Amikor az ismertebbtől a föltáratlan felé haladva előbb Erdélyi János irodalomkritikai normáit vesszük szemügyre, majd ismeretelméleti álláspontját mérjük be, e látszatra távoleső gondolati alak
zatok rendszerbe illeszkedésének megvilágításával, s végül összhangjuk jelentésének értelmezésével egy nemegyszer méltatlanul kisebbített gondolkodó esedékes perújrafelvételét szeretnénk előkészíteni.
Mert hiába tudjuk, hogy „a magyar filozófiai kultúra hiányának" okain tépelődő Lukács György már I 1910-ben mennyi erőt tudott meríteni, „a nagy filozófia szükséges erőfeszítéseitől való irtózás"
közegellenállásával szemben, az elméletre szoktatást élethivatásként kitűző Erdélyi hitvallásából,1 még
iscsak azt az 1948-ból származó ítéletet citálják tőle egyetértőleg ma is,J mely szerint a XIX. század nem „termelt ki" olyan magyar gondolkodót, „akit - határainkon kívül - akárcsak tisztes másodran
gúnak is lehetne számítani"-3 Bár akad már irodalomtörténész, aki szerint Arany nagykőrösi lírájáról
„napjainkig a legmélyebb elemzést" Erdélyi adta,4 kritikusi életművéről máig nem tűnt el egészen „az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus" „akit még újabb kritikánk is érdemén felül becsül"
Babitstól (még 1910-ben) ráütött bélyege.5 1940-ben egy irodalomszemléletének fejlődésvonalát végigkövető tanulmány hiába üdvözli benne a nemzeti klasszicizmus később nagy tért hódító fogal
mának megteremtőjét, s a Pályák és pálmák kései népiesség-értelmezésében „a mai magyar irodalom
történet vérszerinti ősét", összefoglaló értékeléséből végül mégis a politikai valóság elól elbujdosó
„irrealista" képe rajzolódik ki, aki „a filozófiai művelődés légvárát építgette", s mint „örök magyar álmodója egy teljesülhetetlen álomnak", „nagyszerű illúziót kergetett".' S bármennyi értékmentő jószándék vezette is, tegyük fel, az 1950-es évek reprezentatív (bár filológiailag nem túl aggályos) Erdélyi-tanulmányát író tollat, az életmű értékeit a szabadságharc előtti munkásságra korlátozza:
Erdélyi 1849 után „nem volt képes arra, hogy a kritikus igazi funkcióját teljesítse" és ellenszert nyújtson „az irodalmi Deák-párt áfiuma ellen'XÍ), A hazai bölcsészet jelenében „filozófiai álláspontjá
nak végső csődjéig jutott el", egész 1849 utáni bölcseletével pedig egyenesen „a magyar reakciós filozófiai fejlődés egyik kezdeti láncszemévé" vált.7 Megérett az idő arra, immár a kritikai összkiadás első, eddig hozzáférhetetlen anyagot is tartalmazó kötetének birtokában, hogy fellebbezzünk a sárospataki gondolkodó ügyében.
1 LUKACS György, Arról a bizonyos homályosságról Válasz Babits Mihálynak Nyugat, 1910. dec.
I. III. évf. 23. sz. Kötetben: LUKÁCS György: Ifjúkori művek (1902-1918), Bp. 1977. 783. Vö.
még uo. 578.
2 LADÁNYINÉ BOLDOG Erzsébet, A magyar kultúra „afilozofikusságáróf a XIX. század második felében, FilSzle 1980. 890.
3 LUKÁCS György, Új magyar kultúráért Bp. 1948.13.
4 VERES András, Erdélyi János és Az ember tragédiája, in Mű, érték, müérték. Kísérletek az irodalmi alkotás megközelítésére, Bp. 1979. 204.
sBABITS Mihály, Petőfi és Arany, Nyűg. 1910. II. 1577-1590. Kötetben: BABITS Mihály, Esszék, tanulmányok I—II. Bp. 1978.1.179-180.
6HARASZTHY Gyula, Erdélyi János irodalomszemlélete, Bp. 1940. 24., 48.
'HELLER Ágnes, Erdélyi János, in Filozófiai Évkönyv, I. évf. Bp. 1952.457-, 473., 470.
I
1 ItK 1984/1 1
/. Irodalomkritikai normakészlete a „kélmeiséggef szemben
Kritikáinak egyes ítéletei mögött jól kitapinthatók művészetelméleti felfogásának általános elvei, s bár az utóbbiakat pusztán az előbbiek segítségével is rekonstruálni lehetne, érdemes az elméleti megnyilatkozásokkal kezdeni, s azután figyelni meg nézőpontformáló átsugárzásukat a gyakorlati kritika területére. A Szépészeti alapvonalak szerint a művészeti szép, „(...) szellem által születvén és újra alkottatván, magasabban áll a természeti szépnél (...)". A művészet feladata, hogy a látszatban kiemelje a lényeget, külsővé tegye a belsőt; a látszatra szükség van, mert nélküle nem ismerhetnénk a lényeget sem; a műalkotás azonban nem lehet „(...) puszta látszat, hanem odamutatás a magasb valódiságra (...)"; a mű „(...) érzékeinkért van ugyan, de nem mint érzéki tárgy (...)", hanem
„(...) érzéki alatt szellemet ad ( . . . ) " A művészetnek tehát „(...) tartalma az eszme, melynek elő
állítási formája az érzéki képes forma". Értéke attól függ, „(...) minő egységes és belső módon vannak egymásba áttéve alak és eszme". Maga a szép sem más, mint határozott alakkal bíró eszme; közvetlenül, de eszmét képviselve jelenik meg előttünk, „(...) külső egyediségében egyetemességre muut (.. .)"•
Külső léte a fogalom megvalósítása, azaz „fogalom" és „tünemény" egységbe forrva teljesen áthatják benne egymást, fölismerhetővé téve a „célirányosságot", „elevenséget" és Jelentességet" (Erdélyi itt Goethe „Bedeutung"-jára hivatkozik). Művészetről csak annyiban beszélhetünk, amennyiben eszme
„lelkesíti". A tények meghaladása Erdélyinél valami túlmutató, mögöttes valóság tüneteiként való értelmezésükkel történik meg: „(...) nem a külsőt kell utánozni, hanem a lelkes külsőt, azt a külsőből, mi lélekremutat. Ezen tisztítás, megválasztás szüli az eszményt.'" Ha ily módon leválasztjuk tehát a Szépészeti alapvonalaktól a szimbolikus, klasszikus és romantikus művészetnek a hegeli esztétikából átvett hármas elméletét, a művészet lényegére és a szép természetére vonatkozó megállapításoknak ilyen, egy bekezdésbe sűríthető esszenciáját szűrhetjük le.
Az ebből logikusan következő normakészletet mintegy munka közben lephetjük meg a Budapesti Szemlében közzétett tanulmányában, mely egy esztendő lírai termését veti kritikai vizsgálat alá (A legújabb magyar Ura, 1859). Székely Józsefet például azért tartja jobb költőnek, mint ahogy a közvélemény megítéli, mert versei minden művészi fogyatékossága dacára még cinizmusa és ember
gyűlölete is „ ( . . . ) legalább a szW/e/nvilágban veszik kezdetöket, lelik alapjokat; az ő dalai legalább szeszélydalok, azaz nem puszta kézzelfogható, rossz és ócska empíria". Tóth Endre viszont versei nagy részét „(...) az érzéki közvetlen világból ( . . . ) " veszi, ráadásul képzeletének túlzásaival „kinagyítja" a természetet s így „(...) magánkívülivé emeli, azaz, a mi külső, mintegy még külsőbbé teszi, holott úgy is a mint van, költőnek leginkább és csak annyiban igaz és szép, a mennyiben belsőre, azaz szellem
világra viszonylik és mutat, melynek másolata épen az emberi lélek". Az a néhány verse a legjobb, amelyekben sem önnön képzeletének, sem a külső természetnek nem engedett egyoldalúan teret, hanem „(...) a fölismert külvilág kivonatát, lényegét idomítá költőisége szerint". Művészetét ilyenkor
„szellemi forrása", „eszményi eredete" emeli föl, a „kebel" „teremtő hozzájárulása", mely nélkül
„puszta élet", „durva természet" maradna. S amikor Erdélyi egy harmadik költő, Tóth Kálmán egyik verséből azt véli kiolvasni, hogy a szerző nagyobb dolognak tartja az érzést az erénynél, úgy véli, okvetlenül „szemére kell lobbantani" tévedését.9 Ha meggondoljuk, hogy az érzés Erdélyi szamára itt nyilvánvalóan puszta belső tényt jelentett, míg az erény ennek választott értékrendszeren nyugvó, etikus belátásra épülő átértékelését képviselte, akkor a költő rangsorának ilyen kiigazításában a tényfelülbírálás elvének10 lappangó értékrendjét láthatjuk működni. Ezt az értékrendet avatja normává akkor is, amikor javára írja a költeménynek, hogy túljut az empírián, vagy amikor elmarasz
talásként említi, hogy a vers megreked a külsődleges érzéki valóságnál, anélkül, hogy azon keresztül a belsőre, szellemire utalna. A művészet eszmekifejező funkcióját hangsúlyozó elméleti állásponttól logikus és rövid út vezet a gyakorló kritikus normaválasztásához.
'ERDÉLYI János, Szépészeti alapvonalak, in Tanulmányok, Bp. 1890. 508-509., 513., 516-518., 530., 536.
'ERDÉLYI János, A legújabb magyar líra (1859) Budapesti Szemle, 1859. Kötetben: .4 magyar líra, 1859 címmel,ERDÉLYI János, Tanulmányok 108., 118-119., 121-123., 136-137.
1 "Ennek korabeli érvényesüléseit külön összefoglaltuk, A kritikatörténet korszakformáló elve 1849-1867. ItK 1981. 153-162.
Esztétikai alapelvek és kritikai normarendszer összhangjának legbeszédesebb dokumentuma az az értékítéletben* módosulás, mely Erdélyi, Arany és Gyulai népiesség-felfogásában az ötvenes évek vége felé beállott, s az a valóságos kritikai hadjárat, melyet a népiesség elfajulása, az ún. kelmeiseg ellen folytattak. Ez a hadjárat a puszta anyagiságon túljutó, esetleges tényeket meghaladó, eszmét kifejező művészet védelmében szállt síkra, s értékes kritikai fölismerések tudatosítására és nagy teherbíróké
pességű normakészlet kimunkálására adott alkalmat. Erdélyi, korai figyelmeztető cikke után (Nép
költészet és kelmeiseg, 1853), még Arany első folyóiratának megindulása.előtt, a Budapesti Szemlében közölt tizenegyrészes tanulmányában fújt riadót a kelmeiseg ellen (A legújabb magyar líra, 1859), majd négy évvel később ugyanez lett főmotívuma az Ország hasábjain folytatásokban publikált tízrészes szemléjének (A legújabb magyar Ura, 1863). A két tanulmány gondolatmenete természetesen simul egybe. Az első kiindulópontja a másodiknak is alapgondolata: ahogy Arisztotelész szerint az egészséges testben minden tag az egésznek van alárendelve, ugyanúgy kell a művészet elemeinek kovetniök „az uralkodó eszme szabályait"; a természet sötétségével, bizonytalanságával és anyagi-ságával a művészet világossága, tudatossága és eszmeisége áll szemben. Ez az eszmeiség annyit jelent, hogy „(...) a gondolatnak meghódol minden elem és kelme, az egésznek a rész (...)", s hogy a gondolat mint „vezérfény" minden kelmét átvilágít. A „kelme" a művészetben lehet népi vagy nem népi, jelentőségét azonban semmiképp sem szabad eltúlozni: a gondolat „megjelenik benne", de nem zárkózik örökre belé; „(...) az erő nem az anyagban rejlik, hanem azon viszonyokban, melyek közé az anyag jut; s a művészet eszmeiségét sem az elem vagy kelme határozza, hanem azon fensőség, mellyel ezeket uralkodása alá veszi." Ezzel szemben az újabb magyar lírában „ ( . . . ) követelő fontossággal lépett föl a részlegesség, a kelmeiseg (...)", s mivel az efféle fordulat mindig visszaélés, mely a szép fogalmának eltorzulásából következik, az ilyen művészet „(...) sohasem forrhatja ki magát eszthetikai épséggé, egészletté".1' A kritikának éppen ezért, bármekkora is a „fölsemvevés" iránta,12 szembe kell szállnia az esztétikailag téves irányzattal.
Az általános helyzetkép ilyen fölvázolása és a kritikusi nézőpont kijelölése után egyes költőkről írott kritikák füzérét kapjuk, melyekből költészetük sajátos jellege, egyéni világa is kirajzolódik, az értékítéletet azonban mindig „eszme" és „kelme" adott viszonya befolyásolja. Szelesteyvel például az történt, ami közös sorsa azoknak, „(...) kik a tényeket mintegy földrajzi kiterjedéseik után mérik a fölszínen, s nem ékelik át a gondolkodás beható mélységével ( . . . ) " : rabul ejtették a részek s nem tudott eljutni az egészhez. Korábban az eszményi szférájában mozgó versei annyira légnemű elemekből álltak, hogy nem volt, ami formát kaphasson bennük, a forradalom után viszont a vidékiességhez és
„ ( . . . ) a vaskos és vastag tapasztalás eseléki adataihoz ( . , . ) " pártolt át, népi szólásokhoz és hely
színekhez folyamodott, és „(...) azon biztonsággal, melyet a tárgyak ügylété, számszerint kimutat
ható érve kölcsönözhet a meggyőződésnek (...) felállítá a kelmeiseg theoriáját (...)", s ezzel a
„mellékest", ,j áruiékit" „valót", „eselékit" és „napit" tette a „lényeges", „állagi", „valódi", „szük
ségszerű" és „örök" helyébe. A népi és nemzeti költészet különválasztásával Szelestey kettétörte a költészet egyetemes eszméjét; a népi költészetet a nemzeti alapjának hirdette, holott az ikrek nem lehetnek egymás szülei; a tapasztalati tényeket „ideális fokra" emelte, holott „(...) a tények nem idealizmus magukban, sem az idealizmus nem tény magában, hanem ép egészletet, konkrét teljességet a kettő ad együtt". Szelestey elve, a „tényszerű költészkedés", tehát esztétikailag hibás. Ezután költe
ményeinek részletes vizsgálata következik, ahol is - kő kövön nem marad.13 A tényfelülbúrálás attitűdjének és elméletének irodalomkritikai alakváltozata domborodik itt ki: Erdélyi, a népiesség egykori elméletírója s a népköltészet korai gyűjtője, a tények bálványozása s távlattalan szűkkörűség miatt elutasítja a „népvidékiség" poézisét, s nemcsak Szelestey másodrendű költészete fölött tör pálcát, hanem a népi költészetet a nemzeti alapjának megtevő szemlélet fölött is. A számba vett tények szellemi meghaladására ösztönző szemléleti beállítódás, a szabadságharc és kiegyezés közti kor átfogó művelődéstörténeti tendenciája nemcsak a népiesség értékes növényét segített megszabadítani a ráburjánzó gyomtól, hanem része volt abban is, hogy a népiességnek a kultúra egészében elfoglalt helyét kisebbnek kívánta már ez a kor, mint a forradalom előtti.
1J ERDÉLYI János, A legújabb magyar líra (1859), in Tanulmányok 58., 59-60.
1 2Uo.,6.
13Uo., 62., 87-91., 93., majd a részletes verselemzésekét 1. 94-106.
1* 3
A kelmeiség, „vidékiség", „népvidékiség" költészetének napja különben, véli Erdélyi 1859-es tanulmányában, már le is áldozott, s talán az emelkedés is megkezdődött, ha nem ért is még föl a magyar költészet a hanyatlás előtti szintre.14 Székely József költészete több szempontból kifogásol
ható, de legalább nem merül ki a kézzelfogható megver seíésében.1 s Tóth Endre fantáziája nemesebb annál, „ ( . . . ) mely a testest szereti s csak a kézzelfoghatón akad meg ( . . . ) " ; Zalár azonban megmtcsak.
azok közé tartozik, akik „(...) a tényeket, legyenek valóság vagy képzelődés tényei, szakadozott-ságiakban ( , . . ) " méltányolják; az ő „reál fejébe csinált" verseiben „iparstatisztikai adatok" is fel
tűnnek.16 Az egyik tényező, amely Vajda Jánost is „maivá bélyegzi", hogy az érzéki használata helyett, mely szellem és anyag „egymásba áttörése" volna, a jestinek kultusza", az „anyagiság tisztelete" jellemző rá. Vajdának mégis „(...) érdeméül kell (...) felróni, hogy nem sokat törődött a népi elemmel máskép, mint a művészet föltétei kívánják. Ö kellő becsre szállította le a népiesség elemét, azaz nem nézte célul, mikép Szelestey, hanem alárendelt mozzanatul vagyis eszközül, mint Arany; s ez szerencséje."17 A szemügyre vett költők jellemzése és értékelése mögött jól látható a következetesen megőrzött nézőpont, mely a művészet eszmekifejező funkcióját emeli ki, tényeket meghaladó költészetet igényel, s a népiesség szűkebb körre vonását szorgalmazza.
Ez viszi a vezérszólamot a négy évvel későbbi tanulmányban is, sőt ennek hangja, ha lehet, még szigorúbb. Jgaz, itt is megjósolja, hogy a „baj" már vége felé jár, előbb-utóbb „(...) a népi elem megszűnik uralkodó lenni, s a művészet egyetemes országában kellő mértékre vonatván alá, fog hatni mint egyes alkatrész vagy kémiai vegyülék (...)", de azt is látja, hogy számos olvasó „belé szerelmese
dett" az elmúlt két évtized népies költészetébe. Pedig, kérdezi, mit adott a „népköltészet"? „Igen sokat, ha kelmére tekintünk, s igen keveset, ha művészetre gondolunk." A népballadák remekléseinek titka rejtély marad, melyet sem utánozni, sem mintául venni nem tanácsos; egyébként is, a legsikerül
tebb népi alkotás sem „(...) állhat föntebb az öntudatos művészi alkotásnál, melyben szabad cél, öntudatos irány, minden titkokig átlátszó tisztaság uralkodik".18 A népköltészet „sokat használt", ám
„ ( . . . ) kivételesen oly ferdüléseket mutat, mint a régibb költészetben akár a nemzeti és politikai, akár az ó klasszikái vagy új európai modor". A mirtusz és ciprus helyét elfoglalta a délibáb és holdsugár, az érzelgős helyét a betyáros, az új „eszmedivat" azonban éppoly unalmassá vált, mint a régi. Egyelőre az újítás vágya is csak újabb félszegséghez vezet; s a korábbi tanulmányból ismerős helyzetleírás végén ott a kemény ítéletű hasonlat: mintha „sánták országában" járnánk.19
A kritikafüzér, ugyanazon nézőpont fonalára fűzve, ezúttal sem marad el. A „népvidékiség"
poézisével szemben, emlékezhetünk, az volt egyik kifogása, hogy túlságosan szűk körű.részlegességbe zárja s külsőségeknek, esetleges tényeknek rendeli alá a költészetet. Kuthen költészetében e jelenség vallásos változatát ismeri fel.2 ° Vecsey Sándor múzsája „pedestris musa", a mindennapihoz vonzódik.
Jó, ha a képzelet a szeméten is megtalálja a gyöngyöt, de hiba, ha csak ott találja meg, veti ellen Erdélyi, hiszen a költészet „(...) nagy gondolatok hordozója (...)", tárgyainak „felsőbb világát" nem szabad elutasítani, a pacsirta leszáll ugyan az útra, de énekelni a magasba szökik fel.31 Bulcsú Károly tanultabb költészete helyesen tette, hogy „(...) a szép iránt megoszolhatatlan szeretettel fordul minden tájhoz, minden időhöz, hol azt meglelheti ( . . . ) " . Esztétikai meggyőződés és keserű történelmi tapasztalat mondatja Erdélyivel, hogy itt volt már az ideje „(...) visszatérni (...) a szép múlthoz, közelebb hozván egymáshoz a századok távolát, a népek ízlését, mert magában egy nép sem állhat fel többé, s úgy nem állhat fel ízlés, mint politika tekintetében".1 a Thaly Kálmán Kárpáti kürt és Székely kürt című verseskötetei, melyekhez költőjük saját bevallása szerint „ ( . . . ) fáradságot nem kímélve
i
l 4Uo., 106-107.
l sUo.,108.
16Uo.,116., 139., 145.
I 7Uo., 151-152., 153-154.
1 "ERDÉLYI János, A legújabb magyar líra (1863) Ország, 1863. Kötetben, A magyar líra, 1863 címmel: ERDÉLYI János, Tanulmányok 193-194.
, 9Uo., 194-195.
2 °Uo., 201-202.
2'Uo., 208., 209., 212-213.
2 2Uo., 195., 224-225.
4
gyűjté a daltárgyakat (...)", azt bizonyítja kritikusa számára, hogy „(...) a daltárgyak fejére szapo
rodnak az embernek (.. .)**, mígnem úgy belezavarodik „(...) a hazaiba, helyszerűbe mint kelmébe, hogy mindig fog még hiányozni valami belőle ( . . . ) " . Ez szükségszerű is, hiszen „(...) a tárgyi világnak az a makacssága van, hogy soha sem végződik be, ha nincs elé határ vetve a feldolgozó szellem által"-Thaly azok közé tartozik, akik hajlamosak „(...) a kelmeiség túlbecsülésére, a történelminek egyszersmind költői gyanánt vételére".13 Zalár egyes kifejezései viszont „a régi hyperidealizmushoz"
temek vissza.2 *
Erdélyinek ezekben a tömör kis kritikáiban egységbe forr a mindenkori tények figyelembevételét és meghaladását igénylő esztétika a költészet történetének korábbi egyoldalúságait szintézisre váltani kívánó hegelies fejlődésértelmezéssel, a népiesség igazi értékeit változatlanul szívén viselő költő-kritikus aggodalma a „népvidékiség" beszűkítő hatását ismerő s a kelmeiség kultuszát elutasító teoretikus erélyes figyelmeztetésével. Esztétikai alapelvei önmagukban is indokolhatnák a kelmeiség elleni kritikai küzdelmét, hozzájárult azonban ehhez 1849 történelmi tapasztalata, a magyarság magára maradása és a szabadságharc bukása, s az abszolutizmus túléléséhez erőforrásként nemzeti egységet kívánó ideológiai korszükséglet is. .falu vagy vidék, köznép vagy úrirend, végelemzésben, nem oly szűkkörűség-e, hogy a legköltőibb gondolat is elsoványodik, mihelyt hozzájok mérsékeltetik?" - kérdezte az 1849-es tanulmányban,15 1863-ban pedig, mint láttuk, a népiesség elhúzódó hegemóniáját bajnak nevezi, s azt vallja, hogy önmagában egyetlen nép sem „állhat fel", sem az ízlés, sem a politika területén. A két tanulmány egybecsendülő állásfoglalása óhatatlanul fölidézi az egykori hangot, mely még egészen másra tanított. Petőfiét, aki első levelében, 1847. február 4-én, a Toldi fölötti meglepett örömében, így írt Aranyhoz: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politicában is uralkodjék ( . . . ) " ?6 E hang végső elhallgatásától Erdélyi első tanulmányáig tíz, másodikig tizennégy esztendő telt csupán el, más viszonyok közt talán nem hosszú idő. Itt hosszú: a népiesség átértékelésének jelképérvényű, önmagán túlmutató mozzanatán is lemérhetjük, mennyire más már ez a kor.
//. LA „tárgyilagosság' kitágítása: bevezetés Erdélyi ismeretelméletébe
Ismeretelméleti előfeltevéseinek vizsgálatához kiindulópontként azokat az érveit tanácsos szemügyre vennünk, melyekkel a filozófiától elvárt „életrevalóság" követelményét a magyar filozófia kibontakozásának akadályaként hárítja el. Szerinte ugyanis ez a követelés „a tárgyilagosság elégtelen felfogásából" eredt, abból tehát, hogy „e kategória igen takarékosan pusztán a tapintható vagy érzékelhető világban mondatik érvényesnek, mikor hit, isten, halhatatlanság stb. metafizikai lények aztán nem bírhatnak tárgyilagossággal, s az eszme csak eszmének marad az érzékeinket meghaladó túlban, létrejöhetlen elvontságban".27 Erdélyi a korabeli eszmekincsből jó érzékkel szűrte ki a pozitivista tendenciákat, és sokoldalú bírálatukat adta; az idézett mondat tulajdonképpen a poziti
vizmus ismeretelméleti kritikájának kezdete nála. Azért kárhoztatják elsorvadásra a filozófiát (s nemcsak annak „metafizikai", hanem minden spekulatív ágát) a reáltudományokkal szemben, mert életrevalóságot, gyakorlati hatékonyságot kérnek számon mindenen, s a filozófiát életidegen, valóságos létet nélkülöző, meddő konstrukciónak vélik. Pedig a „tárgyilagosságot", tehát a tárgyszerűen meg
ismerhető, ellenőrizhetően valóságos létezés rangját szerinte tévedés eleve csakis a kézzelfogható külső valóságra korlátozni, ahogy Szontagh Gusztáv tette,2 8 hiszen az érzéken túli elvont eszme is hozzá
férhető, hatóképes és teljes jogú része a valóságnak. Erdélyi a világnézeti meggyőződést
történelem-a 3Uo., 251-252., 253.
2 4Uo., 265.
2 'ERDÉLYI János, A legújabb magyar líra (1859), in Tanulmányok, 126.
3 * Petőfi Sándor Arany Jánoshoz, 1847. február 4-én. In Arany János levelezése (1828-1851) Krk.
XV. Sajtó alá rendezte SÁFRÁN Györgyi, BISZTRAY Gyula és SÁNDOR István. Bp. 1975.50.
2 nA hazai bölcsészet jelene, in. ERDÉLYI János, Filozófiai és esztétikai írások. Sajtó alá rendezte T. ERDÉLYI Ilona. Bp. 1981. (A továbbiakban: FEI) 54.
2 8A magyar Parthenon alapjai. Szontagh Gusztávtól, in FEI, 104.
formáló tényezőnek, a történelmi tények létrejötténél bábáskodó hatóerőnek tekintette, másrészt a nyelvileg leírt tényállásban mindig érezte a nyelvi közvetítésben lappangó létértelmező erőfeszítés alakító hatását is;2 9 részben ezekkel függhet össze, hogy a megvalósult, kézzelfogható tények tarto
mányán kívüli eszmék világát is a „tárgyilagos" és komolyan veendő valóság rangjára emelte. Ahogy a tényekről megsejtette, hogy létrejöttükben eszmei mozzanat is közrejátszott, itt az eszmeiről álla
pította meg, hogy nem szűkölködik a „tárgyilagosság" státusa nélkül.
A külső tények és belső tudati tartalmak éles és merev választó vonalának feloldásával az irodalom
kritika szempontjából is fontos műveletet hajtott végre, hiszen a pozitivizmusból később kinövő logikai pozitivizmus majd éppen a „verifikálható" külső tényekre szorítkozva fogja az esztétikai értékítéleteket ellenőrizhetetlen és értelmetlen látszatkijelentésekké, puszta érzelmi reakciókká lefokozni, melyek legföljebb szociológiai szempontból lehetnek tanulságosak. Ezzel szemben ő elvetette a , józan ész" szűkös álláspontját, mely „igazságnak" csak az „érzéki valósulást" tartja, s így a közvetlenül tapinthatón túlmenő ítéletekhez is megteremtette a jogalapot. Szerinte, amíg a józan ész kezdetleges bölcsészete, „elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit, örökösen különít, s különítéseiben makacsul megmarad", addig még a dolgok részlettulajdonságokat egybefoglaló fogal
kritika szempontjából is fontos műveletet hajtott végre, hiszen a pozitivizmusból később kinövő logikai pozitivizmus majd éppen a „verifikálható" külső tényekre szorítkozva fogja az esztétikai értékítéleteket ellenőrizhetetlen és értelmetlen látszatkijelentésekké, puszta érzelmi reakciókká lefokozni, melyek legföljebb szociológiai szempontból lehetnek tanulságosak. Ezzel szemben ő elvetette a , józan ész" szűkös álláspontját, mely „igazságnak" csak az „érzéki valósulást" tartja, s így a közvetlenül tapinthatón túlmenő ítéletekhez is megteremtette a jogalapot. Szerinte, amíg a józan ész kezdetleges bölcsészete, „elvonván (abstrahálván) egymástól a tárgy jegyeit, örökösen különít, s különítéseiben makacsul megmarad", addig még a dolgok részlettulajdonságokat egybefoglaló fogal