Műveltségem titkai.
Művelődök
Diákjeggyel jártam az Operába és be kell vallanom, hogy az operák mindig is a kedvenceim voltak, szemben a népzenei nyenyerészéssel.
A „Szöktetés a szerájból” vígopera azért is a szívemhez nőtt, mert a főszerepet Házy Erzsébet játszotta, akinek varázsos szőke hajkoronája erősen megdobogtatta fiúszívemet. A mondott mű egy váratlan mellék-hatással is járt. A lánykórusban feltűnt egyik osztálytársam anyukája, áttetsző tüllfátyolban, zöld mellénykében a piros bugyogó fölött és felstuccolt festett hajzattal hajlongva – szerencsére csak ülve. Az átlag negyvenes bajadérokat még egy váratlan áradásra is felkészítették, hiszen mindegyik derekán a tüll alatt egy testszínű úszógumi volt.
A hölgy egyébként régi „ügyfelem”. Egy másik osztálytársammal a Húsvét hétfőket az anyagi gyarapodás ünnepének tekintettük. Bejárva a suli környékét locsolás ürügyén mindenhová becsengettünk. Így összejött akár 100 forint is, amikor 200 forintba került egy jó cipő!
Mindig vártuk az éves mozilátogatást. A Haladás (régen Hunnia) mozi párszáz méterre volt a sulitól, ahonnan párosával vonultunk a gyönyörű gesztenyefák alatt. Többnyire szovjet filmet néztünk meg, keskenyvásznút és fekete-fehéret. El voltam bűvölve a „Makszimka”
címűtől, ami egy néger kisfiúról szólt, akit a Fekete-tengerben csíptek fel egy orosz hadihajó matrózai és nem az volt a kérdés, hogy a fekete vízben miként vették észre, hanem az, hogy agyonajnározták, míg a hajóágyúkat tisztogatták. A „Kétéltű ember”-t pedig mindenkinek csak ajánlani tudom, mert szép is volt, meg első is a sci-fik sorában.
Sok operafilmet láttam, de Almádiban, ezért másutt mesélek róluk.
Apukám mondta, hogy a némafilmek korában a kíséretet zongora adta, ők pedig dióhéjat szórtak a sötétben a húrok közé. Mármost én is láttam némafilmet, de dióhéjból nem voltam felkészülve. Egyébként a műsor nem csak egyetlen filmből állt: volt világhíradó, a szünetben akrobata- vagy bűvészmutatvány és csak utána kezdődött a nagyfilm.
Később évente egyszer elvittek egy múzeumba. Szívem csücske a városligeti Mezőgazdasági Múzeum volt és a Nemzeti Múzeumban is az állattani-vadászati részleg bűvölt el. Ilyenkor rendetlenkedtünk, ahogy az iskolásokhoz illik és mindenféle csacsisággal firkáltuk tele a látogatókönyveket. Például: itt járt Lepis Ili és Mikorka Kálmán.
A programok sorába tartoztak a gyárlátogatások is. Voltunk egy gyufagyárban. Papírgyárban, ahol zsákban állt az elhasznált pénz, de apró szeletekre szabdalva. Tejgyárban, ahol szabad volt sok-sok tejet inni, de csak azért, hogy az utolsó tejcsokis részlegre már elteljünk és rá se bírjunk nézni a tejből valókra. Végül a cukorgyárban nem cukor-kát, hanem kristálycukrot gyártanak és a melasztól minden ragad meg bűzlik.
Gyűjtögető életmód
„Neee, azt neeee! Azonnal abbahagyni. Menjetek onnan!” – kiabálta felénk rohanva egy ideges férfi. Pedig Gyurival csak a felnyúló csövet akartuk kibányászni a „Gyártelep” közepéről. Ott egy üzem volt, amit az amcsik mértani pontossággal úgy bombáztak ki, hogy a szomszéd házak meg se rezdültek. „Ne-eeh, nee-hhhh” – lihegte a mellénk érő pofa: „Ahhz eehheegy éhlő gházvezheték vhéége” – magyarázkodott.
Szóval az „úttörő vasgyűjtés” akciónk csaknem bajt okozott, mert majdhogy’ tűzijátékot rendeztünk tizenöt kilónyi rozsdás vas áráért.
Régen nem létezett szelektív szemétgyűjtés, bár nem volt műanyag-vacak sem. A MÉH hulladékgyűjtő vállalat átvette a színesfémet, vasat, újságpapírt és miegymást. A keménypapír a kályhába került, kivéve a villamosbérletet, amelyet pár fillérért visszavett a BSZKRT (az akkori közlekedési vállalat), de a pénzt nem mi kaptuk meg, hanem a vakok intézetét támo-gatták belőle.
A törött üveg a szemétbe került, az ép pedig vissza a boltba, mert minden folyékony dolgot üvegben adtak el, amit visszaváltottak. Nem beszéltünk annyit a környezetvédelemről, mint manapság, viszont sokkal takarékosabbak voltunk.
A MÉH-es pofa persze mindig csalt egy kicsit a saját zsebére. A mázsára (így hívták a bazi nagy karosmérleget) tette az öt kiló vasat, majd kifizette a négy és fél kiló árát mondjuk – már nem emlékszem – kilónként 20 fillérrel. Mármost az egy rollni savanyú cukorka volt, nem lebecsülendő vagyon!
Volt idő, amikor a summát nem fordíthattad erre a legnemesebb célra. A MÉH-be a takarékfüzeteddel mentél, amelybe tíz fillértől két forintosig (ugyan ki látott olyat!) terjedő takarékbélyeget ragaszthattál (ha jól emlékszem az ötvenfilléres kék madaras volt a kedvencem), az átvett dolog értéke szerint. A nebulók versengtek, hogy év végén kinek vastagabb a bukszája, azaz kié a legtöbbet érő takarékfüzet.
A gesztenye jó valutának számított, mivel a gyűjtése nem ütközött nehézségbe. A Bartók Béla úton gyönyörű fasor állt és ősszel csakúgy pattogtak – néha rajtad is – a melegbarna fényes termések.
Talán emiatt kaptam elsőben év végi jutalmul olyan könyvecskét, amely gyufaszálakkal készített gesztenye-bábukról szólt. A kézimunka iránti vonzalmam amúgy a papírhajtogatásban merült ki. Az egyetlen nagyim, akivel még volt módon beszélgetni is, tanított meg madárkák és ilyesmik készítésére. Az ÁPISZ-ban akkoriban fillérekért lehetett kapni olyan fényes és matt színespapír-készletet, ami ma több ezer forintba kerülne. A mélybordó volt a kedvenc színem: ezért már érted, hogy anno miért szerettem volna hasonló színű gépkocsit birtokolni.
Háromszor sikerült is, szo-szo.
Anyukám tanított meg horgolni és hímezni, ami akkoriban nem a fiúk elfoglaltsága volt. Egykori „műveim” közül csak a legegyszerűbbek élték túl az idők vasfogát: a Bibliámban és más könyveimben még mindig ott vannak az általam horgolt spárgaszerű könyvjelzők.
Sajnos a másodikban jutalmul kapottban már nem, mert valaki eltulajdonította. Nem is csodálom, mert a „Szovjet népmesék Leninről és Sztálinról” címmel büszkélkedett. Népmeseként a tagköztársaságok és autonóm tartományok korifeusai firkáltak valami csacsiságot, de a fejezetelválasztó népi motívumok kimondottan szépek voltak.
Ünnepségek
Évente ötször volt nagy ünnep, amelyek közül a Felszabadulás (ápr. 4.) és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (nov. 7.) ünnepéről már elfeledkezhetünk. Találós kérdés: mitől november az október?
Március 15-e megőrizte egykori lényegét. A munka ünnepe (máj. 1.) már csak majális. Szent István napja (aug. 20.) a régi maradt, noha előbb az új kenyér, utóbb az alkotmány ünnepének mondták.
A vallási ünnepek közül Karácsony napján és Húsvét hétfőn volt tanítási szünet. Az államiakat nagy csinnadrattával rendezték meg a suliban, ahová fehér ingben és kék avagy piros nyakkendővel kellett menni, egyébként éppúgy uncsi és buta szövegeléseket kellett végig-ácsorogni, mint ma, közben-közben meg rikoltoztunk egyet példul így:
„Éljen május elseje, tánc és dal köszöntse, zengjen a dalunk pajtás, fákon virul a hajtás...”
Hasonlóan ünnepeltük az évnyitót, bár nem a Szentlelket hívtuk segítségül. Egyedül az évzáró volt a nebulóknak is valódi ünnep.
Itt térek ki arra, hogy akkoriban mindenki egyformán szegény volt és még a kicsit módosabbak se flancoltak. Az iskolai felszerelés és öltözet mindig tiszta volt, de nagyon egyszerű. Nem engedték meg, hogy a szegényeket mindenféle fölös kiadásokkal terheljék ballagási parti vagy hasonló buta ürügyek címén.
A fogászat napja és más kevésbé fogfájós témák
Évente egyszer vittek el fogászatra, és képzeld: pont oda, ahol az unokáim is féltek a berregéstől és a csiszolástól. Nekem külön okom is lett volna rá, mert a mustárosnál csak a kristálycukros zsíros kenye-ret szekenye-rettem jobban. Ennek dacára a fogorvosi szemléken egy lyukas fogam se találtatott, nyilván a rengeteg almának köszönhetően.
Találós kérdés: Mitől háziorvos a gyógyászod neve? Hát attól, amitől a piacon házikenyérnek hívják azt a pékipari terméket, ami kovászt és törődést sohase látott. A háziorvos kerüli a házadat: pél-dául az enyém felnőttkoromban 30 évig felém se nézett. Az „átkosban”
a doktort még becsületesen körzetinek és nem háziorvosnak hívták.
Gyermekorvosi vizsgálat egyszer volt évente a Kökörcsin-utcában.
Azonban nekünk volt saját gyermekorvosunk is, aki havonta egyszer házhoz jött és alaposan megvizsgált bennünket.
Csak egyszer ragasztott piros papírt az ajtónkra. A fertőző betegség fellépésekor összezárták a testvéreket, hadd essenek át rajta egyszerre és minél hamarább. Azonban a doki papírján ez állt: „Skarlát, belépni
tilos!” Szóval a „vörheny” vette a lapot, nem lépett be és én csak nem akartam elkapni a veszélyes betegséget. Egyébként sem voltam olyan elkapós fajta: beértem a kanyaróval. Se himlő, se szamárköhögés és főleg nem a fiúk számára mumust jelentő mumpsz.
A gyógyszerek közül csak a kanalas orvosságot szerettem. Utáltam a popsiba dugott kúpot, a vitamint pótló nyúlós csukamájolajat, a sárgás-takony ricinust, no meg a cefetül rossz ízű lázcsillapító Germicidet. Az utóbbit nem nyeltem le, hanem anyu távozása után a szekrény tetejére dobtam. Ott már egy egész patika gyülekezett, de mivel a portörlő nem érte végig, anyám nem talált a maradékra.
A gyerekcsont fejlődéséhez szükséges D-vitamint akkoriban még nem gyógyszerrel pótolták, hanem napsütéssel és kvarclámpával. A házunk anyukái összeterelték a kölköket és elvitték a mai Szent Imre kórház mögé, a hol így, hol Szent Erzsébetnek hívott kicsit iszapos pocsolyához, amelyet fürdőnek tituláltak és ami azóta már eltűnt.
B.-knek volt kvarclámpájuk és náluk gyűlt össze a siserehad, hogy fekete szemüvegben nézzen szembe ezzel a megpróbáltatással (nagyon untuk), mintha napfogyatkozást bámulnánk.
Egyébként a B. család kész tanulmány volt. Amikor a papa nem nyekergette gyakorlás ürügyén a hegedűjét, ami felhallatszott a mi nagyszobánkba is, akkor a nejével társalgott. 120 decibellel, mert ő a szobában, a nej pedig a konyhában végezte a dolgát. (Nem úgy értve...) „Maáriaaaa, már megint hová dugtad a szem-üvegemet? Maáriaaaa, nem találom...” A válasz némaságba veszett.
Mint ahogyan a vonócsiszitolás is, amikor Csaba és kisebb Mária jó tesóként hangosan marták egymást. Bátyjuk, Attila, talán ezért választotta az állatorvosi hivatást. Ott rikácsoló szarka egy sincs, otthon viszont több is akadt...