I. BEVEZETÉS1
David Hume-ot aligha tekinthetjük az intézményes vallások elkötelezett ba-rátjának. Azonban amikor Isten vagy általában egy értelmes alkotó létezésének kérdéséről van szó, nincs olyan lehetséges nézet, amit a Hume-kutatók ne tulaj-donítottak volna már Hume-nak az ateizmussal kezdve az agnoszticizmuson át a gyenge deizmusig vagy akár teizmusig.2
A konszenzus hiánya a kutatók között abból ered, hogy Hume-nál sokszor homályos, első látásra egymásnak ellentmondó kijelentéseket olvashatunk Istennek, illetve az univerzum értelmes teremtő okának létezésével vagy legalábbis létezésének lehetőségével kapcsolatosan. A természeti teológia és a keresztény vallási doktrínák racionális megalapozhatóságával kapcsolatos mélyreható kritikájának ellenére úgy tűnik, hogy Hume számos alkalommal megengedi, sőt állítja valamely, közelebbről nem meghatározott istenség vagy értelmes alkotó létezését. Például amikor arról beszél, hogy „a természet egész felépítése értelmes alkotóról árulkodik” (Hume 2008. 324), egy „végtelenül tökéletes építész” létezik (Hume 1967. 25), mi több, a „mindenható szellem”
létezése bizonyítható (Hume 1976. 227, 14. j.). Ezeket és a hasonló szövegeket a továbbiakban affirmatív szöveghelyeknek nevezem.
A hagyományos istenérveket (különösen a tervezési érvet és a kozmológiai ér-vet) érintő sokrétű és erőteljes hume-i kritika fényében ezek a kijelentések ma-gyarázatra szorulnak. A jóindulat hermeneutikája alapján általában igyekszünk a szerzőt, amennyire lehet, konzisztens módon értelmezni. Az ironikus ateista Hume-értelmezések pontosan így járnak el. Azt állítják, hogy a szöveghelyek, ahol Hume megengedően vagy pozitívan fogalmaz a teizmussal kapcsolatban,
1 Az oldalszám előtti számok a levelek esetében a levél számát jelölik. Azokat az idézete-ket, amelyeknek nincs magyar fordítása, saját fordításomban közlöm.
2 Hume nézeteit értelmezték már amorális teistaként (yoder 2008. 143), felhígított de-istaként (Gaskin 1988. 219–223), immanens tede-istaként (Nathan 1966), minimális tede-istaként (Andre 1993. 153; Yandell 1976. 113), agnosztikusként (Noxon 1964, Mossner 1977), puha ateistaként (Cordry 2011. 78) és agnosztikus-ateistaként (Flew 1986. 61).
nem vehetők Hume őszinte megnyilatkozásainak, hanem azokat ironikusan kell értelmezni.
Tanulmányomban ezt az értelmezői megközelítést és annak előfeltevéseit kritizálom. Gaskinhoz, Garretthez, Livingstonhoz, yoderhez és más Hume-ku-tatókhoz hasonlóan amellett érvelek, hogy plauzibilisebb Hume-ot gyenge, mi-nimális deistaként, illetve meghatározatlan teistaként értelmezni, mint az affir-matív szöveghelyeket őszintétlennek vagy ironikusnak olvasni.
Gyenge, minimális deizmuson vagy meghatározatlan teizmuson a következőt értem: az Univerzum oksági rendjének eredete az emberi értelemmel és elmé-vel távoli hasonlóságot mutató ágenssel magyarázható (Gaskin 1988. 221–223;
Yoder 2008. 145). Ez az alkotó vagy értelmes első ok azonban nem rendelkezik a hagyományos monoteista Isten attribútumaival, mint például a mindenhatóság, mindentudóság, és legfőképpen nem rendelkezik morális karakterrel (tökéletes jóság), továbbá nem avatkozik be csodák révén a természet rendjébe.
Tanulmányom első részében amellett érvelek, hogy a történeti rekonstrukció szempontjából nem a kommentátor, hanem a szerző önértékelése az igazán rele-váns. Tézisem az, hogy Hume a tervezési érvet érintő kritikáját nem találta per-döntőnek, és ezért a fenti gyenge, minimális deista pozíció filozófiai igazolható-ságával kapcsolatban optimistább volt, mint azt mai kritikusai és kommentátorai gondolják, akik álláspontját ateistaként vagy agnosztikusként könyvelik el.
Másodszor, kritizálom azt a feltevést, miszerint Hume azért beszélt pozití-van az értelmes alkotó létéről, mert félt az üldöztetéstől, megbélyegzéstől, il-letve nem akart konfliktusokat vállalni korának vallásos gondolkodóival vagy az egyházi körökkel. Rámutatok arra, hogy noha Hume-nak volt indoka óvatosan megfogalmazni valláskritikáját és néhány esetben valóban így is járt el, az affir-matív szöveghelyek kontextusának, valamint Hume saját filozófia-felfogásának fényében nem igazolható, hogy minden esetben őszintétlen megnyilvánulásról van szó.
Továbbá amellett érvelek, hogy pontosan meg kell határoznunk az irónia ese-teit, és azt, hogy az irónia milyen módon ismerhető fel a hume-i és a kora mo-dern szövegekben. Az ironikus ateista értelmezések azonban ezt elmulasztják megvizsgálni, és általában alaposabb indoklás vagy elemzés nélkül kijelentik, hogy Hume megnyilatkozásai ironikusak és nem vehetők komolyan.
Egy fontos kivétel akad, David Berman, aki a hume-i irónia természetéről és hatóköréről a 17–18. századi vallási irónia, az úgynevezett „teológiai hazugság”
kontextusában ad számot, és Hume-ot kriptikus és szofisztikált ironikus ateis-taként interpretálja. Bermannal szemben amellett érvelek, hogy Hume világos és explicit szarkasztikus megjegyzéseit a csodákról és a keresztény hitről el kell különíteni a Berman által körülírt kriptikus és rafinált iróniától, melyet ő a kora modern ateistáknak tulajdonít. Berman sem képes koherensen és meggyőzően érvelni amellett, hogy miért kellene a kontextus alapján őszintének tűnő és vi-lágosan érthető affirmatív hume-i szöveghelyeket ironikusan értelmeznünk. Az
általa adott kritériumok vagy megengedik azt, hogy az affirmatív szöveghelye-ket komolyan vegyük, vagy az indoklás körben forgó érvelésen alapul.
Összegezve, az ironikus ateista Hume-értelmezés problematikus, és az affir-matív szöveghelyek ironikus vagy őszintétlen olvasatát nem tekinthetjük plau-zibilis válasznak arra az értelmezői kihívásra, amely Hume-nak a teizmussal kap-csolatos pozitív vagy akár affirmatív kijelentéseiből fakad. Ezért Hume-ot a fenti értelemben gyenge deistaként vagy valamilyen meghatározatlan teistaként ér-telmezni plauzibilis és jól védhető álláspont.
II. HUME SAJÁT éRTéKELéSE A TERVEZéSI éRV KRITIKÁJÁRóL
Mielőtt az ironikus ateista Hume-értelmezést megvizsgálnánk, érdemes felidéz-ni néhány hume-i szöveghelyet, ahol az egyébként szkeptikusnak, illetve ateis-tának elkönyvelt filozófus affirmatív kijelentéseket tesz Isten vagy legalábbis valamely, közelebbről meg nem határozott értelmes alkotó vagy ok létezéséről.
Az alábbi példák csupán illusztrációként szolgálnak az értelmezői probléma ér-zékeltetéséhez.
A világegyetemben mutatkozó rend mindenható szellem működéséről tanúskodik [proves an omnipotent mind], vagyis olyan szelleméről, kinek akarata állandóan maga után vonja minden dolog s teremtmény engedelmességét. (Hume 1976. 227, 14. lj.) Bárhol, ahol rendet látok, a tapasztalatból arra következtetek, hogy ott tervezésnek és találékonyságnak kellett lennie. És ugyanaz az alapelv, mely erre a következtetésre vezet, mikor egy egész formájában és szerkezetében rendezett és gyönyörű épületet szemlélek; ugyanúgy arra kötelez engem, hogy az univerzum egész szerkezetében megjelenő végtelen ügyesség és találékonyság alapján egy végtelenül tökéletes építész [infinitely perfect Architect] létére következtessek. (Hume 1967. 25–26.)
A természet egész felépítése értelmes alkotóról árulkodik, s a kutató, aki jól használja az eszét, egyetlen pillanatra sem függesztheti fel a tulajdonképpeni teizmus [genuine theism] és vallás elsődleges elveibe vetett hitét. (Hume 2008. 324.)
A tudatlan és tanulatlan köznép, vagyis néhány kivétellel az emberi nem egésze, nem emelkedik fel az egek szemlélésésig, nem jut el a növények vagy az állati testek rejtett felépítésének vizsgálatáig; addig, hogy felfedezze a legfőbb elmét [supreme mind] vagy az eredendő gondviselést [original providence], amely a természet minden részét elrendezte. (Hume 2008. 349.)
Minden dologban világosan megmutatkozik valamiféle cél, szándék, terv, és ha felfogóképességünk olyannyira kitágul, hogy képessé válik a látható rend létrejöttének szemlélésére, akkor a legszilárdabb meggyőződéssel kell elfogadnunk valamely értelmes ok vagy alkotó ideáját [some intelligent cause or author]. (Hume 2008. 377.) Az emberi ész nemes kiváltsága, hogy birtokában van a legfelsőbb lény ismerete [knowledge of the Supreme Being], és hogy a természet látható műveiből olyan fenséges elvre képes következtetni, amilyen a legfőbb Alkotó [Supreme Creator]. (Hume 2008.
378.)
A lista korántsem teljes.3 A Beszélgetések a természetes vallásról elején a narrátor Pamphilus (Hume 2006. 8), valamint később a beszélgetés mindhárom szerep-lője egyetért abban, hogy valamiféle teremtő vagy első ok létezik, a kérdés csak az, mi az első ok természete (Hume 2006. 25, 26). Mi több, maga Philo a Beszélge-tések XII. fejezetében egyértelműen elfogadni látszik egy értelmes alkotó létét.4 Azonban a vallás racionális alapjaival (elsősorban a tervezési érvvel), valamint az indukcióval és az oksággal kapcsolatos kritikai érvei miatt sokan a fenti és a fentiekhez hasonló szöveghelyeket nem tekintik Hume őszinte megnyilatkozá-sainak. Ezek ironikus megnyilatkozások, szól az érvelés, melyeket Hume válto-zatos okokból írhatott: konformizmusból, a megbélyegzés elleni félelemből, a vallásos olvasók bosszantásából, azért, hogy saját ateista álláspontját ironikusan közölje, stb.
Az ironikus ateista értelmezés alapvetését Price így foglalja össze: „Azok, amik a hit megvallásának tűnnek a Beszélgetésekben, tehát nem a jámbor hívek felé tett engedmények, inkább kétértelműséggel terhelt ironikus ellendöfések azok ellen, akik mindenkitől egyforma hitet és áhítatot várnak el” (Price 1965.
141). Millican ennél gyengébb megfogalmazása szerint: „Amikor Hume vallás-ról szóló írásait olvassuk, fontos ébernek maradni az irónia lehetősége iránt a teista hit látszólagos kinyilvánításainál” (Millican 2002. 449).
Természetesen nem állíthatjuk, hogy Hume sohasem ironizált, és kétség-telenül igaz, hogy a vallást érintő kijelentéseivel kapcsolatban komolyan
fel-3 További szöveghelyek A vallás természetrajza című műből: Hume 2008. 326, 341, 344–
345, 346, 356. Továbbá, Tanulmány az erkölcs alapelveiről, 1. függelék: Hume 2003. 117. Lásd még Gaskin 1988. 219–220.
4 „Az összes tudomány szinte észrevétlenül vezet el bennünket egy értelmes első alko-tó felismeréséhez [first intelligent Author]” (Hume 2006. 118). „S ha Galénosz hitetlensége és a kor természettudományának fejletlensége ellenére is tisztán felismerte ezeket a nyil-vánvaló jelenségeket, miféle konok megátalkodottság késztethet napjainkban egy filozófust arra, hogy kételkedjen a legfelső értelem [supreme intelligence] létezésében?” (Hume 2006.
119). Kemp Smith, aki azonosítja Philót Hume-mal, ezeket a szöveghelyeket a drámai hatás fenntartásának tulajdonítja és őszintétlennek tartja (Kemp Smith 1947. 68). Sessions (2002.
203–205) viszont amellett érvel, hogy Philo kijelentései őszinték, és a korábbi kritikai meg-jegyzéseit ennek fényében kell értelmezni.
merülhet a kétely, hogy ezek nem tekinthetők álláspontja őszinte kifejtésének.
Amellett fogok érvelni azonban, hogy az összes, fentihez hasonló pozitív vagy affirmatív szöveghely ironikus átértelmezése több szempontból is problemati-kus értelmezői gyakorlatot fejez ki.
Az ironikus ateista értelmezés melletti fő módszertani megfontolást Millican így fogalmazza meg: Hume valódi álláspontját úgy ismerjük meg, hogy megnéz-zük, merre vezetnek a legerősebb érvei, és melyek voltak kritikáinak célpontjai (Millican 2002. 457–458).
A Millican által lefektetett értelmezői alapelv azonban erősen vitatható. Elő-ször is kérdéses, hogyan azonosíthatjuk Hume legerősebb érveit attól függet-lenül, hogy mit gondolunk Hume filozófiájának egészéről. Ami ennél is fon-tosabb, különbséget kell tennünk a között, amit az értelmező (akár helyesen, akár helytelenül) a szerző legerősebb érveként azonosít, és a között, amit maga a szerző gondolt saját érveléséről. Millican figyelmen kívül hagyja azt a lehe-tőséget, hogy Hume saját értékelése nem feltétlenül esik egybe az értelmező értékelésével. Lehetséges például, hogy amit a kommentátor Hume legerősebb érvének nevez, azt maga Hume nem tekintette annak. A Millican által javasolt interpretációs alapelvből az következik, hogy ennek ellenére is úgy kell rekonst-ruálnunk Hume álláspontját, mintha az egy olyan érv konklúziója volna, melyet maga Hume nem tekintett a legerősebbnek, vagy akár gyengének tartott. A kér-dés nem az, hogy adott esetben a mai kommentátor jobban értheti-e a szerzőt, mint a szerző saját magát, vagyis hogy a kommentátornak igaza lehet-e akkor, ha egy adott érvet filozófiai szempontból konkluzívnak tart annak ellenére, hogy maga a szerző nem tartotta annak. Ez természetesen lehetséges. A probléma valójában az, hogy az ilyen módon rekonstruált (vagy talán inkább: konstruált) álláspont mennyiben tekinthető a szerző valódi álláspontjának. Vajon jogosan feltételezhetjük-e a szerzőről (ez esetben Hume-ról), hogy álláspontját egy ál-tala nem konkluzívnak tartott érv vagy érvek által látta megalapozottnak? Úgy vélem, ha az a célunk, hogy egy történeti szerző álláspontját hitelesen mutassuk be, akkor azt kell kideríteni, hogy mi az az álláspont, amit a szerző legvalószí-nűbben helyeselne, ha hallaná. Ekkor azonban releváns lesz az, hogy maga a szerző mit tartott (akár helyesen, akár helytelenül) a legerősebb érveinek.
Hume természetes teológiával kapcsolatos kritikájának elemzése túlmutat e tanulmány keretein. Mégis érdemes figyelembe venni azt a körülményt, amely arra utal, hogy maga Hume szkeptikus volt saját szkepszisével szemben. Ne-vezetesen, a tervezési érvvel kapcsolatos problémái ellenére Hume úgy tűnik, végül elismerte, hogy a tervező vagy az értelmes alkotó létezésének elfogadása észszerű, és hogy kritikája végső soron nem semmisíti meg ezt a hipotézist, ha-nem csak annyit mutat meg, hogy a tervezési érv ha-nem igazolja egy hagyományos monoteista Isten létezését.
Gilbert Elliothoz (1751. március 10.) írt levelében Hume elfogadja, hogy el-lenvetései dacára a tervezési érvnek (legalább is az érv informális változatának)
van meggyőző ereje. Barátjától vár magyarázatot, hogy miért van ez így (Hume 2011a. 72. 157). Úgy tűnik tehát, Hume számára problémaként jelentkezett, hogy az értelmes tervező létének elfogadása hogyan egyeztethető össze azzal a belátással, hogy a természeti világ és az ember által létrehozott eszközök és gépezetek közötti analógia gyenge, illetve félrevezető. Azok számára, akik Hu-me-ot gyenge deistaként vagy meghatározatlan teistaként olvassák, nem meg-lepő, amit itt olvashatunk.
Egy másik, William Strahanhoz írt levelében, Hume a Beszélgetések szkepti-kus karakteréről, Philo szerepéről így ír: „Itt színre léptetek egy Szkeptiszkepti-kust, akit valóban megcáfoltak, és aki végül feladja az érvet, sőt bevallja, hogy összes gáncsoskodásával [by all his Cavils] csak magát szórakoztatta” (Hume 2011b. 525.
323).
Ez a levélrészlet több értelmezőnek is feltűnt. Noxon (1964. 254–255) szerint az a tény, hogy Hume itt Philóról úgy beszél, mint akit „valóban megcáfoltak”, azt jelenti, hogy nem azonosíthatjuk Hume-ot minden további nélkül Philó-val. Máskülönben Hume-nak manifeszt irracionalitást kellene tulajdonítanunk:
Hume védelmezi azokat az érveket, amikről azt állítja, hogy meg vannak cáfolva (alternatív elemzéshez lásd: Gaskin 1988. 213–218).
Érdemes fölfigyelnünk arra is, hogy Hume itt ugyanúgy „gáncsoskodást” (ca-vils) említ, mint Philo a Beszélgetések X. fejezetének végén, ahol úgy tűnik, visz-szakozik és tompítja kritikájának élét a tervezési érvvel kapcsolatban, miközben fenntartja, hogy a világban található rossz egy jóságos teremtő létezését valószí-nűtlenné teszi.
Korábban, mikor az értelem és a tervszerűség természetes attribútumairól folyt a vita, minden szkeptikus és metafizikai találékonyságomra szükségem volt, hogy érveid szorításából kivágjam magam. Számos nézőpont van, ahonnan a világegyetemet és részeit szemlélve, különösen az utóbbiakban, a végső okok szépsége és célszerűsége olyan ellenállhatatlan erővel ragad magával, hogy minden ellenvetés puszta gáncsoskodásnak és szofizmának tűnik [cavils and sophisms] – mint ahogy, úgy hiszem, valóban az is –, s még elképzelni sem tudjuk, hogyan adhattunk valaha hitelt az efféle megfontolásoknak. (Hume 2006. 102.)
Függetlenül attól, hogy Philo álláspontját azonosíthatjuk-e (és ha igen, mennyi-ben) Hume álláspontjaként, érdemes megjegyezni a következőket. Prima facie valószínű, hogy Hume egy privát levélben egy barátjának őszintén írt. Az a tény, hogy Hume ugyanazzal a kifejezéssel írja le a tervezési érv kritikájával kapcsola-tos véleményét, mint Philo, okot adhat arra, hogy azt higgyük: egyetértett Philo fenti véleményével. A kézenfekvő olvasat tehát a következő: Hume, bizonyos megfontolások miatt, nem tekintette a tervezési érv általa (illetve fiktív karak-terei által) adott kritikáját a gyenge deista, illetve teista álláspont egyértelmű és megdönthetetlen cáfolatának.
III. HUME KoNFoRMIZMUSÁRÓL
Kézenfekvő módja az affirmatív szöveghelyek és az istenérvek hume-i kri-tikája közti feszültség feloldásának, ha feltesszük, hogy Hume ateista (vagy legjobb esetben agnosztikus) volt egy erősen vallásos korban, és így a meg-bélyegzéstől, üldöztetéstől való félelmében el kellett titkolnia valódi nézeteit.
Ha így volt, az intelligens alkotó létével kapcsolatos megengedő vagy akár affirmatív megjegyzések nem Hume valódi álláspontjáról, hanem konformiz-musáról árulkodnak.
Kétségtelen, Hume több írását nem jelentette meg életében, mint például a Beszélgetések a természetes vallásrólt, Az öngyilkosságrólt, vagy A lélek halhatatlansá-gárólt. Az Értékezés az emberi természetről eredetileg a csodákról szóló részét saját elmondása szerint „kasztrálnia” kellett, bár az később megjelent a Tanulmány az emberi értelemről X. fejezeteként (Hume 2011a. 6. 25).
Ennek ellenére több megfontolás szól amellett, hogy Hume szándéka az volt, hogy írásaiban hitelesen tolmácsolja a vallással és a teizmussal kapcsolatos néze-teit. Több szöveghely utal arra, hogy Hume szerint a filozófiai diskurzusnak nyi-tottnak kell lennie minden nézetre, és a filozófusnak vállalnia kell véleményét.
Gilbert Elliotnak egy levélben így ír: „Miféle veszély származhat bármikor is leleményes érvelésből és vizsgálódásból? A legrosszabb spekulatív szkeptikus, akit valaha ismertem, sokkal jobb ember volt, mint a legjobb babonás vakbuzgó és bigott.” (Hume. 2011a. 72. 154.)
Hume elküldte a hívő Eliottnak a klérusról szóló, The Bellman’s Petition című szatíráját (Hume 2011a. 71. 153), és leveléből kiderül, hogy nem csinált titkot a vallással kapcsolatos kritikus véleményéből (Hume 2011a. 71. 153; Hume 2011a. 72. 156–157).
Eliott-tól a már idézett levélben Hume segítséget kért ahhoz, hogyan tudná a tervezési érvet még hatásosabban megfogalmazni. Ötleteket várt annak ma-gyarázatára, hogy a kozmikus tervező létezése miért tűnik mégis meggyőzőnek azután is, hogy látjuk az érv problémáit (Hume 2011a. 72. 157). Valószínű, hogy Hume egy privát levélben őszinte volt, és nem akarta elrejteni nézeteit Elliot elől (Dendle 1994. 290–291). Eliott válasza is arról árulkodik, hogy ő úgy értel-mezte Hume-ot, mint aki nem veti el teljes egészében a tervezési érvet (Kemp Smith 1947. 87–88).
Noha Hume óvatos volt a valláskritikus szövegeivel kapcsolatosan, az összes affirmatív szöveghelyet a konformizmusával magyarázni túlzó feltételezés. Egy James Edmonstoune-nak írt levelében Hume sajnálkozva állapítja meg, hogy vallási kérdésekben nem képes „képmutató” lenni, vagyis vallásosságot színlel-ni, pedig a társadalom iránti kötelességek ezt követelnék (Hume 2011c. 41. 83).
Garrett (2012. 200–201) ennek alapján Hume vallásfilozófiai műveit, ide értve a filozófiai teizmussal kapcsolatos kijelentéseit, alapvetően őszinte megnyilatko-zásként értelmezi.
Közismert, hogy a Beszélgetéseket Hume csak posztumusz jelentette meg, nem kis részben barátai tanácsára.5 Azonban több szöveghely tanúskodik arról, hogy Hume más valláskritikus művének kiadása miatt nem aggódott annyira, mint azt az ironikus értelmezés feltételezi. Több levelében ír a Tanulmány az emberi érte-lemről publikálásáról és a valláskritikus részek jelentőségéről. James Oswaldnak címzett levelében (1747. október 2.) ezt olvassuk:
Van néhány gondolatom […] a Filozófiai Esszék megjelentetéséről,6 melyet önre bíztam.
Közös barátunk, Harry [Henry Home] ellene van ennek, mivel elővigyázatlannak tartja. De először is, úgy vélem, már túl mélyen belemerültem, hogy visszavonulásra gondoljak. Másodszor, nem látom milyen rossz következmények származnak a jelen korban egy hitetlen személyiségéből, különösen ha annak viselkedése minden más szempontból kifogástalan. (Hume 2011a. 58. 106.)
McGuinness (1970. 15) a levél kontextusáról informál minket. Henry Home próbálta lebeszélni Hume-ot a publikálásáról, annak valláskritikus témái miatt.
A konformista Hume-képnek nem felel meg Hume bátornak nevezhető kiállása a publikálás mellett. Az a tény pedig, hogy Hume önmagát hitetlennek (infidel) nevezi, nem feltétlenül jelent ateizmust, utalhat, többek között, a tételes, intéz-ményes vallás tagadására is.
Egy későbbi, Henry Home-nak címzett levélből (1748. február 9.) szintén úgy tűnik, hogy Hume nem igazán törődött a Tanulmány publikációjának eset-leges negatív következményeivel: „A másik munka a Filozófiai Esszék, mely-nek megjelentetéséről le akart beszélni. E lépés elővigyázatosságát nem fogom más módon igazolni, mint hogy kifejezem közömbösségemet minden következ-ménnyel kapcsolatosan, ami ezután jöhet.” (Hume 2011a. 62. 111.)
Tehát nem indokolt azt feltételeznünk, hogy Hume (a Tanulmány publikálása során legalábbis) félt volna a kényes témák publikálásáról. Ezért az affirmatív szöveghelyek konformista és őszintétlen olvasata a közvetett bizonyítékok fé-nyében legalábbis nem valószínűbb, mint ha Hume őszinte megnyilatkozásai-nak tekintjük őket.
5 A publikálás körülményeiről összefoglalást ad Kemp Smith (1947. 87–96).
6 Amit ma Tanulmány az emberi értelemről című műként ismerünk, eredetileg Philosophical Essays concerning Human Understanding címen jelent meg 1748-ban. A filológiai részletekkel kapcsolatosan lásd Millican (2007. lvii–lx).
IV. AZ IRÓNIA TERMÉSZETE ÉS SZEREPE HUME-NÁL
Nem vitás, hogy Hume sokszor szarkasztikusan, illetve ironikusan fogalmaz a kereszténységgel, illetve az intézményes vallásokkal kapcsolatosan. Vannak egészen nyilvánvalóan ironikus mondatai, például A lélek halhatatlanságáról című esszé végén. Miután minden oldalról kritizálta a túlvilági életbe vetett hit igazol-hatóságát, arról beszél, hogy ez a „hatalmas és fontos igazság” más módon nem, csakis „isteni kinyilatkoztatás” révén bizonyítható (Hume 1994. 353).
Ami azonban az elvont, általában a közelebbről nem meghatározott filozófiai
Ami azonban az elvont, általában a közelebbről nem meghatározott filozófiai