141
ÍRÁSOK ÍRÓKRÓL
KARINTHY FRIGYES – KORTÁRSAIRÓL
Karinthy Frigyes, Az Ujság, az Ország-Világ, a Fidibusz, a Budapesti Napló, a Bor-szem Jankó, az Új Idők és a Nyugat munkatársa l912-ig több novelláskötet jelente-tett meg. Hírnevét azonban nem ezek a művek, még csak nem is a humoreszkjei, hanem az Így írtok ti címmel ugyanebben az évben megjelent irodalmi karikatúrái alapozták meg. E karikatúrákban, ezekben a zseniális, egy-egy író poétikai és be-szédmódbeli jellemzőit meglátó és felmutató vers- és novellaszövegekben, regény- és drámarészletekben megidézte a 19. század utolsó harmadának nép-nemzeti iro-dalmát, Endrődi Sándort és Szabolcska Mihályt, a generációját közvetlenül meg-előző premoderneket: Bródy Sándort, Herczeg Ferencet, Szomory Dezsőt, a nem-zedékébe tartozó Pekár Gyulát, Erdős Reneét, a Nyugat szerzői közül Ady Endrét, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát, Füst Mi-lánt. Bizonyára ennek a kötetnek a sikere is közrejátszott abban, hogy két évvel ké-sőbb Írások írókról címmel közreadta „komoly” elemzéseit.
Ezek az irodalmi és színházi portréi, kritikái, recenziói nem ebben a könyvben láttak először napvilágot. A kötet legelső szöveghalmaza pédául, melynek a tarta-lomjegyzékben a címe ennyi: Kosztolányi Dezső; három írás kompilációja: a Nyugat 1910. július 16-i számában megjelent A szegény kisgyermek panaszai című versesköte-téről írt recenzióé, az e könyvben hozott, a Mágia-kötetről szóló rövid írásé és a Nyugatban 1911. december 1-jén közreadott könyvről, a Bolondok című novellagyűj-teményről megjelent alkotásé. És ami talán igazán fontos, Karinthy nem egyszerűen egymás mellé rakta vagy újraközölte a korábbi szövegeket, hanem az 1912-es gyűj-temény számára rövidítette, átírta, tompította őket. A Herczeg Ferenc: Szelek szárnyán című kritika így indul a Nyugatban 1910. augusztus 1-jén: „Kedves, derűs, üde és kellemes olvasmány; erről a könyvről például nehéz volna akár egy betűvel is ennél többet írni, ha az ember csak azt írná meg, ami a műre vonatkozik, s nem azt, ami olvasás közben eszébe jutott – ám ami sem méltányos, sem kritika.” És így vég-ződik az írás ugyanott: „Mozdulatlanságot csak poéta fog meg: az író mozdulást ábrázol. Herczeg Ferenc csak író: ellentéte mindannak, ami poézis. Ez teszi őt előkelővé, s tollát alkalmassá arra, hogy mulattasson: a mozdulatlan természetről
142
azonban hírt hozni soha nem fog nekünk. S e pár szóval csak jelezni akartam, mek-kora tévedést, s milyen üresen kongó frázist ír le az Új Idők kritikusa, amikor azt mondja: az Adriát, melynek nem volt költője: Herczeg Ferenc meg tudta szólítani.”
Ugyanezek a részek az 1914-es kritika-kötetben így olvashatók: „Kedves, derűs és üde olvasmányok.” A végén pedig: „Mozdulatlanságot csak poéta fog meg:
az író mozdulást ábrázol. Herczeg Ferenc csak író: ellentéte mindannak, ami poézis. Ez teszi őt előkelővé s tollát alkalmassá arra, hogy mulattasson: a moz-dulatlan természetről azonban hírt hozni soha nem fog nekünk.”1
A kötet egésze és a szövegek ilyen típusú változtatása két jellegzetességre fi-gyelmeztet. Az egyik: ez a könyv eltervezett, megkomponált, célzatos alkotás. A másik: ugyanúgy irodalomtörténet ez az alkotás, mint ahogyan az 1912-es és az 1920-as második kiadás.
Karinthyt mindkét alkalommal ugyanaz az ambíció vezette, mint A Holnap-antológiák és a Nyugat alkotóit. Jól érezte: az új irodalomnak, tehát nekik, meg kell határozniuk önmagukat abban az irodalmi időben, melyben pályájukat kezdték. De nem csak a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság költőihez képest kell az új irodalomnak önmagát identifikálnia, de az őket megelőző, az Új Időkben már ismertséghez jutó premodernekhez és közvetlen kortársaikhoz is. Ady „a városos Magyarország” ne-vében utasította el az Ázsia és Európa partjai között ide-oda hánykolódó Komp-Magyarországot az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című cikkében.2
Babits széles világirodalmi horizontra tekintett, a világkultúrára, a filozófiára, a filozófiaként értelmezett világvallások hagyománykincsére kívánta építeni az új magyar költészetet, el akarta szakítani a poézist a közvetlen vallomástól, objektív költő akart lenni.3 Kosztolányi, lemondva az élet „hatalmas területei”-ről, „melyen a költő annak előtte szabadon portyázott”, a modern költészet terrénumát „az élet felbogozhatatlan rejtélyében”, a költő „egyéniségé”-ben, az „emlékezés”-ben, a nem megtervezett önelemzésben, a nyelv csodájában jelölte ki.4
Ady is, Babits is, Kosztolányi is meg Kaffka Margit és mások is új vers-beszéd-módot akartak. Ady a versekben megjelenő nyelvi normasértést neologizmusok, archaizmusok, általa teremtett szóalakok együttes hatásával kívánta elérni. Babits nem szemantikai, hanem nyelv-szerkezetbeli megújítással kísérletezett. Kosztolá-nyi a szavak akusztikai hatását érezve egy-egy soha nem használt rímváltozatot és a köznapi nyelvet ötvözte. Kaffka Margit a szabad vers különböző lehetőségeiben és formációiban talált rá a maga beszédmódjára.
1 KARINTHY Frigyes, Összegyűjtött művei. Esszék, kritikák, s. a. r. FRÁTER Zoltán Bp., Akkord Ki-adó, 2002, 45–47; KARINTHY Frigyes, Írások írókról. (Kritikák), [reprint kiadás], Békéscsaba, Tevan Alapítvány, 2009, 41–43.
2 Figyelő, 1905. április–október.
3Babits Mihály levelezése 1890–1906, s. a. r. ZSOLDOS Sándor Bp., História Litteraria Alapítvány – Korona Kiadó, 1998, 161–164.
4 KOSZTOLÁNYI Dezső, Új költészetünk = K. D., Nyelv és lélek, s. a. r. RÉZ Pál, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 431–432.
143
1914-ben, amikor Karinthy Frigyes összeállította kötetét, az irodalomértelme-zésben ellentétes csoportok fordultak szembe egymással. A 19. századi, „nem-zeti”-nek mondott irodalominterpretáció jelent meg az 1913-ban Pintér Jenő, Kardos Albert, Endrődi Sándor és Ferenczi Zoltán által írt könyvben, A magyar irodalom történetében. A kötet, melyen Szabó Dezső Nyugatban közölt kritikája sze-rint „a címek és dicséretek monoton ízléstelensége” „csorog végig”, az angol iro-dalomtörténetek mintájára az évszázad végével, tehát 1900-zal zárult. Ezzel eljelentéktelenítette a magyar novellisztikában és újságírásban megindult modern irodalmi törekvéseket, elzárva e kezdeményeket a Juhász Gyula-, Ady-, Kosztolá-nyi- és Babits-féle líratörténetei modernségtől, valamint a Nyugat előtt megjelent, általában rövid életű lapokban feltűnő Kemény Simon, Ignotus és más, akkor egy pillanatra látványosan újnak tűnő kezdeményektől. Ezzel a korszakhatárral és a könyv értékszemléletével azt a látszatott keltették, hogy a „nemzeti”-nek nevezett irodalomhoz képest nem hagyománytörésnek, hanem hagyományfolytatásnak kell következnie.
A Bangha Béla által megindított, a Nyugat ellenlábasának szánt Magyar Kultúra című lapban 1913-ban jelent meg Harsányi Lajos cikke, Az új költészet etikája. Ez az írás kifogásolta az új magyar költészet „kozmopolita” voltát, „beteg tartalmá”-t. Ugyanebben a lapban 1917-ben közzé tettek egy harmincöt fős névsort, a szü-letési névvel jelezve azokat a moderneket, akik zsidó felmenőkkel rendelkeznek, azt sugalmazva, amint ez Tordai Ányos A modern líra című cikkében szavakba fog-lalva megjelent: mindazok a költők (Ady, Babits, Kosztolányi és a többiek), ha nem is zsidó családban születtek, de Párizs-rajongásukkal erkölcstelenséget, haza-fiatlanságot, fajtájuk megvetését népszerűsítik.5
A Pintér Jenő és szerzőtársai által írt irodalomtörténet, a Magyar Kultúra er-kölcstelenség- és hazafiatlanság-vádja, a vádaskodásban szavakba foglalt „mi ma-gyarok” – idegen (zsidó) modernek” dichotómia nehéz helyzetben érte a Nyuga-tot és Karinthyt.
A Nyugat 1912-ben megélte az első látványos belső krízist, az Osvát–Hatvany-vitát. A kívülről egységesnek tűnő folyóiratot már 1909-től meghatározta a lap-pangó ellentét. Koncepcionális kérdésekben Ignotus–Ady-kontroverzia jelle-mezte az első időszakot. 1912-ben aztán összecsaptak az indulatok. Osvát, a fo-lyóirat tényleges szerkesztője, aki nem csak megrendelte a cikkeket, de lektorálta is őket, továbbá levelezett a szerzőkkel, úgy gondolta, egy irodalmi lap a perma-nens felfedezés állapotában, az új és a még újabb tehetségek folyamatos keresésé-ben maradhat csak meg. Hatvany Lajos, aki jelentős mecénása is volt a lapnak, másként vélekedett. Úgy gondolta, Ignotus, Ady, Babits, Juhász, Tóth Árpád, Kaffka Margit, Szabó Dezső erős alkotóközösség, s a Nyugatnak e csoport lapjává kell válnia. A Hatvany–Osvát-vita a nyílt összecsapásig jutott. A korszak szokása
5 Idéz: Harcok az új „világnézlet” körül s. a. r., a bev. tanulmányt és a jegyzeteket írta RÓNAY László Bp., Argumentum Kiadó, 2007, 42–43, 249–289, 296.
144
szerint a megegyezni nem tudó felek „első vérig” tartó kardpárbajjal kívánták el-intézni a lovagiasnak tekintett vitát. E vita, melyben Feleky Géza művészeti író közvetíteni próbált, Móricz pedig nem óhajtott benne részt venni, megrendítette a folyóiratot. Hatvany Lajos formálisan is kivált a lapból, átmenetileg Berlinbe költözött. Osvát neve lekerült a folyóirat szerkesztői közül. A főszerkesztő to-vábbra is Ignotus maradt, szerkesztőként felkerült a címoldalra Fenyő Miksa mellé Ady neve. Ady, természetesen soha sem volt Osvát-típusú szerkesztő, Fenyő Miksa pedig, egyre fontosabb posztokat töltve be a Gyáriparosok Országos Szö-vetségében, már kevesebbet tudott foglalkozni a Nyugattal. A lap munkatársa lett ekkor az a Szabó Dezső, aki 1911-ben Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak címmel pamfletet írt a tanárok anyagi helyzetéről a napok alatt híressé lett mondattal, miszerint „[…] a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni […]”.6
A Pintér Jenő és társai által írt irodalomtörténet a maga érvénytelen irodalom-szemléletével, az irodalmi ellenoldal folyamatos támadásaival, a Nyugat belső vi-táival és Szabó Dezső cikkével a folyóirat a politika terére érkezett. Herczeg Fe-renc lapja, az Új Idők folyamatosan, csendesen inzultált. Kiss József újságja, A Hét is inkább ellenségesen szemlélte a Nyugatot. Ebben a helyzetben 1913-ban Babits Mihály megírta Magyar irodalom című terjedelmes tanulmányát, melyben „li-teratúránkat világirodalmi szemekkel” akarta vizsgálni. Karinthy pedig a követ-kező évben összeállította a maga magyar irodalominterpretációját az Írások írókról (Kritikák) című gyűjteményével. Feltételezhető célja volt azoknak a csoporthatá-roknak a kijelölése, amelyeken belül magát és nemzedéke hozzá hasonló költőit és íróit el akarta helyezni.
A közvetlen, de tőlük távolabb álló kortársak közül Gyökössy Endrét néhány versidézettel ellehetetlenítette. Sík Sándor Szemben a nappal című kötetéről ezt írta:
„Olyan kitűnően skandál, alliterál, asszonál, rímel keresztül-kasul, elöl-hátul, ke-resztbe-hosszába, megint elölről és megint vissza […], hogy az embernek belefáj-dul a feje.” A Nyugat akkorra kialakult „első nemzedéké”-ből Tóth Árpádot, Füst Milánt, Kaffka Margitot, mindenek fölött Kosztolányit emelte ki. Tóth Árpád nyelvzenéjét, „önálló, egységes, kedves, szuggesztív meleg művészettel igazolt modor”-át tartotta sokra. Verseivel bizonyítottnak tekintette, „hogy a költészet mint energia (szuggeráló erő) csak energiából származhat, végeredményben min-dig erőt fejez ki.” Füst Milán „objektív lírájá”-ról értekezett. Az objektivitás, írta,
„érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s mely […] nagyon nehezen gyúló fűtőanyaga érzelmeinknek – ritka, bátor költészet […].” Az ilyen poézisben a költő „önmagát kívülről figyeli”. „Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon; a fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték, és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik.” Kaffka Margitról szólva a szövegalkotás sajátosságát, a ritmust, a
6 SZABÓ Dezső, A magyar káosz, s. a. r. NAGY Péter, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990, 20.
145
lendületet, „a nyers és puszta gondolatot”, a lélek kaotikus rendezetlenségét és zűr-zavarát emlegette mint szövegstrukturáló elvet. Kosztolányit „a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő”-ként aposztrofálta, aki „német és francia mesterek kezén lett mesterré”, akinek versei „pompás, káprázatos, európai hangszerelésű orchester erejével szólaltatja meg a néma gyermek festetlen álmait.7
Karinthy az Írások írókról. (Kritikák) című kötetében – melyben Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bródy Sándor képviseli a drámai műnemet, az utókor ítéletével egyező módon, egymástól távol helyezve Csáth Géza és Herczeg Ferenc a prózá-ját –, feltűnően hiányzik Ady és Babits. Adyra egyszer van utalás, a Sík Sándorról szóló részben, ahol az Új versek szerzőjének „kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjé”-ről van szó. Babits neve azonban nem került elő.
1914-re Karinthy egyike a Nyugat legtöbbet foglalkoztatott szerzőinek. Versei, novellái, kritikái, tanulmányai jelennek meg a lapban. Ezzel a kötetével a modern irodalom szervezésében részt venni kíván a szerző, 1909-ben, az Ady-számban, Ady Endréről címmel értekezett is. Az Így írtok tiben Adyt is, Babitsot is tiszteletet kifejező kíméletlenséggel pellengérezte ki. Ady szövegalkotó módját a Moslékország és a Törpe-fejűk című alkotásaiban az ismétlés és az ismételt halmozás eljárásával jelenítette meg. Babitsról a Futurum exactum, az Antik szerelem és a Dana-Idák című versében a szóbűvészetet, a tudáshalmozást, az utalások sziporkázását érzékel-tette. Ezek a szövegek rövid időre árnyat borítottak a két költő verseire. Lehet, hogy Karinthy ezért nem írt itt róluk? Lehet, hogy nem akarta őket bekapcsolni a magyar irodalmi modernségről való polémiába, mert vitathatatlannak tekintette a helyzetüket? Lehet, hogy Kosztolányit többre tartotta náluk?
(2010)
7 I. m., 86, 67, 59, 61, 5–12.
146
„JÖVŐM EMLÉKE, MÚLTAMNAK ÁRNYA…”
CZÓBEL MINKÁRÓL
Czóbel Minka életművét sokféle szempontból lehet megközelíteni. Lehet elmél-kedni azon, miként illeszkedik a magyar költőnők sorába. Azt is lehet mérlegelni, alkalmazhatók-e költészetének leírására a feminista kritika mai kategóriái. Meg azt is, milyen szerepet játszott a magyar késő modernitás kialakulásában és történeté-ben. És talán megkísérelhető döntéseinek mentalitástörténeti értelmezése is.
Az első magyar nőköltők a 16. században, Balassi egyik verscsoportjához ha-sonlóan, Istenhez fordultak segítségért, köszönetet mondtak a jótéteményért, azaz az általuk közvetlen megélt hitet emelték verstárggyá. Ez a tematizációs „kény-szer” később kiegészült a személyes élet egy-egy fordulatának versbe foglalásával.
S bár a legelső időkben is volt „tudatos” költő, a 16. században Telegdy Kata, a következőben Petrőczi Kata Szidónia, a 18. század első negyedében Bethlen Kata, igazában csak a 19. századi Dukai Takács Judit, Majthényi Flóra, Szőllősy Mina, főleg pedig az utánuk következők tekinthetők professzionális alkotónak.
A századvég és századelő költőnői azonban nem egyforma ambícióval írtak.
Erdős Reneé, akinek első, 1902-ben megjelent Versek című kötetét a fiatal Babits Mihály köszöntötte (eddig kiadatlan) lelkes hangú költeményében, Bánhegyi Jób szavaival, kizárólag „a nő szexuális párbajá”-t tematizálta „a férfiúval különféle alapadottságok és helyzetek között”. Az „Édes Reneé”, ahogyan Jászi Oszkár írta 1904-ben, az emancipálódást legalább olyan mértékben képzelte el a szexuális sza-badságban, mint a munkában. Kortársa, Dienes Valéria filozófus, Bergson első magyar fordítója, a magyar mozdulatművészeti iskola megalapítója, a férfiak és nők tudománybeli egyenlőségét akarta bizonyítani. Voltak, akiket a belső kényszer és a megélhetésért folyó küzdelem egyaránt az irodalomhoz sodort. Ilyen volt Kaffka Margit, akiről Ady egy vendéglői beszélgetés oldott hangulatában megje-gyezte: maga olyan tehetséges, hogy nem is számít nőnek. Ilyen még valamivel később a népszerű történelmi regények írója, P. Gulácsy Irén és Lux Terka. Utób-bit valamilyen szervezet fölterjesztette San Romeo-díjra akkor, amikor az illetékes bizottság Babits Mihályt tüntette ki az Isteni színjáték fordításáért. De volt más példa is. Szederkényi Anna egyszerre teljesítette ki a tradicionálisnak gondolt női szerepeket (feleség, család, gyermek) és a korszak kínálta társadalmi lehetőségeket (újságíró, író, szerkesztő, politikus).
Czóbel Minka egyik körhöz sem tartozott. A 92 éves korában elhunyt poetrina Anarcson élt a családi birtokon, „erdőnyi park”-ban, a kúriát körülvevő „báró-kert”-ben, ahogyan a helybeliek mondták. A kúriában hatalmas, többszáz éves, többezer kötetes könyvgyűjtemény volt. Sokat utazott. Többször járt Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, Tirolban. Egy ideig a Sorbonne hallgatója is volt. Elzarándokolt Jeruzsálembe. Ugyanakkor otthonosan mozgott a budapesti társaságokban is. Nem kizárt, hogy 1891-ben ott volt Ibsen Nóra című színművé-nek bemutatóján és az azt követő fogadáson. Talán itt, talán később és más úton
147
ismerte meg a norvég szerzőt, az azonban tény, hogy – mint Mercs István tanul-mányából kiderül – Ibsennel levelet váltott, s a magyarországi út emlékére elkül-dött neki egy festményt, melyet a címzett az íróasztala fölött helyezett el.
Czóbel Minka – tudható az életrajzi adatokat kérő Szinnyei József 1892. feb-ruár 7-én elküldött levelére adott válaszból, melyet Margócsy József tanulmánya teljes egészében idéz – kisgyerek kora óta „mindig írt” verseket „magyar, német, francia vagy angol nyelven”, fordította „Madách Az Ember Tragédiáját németre s néhány költeményét Petőfinek angolra”. Ezekben az alkotásokban, melyeket
„benső szükségnek engedve” készített, általában az őt körülvevő világot terem-tette újjá. Így megjeleníterem-tette például az őszi tájat, a „hamvas, kanyargó, könnyű fellegek”-et, a hazatérő nyájat s a nyomukban szálló port (A por). Továbbá a
„csöndes fehér kis ház / meszelt falá”-t, a fák alatt meghúzódó „kicsiny házak”
szépségét (Fehér symphonia; Utolsó hang) is ábrázolja. A „Fátyolos kereszttel, piros lobogókkal” a pócsi Máriához menő zarándokokat (Oligarcha). A vasút töltésén az eső elől hazatérni igyekvő embert (Párhuzam).
A kiadásra nem szánt versek Mednyánszky László kezébe kerültek – akárcsak Berzsenyi alkotásai a Kiss Jánoséba –, aki elküldte a műveket Jókai Mórhoz és személyes jó barátjához, Justh Zsigmondhoz. A passzionátus költőnő Med-nyánszky, Jókai és Justh együttes biztatására jelentette meg első verseskötetét 1890-ben Nyírfalombok címmel.
Azok a költőnők, akik Kaffka Margittól Czóbel Minkáig nemük költői-írói lét-jogosultságát teoretikusan is szerették volna indokolni, valamilyen módon sza-vakba foglalták azt a többletet vagy különösséget, ami az általuk művelt irodalmat jellemzi. Kaffka Selma Lägerlöff Nobel-díja kapcsán írt erről. Azt bizonygatta, hogy a nőírót a részletek iránti különleges affinitás jellemzi. Czóbel Minka a „ci-zelláltabb nyelvhasználat”-ot tekintette a nőirodalom jellegzetességének. A jelen kötetben idézett egyik kéziratban lévő feljegyzésében pedig azt taglalta – látszólag a művészetek egészére vonatkoztatva –, hogy „minden igaz művész egy bizonyos pontig realista, vagyis csak azt adhatja vissza, mit átérzett, átélt, mi énjének egy részévé vált. Egy fantasticus álom éppen oly »igaz« lehet neki, mint egy látott tárgy, de álma olyan erős legyen, hogy nézőjét meggyőzhesse, hogy nem művészi póza, de énjének, művészetének ellenállhatatlan sugallata, mi vele ezt vagy azt a tárgyat választotta.” Ezek a sorok Gulácsy Lajos, Csontváry Kosztka Tivadar és Babits Mihály kortársaként (az utóbbi szavával) a megunt „való” helyére a „síkos álmot teszik a művészet tárgyává”. Czóbel Minka a való–álom váltást is a nőköltők sa-játjaként taglalta.
Ez együtt is messze van a 20. század végi elképzeléstől, amely „az obszcén, a perverz, az erotikus szubverziv világértelmezés”-t a „nőként való olvasás”-t, a
„nyelv nőként való megközelítésé”-t kívánja a „férfi irodalom” sáncait ostromló
„nőirodalom” központi problémájává tenni. A 20. század utolsó harmadában ki-bontakozó feminista kritika fogalmaival talán nehezebb megközelíteni Czóbel Minka életművét, még akkor is, ha neki is vannak erotikus versei, akárcsak Erdős Reneének.
148
A romantikus költészet tradicionális toposzai, a 19. századi népnemzeti líra be-szédmódja, ugyanakkor más versek hátterében tetten érhető korszerű művészet-elméleti gondolatok, a legjobb alkotásokban érvényesülő egyéni nyelvhasználat el-lentmondásai jelzik: Czóbel Minka életművét lehet értelmezni a századvég és a századelő poétikai összefüggéseiben is.
Az 1890 és 1943 között megjelent tíz verseskönyvét a kortárs kritika alig mél-tatta figyelemre. Justh Zsigmond és Ignotus is írt ugyan az első könyvekről, az előbbi a Kisvárdai Lapokban, a Magyar Szalonban, A Hétben, az utóbbi szintén Kiss József lapjában recenzálta a költőnő két kötetét. Komlós Aladár 1927-ben, Várkonyi Nándor 1928-ban emelte be művészetét a modern magyar irodalom tör-ténetébe, a Nyugat és a folyóirat költői azonban nem vettek tudomást róla. A népnemzeti költészethez kapcsolták líráját. Úgy gondolták, hogy a versekben leg-inkább az Arany–Tompa vonulathoz köthető poétikai rendszer ismétlődik, tetten érhető sokszor a leíró Arany-versek helyzet-, fogalom- és szóhasználat imitációja.
Az a kör, amelyikhez magánleveleiben kapcsolódott, Justh Zsigmondot és fran-cia íróbarátját, Polignacot leszámítva, szintén az előző poétikai korszak repre-zentációját jelentették: Kozma Andor, Endrődi Sándor, Vargha Gyula, Pekár Gyula, Wohl Janka egyformán a korábbi költészetelméleti stációt demonstrálták.
Kétségtelen tény ugyanakkor: a költőnőt számtalan mozzanat kapcsolta a Cholnoky-testvérekkel, Komjáthy Jenővel, Csáth Gézával és a századelő
Kétségtelen tény ugyanakkor: a költőnőt számtalan mozzanat kapcsolta a Cholnoky-testvérekkel, Komjáthy Jenővel, Csáth Gézával és a századelő