Ezerkilencszáznyolc őszén jelent meg első filozófiai munkám németben. Utána kis önkéntelen pauza következett. Nem bírtam azonban megakadályozni, hogy ezalatt is ne villanjanak fel bennem új és új előérzetfények.
Egy különös felvillanás felejthetetlenül lelkembe vésődött. Csen
des merengésben ülök egy délután íróasztalom előtt és egyszerre minden előzmény nélkül megjelen egy szó előttem : „ . “ Mohón irón után kapok és lejegyzem a szót, a napot és a nap
szakot és ugyané pillanatban átéreztem, hogy előérzetes munkámnak ez a szó lesz a magva és a címe is.
*
Két évvel e jelenés után, 1910-ben már kinn volt a „ szerelem“ az élet porondján. Megjelenése után a külső lelki talál
kozások egész sorozata következett. . . Ugyanaz az Inotay László, aki nekem felfedte a biblia életteli titokzatosságát, csakhamar azután összehozott Komjáthy Jenő egyetlen költeménykötetével, amelyben a sok feleszméltető, sőt felrázó írás között „Az “ című költe
mény úgy hatott reáni, mintha élő hangon maga a költő szavalta
volna el nekem. Két évvel a „ Vilá“ villámszerű meg
mutatkozása után szinte megráztak „A z Álmodó" című költemény jóslatos sorai, amelyekből néhány sort kiragadok:
Egy szó csupán, mit sokszor úgy keres, Egy szó, amely világok magva lesz;
Nem puszta szó, de Istenige: tett, Mely a lét kútfejéből született.
A fény ez itt, a tiszta érzelem, Központja, napja: világszerelem.
Lakóit istenálmaid ragadják:
Világszerelem és viiágszabadság!
Törvénye nincs, csak egy van, hogy szeress!
Akard a szépet, jót, nagyot, dicsőt!
És megtalálja itt, ki mit keres;
Mi téphetetlenül szivébe nőtt.
Munkája kéj, parancsa meg gyönyör.
Minden csodás harmóniába tör . . . Ki a szerelem őshonába lá t:
Szeressed őt, az álmok nagy fiá t!
*
Komjáthy Jenő 1895 óta nem él. Álmodó“ című költe
ményt ki tudja, mily régen írta. Megírása és a „Világszerelem“
megjelenése között két-három évtized fekszik. És a lelkek mégis érintkeztek egymással.
„A z Álmodó“ némely részlete amellett elárulja, hogy Komjáthy egy világátfogó gondolatkomplexumot helyezett a világszerelem költői fogalmába, és avval évtizedekkel előre rámutatott egy jövőbeli iro
dalmi kifejtésre, amely az 1910 óta létrejött munkákban látszik materiálizálódni.
Tizenkét évvel a „ Világszerelem“ 1920 augusz
tus 21-én becskereki magányomban meglepetve felkeres Fischer Árpád orvostanhallgató és egy lapalapítással összefüggésben zsurna
lisztikái közreműködésemet kéri. Ez a találkozás kilökött az irodalmi holtpontból és ebből keletkeztek az újabbi, főkép zsurnalisztikái írásaim.
A találkozás lényege azonban nem ez volt, hanem az, hogy kölcsönösen cserepéldányokat adtunk egymás munkáiból és így jutottam hozzá Fischer Árpádnak ugyanezen évben megjelent három könyvéhez, amelyek tartalmától fellelkesülten, a következő három kritikai méltatást írtam a „Szabad Szó “ 1920 október 4-, 9- és november 3-iki számaiban:
1. „ M á r i a d a l o k . " Reneszánsz kiadósa. 1920. V. Becskerek.
„A széttagolt Magyarországgal az irodalmi élet is szét
tagolódott. Budapest nem kizárólagos centruma már az élő magyar irodalomnak. A vidéken most kialakuló új centrumok között talán Veliki Becskerek is említést érdemel.
Fischer Árpádnak „Máriadalok“ kötete fekszik előttem bírá
latra. Ahogy első lélekzetre végiglejtettem e vadhullámos ritmu
sokon és magamba engedtem a költő lelkesedését, az volt az a költeményt, kénytelen vagyok megállapítani, hogy költővel állok szemben; ami az irodalomban a versíróéval össze nem tévesz
Különben is olyannyira igénybevesz a „Máriadalok“ lényegi rejtelme, hogy szinte mellékesnek érzem a költő rímszabados
ságát és szökellő ritmusait és beérem avval, hogy a sorok úgy visznek, mint folyóvíz a csolnakot.
A stílus és az énekes beosztás a szentírás zsoltáros költé
szetére üt vissza; az „É n “ lobogtatása pedig Komjáthy Jenő költészetének alaptónusára kényszerít gondolni; de amellett az eredetiség friss zamatja lépten-nyomon figyelmeztet arra, hogy nem gondolati produktummal, hanem átélt alkotással van dolgom.
A „Szépség“ a Máriadalok vezér motívuma, aminek a kere
sése úgy vezeti a költőt, mint a hívőt a hitvallás; Mária pedig a keringtető központja a költeménynek, akiről érzi a költő, hogy ő (t. i. a nő) a hitnek, az alkotásnak és legfőkép az Istennel való lelki közlekedésnek elmellőzhetetlen közvetítője.
Lehet, hogy ölelhető női valóság lendíti e szárnyaló érzé
Érdekes, hogy a gondolatok fegyelmeden csapongása mellett milyen öntudatlan felépítő rendszer nyilatkozik meg a költemény
ben. Mindjárt az első lapon a „Szépség“ oltárán áldoz; de érzi,
„Mária, az Ember birodalmának két végletén két
tembe, annyira szubjektivizálja a Mindenséget. Közben Máriája is észrevétlenül testetlenné, misztikussá lelkeződik és úgy érzi az önkéntelenül a hímcsalogány májusi dalára gondolok, amikor visszhangot keres trilláival és staccatóival, de nem kap; hanem azért csak dalol kitartással és én ezt a dalt egészen ösztönök- felettinek érzem. Ilyen ösztönfeletti lelkiindulat sugalmazta a költőnek a XX X V I. énekét. Az egészet együtt kell olvasni, kár eldarabolni; hanem egy-két sort mégis muszáj kiragadnom a végéről mély igazsága miatt:
,Én mindig magammal vagyok telve és mégis mindig csak téged dalollak, minket egy Végtelenség ölel és magamat emelem felhőköntúli magasságokba, ha leg
szentebb hozsannáimat tefeléd hintem . . . Mária, — tárd ki a lelked./W
*
II. „ V u i k á n d a l o k . " Schneller és Göschi 1920. V. Becskerek,
Egyszerre kaptam a Máriadalokkal, de félretettem, hogy ne irritálja egyik könyv a másikat a megítélésemben.
A „Vulkándalok" megdöbbentett. Ilyen írás nem születik a közvetlenség ihletéből, sem művészi ambícióból. Itt kozmikus látomások, egyetemes idulatok és az örökkévalóságnak testbe szorított lihegő szavai keresnek kifejezést. Ez előtt az írás előtt
meg kell állni akár megértő szándékkal, akár kritikai érdeklő
déssel. Nem szabad magára hagyni azt, aki a világelemek dalba- ömlő zuhatagjait fogja fel törékeny testtel!
A könyveim híven tükrözteti a könyv tartalmát. Egységes kritikát az írás rapszódikus sajátsága miatt nem adhatok; ezért szemelvények által igyekszem közelférni az író lelkületéhez.
Ha nem tévedek, a Vulkándalok írásmódja az ószövetségi próféták modorával rokon. De mialatt a próféták csak Istennek földi beszélő szerveként mutatkoznak, a Vulkándalokban már az
„En“ áll előtérben és a maga érzetéből, a maga élményéből vetít ki, persze közvetlenebb és közelesőbb képeket, mérsékeltebb lángolással és pozitivebb hittel.
Az írásrészek beállításában kétségtelen szépérzék mutat
kozik: A könyv elején és végén „Üzenet“ áll Máriának. Ez a két dalait emberfölötti hittel. Az Előhangból:
„mert sok ezer év óta ennyi hittel nem dalolt még senki
és én új dalokkal akarom betölteni a sötétlő mezők csendjét
és én népek és világok szomjúságát akarom kioltani és betölteni határtalan vágyak vágyát,
hogy új zsoltárok zendüljenek a völgyekben és a tengerek felett,
Szavak, szeressetek engem!“
A reákövetkező „Vulkándalok“-ban nagy lelki metamor
fózison megy keresztül az író, sőt a végén kilép az „Én“ egyedül- valóságából. (VI.)
„mozduljon már meg a szent, az új, az igazi Ember.“
Utána a „Haláldalok“ jönnek, ezek a tulajdonképeni élet
dalok, mert hiszen az örökkévaló új életet hirdeti az író bennök.
És e dalokban, mintha megnyíltak volna lelkiszemei és kozmoszi magányában egyszerre megpillant egy testvért. Ebben a részben felemelkedik az író látnoki szelleme és annyi szépséget és pozitív tartalmat ád az olvasónak, hogy ezt nincs szivem idézetekbe tördelni, mert olyasmit érzek, mintha egy gyönyörű vázát eltör
nék csak azért, hogy cseréprészeket mutathassak fel belőle.
A X. énekében már világos programot tűz a jövő elé:
„testvér, elérni a legmagasabbat, mit valaha is csak elértek óriás teremtők és teremtő ezredévek!“
Ez a kis versrész egyszersmind úgy hangzik, mintha meg
állt volna egy percre az író lélekzetet venni. És körülbelül itt éri el a szellememelkedés kulminációs pontját.
Az „Ének a nagy dalról“ egy felfokozott költői mámor
„Fischer Árpádnak harmadik könyvét veszem kritikai mél
tatásba. A harmadiknál már majd elfelejtkeztem róla, hogy fiatal kezdő író keze alól kerülnek ki ezek a munkák, mert fokozatos fejlődésben olyan titokgazdag tartalmat adnak, hogy misztikus erők unszolása nélkül, puszta kigondolásból ilyenek létre nem
Ezek az irodalmi körülhatárolások azonban nincsenek még kategóriákba szervezve, ezért megmondom, mit értek a három változás alatt:
A költő az idegen felső lelki világot önti szavakba.
Az író misztikus lelkivalóságok látnoka. Létrehozása főkép
lényegi érték és ezért a formát tárgya szerint szabadon alakítja.
Tehát az író műve csak „írás“ .
A művész a fizikai világot reprodukálja részeiben.
A kifejtének módját tekintve: A költő ihletben alkot. Az író médiumitásban, megszálltságban vagy magasabb öntudatban.
A művész intellektuális szemléletben.
Világok választják el egyik fokot a másiktól és Fischer Árpád a három világtávlatot mégis összekötötte önleikében. A befejezetlen szoborban már semmi sem emlékeztet a kozmikus világrégiókra, ahol legutóbb láttuk őt, hanem belép az ember- És megbontom eltemetett szépségek sírját.“
És minthogy első könyvéből már tudjuk, hogy a Szépségért lelkesedőn, hogy majdan régi magamat pompásan dalol
hassa mostani szivem
és már új mythoszok jönnek és új hősök és új egyetemes feminin karakterét és milyen igénytelen történetbe rejtette a gondolatot! szentjeinek az előképe. Plátó, Plotinos, Empedokles, Pythagoras korában sok követője volt ezen jellemtipusnak. Az antikbeli ön- türtőztetésnek hitelvi eredeti mintáit a keresztény Róma később intézményessé formálta.
A római dráma az előbbinek a pandántja: Claudiát meg
szállja a szerelem Sicilianus iránt. Csakhamar meg is nyeri őt magának és ösztönösen sietteti az anyaságos állapotot. Mikor azt elérte, anyasága érzetében fölényes eréllyel elszakítja fejedelmé
től, seregétől és hírnevétől . . .
által megtermékenyítette önmagát. A második szonett első vers
szaka a görög szabad szellem átömlését követő korszakot jel
lemzi, amikor az már Róma méhében szorong:
,És a Szépség lassan új korszakba ér És szenvedőre szántja a népek arcát, Mert vívja már titáni harcát
A Szépség és az Erő és a Vér/“
*
Idéznem kellett e kritikai ismertetéseket, hogy fogalmat adjak a három könyvnek lázakban, lelki extázisokban létrehozott szokatlan tartalmáról. De ez nem elég!
A Vulkándalok nagyszerű magánkivüliségeiből olyan tűzcsóvák lövelnek ki szavakba híilve, hogy azt hiszi az ember, hogy a Koz
mosz rémesen fenséges csillagrajaiból kiáltanak át rohanó napok, bolygók, üstökösök tűzbenforgó biztatásokat és lelkesítéseket egy
máshoz, amely kozmikus átkiáltásokból le-lehulló meteoritek rende
ződtek a Vulkándalokban emberi szavakba, íme néhány kiválogatott sor:
É n e k m a g a m r ó l .
I. 47—51. lap.
f f — —
Hinni a régi hitekben és ezeréves szavak kopott kincsét újra fényesre kalapálni,
én nem ezért jöttem.
Nézni és mutatni, mit már ezren unva láttak és távoli hívások visszhangja lenni csupán,
én nem ezért jöttem.
De túl pogány és istenes hitek kis ünnepén elmosódó ködös messzeségek hordozója lenni,
én ezért jöttem.
De új érceket önteni a régi szóba és új májusokat idézni e dermedt télbe és új zenéket önteni a zenétien éjbe és új utakon mélyen az
időbe menni,
én ezért jöttem.
De legyőzni gigászi vágyak özönét: torkára térdelni a vérnek és szabadon nekivágni a végtelen Térnek és új szférák szűz mezején caesárgondolatok büszke fejét pompásan koronázni és vallomást mindig csak magamról tenni,
én ezért jöttem.
II.
Roppant messzeségek szeretnek engem, dalaim dagadó folyamát duzzasztva mélyítik még soha eddig lángra nem lobbant tűzpatakok, melyek forrása túl minden megfoghatón buzogva gyarapszik ismeretlen titkok tápereiből
és ha egyszer roppan a gát és zúdul az ár, minden dúsan lészen elöntve:
de jaj, az én szomjamat ki önti el, rám ki zúdítja csodák özönét, hogy vakulva és törve valljam: már fáradt a szemem látni a Szépet?
Zúghat világünnepek orgonája, a Föld minden népének torka egyszerre harsoghat áment és halleluját, én még többre vágyom;
és gyúljanak ki új Napok az égen:
e törpe mámorok mámort nem hoznak nékem, mert örökkön itt van a szomj és szomjamat nem oltja vágy és vágyamat nem oltja vér,
én a Végtelenségek vándora vagyok, hol határtalan világok egén szédítő titkokat
szánt az ekém és hol örök szomjasan égnek a dalok.
Én csak az óriásszívüeknek dalolok, csak a csodalelkü vágyakozóknak, akik égnek mint a máglya és szomjasak,
mint millió Szaharáknak tikkadása!
Én csak az óriásszívüeknek dalolok és az én dalom sohase fog letörpülni a törpékhez
és én sohase fogok kifáradni a szent dalolásban, mert az én lelkem a rohanó Naprendszerek ritmusában száguld.“
❖
Sok van még, amit idézni kellene. De befejezem; nem enge
dem, hogy elragadjanak a legfelsőbb szellemkohó naplángokból csepegtetett sorai.
A sorok és mondatok hasonló alapkaraktere mellett is táguló körvonalakban bontakoznak ki az égi titkok. És lassanként, fokon
ként közelednek szivünkhöz a rémes távlatokból kihangzó szavak, miközben észrevesszük, hogy minden kilángolás le szeretne hülni az emberi megértés alacsony hőfokához.
Már Komjáthy Jenő költői kinyilatkoztatásai is ködbontó sugarakként nyúlnak a jövőbe. A Vulkándalokban azonban a
titok-feltáró sugárzás még szembeszökőbb. A Komjáthylélektől lázbaesett Fischer Árpád átszellemültségében Komjáthynál is közelebb viszi a hites várakozókat olyan világtávlatokhoz, amilyenek eddig szavakba nem fértek.
(Különben a „Máriadalok“, a „Vulkándalok“ és „A befejezetlen szobor“
époly sürgetően belekívánkozik a világirodalomba, mint Komjáthy Jenőnek
„A Homályból“ című kötete. Nem az irodalmi műértékelés végett, hanem a Kozmosz és az ember lélekszellemi kapcsolatainak megmutatásáért.)
A fel-felbukkanó örökizzó léleknek a személybeli jellemzése is fontos. Sőt jó lenne nyomon követni megtett útját végig a világ- történelmen. E keretbe azonban csak a közvetlen átélés tanulságait helyezem . . . Az az izzó lélek, amely Komjáthy Jenőben holta napjáig prófétaéletet élt, — Fischer Árpád testébe csak vendéglétre telepe
dett, mialatt izzóvá tette utóbbinak a lelkét és olyan szavakat ol
vasztott ki belőle, amely szavak nem az ő szavai voltak és amely szavaknak csak annyi közük van az extázisbán teremtő költőhöz, mint áz anyának a méhében létrehozott zsenihez.
Az izzó lélek a Vulkándalok megírása után hamar eltűnt és ha írásos nyomok nem maradtak volna utána, magam is kételked
ném abban, hogy szememmel láttam, amíg valamerről új testben friss serkentésre ismét meg nem jelenik egyszer előttem.
*
A belső összefüggések csomókat kötnek a lelki találkozásokra és e csomózások vissza-visszarángatják az emlékezés fonalait és minél messzebbre távolodom időben tőlük, annál inkább meg
feszülnek, amíg csak írásba nem oldom a csomókat, hogy végre eleresszenek.
1899 szeptemberben az egyetemes áram lesodort a magas Kárpátokból a mély Dunavölgybe. Ez a mély hely lett a lélek aláfűtő kohója.
Négy évvel leköltözködésem után:
1904 májusban ugyanott egy országos élmény belső izzásba hozta a lelket, és 34 éves korban megírtam az első nyil
vános írást, holott addig soha nem gondoltam arra, hogy valaha írjak.
Három hónappal az első nyilvános írás után:
1904 augusztusban leszállt hozzám a völgybe az Eroszi szikra. És ugyanazon estén kifakadt lelkemből ez a legelső vers: