A fent tárgyalt komplex irodalmi és a megszólalást érintő helyzet egy-úttal azt is implikálja, hogy Esterházy Péter mint szerző nem tölti, nem töltheti be azt a funkciót, amit első pillantásra társíthatnók hozzá: a lo-kális jegyekkel jól jellemezhető, a couleur locale-t színre vivő közép-eu-rópai beszélő funkcióját és szerepét. Legfeltűnőbb módon azért, mert mint érzékelhetjük, mind a „közép-európainak”, mind a „beszélőnek”
a meghatározhatósága komoly akadályokba, fenntartásokba, ellent-mondásokba és nehézségekbe ütközik, amely diszkurzív manőverek előfeltétele legalább a szabadság által megalapozott régi-új („vissza-nyert”) „mi” képzete volna. E képzet, amely Közép-Európát és a hazát egyaránt képes volna megteremteni, a személyes felelősségen nyug-szik, ez idő tájt a személyes felelősség azonban ugyancsak meghatáro-zásra szoruló instancia. Írói szempontból – és itt ismét a pars pro toto dilemmájához kanyarodunk vissza – annak kérdés(esség)e is felmerül, hogy képviseleti tud-e lenni, maradni, válni az irodalom, abban a te-kintetben legalábbis, hogy az „alanyban–állítmányban gondolkodás”
32 Vö. gángó Gábor, Esterházy Péter Monarchiája és Közép-Európája. Gondviselés a ket-tős veszteségben, Lettre 56, 2005. tavasz. „A Monarchia mint viszonyítási pont tör-ténelmi korszakfordulókon válik fontossá. Esterházy Duna-könyvében az 1989-es kelet-európai politikai fordulatok visszhangja jelenik meg. Esterházy 1989 után kez-dett a Monarchia-témával (Közép-Európával) foglalkozni – e döntése is jellegzetesen musili gesztus: miután szétesett a politikai-kulturális konstrukció, amelyben addig élt, akkor próbálja meg az írásban való felépítésen keresztül megérteni. Az irodalmi Monarchia megszólaltatása a politikai Közép-Európa elmúlásával válik lehetséges-sé. Egyszerűen fogalmazva a Monarchia mint hiány rokonítható azzal, aminek szin-tén csak a hiánya maradt meg.”
eleve magával vonja a „van” (ek-szisztál) eseményét. Esterházy e belá-tás örököseként és keletkeztetőjeként a modernség irodalmára egé-szében rávonja ennek érvényét: „A drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom. A nincsben lévő vanról.”33 Még egyszer meghatározásra szorul tehát a „van a tárgy” és a „van az ő”
(elbeszélt és beszélő) viszonya az irodalom vonatkozásában.
Annyi azonban még a couleur locale diszkurzivitásában is tételez-hető, hogy Esterházy írásművészete, legyen szó fikciós vagy publi-cisztikai műfajokról, a modernség utáni beszédalakzatok (közép-) európai változataival lép párbeszédbe (és nem az észak-amerikai min-tákkal).34 Ennek egyik, ámbár nagy nyomatékkal megjelenő distinkciós jegye, hogy a nyelvi megelőzöttség tapasztalatával együtt is a geopo-litikai összefüggések és az önismeret rekurzív alakzatai („Az utazás önmagamra ismerés; benne nem az újat és az ösmeretlent keresem, hanem a régit és az ismerőst, hogy végre fölismerjem azt, aki föl-ismer.”)35 túlmutatnak önmagukon, így például az utazás térségi és térbeli tapasztalata nem fejlődésminták és kognitív-episztemológiai elmozdulások összefüggésében nyer értelmet, de irodalmi minták-hoz és előképekhez igazodik. A beszédpozíció és a tárgy rögzítet-lenségéből fakadó elbeszélői és tárgymeghatározási komplikációk, melyekre fentebb mind Esterházy esszéisztikájából, mind prózájából példákkal szolgáltam, hogy azokat mint az írást műfajtól és beszéd-módtól függetlenül megalapozó és meghatározó jegyeket tárjam föl, magára az irodalom funkciójára, szerepére és mibenlétére is nagy érvénnyel kihatnak. Egyfelől kitapintható egy formai dilemma, amely a hermeneutikai értelemben vett „teljesség” és „végesség” elvárásait tekintve válik fenyegetetté, hogy aztán tárgy (elbeszélt) és regényfor-ma (az elbeszélés módja) leképezzék egymást: „Minden mai regény-ben van egy önmagába visszaforduló Moebius-szalag. A Duna is egy Moebius-szalag.”36 Másfelől az irodalom performatív aktus, és mint 33 EsTErházy, A szavak csodálatos életéből, 14. (Kiemelés: LVP.)
34 Vö. KulcSár szabó, Esterházy Péter, 225.
35 EsTErházy, Hahn-Hahn grófnő pillantása, 88–89.
36 EsTErházy Péter, Hahn-Hahn grófnő pillantása. Mexikói házi feladat [esszé], = Uő.,
ilyen a hallgatás és az elhallgatás ellenpontját képezi már azzal is, hogy megszólal: „az irodalom néven nevezi a dolgokat. Ami nem kevés.”37 Ennek következtében nem csupán az irodalmi mű, hanem a befoga-dás kockázata is fokozódik, hiszen a nyelvi létesítés a nyílt beszéd kor-látozhatatlanságának képzetét sejteti, ami viszont a szerepek és funk-ciók radikális átrendeződésével és felülíródásával jár:
A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert másho-vá teszi önnön korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi máshová, részint gyanak-vásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a »Titok« táb-la tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van, hanem hazugság.
A halacska csodálatos élete, 243–249, 248.
37 A hallgatás irodalmi, azaz materiális alakzatai viszont nem ebben a dichotómi-ában és oppozíciós rendszerben határozhatók meg, hanem az irodalmi szöveg konstitutív eseményeként – nem a beszéd ellentéteként, hanem a beszéd „mási-kaként”. Ehhez lásd Lőrincz Csongor, „nem valaminek a hiányát akartam evvel jelölni”
(A hallgatás alakzatai Esterházy Péter korai prózájában) [Lásd jelen kötetben]. – Az irodalom néven nevező gesztusa, „ami nem kevés”, lesz az alapvető megkülön-böztetés, ami a modernség irodalmát jelöli, úgyszólván „a nincsben a van” ereje.
A Bevezetés a szépirodalomba egyik Kosztolányi-átiratában a Paulina című Kosztolá-nyi-elbeszélés (1929) – mely beszkennelt anyagként teljes egészében olvasható az Esterházy által átírt és szintén beszkennelt kézirat mellett – zárlatában a sztoikus bölcs és a költő elmélkednek Paulina, a kocsmároslány elhurcoltatásán és hangos sivalkodásán, amikor a költő a következőképp foglalja össze a látottakat és hallot-takat: „Az igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölri-adtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat.
Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami.”
(KoszTolányi Dezső, Paulina = uő., Összes novellái II, Osiris, Budapest, 2007, 70–71;
valamint EsTErházy Péter, Bevezetés a szépirodalomba [1986], Magvető3, Budapest, [é.
n.], 583–587.) Esterházy átiratában a zárlat ekképp hangzik: „Az igazság az utcán járt és szólt. (kiáltott) És mi meghallottuk a szavát. Ijedten emelkedtünk föl ágyunk-ból. Nem bírunk elaludni, és nem tudjuk folytatni félbehagyott beszélgetésünket.
Róla gondolkodunk. Az igazságról. Lásd, még mindig csak erről beszélünk. Ez nem kevés. (ez több, mint semmi) (azért ez is valami)” (Bevezetés a szépirodalomba, 586.) – Az irodalom eltéveszthetetlen tapasztalataként azonosított igazság az „ez is va-lami” viszonylagosító modalitásáról az „ez nem kevés” (azaz: sok) fokozó tulajdo-nítására korrigálódik, vagyis értelemszerűen felértékelődik, miközben a zárójeles kiegészítés egyszerre fűz mindehhez ugyancsak relativizáló megjegyzést a „semmi”
játékba hozásával, majd önreflexív módon a korrigált irodalmi tárgy és a korrekció eseményét kommentálja („azért ez is valami”). Érzékelhető, hogy az igazság irodalmi diskurzusához való viszony időbeli és térbeli (materiális) kiterjedéssel egyaránt bír, miközben hogy „hová mutat az irónia hegye, nem tudni” – Esterházy itt is a beszéd-pozíciók, szerepek és a ki-mondás (Aus-sage) által keletkező beszéd változó, ezért rögzítetlen diszkurzivitását inszcenírozza, viszonylagossá téve az egyoldalú olvasa-tok hierarchizáló rendszerét.
Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát először is nem jó példát mu-tatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van, hogy irodalomórák tárgya legyen. Nem arra van, hogy tanítson, neveljen, szórakoztasson. Nem »alkalmazott tudomány«.
A szépség vad és szelídíthetetlen.38
Másutt, korábban arra találhatni példát, hogy Esterházy az „alkal-mazott művészettel” szemben – amely alatt elsősorban, méghozzá a múltfeldolgozás és a jelenértelmezés összefüggésében a politikai lektűrt érti, nagyjából mindent, ami aprópénzre váltja azt az összetett tapasztalatot, amely a „mi” elnyert-visszanyert képzetén keresztül a térség, majd a haza megálmodását előfeltételezi – abban látja az irodalom szerepét és funkcióját, hogy annak milyen viszonya létesül a (politikai) hatalommal. E ponton Esterházy ugyan termékenynek ítéli az irodalmi nyilvánosság korlátozása révén bekövetkező „izgal-makat” az irodalom körül, azonban emlékeztet rá, hogy „egy szabad-ságharc írásos dokumentumai – az még nem okvetlenül irodalom.
Igaz – teszi hozzá –, arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalom az mindig valamiféle szabadságharc írásos dokumentuma.”39 Így tekint-ve a kötekint-vetkező mátrix bontakozik ki Esterházy nyelv- és irodalomfel-fogása, valamint a beszéd lehetőségei révén:
– diktatúra cenzúra korlátozott nyilvánosság sza-badságharc irodalom
– irodalom szabadságharc tagadása
– tárgy (elbeszélt világ) – ő (elbeszélő) a megismerés kételyei
– nyelvi kérdés = politikai kérdés = nyelvi kérdés
38 EsTErházy, A szavak csodálatos életéből, 28–29.
39 EsTErházy, A halacska, 11.
– igazság (igaz beszéd, igazolás, tanúságtétel) – tagadás – feltárulás és feltárás – feltárulás és feltárás tagadása
Esterházy esszéisztikájában e konstelláció egyes elemeit, de azok egymással való kapcsolatát és lehetséges összefüggéseit folyamato-san játékban tartja, változó hangsúlyokkal. A Hahn-Hahn grófnő pillan-tása kommentárként is olvasható műhelynaplója például úgy marad a műimmanens szempontokat érvényesítő gondolatmenet mellett, hogy egyfelől textualizálja a geopolitikai kontextust (a Duna mint Moe-bius-szalag és a regény mint szintén MoeMoe-bius-szalag azonosításával), másfelől, mintegy a visszájáról, a geopolitikai (és történeti) kontextus lép a szöveg helyébe. Annak jelzéseként vagy bizonyítékaként, hogy mindaz, amiből a szöveg merítkezik, maga is textuális – vagy eleve textualizálódó – fenomén, melynek számos vonatkozása elmélyíti és komplexszé teszi a térség és időbeliség, a történelem és régió, a lefolyás és önértés eseményeit és dilemmáit. Mindennek az egyik legészrevehetőbb megkülönböztető jegye éppen abban áll, hogy ma-guk a megkülönböztetések nem identikusak, amikor az íródó szöveg azonossága és arculata a kérdés. Olyannyira nem, hogy definiálha-tósága a széttartó permutáció jegyeit mutatja elsősorban: „A regény tulajdonképpen egy Duna-könyv, a Dunáról szól. Egy könyv, amely a Dunáról szól – ez a mondat nyilván se nem igaz, se nem hamis, ez a mondat üres. Nincsen értelme. Érthető hát, hogy egy egész regény foglalkozzék vele. Nagyravágyó terveink szerint a regény egy törté-nelmi-könyv lesz, szerelmes-könyv, Közép-Európa-szatíra könyv, an-ti-Magris-könyv, útikönyv, étteremkalauz-könyv, káosz-könyv, könyv-könyv.”40 A citátumban szóba hozott üresség nem annyira kiüresítés, mint inkább annak tudomásulvétele, hogy a valamiről való beszéd és a valamiként értett történelem és szó jelölhetetlen használati értéket vesznek föl bizonyos körülmények között – ez a körülmény pedig a Hahn-Hahn esetében a poszt-monarchikus, egyszerre poszt- 40 EsTErházy, Hahn-Hahn grófnő, mexikói házi feladat, 247.
és pre-közép-európai állapot,41 amelynek e történelmi időben való benneálláskor (a rendszerváltás idején) nincs úgymond pontosan jelölhető referenciális bázisa, éppen ezért az irodalom is akkor jár el a legpontosabban, ha a kiüresített jelöléseket egyszerre mindennel – a „teljességgel” és az „egész” képzetével – tölti fel, ha mégoly ironikus modalitásban is. A terv eszerint „nagyravágyó”, számos pozitívan és negatívan artikulálható attribútummal, amelyek kifutása vagy követ-kezménye végeredményben az ürességgel kapcsolatba hozott vagy annak egyfajta változataként/alternatívájaként érthető „káosz-könyv”
és az önmagába Moebius-szalagként visszaforduló „könyv-könyv”.
Így történhet, hogy a textualizált Duna, valamint a Dunaként elénk kerülő („dunaizált”) textus innentől minden bizonnyal az egyik ve-zéralakzata lesz Esterházy írásművészetének, hiszen az egy időben képes rész–egész viszonyrendszereket jelölni oly módon, hogy ezek egyik komponensét sem stabilizálja lezáró jelleggel, valamint azt a di-alogikus vagy polilogikus, a mindig beleértett Másik beszédének teret és időt engedő megértő szövegkidolgozást és szólamvezetést, amely a nem kizárólagos igazságok rögzítetlen beszédpozíciókat megtartó és mozgató színre vitelében teremti meg az irodalmi megszólalás és a ki-mondás (Aus-sage) aktuális, kurrens feltételeit.
Minthogy ennek poétikai kondíciói az életmű fikciós és nem fikci-ós alkotásaiban rendre reflexió tárgyává válnak, Esterházy írásművé-szetének nyelvi közelítésű, a nyelvbe (vissza)térő vállalkozása egyút-tal annak tétjét is implikálja, hogy a recepció képes-e feltáró jelleggel megmutatni e műfajközi, beszédmódokon átívelő, a variáció szabad-ságát mindig fenntartó és érvényesítő, a korrekciós lehetőségeket és procedúrákat folyamatosan bejátszó nyelvi eseményeket. Ha ugyanis Esterházy értelmében a nyelvi esemény mindig politikai esemény, ami pedig mindig nyelvi esemény, e cirkuláció annak a nagyszabású fel-adatnak az esélyét is magában foglalja, hogy egyszer végre lehetőség 41 Gángó szerint kizárólag ebben a történelmi szituációban jöhetett létre a Ha-hn-Hahn grófnő pillantása, lásd gángó, Esterházy Péter Monarchiája és Közép-Európája, Uo.
nyílik a politikáról, a hatalomról vagy a történő történelemről úgy be-szélni, hogy a rögzült beszédpozíciók és nyelvi panelek fellazulnak, mert elveszítik ideologikus közlőerejüket, és kiüresednek. Ami pedig keletkezik, az éppen e keletkezésben megmutatkozó nyelvi erő, egy rögzítetlen hely, amely nem azáltal határozható meg, mennyiben uralja vagy nem uralja az általa szabaddá tett beszédet, sokkal in-kább azáltal, hogy megszabadítja a beszélőt és az odahallgatót az eredetként értett ideológiák paralizáló hatásától, és a nyelvi létesülés eseményében viszi színre politika, hatalom, szabadság és irodalom szövevényes viszonyát, valamint az ebben a viszonyban megbújó rendkívüli – mert az ideológiáknál mindig érvényesebb, eredetfüg-getlen – potenciált.