Az eldugott kéz
ismerte fel Petőfiben a lángeszű költőt. Elolvasta köl
teményeinek első kötetét s az ő buzdító ajánlatára vál
lalkozott azoknak kinyomtatására és tiszteletdíjazására a Pesti Kör. És Petőfi azontúl is minden újabb versfüzetét a kiadás előtt Vörösmartynak mutatta be, ki azokat be
ható figyelemmel olvasta át s észrevételeivel ellátta.
Atyai gondoskodása kiterjedt az egész fiatal irói és szinművészi társaságra. Esténkint összegyűltek a «Csigá»- ban (az egy kurta vendéglő volt a Rózsa-téren). Ott az
idei karczos mellett oktatta Vörösmarty az írói ujon- czokat, a színészet pályatörőit a versírás, a szavalás mesterségébe, meg is vendégelte őket saját maga készí
tette pezsgővel, a melynek az a jó tulajdonsága volt (a hogy ő maga mondaná), hogy mennél többet ivott belőle valaki, annál józanabb lett tőle.
Mikor a jurácziára felkerültem Budapestre, Vörös
marty odahivatott magához. Gyerek voltam még, egy névtelen semmi. 0 pedig már akkor a tudományos akadémia rendes tagja, hírneves költő, egyike a drámai bírálóknak, a kik élet és halál fölött, sőt örök élet és örök halál fölött Ítélkeztek.
És ez a nagy elme, ez az országvezető lángész nem sajnálta tőlem, az észrevétlen paránytól a maga atyai tanácsadását. Előhozatta az akadémia irattárából a ki
tüntetett drámámat, felfedezte előttem annak a hibáit, hiányosságait, megtévedéseit és aztán összeült velem a saját Uri-utczai lakásán és segített az egész drámai költeményemet, hosszú estéken át, újból átdolgozni.
Ugyan mondjátok meg mai korbeli pályatársaim, melyikünk tenné meg manapság, hogy egy pályázó munka fiatal írójával, a kiben némi tehetséget talál, asztalhoz üljön s egész estéket eltöltsön vele tüzetes munkában, hibákat orvosolni, mesét újra alkotni, tehet
séget köszörülni ? Dehogy tesszük! Egyszerűen agyon
csapjuk a ficzkót, ha még nem nőtt be a fejelágya;
belefojtjuk a vízbe, ha még nem tud úszni.
Ezt az egész állapotot pedig — rajtam kívül — alig-alig érti meg valaki. A mostani írói nemzedék (helyes észjárással) azt kérdezheti tőlem, hogy ugyan mi szükség légyen egy ilyen «költők apjára», a milyen Vörösmarty v olt? Kell-e az igazi tehetségnek gond
viselő pártfogó? Hiszen itt van egész dandára a hír
lapoknak, a mik kapva-kapnak a tollfogható emberen, sőt egymás kezéről elárverezik őket, a kiadók cserkész
nek a vad-talentumokra és itt van a nagy közönség,
a mely az ablakon át szórja be az aranyesőt a maga kedvencz írójának a Vauclusébe, a ki ha felgerjed, el
csap magától minden kiadót, lapszerkesztőt, s maga alapít új lapot, pompásabbat, érdekesebbet az eddig virágzóknál; ha pedig kritikára van szüksége, no abban meg éppen csavargőzössel haj ókázhat. Es ha semmi sem hiányzik többé a dicsőséghez, mint egy fényes titulus a neve után, találhat illusztris társaságokat, melyek az ilyennek osztásában elismerők, sőt még érdemrendet is kaphat a mellére, mint legmagasabbról jövő kitüntetést.
Hát az igaz, hogy az «most» így van, de nem így volt ám félszázad előtt.
Az író, a költő ismeretlen, vagy éppen kigúnyolt alakja volt a társaságnak, rokonsága szánta, elveszett embernek tartotta. A múzsájának oltára volt, de tűz
helye nem volt. A tudományos társaságokba nehezebb volt bejutni fiatal költőnek, mint Tibet fővárosába egy utazónak. Kiadó kevés volt s az nem számíthatott a közönségre; a mit kinyomatott, a raktáron veszett; új lap kiadására a kormányhatalom nem adott engedélyt;
a kritika nem a gyógyítás, hanem legtöbbször a méreg
keverés mestersége v o lt; a czímeken, pályadíjakon a benfentesek osztoztak meg. S ha a toll embere nagyon elhagyta magát ragadtatni a lelkesedés által, olyan Katalmas régiókba tévedve, mint a haza és a szabad
ság, kaphatott kitüntetést, de nem a mellére, hanem a kezére, lábára.
Mindezt pótolta nálunk, hajdani fiatal íróknál egy
maga Vörösmarty Mihály. Ő emelt, ő buzdított, ő taní
tott, ő javított, ő méltányolt, ő segített, ő kitüntetett bennünket és erre nekünk szükségünk volt. Az egész nemzet, a művelt világ ünnepli és dicsőíti Yörös- martyt, mint halhatatlan költőjét a magyar Olymp- nak: — én szellemi apámat, bolygó utam vezérlő holdvilágát őrizem ő benne hálás emlékemben.
Jókai:'Emlékeimből. 9
(1848.)
Sötét, de örökké nagy a költészet a halálban.
Minden megérti e poesist, a mi születik és meghal. - A virág elsárgul, ha halálát, az őszt, megérezi; a pusztai vad, ha e sápadt szellemet érzi közelgeni, megy föl
keresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napfény, sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú bucsúdalt mond a tó vizének, midőn annak szinén az árnyék, mely elviendi, felé suhan. S az ég akkor öltözik rózsákba, mikor a nap meghal. Ez a költészet a halálban.
Ha egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagy
ják s míg honn a ház, melyben lakott, üres és szomorú, künn sírja tele nő szagos virágokkal . . . Ha ábrándos gyermek téved a sírkertbe, apja, anyja sírját sorra láto
gatja, s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csó
kolja, s míg kezei az élek-e? halok-e? szirmait tépkedik, mint fehér lepke virágról-virágra, úgy száll árva lelke a múltak napjaira vissza . . . Ha özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban bánatos halottja képével beszélget; — ha az elfeledett költő sírján összenő a vadfű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt, esténként oly csodálatos dalt zeng az erdei m adár: — ez a költészet a halálban.
Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadás- ban, alkonyat fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt zuhogó hideg éji szélben,
be-hunyt szempillákban, sápadt hold fényében mutatja magát a legm agasabb k ö ltészet A halál költészete.
Csoda-e hát, ha a költő a halált megszereti?!
Kinek lelke megszokta a költészetet keresni napfény
ben és éj sötétében, emberörömében és emberfáj dalmá
ban, ki oly fájdalmakat tanult megérezni, minőket más nem ismer.
Az ábrándok országa rejtett tündérvilág. Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni ihlő geniusa, meg nem szabadul ennek képeitől soha. Örök vágyat fog érzeni el nem érhetők után, méla kínt, melynek okát maga sem ismeri, szomjat, mely a kielégítés által nő, gyönyört, melytől az élet elfogy.
Szerelmi vágyódás ideál képek után, ábrándos rajon
gás szebb, boldogabb világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel s csalódások a földönlevőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek be
szédét meg tudja érteni, ki lelke röptében az égből le
hozza a csillagsugárt, oly ritkán talál szivet, mely őt megértené s a föld járt utain eltéved.
De e fényes kisértet nem hagyja el őt. Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik, s fülébe súgja: rú t az élet, szép a halál, a halál után nincsen szenvedés; — ha üldözötten bujdosik s lábait az út tövisei sértik:
vele van ; ha küzd az emberi prózaiság colosstömegével s lerogyik alatta, vele van s mindannyiszor csábítva m ondja: a halál szép, a halál az isten angyala.
Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni, a világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni, cseppenként szívja ki vérét, cseppenként tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző daemon, a költészet daemona ; mint a mesék rossz szelleme, mely vérrel írt szerző
désben kötelezé le a lelkeket egy élet örömei által az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont, élethosszú szenvedések által.
9
*
Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet ál
mában látott, s aztán örökké álmodni szeretne. Pedig az örökké álmodásnak n e v e : halál.
Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világ
ban, a mi sötét, érzéketlenül a mindennapi élet örömei, élvei, reményei iránt, a mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása lehet az üldözöttnek ?
Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai, lekötelezettei, üzérek, élvezők s az ég nagy, a gondolatok szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek össze. Félre érti, félre ismeri mindenki. Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen el
zárva tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dsemona marad végig vele, hogy megmondja n e k i: az élet semmi, a halál minden. A lélek elszédül, nem érzi többé m a
gát, röpülni akar . . .
S ekkor — a csillag lehull.
És ez a halál a költészetben . . .
Mint csillag ragyogott ő is az égen, mint csillag hullott alá.
Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le az égről . . .
És nem akadt, ki a költőt megsirassa. Sajnálták, meg
siratták benne az em bert, Ítéletet hozának fölötte, az em ber fölött, koporsóba tették, koporsóját felczímerezték és egyetlen szó költőtárs ajkáról nem kisérte a költőt sírjába. Azon halálos hang, mely lelkét testétől meg- szabadítá, egy kebelben sem birt összhangzó húrt meg
pendíteni? Nem volt senki, senki, ki őt meg bírta volna érteni? Senki sem sejté azon kínokat, mik őt megölék, miknek gyanító tudása is egy neme a boldogtalanságnak.
A költészet volt élete, a költészet volt halála is.
Oh, hogy a halál minden nemeinek csak egy neve v a n ! A bátor, ki a csatatéren elvérzik s a gonosztevő, ki a hollók kövén végzi életét, a gyáva, ki kétségbeesve szakítja el önélte fonalát s az ábrándos rajongó, ki
költői fanatismusában letépi lelkének földi bilincseit. . . Mind ez halál, sötét, gyűlölt, irtózatos eszme, melyet elfogadni fájdalom, adni vétek . . .
Az em ber elérte czélját, nyugalma van, nem bántja semmi fájdalom többé.
A k öltő elérte czélját, lelkét nem köti többé semmi a földhöz.
Ne mondjatok az emberre Ítéletet, holtak fölött csak isten mondhatja azt, — a lélek arczát csak lélek sze
mei látják.
Ne mondjatok a költőre Ítéletet, élni fog ő, mikor biráinak mindegyike fölött zöld lesz a fű.
Lelke szép volt a földön, szép leend az égben, mert rí m i szép, nem m úlik el soha.