A jog normativitásának előkérdései

5.1. Az igazság keresése és e vállalkozás korlátai a jogban

A dolgozat egyik alapproblémája, hogy hogyan érvelhetünk a jogról úgy, hogy igaz és helyes jogi állításokhoz érkezzünk. Ennek előkérdése azonban az, hogy egyáltalán megfogalmazhatók-e igaz tételeket a jogról. A tudomány fogalmának tárgyalásakor már kifejtettem, hogy a jog nem csupán megismerhető emberi (kulturális-történeti) képződmény, hanem olyan össztársadalmi alkotás (döntésekből összeálló intézményrendszer) is, amely e megismerésen keresztül képes választ adni az emberi léttel összefüggő kérdésekre. Általában véve az igazság megismerése, azaz a tudás megszerzése alapvető, belső emberi vágyakozás;

erre a hívásra akkor felelhetünk jól, ha a többi tudományrendbe tartozó ismeretet is felhasználva, törekszünk minél jobban megalapozni döntéseinket. Éppen ezért a jogon kívüli diszciplínák nem versengő elméletek, hanem – azokat a megfelelő helyen kezelve – segítői a jelen törekvésnek.

Az Igazság keresése azonban súlyos buktatókkal is járhat. Sokan óva intenek az örökérvényű abszolút igazságok hajszolásától, főleg attól, hogy valaki úgy higgye, megtalálta azokat. A jogról szóló igazságokra is érvényes ugyanez, „minden abszolút jogi megismerésre való

54 Gadamer elmélete ezen a ponton is elfordulni látszik Lonerganétól, hiszen az előbbi szerint a megértés kizárólag a történelmi szituáltságunk által meghatározott, s ebbe diskurzusba csakis a nyelv által léphetünk be, a nyelv jelenthet egyedül olyan univerzális horizontot, amely a hermeneutikai tapasztalást lehetővé teszi. A nyelv azonban puszta konstrukció; más szóval valójában sehová sem tartunk, vagy ha igen, azt nem ismerhetjük fel. Lásd:

Gadamer 2013, 317, 359-360.

55 A dolgozat IV. Fejezet 3.2. pontjában található elemzés, amely a korábbi alkotmánybírósági határozatok felhasználásáról szól, ennek az elméletnek az alkalmazását hivatott bemutatni.

23

törekvés szükségképpen ideologikus és utópikus”⁵⁶, vélik a szkeptikusok. Ezért az ilyen vállalkozást továbbá nem csupán súlyos elfogultsággal vádolják, hanem – annak önigazoló jellege miatt – azzal is, hogy a meglelt igazságot véglegesnek, a kérdést pedig lezártnak tekintik.

Jól tudjuk azonban, hogy az emberi lét kérdéseit nem lehet lezárni, mint ahogy a történelem sem szűnik meg létezni. Egy elmélet sem tüntetheti fel magát örökérvényűként.

Másfelől azonban két különböző dolog saját megértésünket abszolutizálni, és annak ellenére nem feladni az igazság keresését, hogy tisztában vagyunk saját korlátainkkal. Az abszolutizálás és relativizálás végletei nem az egyetlen alternatívák. E téves végletek számos önellentmondás forrásai. Az abszolutista álláspont egyszerűen nem akar vagy nem tud szembenézni a valósággal. A relativista álláspont viszont úgy próbálja igazként elismertetni álláspontját, hogy közben általánosan tagadja az állítások igazságtartalmát.⁵⁷

Mindazok, akik úgy érzik, hogy tisztában vannak a történelmileg, kulturálisan és emberileg szituált világ megértésének nehézségeivel, lényegét tekintve nem abban különböznek, hogy e nehézségeket tagadják, hanem abban, ahogy erre a felismerésre reagálnak. Választhatunk tehát, hogy értelmet és értéket adunk az eddig megtett úton hozott erőfeszítéseknek, és egyúttal saját kijelentéseinknek vagy ezt feladva nem csak a (köz- és egyéni) jó megvalósításának terheit, hanem annak felelősségét is elhárítjuk. Hiába bizonytalan, hogy az igazság keresésére, megértésére fordított erőfeszítések sikerrel járnak-e vagy sem, az „igazság akarásának” feladása az emberi szellem ellen való.

Beteljesítve az episztemológiai tételt, a dolgozat gondolatmenete mögött egy meggyőződés áll; az, hogy az emberi megértés képes felismerni, hogy mi igaz és mi jó, s ennek kulcsa nem a személy szubjektív szerepének letagadásában, hanem a folyamatos, nyílt és szigorú reflektálásban, a véget nem érő diskurzusban van. A nélkül ugyanis nem ismerhető el egy tévedés, hogy eredeti célunk ne az igazság feltárása lenne; ha pedig gondolatmenetünk hibáit felismerjük, azzal egyúttal beismerjük tévedhetőségünket, és megismerjük határainkat. Az igazság ezen az úton van, a lényeg, hogy menni kell rajta, és egyik ponton sem megállni.

5.2. A „Van” és a „Legyen” közötti törésvonal a jog normativitásában

A „Van” és a „Legyen” közötti kölcsönhatásokról és logikai kapcsolatokról szóló viták történetében mostanra viszonylag szilárd álláspontnak tekinthető, hogy a „Van”-ból a

„Legyen”-re következtetés hibás. „[A]mi megvalósult, ami van (Sein), azt értelmetlen volna

56 Cs. Kiss 2004, 155.

57 Ezeket nevezhetjük önmagukra utaló következtetési („self-referential inconsistency”) hibának. Lásd: Boyle 1972.

24

célként tételezni. Amit célul tűzünk magunk elé, az még nincs, de azt akarjuk, hogy legyen (Sollen). (…) A jognak egy lépéssel a valóság előtt kell haladnia, hogy Sollen maradhasson, ami viszont azt jelenti, hogy nem lehet valóságos (Sein).”⁵⁸ Amennyiben egy szabály valamilyen kívánatos cselekvést ír elő, az még nincs a „Van” birodalmában, ezért minden kétséget kizáróan normának, „Legyen”-nek tekinthető. Felmerül azonban, hogy hogyan írjuk le a jogkövető magatartást, azaz, amikor a normában foglaltakat megvalósítják. Ez nyilvánvalóan nem eredményezné azt, hogy a norma már nem kötelező; vagy kötelező, csak nem azoknak, akik már eleget tettek neki? Természetes, hogy ha egy cél megvalósul, akkor nem cél többé; ez azonban nem jelenti, hogy a cél „eleve elérhetetlen”; csupán annyit, hogy a cél attól cél, hogy még nem valósult meg.

A „Van” és a „Legyen” közötti ellentét gyökerei ennél mélyebbre nyúlnak vissza. A vita nem csupán oly módon merülhet fel, hogy egy jogi döntést egy tényre vagy egy „Legyen”-re alapozunk, hanem hogy a jog normativitásának igazolásakor melyikre támaszkodunk. Két különböző dologról beszélünk ugyanis, amikor arra kérdezünk rá, hogy (1) a jogi normák a

„Legyen”-re vagy a „Van”-ra támaszkodva írják elő a konkrét cselekvést, illetve amikor arra, hogy (2) az így előírt szabályok kötelező ereje melyik alapján áll fenn. Az első esetben ugyanis belátható, hogy nincs értelme olyan cselekvést előírni, ami már „úgy van”. A második esetben azonban nem az előírt cselekvésről van szó, hanem arról, hogy az azt előíró szabály miért tekinthető normatívnak. Ez átvezet tehát ahhoz a kérdéshez, hogy milyen indokok alapján fogadjuk el normatívnak a jogot.

A természetjogi elméletek általában az emberi természetből, a jó és rossz természetéből vagy az emberi lét értelméből vezetik le a jog a kötelező erejét. Az ezekkel szembeni egyik legsúlyosabb vád szerint az így kapott etikai és jogi szabályok nem csupán azért hibás következtetések, mert végső soron saját maguk igazolására törekszenek, hanem azért is, mert a fennálló viszonyok újratermelése révén a szembenálló érdekeket és a változást lehetetlenítik el.

Az emberi természetre építő elméletekkel szembeni kritikák szerint, ha a természetből (akár az emberi természetből, vagy a jó és rossz természetéből) vezetjük le a társadalmi koordináció szabályait, azzal a természetnek magának is szükségszerűen akaratot tulajdonítunk. A természetnek azonban nincs akarata, hacsak nem a természetet isteni teremtő akarat eredményének tekintjük, erről azonban nem lehet racionális vitát folytatni.⁵⁹ Valóban, számos

58 Szabó M. 1998, 42. (eredeti kiemelések eltávolítva)

59 XVI. Benedek Pápa 2011. szeptember 22-én a berlini Reichstag-ban elmondott beszédében vázolja fel röviden a „Legyen” és a „Van” közötti lehetséges kapcsolatokat, s amellett érvel, hogy az emberi természet olyan adott

„emberi ökológia” része, amelynek a tulajdonságait az akarat érvényesítésekor figyelembe kell venni. Ebből pedig álláspontja szerint az is következik, hogy a „Legyen” és „Van” közötti éles elválasztást az emberi természet adott

25

problémával szembesülnénk, ha a jog normativitását végső soron isteni akaratra vezetnénk vissza; a modern államok szekuláris viszonyai között egy metafizikailag kötött jogfelfogás érvényesítése komoly kihívásokkal szembesülne. Másrészt, ami még fontosabb, a metafizika olyan, az első tudományrendbe tartozó ismeret, amely önmagában nem szolgálhat alapul a harmadik rendbe tartozó jogi kérdéseink (mit kell tennem?) megválaszolásához. Ezek tehát nem lehetnek megfelelő magyarázatai a jog normativitásnak.

A dolgozatban azonban nem arra keresem a választ mi a jog és mi nem, és arra sem, hogy melyek azok a jók, amelyeket a jognak védenie kell. Ezzel szemben a jog megismerésének és megértésének módszerére, azon belül is az értelmezésre, és igazolására helyezem a hangsúlyt.

E mögött az áll, hogy a jog természetére a működéséből kaphatunk magyarázatot. E működés során a jog a társadalomban felmerülő kérdésekre, a saját intézményrendszerén és nyelvén keresztül ad válaszokat. Az emberi lét kérdései nyílt végűek, a diskurzus soha le nem zárható, végérvényesen soha el nem dönthető dilemmákban ismétli önmagát minden kultúrában és minden időben. Ebben a folyamatosan hömpölygő történelemben, s a benne létező kulturális közegben jogászként úgy határozhatjuk meg egyik feladatunkat, hogy személyes részvételünket és annak következményeit felvállalva, az önmagunkat meghatározó szubjektumra nyíltan és tudatosan reflektálva törekszünk felelős döntéseinkkel hozzájárulni az igazságosság, a jó akarásához. Ettől elválaszthatatlan az a kérdés, hogy a jog normativitását mi alapján tartjuk igazolhatónak.

Az alábbiakban e kérdéskör mentén kialakult főbb megközelítéseket tárgyalom, azzal a céllal, hogy a jog normativitásáról szóló diskurzus alakulásának főbb pontjait bemutassam, valamint, hogy az alkotmányról és az alkotmányértelmezésről szóló későbbi részek kontextusát megteremtsem. A következő fejezet tehát egyfajta történelmi-kontextuális előkészületnek is tekinthető.

Ezen kívül, már itt, az alkotmányértelmezés előkérdései között szeretném bemutatni és alkalmazni azt a megközelítésmódot, amelyet majd az egyes alkotmányértelmezési módszerek igazolásakor is érvényesítek. Feltevésem szerint ugyanis az alkotmány értelmezésekor nem egyszerűen valamilyen jelentést adunk, hanem végső soron azt a jelentést határozzuk meg, amelyik kötelező erővel bír. Ahhoz tehát, hogy megtudjuk, mely módszer miként igazolható (vagy nem igazolható), arra is tudnunk kell válaszolni, hogy a jog kötelező ereje miként

és változatlan jellegére támaszkodva újra kell gondolnunk. Lásd a teljes szöveget angol nyelven:

https://w2.vatican.va/content/benedict-xvi/en/speeches/2011/september/documents/hf_ben-xvi_spe_20110922_reichstag-berlin.html (2015.10.27.)

26

igazolható. A következőkben tehát abból a szempontból tekintem át az egyes elméleteket, hogy azok milyen indokok alapján igazolják a jog kötelező erejét.