Intézményi szintű finanszírozás

5.2.1 Önálló gazdálkodás és a bevételek diverzifikálása

Az intézményi szintű finanszírozást tekintve a legfontosabb domináns globális trendnek az tekinthető, hogy a korábban bemutatott, az intézményi gazdálkodás és forrásallokálás típusait szemléltető 8. ábra bal felső sarkában található „bü-rokratikus, önállótlan intézmény modell” felől elmozdulás történik a jobb alsó sarokban található „intelligens, vállalatszerűen működő intézmény” modellje felé. Ott, ahol hagyományosan nem ez a modell volt uralkodó, az állami felső-oktatási politikák egyik meghatározó törekvése gyakran éppen az, hogy megte-remtsék a feltételeit annak, hogy az intézmények a bevételeikkel felelősen és önállóan gazdálkodó szervezetekké váljanak, ami legalább annyira kormányzási vagy irányítási-menedzselési reformot jelent, mint amennyire finanszírozási

reformot. Ennek központi kérdése nem annyira az intézményi önállóság megte-remtése (ez a könnyebbik feladat), mint inkább az intézményi menedzsment kapacitások megerősítése, azaz az intézmények alkalmassá tétele a felelős és önálló gazdálkodásra. Ez utóbbi nem csekély feladat, különösen azokban az országokban, ahol ennek kevéssé vannak hagyományai, azaz ahol például az intézményi menedzsmentre a végrehajtói mentalitás a jellemző, és ahol az in-tézmények szintjén nincs jelen a professzionális menedzsment.

Fontos e tekintetben utalni az „intézményi autonómia” fogalma körüli viták-ra: ez alatt a felsőoktatás sok szereplője nem a felelős, vállalati jellegű működést érti, hanem „akadémiai autonómiát”, azaz a politikai-ideológiai természetű be-avatkozásokkal szembeni védettséget (Kocsis, 2011). Finanszírozási összefüg-gésben az autonómia fogalma természetesen nem erre utal, hanem a felelős és önálló gazdálkodásra, vagyis arra, hogy (1) az intézmény stratégiai megközelí-tést követve növelni és diverzifikálni próbálja a bevételeit, (2) ennek megfelelő-en, alakítja, ugyancsak stratégiai megközelítést alkalmazva, tevékenység-portfólióját, (3) ügyel arra, hogy a kiadásai ne haladhassák meg a bevételeit és (4) költséghatékony belső gazdálkodást valósít meg. Az Európai Bizottság által megrendelt, 2008-ban publikált, már többször idézett kutatás (Jongbloed et al., 2008a) az intézmények gazdálkodási autonómiájának az alábbi négy alapvető mutatóját azonosította: (1) önállóan dönthetnek-e az intézmények a belső for-rásallokációról, (2) van-e lehetőségük a pénzpiacokon kölcsönt felvenni, (3) tudnak-e tartalékot képezni a fel nem használt bevételeikből és (4) szabadon átcsoportosíthatják-e az állami támogatást az egyes költségkategóriák között. E négy indikátor együttese alapján képzett mutató elemzése azt jelzi, hogy 1995 és 2008 között azoknak az országoknak a száma, ahol alacsony szintű a gazdálko-dási önállóság 11-ről 6-ra csökkent, míg azoké, ahol magas, 14-ről 22-re nőtt (lásd 13. ábra és a 6 .táblázat)

Több kutatás is (pl. Jongbloed et al., 2008a; de Dominicis, 2011) mutatja azt az egyáltalán nem meglepő tényt, hogy a nagyobb gazdálkodási önállóság együtt jár a bevételek nagyobb mértékű diverzifikálódásával, azaz a versenyben és az állami költségvetésen kívüli forrásokból megszerzett támogatások arányá-nak a növekedésével. Mint korábban láttuk (lásd a 4. ábrát és az azt követő szövegrészt), ez az arány az európai átlagot tekintve nem túl magas, ugyanakkor jóval magasabb azokban az országokban, ahol az intézmények nagyobb gazdál-kodási autonómiával rendelkeznek, mint azokban, ahol ez korlátozottabb. Ezzel összefüggésben fontos hangsúlyozni: a nagyobb gazdálkodási önállóság olyan belső financiális menedzsmentet igényel, amelyre az intézmények gyakran álta-lában csak e szakterület professzionalizálódásának az előrehaladásával és az erre épülő szakmai fejlesztés révén válnak képessé. Az egyes országok közötti eltérések többek között éppen e területen figyelhetők meg.

13. ábra Az intézmények gazdálkodási önállósága mértékének alakulása az európai országokban (országok száma, 1995 és 2008)

0 Forrás: Jongbloed et al. (2008a)

6. táblázat Az intézmények gazdálkodási önállósága mértékének alakulása az európai országokban (1995-2008)

1995 N 2008 N Alacsony Ausztria, Horvátország,

Finnor-szág, FranciaorFinnor-szág, Németország, Görögország, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Svájc, Törökország

11 Bulgária, Ciprus, Franciaország, Görögország, Szlovákia, Török-ország

6

Közepes Bulgária, Magyarország, Litvá-nia, Norvégia, Lengyelország, Svédország

6 Lettország, Litvánia, Lengyelor-szág, Szlovénia, Svédország

5

Magas Belgium (flamand), Belgium (francia), Cseh Köztársaság

14 Ausztria, Belgium (flamand), Belgium (francia), Horvátor-szág, Cseh Köztársaság, Dánia, Észtország, Finnország,

Forrás: Jongbloed et al. (2008a)

5.2.2 Belső allokációs mechanizmusok és intézményi menedzsment

Általános trendnek tekinthető, hogy az országok törekszenek az intézmények menedzsment kapacitásainak a megerősítésére. Az Európai Unió felsőoktatási

modernizációs programja ezt kiemelten támogatja (Halász, 2007), és ez kiemelt célként jelenik meg számos Európán kívüli ország felsőoktatási politikájában.

Hogy csak egyet említsünk: a japán egyetemek közhasznú vállalkozássá (public corporation) alakítását célzó, a 2000-es évek elején elindult reform egyik meg-határozó eleme volt az „üzleti menedzsment módszerek” bevitele az egyetemek-re (Yamamoto, 2004). Természetesen itt nincs mód arra, hogy részletesen bele-menjünk a felsőoktatási intézményi szintű pénzügyi menedzsment, mint a felső-oktatás-menedzsment átfogó szakterületének egy részterülete és e terület globá-lis fejlődési trendjei tárgyalásába, de nem kerülhető meg, hogy e részben erről is szóljunk, mivel hallatlanul fontos, ugyanakkor kevéssé elemzett területe a felső-oktatás finanszírozásának, és az e területen zajló változások elemzése nélkül a finanszírozási reformok sem érthetőek meg. Az intézményi szintű finanszírozási folyamatok talán még inkább elválaszthatatlanok a kormányzási vagy irányítási kérdésektől, mint a rendszerszintű folyamatok.

A belső finanszírozás igen gyakran a külső finanszírozás „tükre” (Jongbloed et al., 2008a). Az előző részben tárgyalt rendszerszintű finanszírozási mecha-nizmusok gyakran megjelennek az intézményen belüli, az egyes szervezeti egy-ségek (karok, tanszékek) közötti forráselosztásban is. Német egyetemek belső finanszírozási mechanizmusait vizsgálva például egy elemzés (Orr et al., 2007) úgy találta, hogy a belső forrásallokálásban 30%-uk teljesen, 56%-uk pedig részlegesen átvette azt a technikát, amelyet a kormány tartományi szinten al-kalmazott. Azoknak a forrásallokálási technikáknak az alkalmazása tehát, ame-lyekről az előző részben volt szó, az intézményi szintű finanszírozás jellegzetes trendjének is tekinthető. Így intézményi szinten is növekvő mértékben jelenik meg a sztenderd formulák alapján történő forrásleosztás, a céltámogatás, a telje-sítményalapú finanszírozás vagy a finanszírozási megállapodás. A rendszerszin-tű és intézményi szinrendszerszin-tű finanszírozási megoldások összekapcsolódása azt is jelenti, hogy nemcsak a korábban bemutatott rendszerszintű megoldások terje-dése tekinthető globális trendnek, hanem az is, hogy az intézmények növekvő számban alkalmaznak hasonló megoldásokat belső finanszírozási rendszerük-ben.

Arról, hogy rendszerszintű megoldásokhoz hasonló intézményi szintű finan-szírozási megoldások konkrétan milyen arányban jellemzik az intézményeket, csak korlátozottan állnak rendelkezésre megbízható adatok (Kaiser et al., 2002;

Jongbloed et al., 2008a). Bizonyos vizsgálatokból mégis jól levonhatóak általá-nos következtetések. Ilyen például az a spanyolországi vizsgálat (López, 2006), melyben azt találták, hogy az egyetemek belső forrásallokációs rendszere annak a regionális kormányoknak a rendszerszintű forrásallokációs rendszeréhez ha-sonlított, amelyiknek a hatáskörébe tartoztak. Egy korábbi elemzés azt találta, hogy az európai egyetemek körében már a 2000-es évek elején is általánosan

jellemző volt valamilyen sztenderd belső forrásallokációs mechanizmus alkal-mazása (Field - Klingert, 2001). Egy másik empirikus kutatásra épülő elemzés (Jongbloed et al., 2008a) az európai egyetemek körében a nemzeti szintűekhez hasonló intézményi mechanizmusok négy nagyobb típusát mutatta ki (1) extra támogatás biztosítása a legtöbb külső kutatási pénzt „behozó” belső szervezeti egységeknek, (2) annak megengedése, hogy a külső pénzeket „behozó” belső szervezeti egységek ennek jelentős hányadát maguk használhassák fel, (3) a belső szervezeti egységeknek adott források hozzákapcsolása ezek teljesítmé-nyéhez és (4) a belső szervezeti egységek és egyének teljesítményének láthatóvá tétele.

A sajátos rendszerszintű forrásallokációs megoldásokkal esetenként tudato-san késztetik arra az intézményeket, hogy saját belső forrásallokációs rendsze-rükben is hasonló megoldásokat kezdjenek alkalmazni. A rendszerszintű forrás-allokációt jellemző korábban leírt mechanizmusoknak fontos hatása az, hogy kikényszerítik a belső forrásallokáció átláthatóbbá és hatékonyabbá tételét (Thomas, 1998; Strehl, 2007). Így például, ha világossá teszik azt, hogy egy egyetem meghatározott forrásokat a tanárképzés fejlesztésére kap, akkor a belső forráselosztásban megnő annak az esélye, hogy ezeket a forrásokat valóban a tanárképzés fejlesztésére használják fel, és nem más célokra. Mivel a belső for-ráselosztás normatívvá, teljesítményalapúvá vagy szerződésszerűvé tétele felté-telezi megfelelő intézményszintű indikátorok meghatározását és ezekhez meg-bízható adatok gyűjtését, ez azzal is jár, hogy a finanszírozásnak ezek a racioná-lis módjai az intézményi szintű adatgyűjtés és adatkezelés fejlődésével is járnak, illetve e megoldások terjedését éppen az ilyen technikák, ezen belül különösen az informatikai rendszerek fejlődése teszi lehetővé (Field et al., 2001).

Korábban, a teljesítményalapú finanszírozással kapcsolatban utaltunk azokra a nem szándékolt, torzító hatásokra vagy intézményi szintű „trükközésekre”, amelyeket ezek gyakran kiváltanak. A teljesítményalapú finanszírozás hatásai alapvetően azoktól a mikro-szintű folyamatoktól függenek, amelyek ezek al-kalmazása nyomán az intézmények szintjén kibontakoznak. Az országok gyak-ran úgy kezdik alkalmazni a teljesítményalapú finanszírozást, hogy nagyon kevés tudás áll rendelkezésre ezek mikro-szintű hatásmechanizmusairól (Frølich - Klitkou, 2006; Frølich, 2008; Frølich et al, 2010). Az egyik figyelemre méltó globális trend éppen a makro-szintű és mikro-szintű folyamatok közötti kapcso-lat jobb megértése, és ennek visszahatása egyfelől a makro-szintű szabályozási felfogásokra, másfelől annak felismerésére, hogy a teljesítmény-menedzsmentnek a makro-szintű pénzügyi ösztönzők jobb kalibrálásánál na-gyobb hatékonyságú eszköze az intézményi szintű menedzsment fejlesztése.

Egy másik kiemelt figyelmet érdemlő kérdés e területen az intézményi szintű finanszírozás belső centralizációjának vagy decentralizációjának a kérdése,

vagyis az a kérdés, vajon az intézmények a belső gazdálkodási felelősséget de-centralizálják olyan belső gazdálkodási egységekhez, amelyek maguk is a bevé-teleiket és kiadásaikat stratégiai módon tervező költségvetési egységként visel-kedhetnek,vagy sem (lásd pl. Jarzabkowski, 2002, López, 2006; Jongbloed et al.

2008a). E területen sajátos kettőséget figyelhetünk meg. Egyfelől azt látjuk, hogy ott, ahol az egyetemek hagyományosan a nagy önállósággal rendelkező karok lazán kötődő együtteseként működtek, és az erős kari szintű hatalom gyenge intézményi szintű hatalommal párosult, az egyik legfontosabb moderni-zációs törekvés éppen az intézményi szintű integráció megteremtése, az „integ-rált egyetem” létrehozása (lásd a keretes írást). Ugyanakkor ott, ahol az intéz-ményi szintű felelősség már megkérdőjelezhetetlen és természetes módon mű-ködik, a gazdálkodási hatékonyság érdekében arra törekszenek, hogy önálló stratégia-alkotásra képes, gazdálkodási önállósággal és felelősséggel rendelkező belső egységek jöhessenek létre.

Az „integrált egyetem” megteremtése

Egy 2006-ban publikált, a Zágrábi egyetem belső szervezeti reformjairól szóló esettanulmány érzékletes képet ad arról, hogy a belső intézményi re-formok, ezen belül a stratégia tervezés elindítása milyen módon változtatta meg az egyetem belső szervezetét és vezetését, beleértve ebbe a gazdálkodás és a pénzügyi menedzsment rendszerét. A stratégiai folyamat elindításakor – olvasható az esettanulmányban – „a feltételezés az volt hogy a rektor szerepe jelentősen megváltozik: a rektori adminisztráció vezetése helyett az egész egyetemi adminisztráció vezetése lesz a feladata… A rektornak az integrált intézmény vezetőjévé kell válnia úgy, hogy az akadémiai személyzet egésze egyetemi alkalmazottá válik, a fejlesztési és üzleti tervekkel, az akadémiai, a pénzügyi és beruházási politikával kapcsolatos stratégiai kormányzás pedig egyetemi szintre (a szenátus szintjére) kerül…” (Vidovic - Bjelis 2006).

Az erős vezetéssel rendelkező integrált intézmény létrehozásának, és az önálló belső gazdálkodási egységek megerősítésének két folyamata nincs egy-mással ellentmondásban. A gazdálkodás belső decentralizációja ugyanis nem a karok tradicionális hatalmához való visszatérést jelenti, hanem olyan gazdálko-dási egységek létrehozását, amelyek üzleti logika szerint működnek, és amelyek létalapja nem a diszciplináris tagolódás hagyományos logikája, hanem az éssze-rű gazdálkodásra törekvés. Ezek akár keresztbe is metszhetik a hagyományos szervezeti egységeket. Ilyen gazdálkodási egység lehet akár például egy inter-diszciplináris képzési program is, amely több inter-diszciplináris egység emberi erő-forrásaira támaszkodik, mátrix-szervezetként működik, önállóan tervezi a

bevé-teleit és a kiadásait, és amelynek vezetői és szervezői felelősséget vállalnak a program költséghatékony működéséért.

Az oktatási funkció területén éppen a képzési programok finanszírozása az a terület, ahol a finanszírozásban a leginkább figyelemre méltó innovációkat lehet megfigyelni (Drótos, 2009). E területen fontos trend az önálló költségszámítás alkalmazása, amikor is a képzési program szintjén válik normává a bevételek és a kiadások önálló tervezése, és a képzési program indításáról vagy fenntartásá-ról ezek elemzése alapján hoznak döntést. A képzési program önálló elszámolá-si egységként kezelése az üzleti alapon működő képzéelszámolá-si vállalkozások esetében természetes és megszokott jelenség, de a legtöbb országban a felsőoktatás terü-letén ez újnak számít. Itt érdemes visszautalni arra, amit a bevezetőben a felső-oktatási rendszer lehatárolásáról és a felsőfelső-oktatási intézményeknek az egész életen át tartó tanulás vagy a felnőttképzés világába történő belépésének a finan-szírozási hatásairól mondtunk. Minél inkább piaci alapon szerveződik meg egy országban a felnőttképzés, és minél inkább jellemző az, hogy a felsőoktatási intézmények a felnőttképzés piacának aktív szereplőjévé válnak, annál nagyobb az esélye annak, hogy az olyan finanszírozási megoldások, mint a képzési prog-ramok önálló elszámolási egységként kezelése a felsőoktatás világában is meg-jelennek.

A költségelemzés szerepének a növekedése általában az intézményi szintű finanszírozás egyik meghatározó trendjének tekinthető. E területen azokban az országokban, ahol fejlett felsőoktatási menedzsment kultúra található, korábban is az eszközök gazdag repertoárját lehetett megtalálni (lásd pl. Lewis-Dundar, 2001), de ezek behatolása azokba az országokba, ahol ez a kultúra hiányzik, csak lassan és fokozatosan, a felsőoktatási pénzügyi menedzsment professzionalizálódásával párhuzamosan történik. Ennek egyik fontos eleme azoknak a működési „egységeknek” (ilyenek lehetnek a legkülönbözőbb szerve-zeti egységek, programok vagy projektek) az azonosítása, amelyekkel kapcso-latban a költséghatékonyság elemzése értelmesen felvethető, és amelyekhez hozzá lehet rendelni a költséghatékonyságért felelős vezetést.

Ezzel párhuzamos folyamat a projektmenedzsment felértékelődése, amit ki-kényszerít többek között az is, hogy a felsőoktatási intézmények bevételei kö-zött növekvő hányadot alkotnak azok a „megpályázott” pénzek, amelyekhez az intézmények eleve csak úgy juthatnak hozzá, ha professzionális módon megter-vezett projekttervezést végeznek, beleértve ebbe természetesen a költségvetés és a gazdálkodás tervezését. Ez a kutatások finanszírozásánál már korábban általá-nosan jellemzővé vált, de ezt minden olyan területen is tapasztalni lehet, ahol az állam vagy a legkülönbözőbb nemzeti vagy nemzetközi fejlesztési ügynökségek fejlesztési pénzeket bocsátanak az intézmények rendelkezésére. Az ilyen projek-tek és a projektmenedzsment ezekkel „bejövő” módszerei és megoldásai

vissza-hatnak az intézmények gazdálkodásának az egészére, kikényszerítve annak professzionalizálódását (Herlitschka, 2008).

Az intézményi bevételek növekvő hányada érkezik nem garantált külső for-rásokból, és ezek mértékét nagyban meghatározhatja az, hogy az intézmény milyen stratégiával, ezen belül milyen marketing stratégiával rendelkezik. A bevételek biztosítása és ezek növelése, a forráskeresés (fund raising), a képzési kínálatnak a kereslethez vagy megrendelői igényekhez való dinamikus igazítása, a pályázati lehetőségek folyamatos figyelése, a megrendelők megtartása a kínált szolgáltatások minőségének garantálásával olyan elemek, amelyek egyre na-gyobb hangsúlyt kapnak az intézményi szintű menedzsmentben. De egyre in-kább hangsúlyt kapnak olyan elemek is, mint a kockázatelemzés vagy a válság-menedzsment.

Korábban említettük, hogy a „fogyasztók” vagy „vevők” (tanuló egyének és munkaadók) szerepének a növekedése a finanszírozásban azzal is együtt jár, hogy ez növeli a felsőoktatás kitettségét a piaci kereslet ingadozásainak. Az intézményeknek a megszokottnál finanszírozási szempontból is jóval instabi-labb környezetben kell működniük, ami többek között azt is jelenti, hogy terve-zett bevételeik kevésbé tekinthetőek garantáltnak. A hallgatói vagy munkáltatói kereslet visszaesése – akár a külső gazdasági feltételek romlása, akár az intéz-mény rossz stratégiai döntései nyomán – az intézintéz-ményekben finanszírozási vál-ságokat okozhat, ami nagymértékben megnövelheti a kockázatmenedzsment és a válságmenedzsment jelentőségét. Számos országban természetessé vált az intézményi vezetők erre történő felkészítése is (lásd pl. Warner - Palfreyman, 2000).

6. Konklúzió

A fentiekben bemutatott globális trendek a következőkben foglalhatóak össze.

Az intézmények közvetlen és bázisalapú finanszírozása, amely hagyományosan – különösen Európában – két évtizeddel ezelőtt domináns modellnek számított, egyre inkább a háttérbe szorul. Az államok többsége áttért a normatív alapú finanszírozásra, amit az állami politika stratégiai prioritásait közvetítő kormány-zási eszközként is használnak, kiegészítve ezt az ugyancsak e prioritásokat köz-vetítő közvetlen céltámogatásokkal. Ezzel egy időben erősítették az indirekt finanszírozást: azaz a források egy részét nem az intézményekhez, hanem a fogyasztókhoz juttatják el, és ez utóbbiakra egyúttal a költségek növekvő há-nyadát is terhelik rá.

Mindezek kiegészültek a teljesítményalapú finanszírozási megoldások al-kalmazásával, ami szükségképpen együtt járt a kutatási és oktatási kiadások

finanszírozásának a különválásával. Az egész folyamat elválaszthatatlan volt a felsőoktatás kormányzásának vagy irányításának a reformjától, amelynek két alapvető, egymást kiegészítő jellemzőjét lehet megfigyelni: egyfelől az intéz-mények gazdálkodási önállóságának, felelősségének és különösen képességének az erősítését, másfelől az állam stratégiai irányító szerepének és eszközrendsze-rének a jelentős megerősödését. A területre vonatkozó kutatások alapján té-nyekkel igazolható, hogy e több mint egy évtizede zajló folyamatok a kétezres évek első évtizedének végére jól érzékelhető mértékben átalakították a felsőok-tatás-finanszírozás európai színterét (ezt illusztrálja a keretes írás).

A felsőoktatási finanszírozási reformok eredménye Európában A hollandiai CHEPS felsőoktatás-kutató intézet vezetésével működő kon-zorcium az Európai Bizottság megbízásából 2007/2008-ban 33 európai or-szágban végzett adatgyűjtést a felsőoktatási rendszerekben zajló finanszíro-zási reformokról és ezek eredményeiről. Ez lehetővé tette többek között a finanszírozási jellemzők 2008-as és 1995-ös állapotának az összehasonlítá-sát, segítve ezzel a legfontosabb fejlődési trendek felrajzolását. Az adatgyűj-tés legfontosabb eredményei:

ƒ 2008-ban 14 országban rendelkeztek az egyetemek magas szintű gazdál-kodási autonómiával (szemben az 1995-ös 11-gyel),

ƒ 2008-ban 14 országban lehetett megfigyelni a nem állami költségvetésből származó források magas (25% feletti) arányát (szemben az 1995-ös 6-tal),

ƒ 2008-ban 13 országban lehetett megfigyelni a hallgatói költségtérítés (tuition fee) magas (15% feletti) arányát (szemben az 1995-ös 8-cal),

ƒ 2008-ban 18 országban működött teljesítményalapú finanszírozás (szem-ben az 1995-ös 5-tel),

ƒ 2008-ban a nyílt versenyben elnyert kutatási alapok aránya 9 országban volt magas (az egyéb módokon szerzett kutatási forrásokhoz viszonyítva több mint 25%) (szemben az 1995-ös 8-cal),

ƒ 2008-ban 18 országban volt magas szintű a hallgatói támogatások más országokban működő intézményekbe való „átvihetősége” (portability) (szemben az 1995-ös 9-cel).

Forrás: Jongbloed et al., 2008a

A fentiek mellett külön figyelmet érdemel az, hogy a változásokat jelentős tanulási folyamat kísérte. Ennek során egyfelől a szereplők (állami irányítók, intézményi gazdálkodók, a szolgáltatások igénybevevői) megtanulták „használ-ni” a korábbinál jóval összetettebb finanszírozási rendszert. Ezáltal komoly

változás következett be a rendszer működéséről való tudásunkban, aminek egyik eleme olyan értelmezési keretek és modellek kialakulása, amelyek lehetővé teszik a bonyolultabbá vált rendszerben való eligazodást, és a szereplőket ké-pessé teszik arra, hogy az érdekeiket és igényeiket itt is érvényesítsék. A

változás következett be a rendszer működéséről való tudásunkban, aminek egyik eleme olyan értelmezési keretek és modellek kialakulása, amelyek lehetővé teszik a bonyolultabbá vált rendszerben való eligazodást, és a szereplőket ké-pessé teszik arra, hogy az érdekeiket és igényeiket itt is érvényesítsék. A