamburgium partim vehiculis, quorum usus frequens in Pannónia est.» Az 1523.
tc. 20 szakasza szabályozza az országgyűlési követek kocsihasználatát: «Ex quod Nobiles unius sessionis
per singuli capita pariter insurgere et advenire teneantur, et non in Kotsi, pront plerique solent, sed exercitantium more vei eqnites, vei pedites » A királyi kiadások 1526-iki jegyzetében ismét olvas
hatjuk, (közli PRAY, Annál. Reg. Hung.,P. V. p. 101):
«pro solutione Kotsy dati sunt in cupreis flor. 50;
pro expensis et solutione Kotsy ad Viennam;
pro solutione trium curruum Kotsy.» LAZIVS : Rei contra Turcas descriptio 1556 (SCHVVANDTNER. Script.
rer. Hung. II. p. 400) « quippe centum rhedis Hungaricis, quos Gotschones appellant » HEROLD.
Rerum contra Turcas historiola. 1556. (SCHWANDTNER II. p. 427) « .. pettoritis, quos Gotschos appellamus, curribus currisque pro valló obmunierat.»
De talán elég az adat erre a pontra. Nyilvánvaló ebből, hogy kocsit Magyarországon jóval előbb hasz
náltak mint külföldön. Ha ez így van, akkor, jegyzi meg igen helyesen RIEDL (i. h. 104. o.), a külföldi, leg
kivált pedig a német Kutsche névnek kezdetben sokkal közelebb kellett állania a magyar kocsi alakhoz, mint ma. S valóban elég adatunk is van, a mi ezt bizo
nyítja, s ezek annál meggyőzőbbek, minthogy épen a bajor-osztrák nyelvterületről származnak, mely szom
szédos velünk. SCHMELLER: Bayerisches Wörterbuch és KRÜNITZ Lexikon idézik 1526-ból: «der Herzogin von Bayern gotschiwagen»; 1599-ből: -»auf ein
Gotschi fahren« ; 1611-ből: «gutschiwägen.» Ezeken kívül LAZIUS : Comment. reipubl. Rom. Lib. II. Edit.
Francof. 1598. pag. 2 6 7 : «Equidem exstant nobis Austriis omnes Mae quatuor currus accelerati ratio-nes. Primo namque Fiscus... etc. Manet et tertium genus, potissimum in Hungária et Austria inferiori, quod per vehicula velocia usurpabatur et barbára voce Gotschiwagen, Gotschipferd nuncupantur.•»
Ezt már BECKMANN (i. m. p. 419) is észreveszi s
ebből is következtet a kocsi magyar eredetére: «Da man in Deutschland anfänglich nicht Gutsche, sondern Gutschi- Wagen gesagt hat, so scheint die Endignngssilbe vielmehr einen Ungrischen, als Deutschen Ursprung zu verraten.» íme itt a szabályos hang-fejlődés is: kocsi, gotschi, gutschi, gutsche, kutsche.
Már most az a kérdés, vajon csakugyan Komárom
megye Kocs nevű helységétől kell-e származtatnunk a kocsi nevét? Első sorban a történelmi adatokat kell néznünk. HERBERSTEIN ZSIGMOND báró írja (Moskoviter wunderbare Historien, Basel, 1563) 1851-ból: «Die vierte Rast ist sechs Meilen unter Raab in dem Dorfe Kotzi, an -welchem Orte auch die fuhrleite und die wagen dieses Dorfes namen empfangen und werden gemeiniglich Cotsi genannt.» Ugyancsak ő írja önéletrajzában, 1518: «...fuern auf Kolsschi
Wägnett die man also nent nach einen Dorf bey zehen meilen dishalb ofen.» BRODERICS ISTVÁN a mohácsi vész leírásában írja TOMORY PÁi.ról: «Ubi exploratum hábuit Turcae in Hungáriám adventum, non con-tentus id per litteras et nuncios saepe antea Regi significasse, conscensis raptim levibus curribus, quos nos a loco Kotcse appellamus, vigessima martii...
etc.» SOITERUS : De bello Pannonico 1538. (SCHWANDTXER I. p. 341.): «Ungarica quedam vehicula Cotia a patria dicta.» (CUSPINIANUS: Austria. Oratio prorep-tica ad S. R. I. Principes et Proceres, ut bellum suscipiant contra Turcum etc cum enumeratione clara dotium, quibus a natura dotata est Hun
gária, p. 77: «Age disseramus nunc de jumentis...
equis et equabus: quibus celeres currus, qui vulgo kotschi ab oppido passim nominautur.» Ez ada
tok szerint már a XVI. század köztudatában élt, hogy a kocsi Kocs helységtől nyerte nevét. É s nincs is okunk,
miért kételkedjünk benne. Kocs a Budát és Bécset össze
kötő nagy országúton feküdt s így épen nem nehéz elképzelni, hogy annak lakossága kivált kocsigyártással és, a mit ismét a történeti adatok bizonyítanak (currifer de Koch) mint kocsisok, személyszállítással foglalkoztak;
ép úgy, mint a múlt században híres volt a buda
komáromi úton fekvő Nyerges-Újfalu arról, hogy az utasok legfőkép ott igazíttatták útközben megrongált kocsi- és lószerszámaikat. A szó maga eleinte a sze
kérnek jelzője volt, erre mutatnak idegen alakjai: cur
rus kochy, gotschiwagen, carro da cocia (DAINERO TAMÁS 1501. okt. hó 22-én kelt levelében) és a még múlt században gyakori kocsiszekér szó is; az alapszó lassanként elmaradt s a jelző vált önálló szóvá (V. ö.
Landauer, Berliné; Berliner (wolle), Pariser (wurst);
— tokaji, ménesi (bor); liptai (túró), stb.)
Ha már most azt kérdezzük, milyen is lehetett eredetileg az a kocsi, erre ismét a történeti adatokra kell utalnunk. Ezek mind könnyű és gyors járóműnek nevezik: celer, levis et velox currus, melybe rend
szerint három ló volt fogva (DAINERO i. h. un carro da cocia in uno dí e una nocte cum tre jumente...).
Ilyennnek mutatja a kocsit egy rajz JEREMIAS SCHEMEL
augsburgi festő könyvében: »Ein seer Herrlichs rvoll-gegründs und getzierdtes Auch Nutzlich unnd scheness
Chunteruet Buoch...« 1568 fol. evvel a felírással:
«Weitter volgt hernach ein ungerische Gutsche, wie si soll geordnet Unnd mit aller zngehor gerist Werdenn.»
A kép világosan mutatja (egynehány rajzhibával), milyen lehetett az a currus levis: könnyű faállvány, fonott kas, tizennégy és tizenkét küllős kerekek; dereka nem függ szíjjakon, hanem a keréktengelyeken nyugszik.
A hintó, hintó szekér (L. Nyelvtört. Szótár) a tizen
hatodik század találmánya: már 1576-ban BORNEMISSZA PÉTER (1. Prédikációk egész esztendőre 1584, 545 old.)
arról panaszkodik: »Regen Nádor Ispannacl eielt hintó szekere, Most, minden hintokat keuan.«
Pótlásul álljon még itt egynéhány külföldi vélemény, mely a kocsi magyar eredetéről szól. MENAGE : Les origines de la langtie Francoise, Paris 1650. p. 780.
«Coche. Du mot hongrois Kotczy. Les coches sont l'invention des hongrois.» — NICOLAUS BERGIER : De piiblicis et militaribus imperii Rontani viis. Lib. IV:
«Puto ista vehicula convetiisse cum nostris vehiculis, quae Coches vulgo vernacule vocamus, voce ab Hun-garis mutuata, a quibus et prima eorum inventio
ad nos pervenit.-» — JOHNSON: Dictionary of the english language. London 1755. « Coach, french coche, from Kotczy, among the Hungarians, by whom
this vehicle in said to be invented.» LITTRÉ: Dictio-naire de la langue Francaise. 1895: « Coche (le hon
grois: kotczy ou le latin concha).« KUMMER: Deutsche Grammatik. 1886: «Kutsche, ungar. kocsi, Wagen aus dem Dorfe Kocs bei Raab.»
Ennyi történeti és nyelvészeti bizonyíték talán kétségtelenné teszi, hogy a kocsi valóban magyar talál
mány és nevét Kocs falutól vette.
in.
A MAGYAR FAUST.
Régi dolog, hogy Hatvani István, «Debrecen híres tanára», ártatlanul keveredett a hűvösség hírébe. Lehet olvasóm, a ki erre azt mondja: ,hát keveredhetik valaki hűvösség hírébe nem ártatlanul ?' A XVII. század csoda
tevőinek, aranycsinálóinak, lélekidézőinek és száz más
féle rejtelmes embereinek története azonban azt bizo
nyítja, hogy e korszak némely alakját a hűvösség vádja ellen megvédelmezni nem fölösleges. Az a nagy misz
tikus hullám a francia forradalom előtt a kétkedő böl
cselkedés reakciója volt. Csak a legerősebbek tudnak megélni hit nélkül. A múlt században még tudományos emberek is jóhiszeműleg merültek a természet ismeretlen erőinek búvárlásába, és autoszuggesztió révén gyakran szentül hitték magukról, hogy az ördöggel cimbo
rálnak. A Casanova és Cagliostro fajtájabeli világ
csalók pedig örömest vették magukat körűi varázs-lós nimbussal. A mi tudós, istenfélő és becsületes Hatvani Istvánunk nem tartozott e két kategória közül egyikbe sem. Soha nem hitte magáról, hogy termé
szetfölötti erőkkel rendelkezik; és soha nem is akarta elhitetni senkivel. Mint már Mendemondák köny
vemben (111. lap) megírtam, Hatvani István mint pap, orvos, professzor, természetvizsgáló, filozófus és ember egyaránt tiszteletreméltó, nagytudományú alak volt. Erről tanúskodnak korának legkiválóbb
szín-vonalán álló munkái, erről kortársai, erről levelezései és későbbi életírói. Hogy mint keveredhetett a hűvös
ség hírébe, valóban nehéz megérteni. Leghihetőbb az, a mi KAZINCZY SÁMUEL hajdúkerületi főorvos (f 1855.) alább következő csúfolódó iratából is sejlik: hogy az érdemes Hatvani Istvánt tudatlan vénasszonyok nyelve kiáltotta ki az ördög cimborájának, talán azért, mert a kitűnő fizikus meglepő kísérletei Debrecenben feltűnést keltettek, és akkortájt ott még csodaszámba ment a
«Fából csinált rezes nagy bálvány, Üvegtányérral, mint malomkő:
S ha hozzá érsz, megüt a mennykő.»
KAZINCZY SÁMUEL 1816-ban került a debreceni kollégyiomba s ott, Hatvani halála után húsz évvel, sokat hallhatta a hógörgeteg módjára felszaporodott meséket.
Alkalmasint röstelte, hogy a diákság ily ostobaságokat fecseg; és a gúny fegyverével indult a babona ellen, megírva azt a csúfolódó művecskéjét, mely sokáig csak másolatokban volt ismeretes. Igen elterjedt így is, vala
mint a többi ^sicsvai1 krónika'-forma kézirat, mely egész a század közepéig, sőt azon túl is, sűrűn forgott a tanítók kezén. E többnyire tilos és ,padalatti hasz
nálatra' szánt másolatoknak, ép ritkaságuknál fogva, megvolt a maguk erős hatása. E jelenség megérteti velünk, mi lehetett a nyomtatás feltalálása előtt a könyv.
Egész terjedelmében adom ezt a jóízű kis munkát, mely voltakép célját tévesztette, mert a Hatvani Istvánról szóló magyar Faust-legendák fő forrása lett, holott ép azért íródott, hogy e bohóságokat azontúl minden józan ember röstelje az ajkára venni.
1 Nem ,csittvári', v. ö. SZIRMAI A., Not. kist. com. Zern-pliniensis, 340. 1.
DEBRECZENI PROFESSOR HATVANI ISTVÁN ÉLETÉBŐL TÖREDÉKEK.
«Boldogok azok, a kik nem latnak és mégis hisznek.»
Előljáró Beszéd.
Kegyes és Nem-kegyes Olvasó! Ha meggondoljuk, pedig meg kell gondolni: az oktalan állatoktól az embert nem egyéb különbözteti meg, ha nem a babona.
Miben különbözik Bakai sógor a lovától ? Abban, hogy ő babonás, a lova pedig nem. Miben különbözik Jutka néni az ölbeli kutyájától ? Abban, hogy az nem babonás.
Szokták ugyan mondani, hogy az embert az ész, az okosság különbözteti meg az oktalan állatoktól: az én Íté
letem szerint, nem elmúlhatatlanul szükséges az, hogy ha valaki ember, legyen esze. Ha v a n : j ó ; ha nincs: az sem tesz semmit. Épen ilyen értelemben volt, esküdt uram, főbiró úr, tisztelendő uram, sőt, köztünk maradjon a szó, nagyságos uram is. Nincsen egyéb oszlopa a társaság boldogságának, nincsen hatalmasabb eszköz a birodalmak virágoztatására mint a babona. Meg kell nézni a római, egyiptomi és egyéb birodalmak históriáját.
Ezek úgy lévén, csaknem agyon csodálkozom magam azon, hogy találtatnak olyan balgatagok, a kik nagy trallá-val prédikálnak a babona ellen és iszonyú szemtelenséggel esküsznek, hogy nincsen kisértet, feljáró lélek, garaboncziás deák, varázslás, boszorkány, tátos, ördög s pokol. Én magam láttam, hogy az öreg Szabónénak szemtül-szembe megmond
ták, hogy hazudik, mikor azt mondja, hogy látta a boszor
kányt a kulcslyukon bemenni.
Micsoda szemtelenség már ez ? Hát honnan tudják azok az urak, hogy nincs kisértet ? . . . Nem láttak ? Mintha bizony a mit ők nem láttak, nem is volna. Soha bizony! Az ilyen agyafúrt kótyonfittyes locsogásoknak következese aztán az, hogy a szent csudáknak hitele napról-napra csökken, és ha eleje nem vevődik, ma-holnap a szent hit oda lesz.
Hogy annakokáért e szemtelen urakat megszégyenítsem és a babonaságot, ezen praerogativáját az emberi nemzetnek, lábra állítsam: ime, olvasóm, kezedbe adom Hatvani István biographiáját. Nekem ezt Pörzse néném beszélte, neki pedig Kati a pap szolgálója, a ki ismét maga szájavallása szerint, hiteles embertől hallotta. Ezt azért mondom, hogy ha valaki kételkedne annak igazsága felől: azt én egyenesen Örzse nénémhez igazítom, ő pedig haladék nélkül Katira, a pap szolgálójára, a ki megint kétség kívül tovább.
Hogy tehát ez a sok lótás-futás elmaradjon: commen-dálom minden becsületes embernek, hogy inkább csak nekem higyen, a mint hogy lehet is.
Egyébiránt Istentől sok áldást kívánok és vagyok A kegyes és nem-kegyes olvasónak
holtig élő barátja az iró. K. S.
Ama nagy tudósnak, professor Hatvaninak életéből némely töredékek.
I.
A mult századnak utolsó felében élt Hatvani. Ő rend-kívülvaló ember volt. Neki épen olyan könnyű volt szélvészt, fergeteget csinálni, mint a legnagyobb égi-háborút széljel parancsolván, az eget kideríteni. Neki mindegy volt, akár egy varró-tű fokán keresztül bújni, akár szalmaszállá változni.
Épen olyan könnyűséggel repült a levegőben, mint a milyen
nel szállott a földnek gyomrába. Az alföldi lelkek szintúgy térdet-fejet hajtottak neki, mint a levegői spiritusok. Egyszó
val, ő (köztünk maradjon a szó) tudákos volt.
Született halála előtt egy néhány esztendővel. Az anyja, mig terhes volt vele, szüntelen hétfejű sárkánnyal álmodott;
és mikor a világra kibújt, az öreg favorita egyszerre kiadta páráját. Gyermekkorában igen édesdeden hallgatta a szolgá
lóknak, dajkáknak a Veres vitézről, Sármán királyról, tátos lóról, nyúlfarkuról való meséket, és már tíz éves korában
tudta a keresztutak titkait, ismerte sz. György éjszakájának boszorkányos történeteit. Mindennekutána pedig a tudomá
nyokat a hazai iskolában elvégezte: még inkább nevekedett a mágyia után való szomjúsága. A szomjúsághoz járult még az éhség: s már tovább nem állhatta; elhagyta hazáját és hetedhétország ellen eluta zott.Én szavahihető embertől hal
lottam, hogy a fekete iskolába is járt volna s tán Debreczenbe sem jött volna, ha professornak meg nem hívták volna.
II.
Nagypéntek éjszakája volt, egy irtózatos fekete éjszaka, a melyben meg volt, a mi csak egy borzasztó éjszakához megkívántatik. A vak sötétség oly sűrű volt, hogy kézzel lehetett fogni. A szél fújt; a mennydörgések szaladgáltak végig az égen, s egymást érték, a mennyei boltozatot kétfelé hasító villámlások. Egyszóval kiholtnak látszott az egész természet. A mi tudákosunk a czegléd utczai temetőnek keresztútján egy fekete köpenyegbe burkolózva mormolta bűbájos imádságát. Hétszer dobbantotta meg a földet: és ugyanannyiszor rendült az meg. Végre megnyílt a föld; egy nagy kigyó csupa lángból emelkedik fel, szájában tartván egy fekete könyvet.
— Ah, csakugyan itt vagy valahára! így kiálta gonosz nevetéssel a mi tudákosunk; és sebesen kikapja a balkezével a kigyó szájából a régen keresett könyvet s kemény lépésekkel sietett haza szobájába.
Jól tudta az öreg Sárának gyermekkorában hallott meséiből, hogy ilyen esetben a földi lelkektől három lehetet
lenséget kell egymásután kívánni. De mit kívánjon hát ? épen azon törte ae eszét. Most megállvtt, azt akarván jelenteni, hogy éppen az a baja van az eszének. Majd a fejét rázta mintegy annak a jeléül, hogy nem ért semmit, a mit gondol.
Majd ismét ütötte öklével a homlokát, mintha erővel akarta volna magát feltalálni. Hosszas töprenkedése után feltalálta magát csakugyan, s ennek jeléül olyan bravót kiáltott, hogy Karainé ifjú asszony, a ki épen az ablaka alatt ment el, ájulva rogyott le.
A nyárfalevél suttogásához lehetett hasonlítani a rab
lelkek odamenetelét, a kis fekete könyv kinyitásakor.
— Mit parancsolsz ? kérdé borzasztó hangon a lélek.
— Azt, hogy hozzátok nekem idei bagolynak tavalyi tojását.
Sikoltással borultak a rablelkek lábaihoz.
— Mit parancsolsz ?
— Azt, hogy hozzatok nekem olyan néma gyerme
ket, a ki szólni tud, vagy pedig az egész világon levő szőrszálat hasogassátok négyfelé, és minden részeit szurkál-gassátok ki pipaszárnak.
— Azt parancsolom . . . (itt megakadt a tudákos) . . . hogy hozzátok elé nekem Cicero azon munkáit, a melyeket halála után írt.
A rablelkek siralmasan sikoltottak : Rabjaid vagyunk!
— s eltűntek.
— Csak látom én, hasznos a dajkák meséit meg
hallgatni és a szolgálók tanácsát követni szólt a mi tudá-kosunk, s betette a fekete könyvet.
III.
A debreczeni biró olyan vacsorát adott, hogy a ven
dégek dicsérésében megizzadtak. A sok dicsérések után egy valaki ezt találta mondani, hogy csak szeretné látni, hogy valaki ennek a vacsorának párját tudná adni Debreczenben.
Oh be szép lett volna látni azokat a sokféle gúnyoló ábrázatukat, a melyeket némely uraságok, de kivált asszony
ságok mutattak, midőn a mi tudákosunk, mivel ő is ott volt, felállván, az egész uri kompániát kérte, hogy holnap szegény házához aláznák meg magukat. Egyik az orrát fintorgatta, másik a száját bigyesztette félre, harmadik a szemöldökét ránczolta össze, negyedik egész csömörrel for
dított hátat, ötödik szomszédját kérdezte, miféle ember lehet az ? De ki tudná előszámlálni a sokféle gúnyoló tekintete
ket ? A biró vágott a szemével és az invitatiót elfogadta, s utána az egész úri kompánia megigérkezett.
Az első, a miben az ebédre menő urak és asszonyok
megütköztek, az volt, hogy a professori háznak a kéménye, a melyet messziről szemügyre vettek, nem füstölt. Különb
különb-féle módon gondolkoztak a mi uraink, ennek látására.
Mikor pedig a konyhában a tűzhelyen fekvő hat pár czir-mos kanmacskát megpillantották: egy erőltetett czir-mosolygás eléggé megmutatta kedvetlenségöket. Hát még mikor a szo
bákat mind üresen találták ?. . . Meghökkenve néztek egy
más szeme közé, s egy akaratjok ellen való nevetés tört ki mindeniknek száján. Egy kisded ajtó volt még hátra. Benyit
ják s ott látják a mi tudákosunkat mélyen elmerülve. Egész galánt zavarodással, mint a milyent szoktak ma affektálni a pallérozódás fiai, kéri az egész úri vendégektől az enge
delmet, hogy ő egy órával későbben várta volna őket, s azért nem fogadhatja, a mint kellene. Mindazáltal azt mondja végre: «Tessék bejönni.» A vendégek nem győztek eléggé csodálkozni a szoba kisded, de takaros voltán. Bemennek egymásután: és ime a kisded szoba észrevétlenül ugy kitá
gult, hogy a vendégek mindnyájan befértek, ámbár némely urak és asszonyok jó nagy spatiumot foglaltak el.
A mi tudákosunk kiment; s csak elhűlt szemük-szá
juk a vendégeknek, midőn egy libériás inas által az asztal
hoz hívódnak. Megpillantják a pompás ebédlőt, melyet egy fertálylyal előbb üresen találtak. Leülnek. Hogy az asztali készület fejedelmi volt, hogy az ételek a legválogatottabbak hogy a borok a legjobbak, hogy minden vendég szolgálatára egy-egy libériás czifra inas állott; egy szóval, hogy az ebéd a legnagyobb parádéval, traktával volt, a melylyel csak valaha volt ebéd a világon: ezt már említeni sem kell, s minden, a ki csak a kis könyvnek hirét hallotta, magától tudhatja. De azt senki sem tudhatja, micsoda váratlan jelenés lepte meg az egész úri kompániát. Ugyan mi volt az ? Az volt a csoda, hogy az ebédlőnek falai nagy hirtelenséggel kizöldültek, kivirágoztak és különb-különbféle gyümölcsöt termettek. A vendégek majd kibámulták a lelkeket is. De hogy is ne ? Nagyon furcsa volt az, hogy midőn asszonyság nagyon megkívánta a háta megett függő ugorkát, s azt egy késsel le akarta vágni, a férje egy irtóztatót kiáltott: Te, az orromat! . . . . ugy hogy a madám a kést ijedtében a
kezé-bői kiejtette. Épen igy járt a szolgabiróné, a ki egy úri tököt akart volna leszakasztani; de a szolgabíró így dör
mögött, hogy a fejét ne bántsák.
Egy darab ideig minden udvarokban és társaságokban a professor Hatvani úr pompás ebédjéről folyt a diskurzus:
de senki meg nem tudja mondani, hogy honnan vette a mi tudákosunk az ahhoz való készületeket, mig az újság
ban ki nem jött, hogy a török császár folyó évi október 17-én minden szakácsát megzsinóroztatta, mert 16-ik októ
berben, melyen a tudákos ebédet adott, egész udvarával
berben, melyen a tudákos ebédet adott, egész udvarával