JACQUES-FRANÇOIS RAVÉ DE BAUDRAN - HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK

A French Adventurer in Rákócziʼs Service:

Jacques-François Ravé de Baudran

In autumn 1717 Ferenc Rákóczi II, living in exile in France, accepted the invitation of Sultan Ahmed III, and hoping to get military help from the Turks he set off for the Ottoman Empire. He met Ravé de Baudran during the preparations of his ship in Marseille. The French had established horseriding academies in the area previously which all went smash. Shaken by his ﬁnancial problems, the man offered his services to the travelling prince, and Rákóczi appointed him second equerry.

Baudran wrote in French, and the letter published here in Hungarian translation reports on their voyage, on their reception in Turkey, and on the circumstances of his entering to Rákócziʼs service.

Keywords: Ferenc Rákóczi II, exile in France and Turkey, the reoccupation of the Banat, Adrianople, Sultan Ahmed III

1715 augusztusában, néhány nappal XIV. Lajos halála előtt, II. Rákóczi Ferenc vissza-vonult a grosbois-i kamalduli szerzetesek által Yerres mellett (Essone megyében) bérelt házba, hogy „megszabaduljon a világ zajától”. Egészen 1717 szeptemberéig ott maradt, és visszavonultságában volt ideje, hogy megírja Emlékiratai első változatát és hozzákezdjen Vallomásai megszövegezéséhez.

Közben ﬁgyelemmel kísérte az európai politikai helyzet alakulását, különösen az olyan eseményeket, amelyekben esélyt látott arra, hogy visszaszerezhesse elveszett hatalmát.

A Velencei Köztársaság ellen indított török háború 1714 decemberében és azok a nehéz-ségek, amelyekkel a Serenissima küzdött, hogy megvédje Moreát (a Peloponnészoszi-fél-szigetet) – amelyet a karlócai békével szerzett meg (1699. január 26-án) –, valamint az a körülmény, hogy az Ausztriai Ház attól félt, hogy a konﬂiktus kiterjedhet Dalmáciára és Horvátországra, arra késztették VI. Károly császár kormányzatát, hogy újabb összeütkö-zést vállaljon a Portával. Főként Savoyai Eugén, a kiváló hadvezér és nagyhatalmú minisz-ter játszott fontos szerepet ebben a döntésben. 1716. április 13-án a Habsburg Monarchia szövetséget kötött Velencével. Májusra a hadiállapot hivatalossá vált Bécs és Isztambul között. A csatatéren megmutatkozott a császári katonai erőfölény: 1716. augusztus 5-én a péterváradi győzelem, majd októberben Temesvár bevétele és a Bánság elfoglalása, főként pedig Belgrád kapitulációja 1717. augusztus 18-án – melynek Magyarország déli határvi-déke védelme szempontjából volt kiemelkedő szerepe –, mind ezt bizonyította.

Ekkor hívta meg III. Ahmed török szultán Rákóczit, hogy menjen Törökországba, azzal az ígérettel, hogy helyreállítja a Magyar Királyság ősi szabadságjogait, Erdélyt pedig visz-szaadja a fejedelemnek. Ebben bízva távozott Rákóczi Grosbois-ból, némi jövedelemfor-rást biztosítva magának Toulouse grófja segítségével, aki megelőlegezett neki kétévnyi el-maradt járadékot, amellyel a párizsi Városháza (Hôtel de Ville) tartozott neki. Marseille-be utazott, ahol Jean-Baptiste Bruny, a kikötő egyik leggazdagabb üzletembere, kereskedője és hajófelszerelője anyagi és technikai segítségével nekilátott a törökországi tengeri utazás

előkészítésének. 1717. augusztus 14-én az ANGE GABRIEL (Mihály arkangyal) fedélze-tén az Hyères-szigetekre érkezett, ahol találkozott a szultán küldöttével, a kapidzsi basával.

Majd miután összeszedte legénységét, 21-én továbbindult, és október 10-én Gallipoliban szállt partra. Onnan utazott Drinápolyba, ahol háború idején az ottomán seregek gyülekez-tek, és ahol már várta őt a török udvar. Addigra azonban tudomást szerezhetett az oszmán sereg vereségeiről. Abban reménykedett vajon, hogy megfordul a hadiszerencse? Döntését talán megerősítette, hogy az akkor Habsburg kézen lévő Szardínia-szigetén 1717 augusz-tusának végén hatezer spanyol katona szállt partra. Ma azonban már tudjuk, hogy ennek a második frontnak a megnyitása semmiben sem ártott a törökök ellen viselt győzedelmes háború folytatásának, amelyet a pozsareváci béke zárt le 1718. július 21-én.

Rákóczi, mielőtt hajóra szállt volna, Marseille-ben Jean-Baptiste Bruny házában szállt meg. Ebben a városban vélte megtalálni élete nagy szerencséjét Jacques-François Ravé de Baudran, akinek csak korábbi életszakaszáról vannak adataink, de további sorsáról nin-csenek információink. Egy Sologne-ban fekvő, Sennely nevű faluban született, ahol 1670.

március 7-én keresztelték meg Jacques Ravé pénzügyi felügyelő és Sennelyben működő közjegyző, valamint Madeleine Loré dʼOrléans ﬁaként. Baudran katonai pályája kezdetén muskétásnak állt, 1702-ben azonban megvált a katonaságtól, és abból élt, hogy lovaglólec-kéket adott. 1717-ben Provence-ban találjuk, ahol anyagi helyzete igencsak ingataggá vált.

Marseille-i lovas akadémiája csődbe ment, és az aix-en-provence-i sem bizonyult sikere-sebbnek. Később dʼOlières márki szolgálatába állt, de valószínűleg ez a vállalkozása sem lehetett hosszú életű.¹ Amikor megtudta, hogy Rákóczi készül tengerre szállni, felajánlotta neki szolgálatait, s fel is vették második lovászmesternek. Az, hogy a fejedelem miként fo-gadta szolgálatába, és hogyan érkezett meg Drinápolyba, kiderül abból a levélből, amelyet egy orléans-i ismerősének írt 1717. október 3-án.² Sajnos nincs tudomásunk arról, hogy a későbbiekben mi történt Ravé de Baudrannal Rákóczi francia környezetében, amelyben Louis Bréchon titkárként dolgozott.

1 Archives départementales du Loiret, J 53/2. 1717. augusztus 6-i levél, kelt dʼOlières-ben, címzettje M. Douceron, az orléans-i választókerület segédjegyzője: „Abban a sivatagban vagyok, amelyet Sainte Beaume-nak neveznek, és ahol Magdolna megbánta a bűneit, Toulon környékén, és ahol még vagy két hónapot töltök majd, amíg találok magamnak elfoglaltságot. DʼOlières báró meghívott, hogy lakjam nála. Az a lovas iskola, amelyet Marseille-ben igazgattam, tönkrement az általános nyomorúság miatt, az aix-iben sincsenek tanulók, ezért aztán oda megyek, ahol lovakat találok, és ahol munkát ajánlanak. Most az itáliai határ mellett vagyok.

Azt hiszem, hogy innen Languedocba megyek majd, és jövő tavasszal egész biztosan visszatérek Franciaor-szágba.”

2 Erre a levélre Michel Le Pesant, a Loiret főlevéltárosa hívta fel a ﬁgyelmet, a Société historique et archéologique de lʼOrléanais 1946. július 13-i ülésén. Vö. Bulletin de la Société historique et archéologique de lʼOrléanains, 120 (1944–1946), majd pedig a Blois & le Loir-et-Cher, 1947. szeptemberi számában (№. 316. ), amelynek 69–80. lapjain közölték, a következő címmel: „Un Solognot au service de François Rakoczi”. [Egy sologne-i lakos Rákóczi Ferenc szolgálatában.]

J^ACQUES-F^RANÇOIS R^AVÉ^DE B^AUDRAN^LEVELE M. D^OUCERONHOZ,

AZORLÉANS-^IVÁLASZTÓKÖRZETÍRNOKÁHOZ

Drinápoly, 1717. november 3.

Tisztelt Uram!

Egy órával az után, hogy postáztam Önnek egy meghatalmazást orléans-i örökségem felvé-teléhez,³ kaptam értesítést arról, amiről most beszámolok. Kérem, tudassa velem, megkapta-e a levelemet és elküldte-e nővéremnek, továbbá, hogy miként járt el utasításom értelmében. Kérem, hogy eszerint intézkedjék az évi tíztalléros járadék ügyében, amellyel Baudranban tartoznak nekem, és amelyet már öt éve nem folyósítanak; de ne árulja el, hogy ezer mérföldnyi távolságban vagyok Orléans-tól.

A hegyek között lévő sainte beaume-i birtokomra való indulás közben jutott tudomásomra, hogy Ragotsy [!] fejedelem őurasága hajóra szállni készül egész kíséretével Konstantinápoly felé, továbbá hogy Marseille-ben Bruny úrhoz fordult, akinél lakott, s aki egész Európa legsikeresebb kereskedője,⁴ és akinek nagy befolyása volt a fejedelem lelkére. Felkerestem Bruny urat és emlé-keztettem, hogy volt szerencsém a ﬁát⁵ lovaglásra tanítani, aki akkor megígérte nekem, hogy ezt egy szívességgel viszonozza majd. Mondtam neki, hogy most azért jöttem, hogy felajánljam lo-vászmesteri szolgálataimat a fejedelemnek, és hogy biztosra veszem a sikert, ha ő szíveskedik egy jó szót szólni az érdekemben, amit meg is ígért. Még aznap este, mint lovászmestert mutatott be a fejedelemnek, aki felém fordulva a következőket mondta: „Uram, kiváló ajánlással mutatják be Önt nekem, és elégedett lesz a szolgálatomban, én pedig gondoskodni fogok magáról; nincs más dolga, minthogy kövessen engem.” Aznap este felszálltunk az Ange Gabriel nevű hajóra, amelyet Bruny úr szerelt fel, és miután harmincegy napon át valamennyi tengeri viszontagságot elszenvedtük,⁶ Gallipoliban, harminc mérfölddel Konstantinápoly alatt szálltunk partra. Ezután útra keltünk, hogy szárazföldön tegyünk meg újabb harminc mérföldet úticélunk, Drinápoly felé, amely háború ide-jén a török szultán székhelye. Bizonyára olvasta az újságokban, hogy a szultán milyen fogadta-tásban részesítette a fejedelmet;⁷ nem írom le részletesen, mert túl hosszúra nyúlna. Drinápolytól két mérföldnyire küldött elénk a szultán egy felszerszámozott és pompásan feldíszített lovat, hogy

3 Ravé de Baudran egy 500 „livres tournois” [tours-i font] értékű hagyatékot örökölt keresztapjától, François de Coignou-tól, aki a Maison Rouge földesura és parlamenti jogász volt (a végrendelet 1710. szeptember 13-án kelt). Baudran meghatalmazást küldött otthoni ügyvivőjének, Douceronnak, 1717. szeptember 14-i dátummal.

Douceron évjáradékot kellett, hogy biztosítson Baudran Párizsban lakó nővérének.

4 Jean-Baptiste Bruny „…az egyik legmerészebb és legsikeresebb kereskedő volt Marseille-ben a XVIII.

század elején, egyike volt azoknak, akik kezdeményezték az Óceán felé való terjeszkedést”– írja róla Charles Carrière: Négociants marseillais au XVIII^e siècle. Contribution à lʼétude des économies maritimes. Marseille, 1973. Tome I. 70. o.

Jean-Baptiste Bruny és a ﬁvére, Raymond 1717-ben már jelentős részben az Atlanti-óceán és a déli tengerek felé irányította fegyverszállításait, mivel a spanyol örökösödési háború (1701–1713) új gazdasági lehetőségeket teremtett, de nem mondtak le a levantei, az Oszmán Birodalom kereskedelmi kikötői felé irányuló szállítá-saikról sem. II. Rákóczi Ferenc tehát Jean-Baptiste Bruny személyében a földközi-tengeri hajózás gyakorlott szakemberéhez, „a kor legragyogóbb csillagához” fordult. Lásd: Gaston Rambert: Marseille et le commerce interlope en mer du Sud 1700–1723. Provence historique, 38. (1967). 1717-ben Jean-Baptiste Bruny vagyonát 1 347 000 livre-re becsülték, ﬁvéréét 1714-ben 920 320 livre-re. LásdCarrière hivatkozott munkájának 105.

lapját.

5 François Bruny vitte tovább apja ügyeit.

6 Szeptember 30. és október 5. között az északi és észak-keleti szelek mozdulatlanságra kárhoztatták az Égei-tenger szigetei közt hajózó utazókat.

7 A Mercure de France 1717. november 20-ai száma hosszú beszámolót közölt az eseményről.

a fejedelem azt ülje meg;⁸ egész kísérete szintén kapott lovakat. Ezernél több lovas fogadott, élükön az Oszmán Birodalom legnagyobb méltóságaival.⁹ Fényűző sátrakban szolgáltak fel ebédet a fejede-lemnek, több mint száz fogással.¹⁰ Győzelmi menethez foghatóan kísértek be bennünket a városba, ahol sorfalat álló janicsárok és gyalogosok vártak ránk, ünnepi öltözetben. Este hatalmas vacsorát adtak, ahol megkóstoltam a süteményeiket és valami lokumot,¹¹ meg különböző ragukat: mindent különlegesen ízletesnek és a francia ételeknél jobbnak találtam. A fejedelem kinevezte udvartartása legfőbb tisztjeit, úgymint a kancellárt, a főudvarmestert, a főlovászmestert stb.; én második lovász-mester leszek, mivel a főlovász főnemes. Én fogom idomítani a lovakat a harcra és a vadászatra, továbbá megtanítom az inasoknak, hogyan kell lovagolni. Én vezetem majd elő a fejedelem lovát és tartom a kengyelt, valahányszor nyeregbe száll vagy leszáll a lóról. A főlovászmesternek teszem le az esküt, a lovászok pedig nekem. Nagyon örülök, és ha Isten megsegít, és a fejedelem visszatér Magyarországra és Erdélybe, valamennyien gazdagok leszünk. A ﬁzetésemet még nem állapították meg, de sokat remélhetek ettől a nagylelkű fejedelemtől, aki mindenkit bőségesen megjutalmaz.

Legfeljebb negyven éves és igen ájtatos. Sokat hall még majd rólunk a következő hadjárat során,¹² és reményeink szerint jól megverjük a császárt. Várom, hogy híradással legyen magáról.

Alázatos és engedelmes szolgája, Baudran Kérem, adja át alázatos és tiszteletteljes üdvözletemet hitvesének, valamint Douleron kisasz-szonynak és egész kiváló családjának, továbbá Levéville úrnak.

Leveleit a hírekkel a következő címre szíveskedjék küldeni:

A Feuillants-rend nagytiszteletű Priorjához, továbbításra Baudrannak, Őfelsége, a Nagyságos Rákóczi Fejedelem úr lovászának, Levante, Marseille. Ő majd átadja a levelet Bruny úrnak, aki az első Konstantinápolyba induló hajóval elküldi nekünk.

Fordította: Kovács Ilona

8 „A szultán lovászai vezették a fejedelem elé [Őfelsége] császári díszekkel felékesített és pompásan felsze-relt, aranyhímzésekkel gazdagon díszített nyeregtakaróval ékeskedő paripáját. Ezen kívül még 40 különböző díszítésű nyeregtakaróval ellátott szép lovat vezettek elő a fejedelem tisztjei számára aszerint, hogy milyen állást töltenek be és mi a rangjuk.” Uo.

9 A kajmakám [a nagyvezír helyettese] képviseletében a tihája [udvari kapitány], a lovasság két táborno-ka, a janicsáraga, a főkincstárnok, a kapudzsi basa [a szultáni kapuőrség parancsnoka], a fő ceremóniamester, a kincstárnok, és a sátrakat felügyelő tábornok. Uo.

10 A fejedelemnek keresztény módra szolgálták fel az ételeket, egy lábakon álló magasabb asztalon, a tiszt-jeinek török módra, a földön.

11 Őrölt mandulából citrommal vagy rózsavízzel és vaníliával készült, fehér zselé-szerű édesség.

12 „Következő hadjáratra” azonban nem került sor, csak a szokásos portyázásokra és rajtaütésekre. Az 1717–

1718. évi katonai hadműveletekre nézve lásd: Jean Nouzille: Le prince Eugène de Savoie et le Sud-Est européen (1683–1736). (Bibliothèque dʼÉtudes de lʼEurope centrale 6) Paris, 2012. 150–198. o.

A 11. „VÖRÖSSIPKÁS” HONVÉDZÁSZLÓALJ 5. SZÁZADÁNAK PARANCSKÖNYVE

Orderly Book of the Fifth Company of the Eleventh ʻRed Hatʼ Honvéd Battalion This Hungarian-language source is the orderly book of the Fifth Company of the Kolozsvár-based Eleventh Honvéd Battalion, one of the most valiant units of the Transylvanian Army. More precisely: it is only a fragment of the orderly book, covering the period from 19 December 1848 to 31 December 1848. This period was a signiﬁcant time in the battalionʼs history. The source gives us an impression how discipline was restored following the demoralization caused by the retreat after surrendering Kolozsvár (Cluj, Romania). The reorganisation resulted in the victories at Csucsa (Ciucea, Romania) on 18-19 December 1848, where a great part of the ﬁghting was undertaken by the unit. Readers of the book are acquainted with the order and course of the roster and the training, and with the everyday life of the Honvéd soldiers.

The orderly book is kept in the National Archives of Hungary. It was acquired from the legacy of Miklós K. Papp (1837–1880), a historian, literary historian and newspaper editor in Kolozsvár. Call number of the document: R 306. Katonai iratok, 18. csomó, 12. tétel.

Keywords: 1848–49 Hungarian Revolution and War of Independence, theatre of war in Transylvania, Eleventh Honvéd Battalion, training, roster

Erdélyben az unió szentesítése után, 1848 június elejétől kezdődött meg az első négy önkéntes (honvéd) zászlóalj toborzása és szervezése. Az érdemi szervezőmunkát a Vay Miklós báró, királyi biztos felügyelete alá rendelt főkormányszék végezte, amely fogad-ta az e célra magánszemélyek álfogad-tal felajánlott adományokat is. A hadügyminisztérium rendelete alapján az erdélyi főhadparancsnokság megadta a szükséges támogatást, amely ekkor még abban merült ki, hogy a hadfogadó helyekre magyarul beszélő tiszteket és altiszteket rendeltek ki. Július második felében a zászlóaljak szervezését Dobay Károly ezredes, a 15. (2. székely) határőrezred parancsnoka vette át, aki augusztusban elkészítette a zászlóaljak fegyver és felszerelési igényét. A honvédek számára szeptemberben 2000 db Augustin rendszerű gyutacsos puskát és 1000 katona számára egyenruházatot szolgáltattak ki a gyulafehérvári raktárból. Szintén szeptemberben pénzhiány miatt a négy zászlóaljat összevonták, a dévai önkénteseket Kolozsvárra, míg a fogarasiakat Marosvásárhelyre ren-delték. Október elején a General Commando beszüntette a toborzás támogatását, és megta-gadta a további fegyver és felszerelés kiszolgáltatását. Október 18-án Puchner rendeletében egész Erdélyt ostromállapotba helyezte, és elrendelte a honvédzászlóaljak lefegyverzését.

A dévai honvédek a Bánságba vonultak vissza, a fogarasiakat a császári-királyi csapa-tok lefegyverezték. A kolozsvári és marosvásárhelyi zászlóaljak azonban már felvették a harcot a császári csapatokkal, valamint a román felkelőkkel, és a későbbiek folyamán a szabadságharc legvitézebb alakulataivá váltak.

A kolozsvári székhelyű 11. honvédzászlóalj szervezése tehát júniustól indult meg, az alakulat szeptember végére érte el a rendszeresített létszámot. Tisztjei a sorkatonaságtól áthelyezett vagy nyugalmazott tisztek közül kerültek ki, állománya a visszaemlékezések

szerint elsősorban a kolozsvári református, katolikus és unitárius főiskolák ifjúságából, kevés számú kormányszéki hivatalnokból és céhlegényből állt.

Az újonc alakulatot szeptember közepétől egyre gyakrabban vetették be a román moz-galmak ellenében. Október elején egy századát Bánffyhunyadra vezényelték, ez október 10-én tért vissza Kolozsvárra. Kolozs megye alsó kerületeibe szintén egy századot rendel-tek ki Bánffy János báró, százados vezetésével a román felkelők megfékezésére. Szintén a mezőségi román mozgalmak miatt Vay Miklós báró, királyi biztos a Szamosújváron állomásozó századot Désre rendelte (október 27.). Innentől kezdve a honvédek a helyi nem-zetőrséggel együtt állandó készültségben álltak. Mivel a város vezetése a rendelkezésre álló erőket kevésnek találta a sikeres védelemhez, s november 9-én kapitulált Karl Urban alezredes csapatai előtt, a század visszatért Kolozsvárra.

Az október végén Nagyenyedre vezényelt 3 század honvéd a nagylaki és marosszentki-rályi ütközetekben meghatározó szerepet játszott, azonban a székely tábor marosvásárhe-lyi veresége után (1848. november 5.) visszarendelték őket Kolozsvárra. Ezt az indokolta, hogy Urban császári soralakulatokkal és román felkelőkkel már Désen volt. A zászlóalj részt vett a város körüli szamosfalvi ütközetben (1848. november 16.), és komoly szerepe volt abban, hogy a nagyobb katasztrófát sikerült elkerülni. Kolozsvár feladása után (novem-ber 17.), az állandó visszavonulások következtében a zászlóalj fegyelme meglazult, ezért Bánffy János báró, őrnagy javasolta az alakulat feloszlatását. S bár az események hatására az Országos Honvédelmi Bizottmány tervbe vette ezt, erre a lépésre mégsem került sor.

A zászlóalj ezután végigharcolta az erdélyi felszabadító hadjáratot. Egyik legnagyobb fegyverténye a piski ütközetben (1849. február 9.) való helytállása volt, amikor a hidat a többszörös túlerővel szemben keményen védelmezte. 1849 áprilisában részt vett Józef Bem altábornagy temesközi hadjáratában, majd a nyáron a dévai hadosztály kötelékében harcoltak. A legendás alakulat – feltehetőleg 1849 nyarán – elnyerte a „vörössipka” viselé-sének jogát. Parancsnokai Bánffy János báró, Inczédy Samu, gróf Bethlen Olivér és Csehi Szigeti Miklós voltak.¹

A fegyvert 1849. augusztus 18-án Dévánál tették le.

Az itt közölt kútfő, a 11. honvédzászlóalj 5. századának parancskönyve.² Pontosabban az 1848. november 19. és 1848. december 31. közötti időszakról szóló parancskönyvtöre-dék. Lelőhelye a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, jelzete: R 306 Katonai

1 Az alakulat története nincs feldolgozva. A szervezését és a Kolozsvár feladásáig történt harcait ismerteti:

Süli 2011. 111–145. o. A zászlóalj későbbi harcairól és tevékenységéről a legteljesebb képet adja Csehi Szigeti Miklósnak az 1868-ban, Kolozsváron, név nélkül megjelent visszaemlékezése. Csehi Szigeti 1868. 28–120. o.

Lásd még: Szerény vázlata a Kolozsvártt 1848-dik évben alakult 11-dik honvédzászlóalj történetének Wass János zászlóaljbeli főhadnagytól. Brassó, 1872.; Wass János: Néhány szó az 1848-ban alakult volt XI. honvéd zászlóaljról. Történeti Lapok, szerk. K. Papp Miklós, III. (1876) 503–506., 524–527., 539–542., 555–559. o.;

Wass Pál: Fegyver alatt. 1848-as honvédszázados naplója Bem erdélyi hadjáratáról. Bevezetéssel és jegyzetek-kel ellátta Csetri Elek. Budapest, 1998.; Süli Attila: Adalékok a 11. (vörös sipkás) honvédzászlóalj történetéhez.

In: Acta Musei Militaris in Hungaria. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője, 13. Szerk. Závodi Szilvia. Budapest, 2012. 119–124. o. Bánffyról: Bona 2000. 229. o.; Inczédyről: Bona 2000. 401–402. o.; Bethlenről: Bona 2000.

248–249. o.; Csehi Szigeti Miklósról: Bona 2000. 660–661. o.

2 A forrásra Hermann Róbert hívta fel a ﬁgyelmemet, illetve annak másolatát ő bocsátotta a rendelkezésem-re. Segítségéért itt szeretném köszönetemet nyilvánítani.

iratok, 18. csomó, 12. tétel. K. Papp Miklós (1837–1880) kolozsvári történész, irodalomtör-ténész és hírlapszerkesztő hagyatékából került az intézmény gyűjteményébe.

A parancskönyvben tárgyalt időszak a zászlóalj történetének meghatározó korszaka volt. A forrásból képet nyerhetünk arról, hogy a Kolozsvár feladását követő visszavonulás okozta demoralizáció után hogyan állították helyre a fegyelmet, megteremtve ezzel az 1848. december 18–19-én vívott csucsai harcok sikerét, amelyben az alakulatnak orosz-lánrésze volt. Megismerhetjük a szolgálatvezénylések és a kiképzések rendjét és lefolyását, valamint a honvédek mindennapjait.

A forrást a jelenlegi helyesírás és központozás szabályai szerint, az eltérő alakok meg-tartásával rendeztem sajtó alá. A személyek életrajza adatainál – kivéve, ahol külön jelöl-tem – Bona Gábor idézett műveire támaszkodtam.

H^ONVÉD 11. ^ZÁSZLÓALJ^SZÁZADOS A^LSÓ S^ÁNDOR^ÚR^SZÁZADJA, 5^IK^SZÁZAD. PARANCSKÖNYV. K^EZDETETT B[^ÁNFFY]^HUNYADON 1848^I^NOV[^EMBER] 19^ÉN Tábori parancs. Bánffyhunyad, november 19. [1]848.

Átvettem ezredes g[róf] Mikes Kelemen³ úrtól a főparancsnokságot, arról a különböző osztályok parancsnokait azon meghagyással értesítem, hogy ezután hivatalos eljárásokban hozzám

In document HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK (Pldal 171-189)