Egy iskolai meghívó: évzáró ünnepségre. A szabvány szöveg: szeretettel meghívjuk a szülőket..., a végén dátum. Egy percig nézegettem, mire rájöttem, miért rakták el: a verset Luca mondta az ünnepségen.
És valahol itt, a hetvenes években kezdődött el a mi életünk is. Az emlékek, amiket a tárgyak fel-színre hoztak, már azok voltak, amikről félszavakkal, gyermekszívvel megélve már a Kedvesem, Luca is mesélt.
Magyarország és ezen belül Istenadta is, új korszakot kezdett. A hosszú ötvenes éveket, ami 1948 Szent István vértanú ünnepén kezdődött Mindszenty elhurcolásával, a maga kétségbe-esésével, véres reménytelenségével, lázadásával és tartott a 63-as ENSZ amnesztiáig, maguk mögött hagyták. Ahogyan a rövid hatvanas éveket is, talán nem is remény volt, inkább csak beletörődés, hogy valahogyan mégiscsak élhetővé válik a rendszer, hogy esetleg valami fejlődés kezdődik; de hiába jött hatvannyolcban az Új Gazdasági Mechanizmus, a Csehszlovákiába vonuló tankok lánctalpa ezt is eltiporta, nemcsak a Prágai Tavaszt. Mindebből a hetvenes évekre csak a szürkeség és a kádári kacsintás maradt: ha nem lázadoztok, élhettek. Ahogy lehet. Az emberek lassan kezdtek szerveződni, persze csak a Párt által engedélyezett keretek között: Már össze mertek jönni az emberek, hogy valami klubszerűségben művészeti és politikai kérdésekről beszéljenek, néha az is szóba került, amit a Szabad Európában és az Amerika Hangjában hallot-tak, persze tudták, hogy mindez csak addig tarthat, amíg ki nem ejti valaki a száján, hogy „56”.
Kata is érezte ezt, de már nem törődött vele. Beletörődött, hogy a régi világ sohasem fog vissza-jönni, nem marad más, csak az, hogy a kis Lucának továbbadja a hitet és a régi világból néhány imát és mondókát. A szíve azonban, ha a kávéház előtt ment el és a régi beszélgetésekre és társasági életre gondolt, mindig elszorult, maga sem tudta miért. Halott volt az épület, a TSZ először valami irodát, majd, amikor leromlott, raktárt telepített oda.
Közben lassan kihalt egy nemzedék: azok, akik még 45 előtt lettek emberré. Ahogyan a tudálé-kosak mondták: akik még a Horthy-rendszerben szocializálódtak. Köztük az öreg iskolaigazgató is. A diplomáját még régen, egyházi főiskolán szerezte, s bár az ötvenes években félreállították, a konszolidáció idején igazgató lehetett. Sanyi bácsi rendes ember volt, a csehszlovákok által elüldözött magyar, mégis alatta indult meg újra a nemzetiségi németoktatás az iskolában. Ehhez nemcsak a felettes szerveket, de kitelepítés sokkját nem felejtő svábokat is meg kellett győznie.
Azon kevesek közé tartozott, akik bár vitték valamire (azaz be kellett lépnie a pártba), mégis minden héten láttak a templomban, s estéit gyakorta a plébánián töltötte. Természetesen a fel-jelentéseket róla is megírták, de ezeket még a párttitkár is nevetve tolta félre, csak a lapjára jegyezte fel, amit mindenki tudott: „jó szakember, de ideológiai szempontból megbízhatatlan”.
Szépen elbúcsúztatták, végre visszavonulhatott a könyvei közé és egymás után írta a dolgo-zatokat a falu és az egyházközség történetéről, tudván, hogy messze van, vagy el sem jön az az idő, amikor hivatalosan is megjelenhetnek.
Az új igazgató már más nemzedéket képviselt. Ha Sanyi bácsi még a háború előtti világot hor-dozta magában, ő az ötvenes éveket, amikor továbbtanulhatott, első generációs értelmiségiként, s hálából 120%-ig hűséges volt a rendszerhez, a kommunizmus eszméjéhez. Szemmel láthatóan úgy érezte, hogy azért küldték ide, hogy felszámolja ezt a klerikál-fasiszta zárványt, amit a falu a párt szemében jelentett. Az istenadtaiak megpróbáltak tudomást sem venni róla, csak igazgató elvtársként emlegették, miközben ha valaki „igazgató urat” mondott, mindenki csak Sanyi bácsira gondolt. Szegény igazgató elvtárs, először még boldog volt, hogy sikerült megnevelnie a benn-szülötteket, de amikor rájött a szóban rejlő gúnyra, megvadult. Az MSZMP tagjaként mégsem tiltakozhatott az „elvtárs” megszólítás ellen. Tehetetlen dühében a pedagógusok és a gyerekek ellen fordult. Ha valamelyik kollegájáról megtudta, hogy templomba jár, elbeszélgetett vele, nem minden esetben hatástalanul. És szépnek induló tavaszi héten végiglátogatta az osztályfőnöki órákat...
Azokban az években Feri is, Anna is eljárt dolgozni, napközben Kata viselte Luca gondját. Min-den nap iskola után hozzájuk jött, elújságolta, hogy mi történt vele a suliban, Kata ebédet adott neki, tanult vele, s mire a szülei este hazatértek a munkából, ő is hazament.
A kislány egy nap nagyon hallgatag volt, csak piszkálgatta az ételt, s látszott rajta, hogy a könnyei-vel küszködik. Kata csak várta, tudta magáról is, hogy nem szabad siettetni a lélek fájdalmát, felszínre tör majd úgyis.
– Mama, az igazgató gonosz ember és pikkel rám.
– Mi történt, kicsim? Jól tanulsz, jó a magaviseleted, nem lehet rád panasz.
– Ma bejött az osztályfőnökire. Sári nénit nem is hagyta szóhoz jutni, rögtön elkezdett arról beszélni, hogy a tudomány bebizonyította, hogy nincs Isten. Hogy ez nem más, mint egy buta babona. Hogy az űrhajósok fent voltak az űrben és semmit sem találtak. Mama, mi van, ha tényleg nincs Isten?
Kata egy pillanatra megdöbbent. Ő maga sohasem tette fel ezt a kérdést, az apja erre tanította, soha nem kételkedett Isten létezésében, még akkor sem, amikor a legnagyobb csapások érték.
Gyűlölte magát, hogy nem tud jó választ adni.
– De van. Érzem. Ne foglalkozz vele.
– De mi van, ha az igazgató elvtársnak van igaza, és ha felépül a kommunizmus, már senki sem fog hinni benne?
– Imádkozz sokat és megkapod a választ. – Kata tudta, hogy a válasz semmitmondó, de valami ilyesmit mondott egyszer a pap is a misszión, ő mégis jobban ismeri a lelkeket. – És mi történt még?
– Azután, hogy mindezt elmondta, azt mondta, álljon föl, aki hittanra jár.
– És?
– Felálltunk. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy ülve kéne maradnom, de tudtam, úgyis lebuknék.
Olyan nehéz volt a testem, majdnem összeestem. Úgy éreztem, mintha pucéran kellene a többiek előtt állnom. Aztán ott álltunk, az igazgató meg sem szólalt, csak gonoszul nézett ránk.
Nem mertünk egymásra nézni vagy rá, csak lesütöttük a szemünket. Aztán pár perc múlva azt mondta, leülhettek és mi beestünk a padba. Ő meg diadalmas vigyorral kiment a teremből.
Amikor leültünk, akkor láttuk, hogy Sári néni is tiszta vörös.
– Utána még mondott valamit?
– Nem. Adta, hogy nem történt semmi – válaszolta a kislány.
– Benne bízhatsz, ismerem. De az igazgatóval vigyázzál. Gyűlöl minket.
– Hazudjak?
– Nem. De légy okos. Nem kell mindent elmondani. Majd apáddal beszélünk, menj tanulni!
A kislány bement a szobába, megkönnyebbülve, hogy kiönthette a szívét, és ha a Mama beszél az apjával, akkor már nem kell ezen rágódnia, a felnőttek mindent elrendeznek. Kata a férjével
– Hát, ha olyan világ van, majd elmúlik ez is. Rákosi alatt még rosszabb volt, mégsem hagytuk el a hitet, pedig akkor tényleg sok múlt rajta. Kádár alatt sem fogjuk – erősködött az asszony.
– De akkor rólunk volt szó. Mi már úgyis elvesztünk. Semmik vagyunk.
– Megmaradtunk, nem? Ő is meg fog maradni. Kész.
– Isten megértené – próbált ellenkezni Feri.
– Meg, az a dolga, hogy megbocsásson. Én nem érteném meg.
– Mit?
– Hogy mindent feladunk magunkból. Hogy idegenek legyenek az unokáink. Járjanak hittanra és tanuljanak németül. És ők akkor is itt lesznek, ha a kommunisták már eltakarodtak. Luca még mindig itt lesz, amikor az igazgató elvtárs már elment.
– Makacs és akaratos vagy. Mint mindig – mosolyodott el a férfi.
– Az. Akkor beszélsz a Ferivel és megmondod neki?
– Meg.
És aznap este az apa és a fia hosszasan beszélgetett egymással, s a kislány maradt a hittanon.
És év végén a tanítónő mégis vele mondatta a verset.
„Csakazértis”.