J E R O B O Á M É S U T Ó D A I
A végzetes szakadás nyomán az északi ország bizonyos szempontból elınyösebb hely- zetet mondhatott magáénak. Nagyobb volt a területe, számosabb a népessége, termé- kenyebb és csapadékosabb a földje, több a jelentıs és jól védhetı városa. Mindennek folytán katonailag is nagyobb erıt képviselt, és a déli testvérországgal vívott gyakori háborúkban is többnyire sikerült felülkerekednie. Azt sem mondhatni, hogy szőkölkö- dött volna a legszentebb tartományokban; területén állott Siló, Bétel és Gilgál, amelyek- nek rangját mások mellett Józsué és Sámuel tekintélye adta meg.
Izrael mégis „mostohagyereke” a bibliai történetírásnak. A szóban forgó korszakot felölelı négy könyv, a Királyok és a Krónikák két–két könyve közül a Krónikák egysze- rően tudomást sem vesz Izraelrıl, illetve csak olyan események kapcsán említi futólag, amelyek Júdát és Izraelt békés vagy háborús jelleggel kapcsolatba hozták egymással.
Izrael történetét tehát csak a Királyok két könyvében nyomozhatjuk, ahol az északi és déli királyság története párhuzamosan van feljegyezve. A részrehajlás Júda javára azon- ban itt is tetten érhetı. Nem abban, hogy mekkora teret szán az elbeszélés az egyik vagy a másik királyság eseményeinek – e tekintetben Izraelnek nem lehet oka panaszra.
Az elfogultság abban mutatkozik meg, hogy míg a szerzık Júda királyait hol dicsérik, hol kárhoztatják, aszerint, mily buzgalommal ténykedtek Jahve igaz kultuszának elı- mozdítása érdekében, addig Izrael királyait egytıl egyig elítélik. Mielıtt egyéb tetteiket említenék, mindegyikrıl ezt az uniformizált minısítést közlik: „Azt cselekedte, ami gonosz- nak tetszik az Úr szemében, és nem hagyott fel Jeroboámnak, a Nébát fiának semmi- féle bőnével, amelyekkel Izraelt bőnbe vitte.” Ezt olyan mosolyogni való következetesség- gel teszik, hogy nem feledkeznek meg errıl még Zimri esetében sem, aki pedig mind- össze hét napot uralkodott, és azalatt alighanem más dolgai voltak, mint hogy Jahve kultuszát elı– vagy hátramozdítsa.
Ennek a megbélyegzésnek, amely tehát Izrael egész történetét végigkíséri a Királyok könyvében, igen egyszerő oka van: Jeroboám önálló, a jeruzsálemitıl független kultusz- helyeket állított fel a maga országában. Ez oly természetes és elkerülhetetlen lépés volt, hogy kár is szót vesztegetni rá. Éppily természetes, hogy egyetlen utóda sem változtat- hatott a helyzeten, elvégre nem hagyhatták, hogy országuk népe egy másik, lényegé- ben ellenséges ország fıvárosába járjon áldozni, s oda hordja tekintélyes mennyiségő áldozati ajándékát. Így hát lehettek mégoly elszánt bajnokai is az Úr tiszteletének és mégoly kíméletlen üldözıi az idegen istenek kultuszának – mint például Jehu –, min- denképp megkapták az elítélı minısítést.
Ebbıl a szembeszökıen elfogult beállításból már sejthetjük, hogy a Királyok könyve Júdában keletkezett – bár északi eredető anyagot is felhasznált –, s így szerzıi Izraellel szemben ellenséges érzületet tápláltak. (Persze, hogy ott keletkezett, hiszen végigkíséri Júda történetét Jeruzsálem elestéig, vagyis jóval azon az idın túl, amikor Izrael már megszőnt létezni.) Izraelnek a létrejötte és puszta fennállása botrányos tény volt a sze- mükben, Isten akaratával ellentétes tény. Emlékezzünk rá, hogy Dávid, majd nyomában Salamon tette központi, sıt kizárólagos kultuszhellyé a jeruzsálemi szentélyt, illetve a templomot, s ily módon az ország vallási és politikai egységének szimbólumává emelték.
Ezzel egyidejőleg Júda hegemóniájának a záloga is lett a Templom, vagyis attól fogva politikai jelentısége volt annak, hogy törvénytelenné, Isten elıtt utálatossá nyilvánítsák tiszteletének minden más formáját. Dávid elıtt ugyanis teljesen rendjén való volt, hogy a bírák és a papok hol ebben, hol abban a szentélyben áldoztak, vagy akár egyszerre több kultuszhelyen is. Jeroboám és utódai tehát a Dávid–ház kultikus monopóliumát sértették meg azzal, hogy visszatértek a régebbi gyakorlathoz, és ezzel mindenképp ki- érdemelték a megrovást.*
Nagyon valószínő mégis, hogy Izrael királyai elsısorban nem politikai, hanem vallásos lomot újjáépítette, és az istentisztelet rendjét véglegesen rögzítették. A deuteronomista szerkesztık már ennek a kornak a hitvilágában éltek, annak szemüvegén át nézték a szavúan tudósít a Királyok könyve. Megtudjuk, hogy királyi székhelyét Tircában tartotta, olvashatjuk, hogy uralma egész idején háborúzott Júda királyaival, de csak a Krónikák könyvébıl tudhatjuk, milyen eredménnyel: Abijától megsemmisítı vereséget szenved, és elveszti Bételt is, két másik várossal együtt.
talál idıt rá, hogy a jól bevált recept szerint elıdje egész családját lemészárolja. İt Omri teszi félre az útból, akinek két jelentıs esemény is főzıdik a nevéhez. Az egyik, hogy új és maradandó fıvárost alapít országának a középponti fekvéső Szamáriában – eredeti nevén Somronban –, jól védhetı dombon, fontos utak találkozásánál. A másik említésre méltó tény, hogy Izrael történetének két jelentıs dinasztiája közül az elsıt ı alapította. Az Omri–ház három nemzedéke negyvennégy éven át négy királyt adott az országnak.
Á H Á B É S I L L É S – I L L É S É S E L I Z E U S
Ebben a két fejezetben két hatalmas prófétaegyéniség áll elénk, és arra késztetnek, hogy alaposabban vegyük szemügyre, kicsoda és micsoda is a próféta. Az ószövetségi próféták gyakran jövendöltek, de nem ez volt az egyetlen, mégcsak nem is a legfıbb ténykedésük.
Héber nevük – nábí – küldöttet jelent, a görög prophétész pedig szószólót, tehát Isten üzenetének közvetítıjét. A zsidó hagyomány például ezért a próféták közé sorolja Mózest és Józsuét is, hiszen az Úr rajtuk keresztül szólt a néphez. Jó lesz azonban a szó értel- mét egy kissé szőkebbre vonni – még így is sok elem marad benne, amiket nem könnyő összeegyeztetni.
Prófétákkal már a bírák korában találkoztunk: többnyire csoportokba verıdve jár- ják az országot, dobbal, tánccal és énekszóval hajszolják révületbe magukat, és így varázsolnak, jövendölnek, gyógyítanak. Vagyis azt teszik, amit Baál és más pogány isten- ségek papjai. Így mőködnek a sámánok is a nomád népek között, és a mohamedán Kelet ırjöngı derviseit is hasonlíthatjuk hozzájuk. A félönkívületi állapot szent borzon- gással töltötte el a régieket, és tölti el ma is a természeti népeket. Úgy vélték és vélik, hogy amit a révültek ilyen állapotban elhabognak, azzal túlvilági erık üzenetét tolmá-csolják.
A zsidóságnak ezek a prófétaközösségei kívül álltak és éltek a papi és levitai renden. A nép tisztelte, bár félig–meddig le is nézte ıket, az elıkelıbbek és mővelteb- bek szemében csak félbolondok gyülevész hordája voltak. Emlékezzünk rá, hogy ami- kor Saul a szamárkeresésbıl hazatérve belekeveredett egy kóbor prófétacsapatba, és szándéka ellenére maga is révületbe esett közöttük, hogy megrótták és kigúnyolták érte Gibea lakói ! Van a Bibliában még egy hasonló epizód; az, amikor Saul üldözése elıl Dávid Rámába menekül Sámuelhez és a vezetése alatt álló prófétagyülekezethez.
A fegyveresek, akiket Saul három ízben is Dávid elfogására küld, révületbe esnek és prófétálnak, s így jár végül maga Saul is, amikor személyesen megy vetélytársáért.
„És leveté ruháit, és prófétála… és ott feküvék mezítelenül azon az egész napon és egész éjszakán” – mondja az Írás, ami érzékletesen jelzi, hogyan festett az a bizo- nyos prófétai révület.
Éppen az Illésrıl és fıleg az Elizeusról szóló bibliai fejezetek tanúsítják, hogy az ilyen prófétai testületek nemcsak a bírák korában, hanem évszázadokkal késıbb is fennálltak. A héber szöveg „prófétafiaknak” nevezi tagjaikat, valójában afféle tanítványok és szolgák a nagy tekintélyő vezetı irányítása alatt. Hogy az elıkelıknek a róluk való véleménye nem sokat javult a századok során, az a Jehuról szóló fejezetben lesz tapasz- talható.
Kiderül továbbá, hogy a király udvarában is mőködik egy valóságos próféta–had- sereg: Áháb négyszáz prófétától kér jóslatot a Ramót elleni hadjárat elıtt. Kik ezek?
Nem valószínő, hogy Baál prófétái, mert ezt említené az Írás, egyébként is Illés a Kármel hegyénél kiirtotta Baál embereit. De nem is Jahve prófétái, azért kérdi Jósafát:
Szembetőnıen más vonások jellemzik a magukban, egyénileg fellépı prófétákat. Ezek is, hogy megjövendöli Saul bukását, valamint hogy prófétacsoportot vezet.
A következı fontos és név szerint ismert próféta Nátán, aki már „intézmény”, a
Illés és Elizeus ténykedésében sok elem felbukkan az elıdökébıl. Mindketten királyokhoz bejáratosak, országos ügyekben adnak tanácsokat, és a királyok, ha vonakodva is, de
Elsıként is csodatévı képességükre gondoljunk… Illés megszaporítja a szegény asszony olaját és lisztjét, feltámasztja meghalt fiát, tüzet imádkozik le az égbıl a kármel–hegyi áldozathoz, meg Aházia küldönceinek elemésztésére. Majd kettéválasztja a Jordán vizét:
ebben már nagyobb elıdök, Józsué és (közvetve) Mózes nyomdokain jár. Elizeusról azon- ban ki kell mutatni, hogy méltó utódja mesterének: ı is megszaporítja egy szegény özvegy olaját, feltámasztja egy asszony fiát, Isten átkát imádkozza le sikeresen az ıt csúfoló gyerekekre, végül ı is kettéválasztja a Jordán vizét. Csodák dolgában még rá is licitál Illésre: leprást gyógyít meg, sıt, kisszerőbb feladatokra is szívesen fordítja képességeit, ihatóvá teszi az egészségtelen forrást (mellesleg Mózes is mővelt hasonlót !), ehetıvé a lyok könyvének elbeszélésére hagyatkozhatunk, amely bizonyára merített a nép ajkán élı, mondaszerően kiszínezett hagyományokból. Az Illéshez, illetve Elizeushoz kapcso- lódó mondakörök az idık során láthatólag át is fedték egymást, alighanem ennek tulaj- gos és féltékeny természetistenség, akit korábban tiszteltek benne.
Illés életére egy olyan csoda teszi fel a koronát, amely még Mózesnek és a pátriár- káknak sem jutott ki, egyedül Matuzsálem atyjának, Énóknak: Isten elevenen magához emeli a mennybe. A harci szekér, amely felragadja, annak a kornak a leggyorsabb jár- mőve, egyben a királyi méltóság jelvénye is, és azért lángol a lovakkal együtt, hogy nem evilági voltát jelezze. (Késıbb Elizeust is láthatatlan tüzes szekerek oltalmazzák Dótánnál az arameusoktól.) A zsidók hite szerint Illés máig is él, és még egyszer eljön a világra a Messiás érkezése elıtt.*
A két fejezetben Izrael történetének egy fontos szakasza foglaltatik: az Omridák dinasztiájának, Áhábnak és két fiának, Aháziának és Jórámnak uralma. A szent szerzık nagyon nem szeretik Áhábot, mert feleségének, a szidoni királylánynak a befolyására nagy teret enged a Baál–kultusznak. Érthetı is ez a nagy ellenérzés a maguk vallási szempontjai alapján, de tény, hogy Áháb néhány jó szót is érdemelt volna… Nemcsak sikeres háborúiért, amelyeket az arámok ellen vív, hanem fıként azért, mert az északi és déli országrész párhuzamos történetében egyes–egyedül neki sikerül egy emberöltınyi békét, sıt jó viszonyt teremtenie ! Nem ismerjük az ügy diplomáciai elızményeit, de annyi tény, hogy Áháb hozzáadja leányát, Atáliát a júdai király, Jósafát fiához, akit történetesen ugyancsak Jórámnak hívnak, mint Áháb ifjabb fiát. (Hogy a zavar teljes legyen, a júdai Jórám fiát éppúgy Aháziának nevezik, mint az izraeli Jórám bátyját, s e két név négy viselıje mind király is a maga országában.)
A Dávid–ház és az Omri–ház közötti családi kapcsolatot közösen vívott hadjáratok is erısítik. Áháb és Jósafát háborúja az arám kézen lévı Ramót ellen balul üt ki az izraeli királyra nézve. Áháb fia és második utóda, Jórám, ugyancsak felkéri Jósafátot egy közös hadjáratra Moáb királya, Mésa ellen, aki megtagadta az adót Izraeltıl. Jósa- fát hajlandónak mutatkozik, és a két zsidó királyság közötti jó viszonyt és bizalmat jól jellemzi, hogy az Edom felıli támadást javasolja, ami – nézzünk a térképre – azt jelenti, hogy az izraeli hadsereget a saját országán keresztül engedi felvonulni !
E háború kimenetelérıl nem ad megbízható képet a bibliai elbeszélés. Leírja, mek- kora rombolást vittek véghez Moábban az izraeli–júdai–edomi koalíció hadai – s ennek nyilván van alapja –, a lényeg azonban alighanem ott rejlik, hogy az ostromlott Kir–
Hareset alól elvonulnak. A Biblia szerint ennek az az oka, hogy felháborodnak, amidın Mésa, a király, a fiát áldozza fel a várfalon, hihetıbb azonban, hogy nem boldogulnak az ostrommal, és dolguk végezetlen térnek haza.
Arám továbbra is a legsúlyosabb fenyegetést jelenti Izraelre nézve. Ez az ország, amely nagyjából a mai Szíria területét foglalta el, és északról meg északkeletrıl határos Izra- ellel, szövetséges kis fejedelemségekbıl állt, de többnyire egy–egy erıskező király irányí- tása alatt. Dávid az arámiak rovására messze északra kiterjesztette országa határait, túl Damaszkuszon és Hamaton, és Salamon alatt is csak kevés jutott vissza e hódításból az arámiak kezére.
A Kr. e. IX. század derekára Arám megerısödött. Királyuk, I. Benhadad, elıbb Omritól hódított el számos izraeli várost, majd Áhábbal hadakozott, váltakozó siker- rel. A bibliai elıadás alighanem eltúlozza Benhadad Afeknál elszenvedett vereségét, de annyi biztos, hogy kénytelen az Omritól elvett városokat visszaadni; utóbb viszont, a Ramótért vívott csatában hadai visszaverik Áháb és Jósafát seregét, és az izraeli királyt is megölik.
Jórám idején sem szőnnek meg az arám támadások. Szamáriát olyan szoros győrőbe zárják, hogy katasztrofális éhínség tör ki. Az utolsó pillanatban csoda menti meg a várost, ami más szóval azt jelenti, hogy csak a csoda mentheti meg, magának a királynak már nincs ereje hozzá. A következı egy–két évben alighanem az juttatta
lélegzetvételhez Izraelt, hogy a damaszkuszi udvarban a király hadvezére, Hazael, meg- fojtja beteg uralkodóját, s elfoglalja a trónját – amíg azonban uralmát megszilárdítja, nyilván fel kell hagynia a külországi hadakozással. Sajátos mozzanat, hogy e merény- letet közvetve Elizeus jóslatával hozza összefüggésbe a Szentírás. Az eset különben azt is elárulja, hogy az izraeli–arám kapcsolatoknak volt egy békésebb vetülete is: hol az arám vezér, Naámán rándul át Elizeushoz, hol a próféta sétál Damaszkusz környékén, és mi sem természetesebb, mint hogy a másik arám vezér – Hazael –, ajándékot hoz neki.
J E H U É S D I N A S Z T I Á J A – J Ó N Á S É S Á M O S
Elizeus alighanem mesterétıl, Illéstıl kapta örökül a feladatot: elıbb–utóbb be kell töl- teni az isteni átkot Áháb maradékán. Prófétaelıdjéhez, Sámuelhez hasonlóan ı is ellen- királyt szemel ki a trónon ülı uralkodó, Jórám ellen, akit csak ímmel–ámmal segített háborúiban, de nem maga keni fel a kiszemelt utódot, hanem egyik prófétatanítványát bízza meg a kényes aktussal.
Jehu nem sokat kéreti magát, energikusan lát a rábízott feladathoz. Siet Jezréelbe, amelyben a jelek szerint ugyancsak volt királyi rezidencia. Megöli Jórámot, stílusosan Nábót földje mellett, majd halálosan megsebesíti Aháziát, Júda királyát, aki Jórámnál látogatóban volt. Persze, hisz ı is rokon, Áháb vére, Jórám húgának, Atáliának a fia.
Ezután a királyi palotába megy, ahol betölti a hajdani jóslat legiszonyúbb részét: Jeza- bel királynét lovak tiporják szét, és kutyák falják fel a tetemét. A Biblia, vallási okokból, szinte démoni szörnyetegnek festi le a királynét, akinek legfıbb bőne az, hogy ragasz- kodott népe és atyái istenéhez. Bizonyára nem tapad több vér a kezéhez, mint Jahve nem egy bajnokáéhoz, és Nábót megölésében sem jár el hitványabbul, mint Dávid, ami- kor Uriást tétette el láb alól. Még a szent írók sem tudnak megtagadni némi bámu- latot e bizonyára rendkívüli nı bátorságától, aki a biztos halál elé lépve kiöltözik, kifesti magát, és hiú könyörgés helyett maróan gúnyos szavakat vet fia gyilkosa elé, aki az ı megölésére jön.
Ezután, még mindig a jezréeli palotából, Jehu elintézi, hogy Szamária elıkelıi, tıle rettegve, maguk öljék meg „Áháb hetven fiát”, akik a gondjaikra vannak bízva.
A hetvenes szám némi gyanút kelthet, mert Gedeon fattyú fia, a bitorló Ábimelek is pontosan hetven féltestvérét végeztette ki Szikem elıkelıivel annak idején, tehát az iro- dalmi elıkép befolyásolhatta a krónikást, s a hetven bizonyára csak sokat jelent itt.
Az is valószínő, hogy nem Áháb fiairól van szó, mert azok nem növendék gyermekek már ebben az idıben, hanem a család fiú leszármazottairól. Jehu, miután Jezréelben maga végzi el a tisztogatást, elmegy Szamáriába, hogy ott is kiteljesítse a nagy mővet.
Nemcsak a vérrokonokat, hanem még a család szolgáit és papjait is halomra gyilkolja.
De ennyi vér kevés, útközben júdai férfiakkal futnak össze, akik elárulják, hogy Aházia király testvérei (valószínőleg nem szoros értelemben vett testvérekrıl csak rokonokról van szó), nosza negyvenkettıjükbıl kieresztik a vért Jehu parancsára egy ciszternánál.
Így legalább fogalmat alkothatunk arról, mit jelenthetett, amikor Baása Jeroboám maradékát irtotta ki, Zimri pedig Baása házával számolt le az Úr parancsára. Hány száz ártatlan élet egy–egy alkalommal, a király kultikus vétsége miatt !
De talán nem vagyunk méltányosak, ha mindezt Jahve vérszomjának tulajdonít- juk csupán azért, mert a szent írók így állítják be a dolgot. Lássuk csak, hogy is lehetett ez ! Baása, Zimri és Jehu szabályos trónbitorlók voltak, s mióta a világ világ, a bitorlók mindig kiirtották elıdjük családjából azokat, akik uralmukat veszélyeztethe- tik. (Meg még másokat is, a biztonság kedvéért.) Ezek a vitathatatlan tények. A szent írók azonban nem sokra tartották a puszta tényeket, mert ık vallásos tanítást akar- tak közölni. Izrael királyai, mint láttuk, mind bőnösek voltak, elpártolván a jeruzsá-
lemi szentélytıl és az egyedül igaz kultusztól – ami szörnyőség tehát ıket és utódai- kat érte, az az Úr jól megérdemelt büntetése… Aki pedig ezt a büntetést végrehajtja, lehet a legbrutálisabb véreskező hóhér – groteszk logika –, mégiscsak az Úr eszköze.
Jehu is megkapja a dicséretet. Egyenest az Úr dicséri meg, így szól hozzá: „Amiért szorgalmatosan megcselekedted azt, ami nékem tetszett, és az én szívem (!) kívánsága szerint cselekedtél az Áháb házával, azért a te fiaid negyedízig ülnek Izrael királyi székeiben.” (Jellemzı ez is: az Úr Izrael egyetlen más királyát sem tüntette ki azzal, hogy közvetlenül szóljon hozzá !)
Jehu egyébként nem csupán lelkiismeretesen végrehajtott családirtásával érdemli ki az Úr és az Írás elismerését, hanem azzal a tömegmészárlással is, amelynek során egy csapásra kiirtja a Baál–kultusz papjait és prófétáit az országból. Az ilyenkor meg- szokott számszerő adatok itt hiányoznak, ezért nem tudjuk, hányan lelték halálukat a Baál–templom falai között, de gyanítható, hogy az öldöklés legalább akkora volt, ha nem nagyobb, mint amilyet Illés rendezett a Kármel hegyén.
Külsı háborúiban Jehu kevésbé sikeresen forgatja a kardját. Az Arám trónját bitorló Hazael újra támadásba lendül, és elhódítja a Jordánon túli területeket. Jehu fia és utóda, Joáház uralma alatt az arám fölény majdnem végzetessé válik, és csak az Úr segedelmével lehet az ország összeomlását elkerülni.
Joásnak, Joáház fiának sikerül megfordítania a hadi szerencsét. Amint a haldokló Elizeus megjósolta, három nagy csatában visszavívja az atyja által elvesztett városokat Hazael fiától, aki – furcsa kegyeletbıl – apjától az általa meggyilkolt elıd, Benhadad nevét kapta. Szokatlan egyébként, hogy egy király elmegy a próféta halálos ágyához, de végül is Jehu Elizeusnak köszönheti a trónját, így hát nem csodálhatjuk, hogy az unokája is atyjának szólítja a prófétát, és lerója kegyeletét.
Joással kapcsolatosan följegyez az Írás egy háborús összecsapást Izrael és Júda közt, amelyet Júda királya provokál ki. (Feltehetıleg valami komolyabb oka is volt a háború- nak, mint ami a kissé népmesei íző levélváltásból kisejlik.) Joás megalázó vereséget mér ellenfelére, nagy darabon leomlasztja Jeruzsálem várfalát, és elhurcolja a templom kincseit. De vajon miért tálalja ilyen részletesen ezt az epizódot a Júda–párti bibliai könyv? Hát azért, mert Amásia nem igazán jó király a Jahve iránti buzgalmát tekintve.
A háború elbeszélésével tehát a Biblia nem Joás diadalát, hanem Amásia bőnhıdését
A háború elbeszélésével tehát a Biblia nem Joás diadalát, hanem Amásia bőnhıdését