Az itáliai szövetség azon alakjában, melyben az ötö-Itália termé dik század válságaiból k ik elt, vagyis Itália állama, a z sze e°ai m 1 Apenníntől az ióniai tengerig terjedő városi és vidéki
községeket egyesítette magában Róma hegemóniája alatt.
Azonban e határokat Róma még az ötödik század vége előtt mindkét irányban átlépte s úgy az Apennínen, mint a tengeren túl keletkeztek a szövetséghez tartozó itáliai köz
ségek. Éjszakon a köztársaság, régi és új sérelmeket megbosszúlandó, már 471-ben megsemmisítette a kelta se- 283.
nónokat, délen a 490—513-iki nagy háborúban a phcení- 204-241. kiaiakat szorította le Sicilia szigetéről. Amott Sena pol
gártelepén kivül nevezetesen a latin Ariminum v áro s, itt a messánai mamertínusok községe tartozott a Róma vezér
lete alatt álló szövetkezéshez, s a mint mindketten nem- zetileg itáliai eredetűek voltak, úgy mindketten részesültek is az itáliai szövetség közönséges jogaiban és kötelességei
ben. E terjeszkedésekre meglehet hogy inkább a pilla
nat sürgető eseményei, mintsem messze kiható politikai számítás v ezettek ; de legalább m o st, a Karthágó ellené
ben kivitt nagy előnyök után, könnyen felfogható módon
Sicilia mint Itália függe
léke.
egy új és nagyobb politikai eszme tört utat magának a római kormány agyába, melyre a félsziget természetes mi
nősége különben is elég világosan rávezette. A politikai úgy mint katonai szempont teljesen igazolták a te rv e t: az állam éj szaki határát az alacsony és könnyen átléphető Apenníntől áttenni éjszaki és déli Európa hatalmas vá
lasztó falához, az Alpokhoz, s az Itália feletti hatalommal a félszigettől nyugotnak és keletnek fekvő tengerek és szigetek feletti uralmat egyesíteni; s miután a phcení- kiaiaknak Sicíliából történt elűzetése által e feladat leg
nehezebb része már megoldatott, számos körülmény össze
találkozása könnyűvé tette Róma kormányára nézve a munka befejezését.
A nyugoti tengeren, mely Itáliára nézve sokkal sú
lyosabban nehezedett a m érlegbe, mint az ád riai, a leg
fontosabb pont, Sicilia, e nagy, termékeny és kikötőkben gazdag sziget a karthágói béke által nagyobb részében a rómaiak birtokába ment át. Hieron syrakúsai király, ki a háború utolsó huszonkét évében rendületlenül ragaszkodott a Rómával kötött szövetséghez, méltányosan igényelhette területének kiterjesztését; de míg a római politika a há
borút azon elhatározással kezdte m eg , hogy csak másod
rangú államokat fog a szigeten m egtűrni, annak befejez
tével szándéka már határozottan arra irányúit, hogy maga bírhassa Sicíliát. Hieron meg lehetett elégedve azzal, hogy saját területe — azaz Syrakúsa közvetetlen kerületén kívül még Eloros, Neeton, Akrae, Leontini, Megára és Tauro- menion határa — és a külföld iránti önállása, miután nem volt ürügy ennek m egcsorbítására, az addigi mértékben meghagyatott, s hogy a két nagyhatalom háborúja nem végződött az egyiknek vagy másiknak tökéletes elbukásá
val, s ezáltal a sicíliai középhatalom számára legalább a
fennállás lehetősége még megmaradt. Sicilia tö b bi, jóval nagyobb részében, Panormosban, Lilybseonban, Akragasban, Messánában a rómaiak otthoniasan rendezték be magokat.
Csak azt sajnálták, hogy a szép sziget birtoka, mindaddig, míg Sardinia még a karthágóiak kezében lesz , nem volt elegendő arra, hogy a nyugoti tengert római benföldi ten
gerré változtathassák. De csakhamar a békekötés után sardínia ró-
nem remélt kilátás nyílt a r r a , hogy a földközi tenger e maiva lesz‘
második szigetét is kiragadhassák a karthágóiak kezéből.
Afrikában, közvetetlenűl a Rómával kötött béke u tá n , a zsoldosok és alattvalók egyesülten fellázadtak a phoení-
kiaiak ellen. E veszélyes felkelés fő oka a karthágói kor- Libyai feike-
mányban rejlett. A háború utolsó éveiben Hamilkár nem lés- fizethette meg zsoldosainak béröket saját pénztárából úgy, mint azelőtt, és hazulról hiába kért p é n z t; azt mondták neki, hogy csak küldje katonáit Afrikába zsoldjokért. Ha
milkár engedelmeskedett, de ismervén embereit, óvatosan, kisebb osztályokban rakta őket hajóra, hogy csapatonként lehessen őket kifizetni vagy legalább feloszlatni, maga pedig letette a főparancsnokságot. De elővigyázata, nem annyira a kormány üres pénztárán, mint inkább collegiális ügy
vitelén s a bureaukratia oktalanságán, hajótörést szenve
dett. Megvárták, míg az egész sereg ismét együtt állt Libyában, azután megpróbálták megígért zsoldjából valamit lecsípni. Erre természetesen lázadás tört ki a seregben, s a hatóságok határozatlan és gyáva magatartása megmu
tatta a lázadóknak, hogy mit merhetnek. Legnagyobb részök a Karthágó uralma alatt álló vagy tőle függő ke
rületekből szárm azott; ismerték azon hangúlatot, melyet a kormány által Regulus hadjárata után elrendelt mészárlás és az adók roppant terhe mind ezen tartományokban elő
idézett, és ismerték a kormányt is, mely szavát soha meg
6
Mommsen. Rómaiak tört. III.
nem tartotta és bocsánatot soha sem a d o tt: tudták mi vár reájok, ha a lázadás segélyével kicsikart zsoldjokkal haza szélednek. A karthágói kormány már régóta önmaga alatt vágta a fát s most maga hítta meg azokat, kik kénytele
nek voltak azt ledönteni. A forradalom tűzként harapód
zott el őrségről őrségre, faluról falura; a libyai asszonyok elhozták ékszereiket, hogy a zsoldosok bére belőlök kitel
jék ; egy sereg karthágói polgár, köztök nehányan a sicí- liai sereg legkitűnőbb tisztjei közöl, áldozatéi estek a tömeg elkeseredésének; Karthágó már két oldalról ostrom alá vétetett s a városból kinyomúlt karthágói sereg, ügyet
len vezérének visszás rendszabályai folytán tökéletesen megveretett. — Midőn a rómaiak a gyűlölt és még mindig félt ellenséget egyszerre nagyobb veszélyben látták lebegni, mint minőbe a római háborúk valaha sodorták, mindinkább 241* bánni kezdték az 513-iki békekötést, melyet, ha nem volt csakugyan elhamarkodva, most mindenki ilyennek tekintett, és elfeledték, mennyire kimerült volt akkor saját hazájok s mily hatalmas állást foglalt el akkor Karthágó. Szemé- remérzetök ugyan nem engedte, hogy nyíltan összekötte
tésbe lépjenek a karthágói zendűlőkkel, sőt a karthágóiak- nak a háború számára kivételesen megengedték zsoldosok toborzását Itáliában és az itáliai hajósokat eltiltották a libyaiakkal való közlekedéstől. Azonban szabad lesz két
ségbe vonnunk, ha csakugyan komolyan vette-e a római kormány e szövetséges - társi barátságos intézkedéseket.
Mert, midőn a római hajósok ennek daczára folytonos érintkezésben álltak az afrikai felkelőkkel s midőn Hamil- kár, kit a végső veszély ismét élére állított a karthágói hadseregnek, egy csomó itáliai kapitányt a lázadókkal való czimboráláson rajta kapott és hűsre tétetett, a senátus közbe vetette magát érettök és kieszközölte szabadon
bo-csáttatásokat. Úgy látszik, magok a felkelők is felismer
ték a rómaiakban természetes szövetségeseiket; a sardíniai őrségek, melyek a karthágói sereg többi részének példá
ját követve szintén a felkelők mellett nyilatkoztak, midőn azt látták, hogy nem képesek a szigetet a közepében levő hegyi vidék le nem győzött lakóinak támadásai ellenében megtartani, felajánlták annak birtokát a rómaiaknak (515 k örül); s hasonló ajánlatok még Utica községéből is ér
keztek Rómába, mely szintén részt vett a felkelésben, s most Hamilkár fegyverei által a kétségbeesésig szorongat
tatok. Ez utóbbi ajánlatot Róma visszautasította, főkép valószínűleg azért, mert elfogadása Itália természetes ha
tárain túl és így messzebb ragadta volna Rómát, mint a mennyire akkor menni szándékozott; a sardíniai lázadókat azonban elfogadta s átvette tőlök mindazt, a mi Sardíniá- ból a karthágóiak birtokában volt (516). Sokkal inkább, mint a mamertínusok ügyében, illeti meg a rómaiakat ebben ama megrovás, hogy a nagy és győztes polgárság nem átallt e nyomoréit zsoldos csőcselékkel barátkozni s vele a zsákmányt megosztani és hogy nem volt képes a z t , a mit jog és becsület megköveteltek, fölébe helyezni a pil
lanatnyi haszonnak. A karthágóiak, kik épen Sardinia meg
szállása idején voltak a legszorongatottabb helyzetben, egy
előre szó nélkül tűrték e jogtalan erőszakoskodást; miután azonban a veszély a rómaiak várakozása és valószínűleg reménye ellenére Hamilkár lángesze által elháríttatott, és Karthágó Afrikában visszanyerte előbbi teljes uralmát (517), rögtön megjelentek Rómában Karthágó követei és Sardinia visszaadását követelték. De a rómaiak, nem lévén hajlan
dók lemondani a prédáról, válaszúi semmis vagy legalább oda nem tartozó panaszokkal álltak elő mindenféle jogta
lanságok felett, melyeket a karthágóiak római kereskedőkön
6*
239.
238.
237.
Corsica.
állítólag elkövettek, és siettek a háborút megizenni *);
azon tétel, mely szerint a politikában mindenki megteheti azt, a mire képes, teljes, meztelen szemérmetlenségében állíttatott fel. A karthágóiakat igazságos elkeseredésük az ajánlott háború elfogadására ösztönözte; ha Catulus öt év előtt Sardinia átengedését követelte volna, a háború való
színűleg tovább folyt volna. De most, midőn mindkét szi
get elveszett, Libya forrongásban á llt, s az állam a hu
szonnégy éves római s a majdnem öt évig tartott iszonyú polgárháborúban teljesen kimerült, most Karthágónak meg kellett hajolnia. A rómaiak csak kedvetlenül, a karthágóiak ismételt könyörgései folytán, és csak akkor mondtak le a háborúról, midőn a phoeníkiaiak kötelezték magokat, hogy az elbizakodások által okozott fegyverkezés költségeinek fedezésére 1200 talentumot (2 millió tallér) fizetnek Ró
mának. Róma ily módon szinte küzdelem nélkül szerezte meg Sardíniát, melyhez még Corsica járult, az etruskok e régi birtoka, melyen talán még az utolsó háború óta már egyes római őrségek voltak felállítva. A rómaiak azonban, épen úgy mint a phoeníkiaiak, Sardíniában és még inkább a zordon Corsicában, a partok megszállására szorítkoztak.
A sziget belsejének benszülötteivel szakadatlanúl háború
ban álltak, vagy inkább embervadászatot űztek: kutyákat uszí
tottak reájok s az elfogott áruczikket a rabszolgavásárra v itté k , de a tartomány komoly meghódoltatásához nem
*) Kétségtelen dolog, hogy a Sicilia és Itália közt fekvő szige
tekről való lemondás, melyre az 513-iki béke kényszerítette Karthá
gót, nem foglalta magában Sardinia átengedését; de azon hír sem egészen hiteles, mely szerint a rómaiak a sziget megszállását, három évvel a béke megkötése után, ezzel indokolták volna. Ha ezt te
szik, mindössze diplomátiai ostobasággal tetézték volna politikai szemérmetlenségöket.
fogtak. E szigeteket nem a magok kedvéért, hanem Itália biztosítása végett foglalták el. A mióta e három nagy sziget kezében volt, az itáliai szövetség sajátjának nevez
hette a tyrrhéni tengert.
Az Itáliától nyugotnak fekvő tenger szigeteinek meg
szerzése a római államrendszerbe egy ellentétet vitt be, mely ugyan, a mint minden m utatja, pusztán czélsze- rűségi tekintetekből és szinte esetlegesen keletkezett, de azért nem kevesbbé kapott nagy jelentőségre az állam egész jövőjére nézve: a szárazföldi és a tengeren túli igazgatási rendszer közti, vagy, a később forgalomba j u tott kifejezésekkel élv e, az Itália és a provinciák közti ellentétet. A község két legfőbb hivatalnoka, a két con
sul, törvényesen kijelölt működési területtel nem bírt, hanem hivatalos hatalmok annyira te rje d t, a mennyire a római kormányé egyáltalában; a miben természetesen magától értetik, hogy a hivatal körét tényleg megosztották egymás közt, és épen így magától értetik, hogy terűletök minden egyes kerületében az erre nézve fennálló határozmányok- hoz voltak kötve, hogy tehát példáúl a római polgárok feletti törvényhatóságot mindenütt át kellett engedniök a praetornak s hogy a latin és egyébkép autonóm községek
ben a fennálló szerződéseket kötelesek voltak megtartani.
A 487 óta Itália számára rendelt négy quaestor a consul hivatalos hatalmát legalább formailag nem szorította meg, miután Itáliában úgy mint Kómában csupán a consuloktól függő segédhivatalnokoknak tekintettek. Úgy látszik, hogy ezen igazgatási rendszert kezdetben a Karthágótól elfog
lalt területekre is kiterjesztették és Sicíliát úgy mint Sar- díniát nehány éven át a consulok fő felügyelete alatt, quaestorok segélyével kormányozták; de a gyakorlatnak csakhamar azon meggyőződésre kellett vezetnie, hogy a
— 85 —
Tartományi
tengeren-túli birtokokra nézve saját főhatóságok nélkülöz
hetetlenül szükségesek. Valamint a község kiterjesztésekor le kellett mondani a római igazságszolgáltatás öszpontosí- tásáról a praetor személyében s a távolabb fekvő kerüle
tekbe helyettes bírákat kellett küldeni, épen úgy kellett most (527) a consulok személyében öszpontosított admi- nistratív-katonai egységről is lemondani. Az új tengeren-túli területek mindenikének, úgy Sicíliának mint Sardíniának számára Corsicával eg yütt, különös mellék-consul alkal
m aztatott, ki rangra és czímre nézve a consul után s a praetorral egy fokon állt, de különben úgy, mint a praetor- ság felállítása előtti régibb kor consula, a maga kerületé
ben fővezér, főtiszttartó és főbíró volt egy személyben.
Csak a közvetetten pénztár-kezelés vonatott el valamint kezdet óta a consuloktól, úgy most ezen új főhivatalnokok
tól i s , és egy vagy több quaestor adatott melléj ö k , kik ugyan minden tekintetben tőlök függtek és hivatalosan olybá vétettek, mint a praetorok házi gyermekei, de mégis a pénztár-kezelést ellátták s hivataluk letétele után köte
lesek voltak a senátus előtt számadást tenni. — Ezen el
térés a főigazgatásban az egyetlen jogi különbség a szá
razföldi és tengeren-túli birtokok közt. Egyébiránt azon elvek, melyek szerint Róma a tőle függő itáliai tartomá szervezetét, sőt még az általános sicíliai
tartomány-gyűlé-seket is ártatlan kérelmezési és panaszkodási jogukkal*).
Pénz tekintetében ugyan nem igen lehetett a római folyó
pénzt rögtön egyedül érvényesnek nyilvánítani a szigeteken i s ; de úgy látszik, hogy az már kezdettől fogva e tarto
mányokban törvényes árfolyamot kapott, és hogy a római Sicilia városaitól, legalább rendszerint, megvonatott a jog,
nemes érczekből pénzt verhetni **). Ellenben nem csak a Tulajdon, földbirtok maradt egész Sicíliában érintetlenül — azon
elvet, mely szerint valamely Itálián kívüli tartomány a hadi jog czímén a rómaiak magán tulajdonába megy át, e szá
zad még nem ismerte —, hanem Sicilia és Sardinia vala- Autonómia, mennyi községei még önkormányzatukat s az autonómia
bizonyos mértékét is megtartották. Ha a demokratikus községi alkotmányok mindenütt eltöröltettek és a hatalom a városi aristokratiát képviselő községi tanács kezébe ada
tott ; ha továbbá legalább a sicíliai községeknek megha
gyatott , hogy minden ötödik évb en, a római censusnak megfelelőleg községi becslést eszközöljenek, mindkettő csak
*) Erre mutatnak egyrészt a „siculusok44 fellépése Marcellus ellen (Lív. 26, 26 s köv.), másrészt „valamennyi sicíliai község összes beadványai14 (Cicero Verr. 2, 42, 102. 45, 114, 50, 146. 3, 88,204), valamint ismeretes analógiák is (Marquardt Handb. 3, 1, 267). Az egyes városok közti commercium hiányából a concilium hiánya még semmikép sem következik.
**) A tartományokban Róma nem monopolizálta az arany- és ezíistpénzverési jogot oly szigorúan mint Itáliában, nyilván azért, mert a nemrómai pénzláb szerint vert arany- és ezüstpénz csekélyebb fontossággal bírt. A pénzverdék azonban e helyeken is kétségkívül rendszerint réz- vagy legfeljebb ezüst aprópénz verésére szorítkoztak; a római Sicíliának épen legjobb helyzetben levő köz
ségei, mint a mamertínusoké, Kentoripa, Alsesa, Segestum, s lényegé
ben Panormos is, csak rézpénzt vertek.
szükséges következménye volt a római senátus alá való rendeltetésnek, mely görög ekklesiákkal és minden egyes függő község pénzügyi és katonai segélyforrásai áttekintése nélkül csakugyan nem vihette a korm ányt; s ez az itáliai tartományokban is mindkét tekintetben ugyanily módon Tized és vám. megtörtént. — E jogegyenlőség mellett a fő dolgokban azonban, egyfelől az itáliai, másfelől a tengeren-túli köz
ségek közt egy ugyan csak tényleges, de mégis igen kö
vetkezménydús különbség keletkezett. A tengeren-túli köz
ségek nem állítottak meghatározott hadjutalékot a római seregbe vagy hajóhadba *) s legalább annyiban elvesztették a fegyverjogot, a mennyiben csupán a római praetor ren
deletére voltak saját szülőföldjök védelmére használhatók, s a mennyiben a római kormánynak szabadságában állt belátásához képest itáliai hadakat küldeni a szigetekre; a minek fejében a sicíliai föld termékeinek tizede és minden sicíliai kikötőkbe bevitt vagy belőlök kivitt árúczikkre rótt vám, mely az érték öt száztóliját tette, fizettetett Rómába.
Magában véve egyik rendszabály sem volt új. Azon adók, melyeket a karthágói köztársaság s a perzsa nagykirály fizettettek m agoknak, lényegileg egyneműek voltak ama tizeddel; és ily keleti mintára szervezett adóztatási rendszer Görögországban is öröktől fogva össze volt kap
csolva a tyrannisszal s gyakran a hegemóniával is. Külö
nösen a sicíliaiak már régóta fizették a tizedet vagy Syra- kúsába vagy Karthágóba, s a kikötő-vámokat is már régóta nem a magok javára szedték. „A sicíliai községeket,
*) Erre vonatkozik Hieron azon nyilatkozata (Liv. 2S, 37), mely szerint: ő tudja, hogy a rómaiak csupán római vagy latin gya
logságot s lovasságot használtak és „külföldieket11 legfeljebb csak a könnyű fegyverzetűek csapataiban alkalmaztak.
úgymond Ciceró, oly módon vettük clientélánkba és védel
münk alá, hogy megmaradjanak azon jognál, mely szerint addig éltek s ugyanoly viszonyok közt engedelmeskedjenek a római községnek, melyek szerint addig saját uraiknak engedelmeskedtek/ 1 Ezt illik el nem felednünk; de a ki a jogtalanságot folytatja, azt el is követi. Nem az alatt
valókra nézve, kik csak urat cseréltek, hanem új uraikra nézve bírt vészteljes jelentőséggel a z , hogy felhagytak a római állam azon ép oly bölcs mint nagylelkű alapelvével, miszerint az alattvalóktól csupán harczi segélyt, de soha helyette pénzbeli kárpótlást el nem fogad, melynek fontos
ságával szemben minden enyhítés a terhek kirovásában és behajtásában és minden egyes esetekben tett kivétel elenyészett. Ily kivételek pedig többszörösen tétettek. Mes- sána egyenesen belépett a tógában járók szövetségébe, és mint az itáliai görög városok, hadjutalékot állított a római hajóhadba. Egy csomó más városnak az itáliai honvédelmi egyesülésbe való felvétel ugyan nem adatott meg, de más kedvezményeken kivül adó- és tized-mentességet kaptak, úgy hogy helyzetök pénzügyi tekintetben még az itáliai községekénél is kedvezőbb volt. Ezek Egesta és Halikyae voltak, melyek a karthágói Sicilia városai közöl először léptek be a római szövetségbe; Kentoripa a keleti benföl- dön, melynek feladata volt a syrakúsai területre közelből felvigyázni *); Alaesa az éjszaki p a rto n , mely első
csatla-*) Ezt már egy a térképre vetett pillantás is bizonyítja, de egyszersmind azon nevezetes rendelkezés is, mely szerint a kentori- paiaknak kivételképen egész Sicíliában megengedtetett birtokot vásá
rolni. Mint Kóma őrszemeinek szabad mozgásra volt szükségök.
Különben úgy látszik, Kentoripa szintén azon első városok közt volt, melyek Kóma pártjára álltak (Diodor l. 23, 501 1.).
Kivett köz
ségek.
Itália 8 a provinciák.
kozott Rómához a szabad görög városok közöl, és minde
nek felett Panormos, azelőtt a karthágói Sicilia fővárosa, mely most a római Sicilia fővárosává jelöltetett ki. A ró
maiak politikájok régi e lv é t: a függő községeket külön
böző jogokkal bíró fokozatos osztályokra tagolni fel, ekkép Sicíliára is alkalm azták; de a sicíliai és sardíniai községek átlag nem szövetséges-társi, hanem egyszerű adófizető alattvalói viszonyban álltak Rómával. — E mé
lyen ható ellentét a katonaállításra és az adófizetésre kö
telezett, vagy legalább katonaállításra nem kötelezett köz
ségek közt semmi esetre sem állt jogilag szükséges össze
függésben az Itália s a provinciák közti különbséggel.
Tengeren-túli községek is tartozhattak az itáliai szövet
séghez, a mint hogy a mamertínusok a dolog lényegében egy vonalban álltak az itáliai sabelliekkel, sőt még latin jogú új községek alapítását is Sicíliában és Sardíniában jogilag épen úgy nem gátolta semmi, mint az Appennínen túl fekvő tartományban. Szárazföldi községek is elveszt
hették a fegyverjogot s adófizetőkké lehettek, a mi a Pó mentén fekvő egyes kelta községekre nézve már most is megtörtént s később meglehetősen tág terjedelemben al
kalmaztatott. Tényleg azonban a szárazföldön ép úgy túl
nyomó számban voltak a katonaállításra, mint a szigeteken az adófizetésre kötelezett községek; s míg a rómaiak sem
■a hellen míveltségű Sicíliában, sem Sardíniában itáliai te lepeket alapítani nem szándékoztak, a római kormány kétségkívül már e korban megállapodásra jutott az iránt, hogy az Apennín s az Alpok közti barbár tartományt nem csak meg
hódítja, hanem azon mértékben, a mint a hódításban előre ha
lad, ott itáliai eredetű s itáliai jogú új községeket fog alakítani.
lad, ott itáliai eredetű s itáliai jogú új községeket fog alakítani.