N. I. Balasov előadása a szovjet realizmus-kutatásokról
1961. január 11-én N. I. Balasov professzor, a moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet osztályvezetője előadást tartott az Irodalomtörténeti Intézetben, az Intézet munkatársai és
meghívott vendégek jelenlétében. <
Sőtér István bevezető szavai után Balasov professzor ^mertette a moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet 1957-ben rendezett realizmus-vitáját, és ezzel kapcsolatos saját állás
pontját. A vita legfőbb jellegzetessége az volt, hogy a realizmust történeti kategóriának tekin
tették. Ezt hangsúlyozták többek között Anyiszimov és Elszberg referátumai is; elvetve azt a koncepciót, mely szerint a világirodalom története nem más, mint a realizmus és az anti
realizmus szakadatlan küzdelme. A vitán történelmietlennek és tudománytalannak bélye
gezték a realizmus és antirealizmus örök küzdelme elméletét, mely tág teret nyitott a szub
jektivizmus érvényesülésének: azt a művet nevezték realistának, amely tetszett, világné
zetében, szemléletében rokonszenves volt. A tanácskozáson azonban ezt az elméletet gyakor
latilag már senki sem,vallotta magáénak. Akkoriban már kizárólag művészettörténészek köré
ben voltak hívei Nyedosivin elméletének, amely egyébként éppen a művészettörténetben mondott csődöt legfeltűnőbben: az impresszionizmus magyarázatánál. A vitán rámutattak arra is, hogy ennek a koncepciónak az elődjét a klasszika és romantika harcának hegeli elmé
letében kereshetjük. Ez a formula, melyet Hegel Schlegeltől vett át, egyébként a hegeli eszté
tika leggyöngébb pontjának tekinthető. Balasov professzor hangsúlyozta, hogy a realizmus és antirealizmus örök harcáról szóló koncepció elvetése nem gyöngíti a harcot a nyugati tudománynak a realizmust lebecsülő, vagy annak létjogosultságát egyenesen tagadó tenden
ciái ellen, hanem éppen ellenkezőleg tudományos alapokra helyezi ezt az ideológiai küzdelmet.
A továbbiakban előadta N. I. Balasov, hogy a vita nem a realizmus meghatározására, megfelelő formulák kialakítására törekedett, hanem az egyes korszakok realizmusát igyekezett megvilágítani. A XIX. századi és a szocialista realizmus kérdései terén nem voltak nagyobb nézeteltérések, a vita résztvevői általában egyetértettek az ezekre vonatkozó már megszi
lárdult tudományos eredményekkel és azokat fontos új elemekkel gazdagították. A szocia
lista realizmust a vitában a világ esztétikai fejlődését jellemző, törvényszerű jelenségének tekintették: a szocialista realizmus a fejlődés bizonyos fokán minden népnél megjelenik;
belső fejlődés eredménye, nem kívülről hozzák egy-egy nép irodalmába. Egyetemes módszer tehát, korszakunk módszere. A szocialista realizmust a nemzeti hagyományokkal való kap
csolatában, mint a hagyományok továbbfejlődésének termékét kell vizsgálni.
A komolyabb véleménykülönbségek elsősorban a régebbi korok problémái körül ala
kultak ki. Nagy viták folytak arról, hogy milyen korokban lehet realizmusról, mint alkotói módszerről beszélni, de sajnos, ennek a kérdésnek avizsgálata csak az európai irodalmakra korlátozódott. Elszberg, Szamarin és a vitában résztvevők többsége véleménye szerint a rea
lizmus a reneszánsz korában jelenik meg, többen azonban lehetségesnek tartották a realizmus kategóriájának az antik irodalommal kapcsolatos alkalmazását is. Balasov professzor szerint sokan nem fordítottak elég figyelmet a vitában Engels meghatározására (tipikus jellem tipikus körülmények között), és inkább a részletek realizmusára helyezték a hangsúlyt, holott a realizmus nem a napi élet reáliáinak az ábrázolása. Balasov professzor véleménye szerint az i. e. V. századi tragédia realizmusáról azon az alapon beszélhetünk, hogy az akkori Athén számára legfontosabb, legégetőbb kérdéseket veti föl, sőt, nem csak fölveti a kérdést, hanem sugallja is a megoldást. (Sophokles) Nem a hétköznapok reáliái, hanem a kor kardinális kérdése és az arra adott válasz teszi realistává a műveket: nem a részletek másolása, hanem a nagy csomópontok.
A szovjet kutatók többsége megegyezett a reneszánsz realizmusáról alkotott nézetek
ben. Hangsúlyozták itt a fantázia jelentőségét is: a valóság nagy ellentéteit a művészek 373
olyan végletekben ábrázolják, amilyenek a valóságban elképzelhetetlenek (pl. Hamlet).
Ezt a reneszánsz realizmus-fogalmat nem lehet változtatás nélkül átvinni a XIX. századra:
egy Flaubertnál pl. a realizmus egészen más jellegű. Minden korszaknak megvan a maga sajátos realizmusa, amely a sajátos történelmi feltételek közt jön létre. A vita nagy érdeme éppen az volt, hogy megmutatta: minden kor realizmusának a sajátságait konkrét vizsgálódással kell megállapítani.
A realizmus szempontjából bonyolultabb képet mutat a klasszicizmus — a XVII.
század — irodalma. Racinet általában nem tekintették a realizmus képviselőjének. Balasov szerint a korban, a történelmi föltételekben megtalálható a magyarázat arra, hogy miért nem a realizmus volt ekkor az uralkodó irányzat : a XVII. században a haladás az abszolút monarchia formájában jelentkezik, ennek következtében a haladás ábrázolása csak absztrakció formá
jában lehetséges. Corneille a Horace-ban a történeti fejlődés szükségszerűségét s ennek a fej
lődésnek a kegyetlenségét mutatja meg. A köztársasági eszmény is föltűnik a mű hátterében, de éppen ehhez volt szükség az absztrakcióra: a cselekményt Rómába kellett helyezni.
A felvilágosodás korát illetően a viták többnyire félreértésekből születtek. A félre
értéseket az okozta, hogy a felvilágosodás kora országonkint erősen különböző. Az angol regény e korban például realista, de már vitathatóbb a XVIII. század francia irodalma. Itt a felvilágosodás eszméi elvontabbak s érvényesülnek a klasszicizmus hagyományai is.
Befejezésül Balasov professzor hangsúlyozta: a vita célja nem az volt, hogy végleges megoldásokra törekedjen, hanem hogy ráirányítsa a kutatók figyelmét a konkrét" tanulmá
nyozás szükségességére.
A hozzászólók közt Kardos Pál (Debrecen) azt fejtegette, hogy realizmusról két érte
lemben kell beszélni: részint egy irodalomtörténeti korszak (a XIX. század) uralkodó irány
zata, részint pedig általános esztétikai követelmény értelmében. Szerinte a realizmus fogalmá
nak ebben az utóbbi értelemben való használata is jogosult, s ezért nem értett egyet a szovjet realizmus-vita alaptételével. Sőíér István rövid felszólalásában emlékeztette Kardos Pált arra, hogy az örök realizmus elmélete már az 1955. évi magyar irodalomtörténeti kongresz-szuson is tarthatatlannak bizonyult.
Nyírő Lajos kérdésére (Milyen változások mutatkoznak a szovjet irodalomtudományban a századeleji irodalom értékelését illetően?) Balasov professzor részletesen válaszolt. Elmon
dotta, hogy a vita hatása érezhető a modernizmussal kapcsolatos állásfoglalásokban is. Nyil
vánvaló, hogy a mai modernizmusban sok anti-realista, ellenséges vonás lelhető. De azt is tudnunk kell, hogy a szocialista realizmus kialakulása nyugaton másképpen megy végbe, mint a Szovjetunióban történt. A francia lírikusok (pl. Aragon és Eluard) más úton jutottak el a szocialista realizmushoz, mint a szovjet írók. Ez azt is jelenti, hogy előzményeiket nem lehet negatívan értékelni. Az álláspont ezzel frissebb és rugalmasabb lett, ami megnyilvánul a kiadói politikában is: készül Rimbaud és Leconte de Lisle válogatott verseinek kötete, tervbe van véve Baudelaire és Appollinaire kötete; a készülő nagy német irodalomtörténetben pedig külön fejezet foglalkozik Rilke költészetével.
Klaniczay Tibor a reneszánsz realizmusával kapcsolatban figyelmeztetett arra, hogy korántsem szabad minden reneszánsz irodalmi alkotásban realizmust keresni. így pl. Petrar
cánál, vagy általában a reneszánsz líránál nem lehet szó realizmusról. Véleménye szerint ezért nem annyira a reneszánsz realizmusáról kellene beszélni, hanem arról, hogy a reneszánsz irodalom bizonyos irányzataiban, műfajaiban stb. megjelenik már a későbbi realizmus számos ismérve, ezek azonban még nem alkotnak önálló rendszert, hanem a reneszánsz stílus és alko
tói módszer fontos változatait alakítják ki. Ugyanígy a klasszicista irodalmon belül is lehet olyan műfajokat találni, melyek bizonyos fokig az érett realizmust anticipálják, noha szerves részei a klasszicizmus rendszerének, így pl. a vígjáték.
Balasov profeszor válaszában az^mondotta, hogy egyetért Klaniczay fogalmazásával.
Nem azt kell eldönteni, hogy volt-e realizmus, hanem a realizmus specifikumait kell az álta
lánosból kiindulva tanulmányozni. Előzőleg csak a reneszánszban mutatkozó legrealistább tendenciákról beszélt. A reneszánsz azonban nem tekinthető egyértelműen a realizmus korsza
kának, sok más író és tendencia volt még ott.
Diószegi András azt a kérdést vetette föl, hogy a népiség problémája mennyiben speci
fikuma a realizmus fogalmának, mikor jelentkezik.
Balasov válaszában elmondotta, hogy a vitában különösebben nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Kétségtelen, a realizmus összefügg a népiség problémájával, de nem ikerfogalmak, nem jelentkeznek mindig együtt. Vitás kérdés pl. a népművészet realizmusa is. A realizmus az esztétikai gondolkodás magas fokán jön létre, ezzel pedig nem rendelkezik minden nép és minden kor (pl. a középkor).
Tóth De2ső fölszólalásában hangsúlyozta, hogy a realizmus és antirealizmus koncepció elvetésével a realizmus kategóriának értékelő tartalma megszűnt. De van-e mégis értékkü
lönbség a realista és nem realista tendenciák között? A másik kérdés az, hogy ha a realizmust
történelmi kategóriának tekintjük, beszélhetünk-e a reneszánsz előtt realizmusról. Balasov válaszában utalt arra, hogy a szovjet kutatók állásfoglalása semmiképpen nem jelenti a rea
lizmus lebecsülését. Továbbra is a realizmust tartjuk ősünknek, továbbra is sokra becsüljük.
De ellene vagyunk minden ebből kiinduló dogmatikus következtetésnek, annak, hogy mind
azokat, akik nem voltak realisták, elvessük, kirekesszük az irodalom történetéből. A realizmus első jelentkezésére vonatkozólag a vita nincsen eldöntve. Csak a XIX. század, korunk realiz
musának kérdésében volt egységes az álláspont. Igen sokan vallják azonban azt, hogy az antik tragédiában és a reneszánsz korában is beszélhetünk realizmusról. Hogy Magyarországon mikortól fogva, esetleg már Janus Pannoniustól vagy Balassitól kezdve beszélhetünk-e realiz
musról, azt a magyar kutatóknak kell eldönteniük.
Pirnát Antalnak arra a javaslatára, hogy a realizmust kettős értelemben használjuk (egyik: ismeretelméleti kategória, a másik: irodalomtörténeti irányzat), a humanizmus kettős értelme példájára, Balasov professzor elmondta^hogy a szovjet kutatóknak bizonyos nyelvi sajátságok miatt nem felel meg ez a javaslat. Ők ezt a kettőt a realizmus (konkrét alkotói módszer) és realisztikusság (hajlam, tendencia) szópárral különböztetik meg. Erdős László hozzászólására — aki a realizmus örökérvényű meghatározásának lehetetlenségéről beszélt — Balasov professzor elmondotta, hogy a realizmus dialektikus megfogalmazására törekednek a szovjet kutatók is. Éppen az itt elhangzott kérdések és megjegyzések tanúsítják, bogy a moszkvai vita csak az első lépés volt a realizmus problémáinak megvitatása terén. Számos olyan kérdés maradt.nyitva, amelyeknek a megoldása tovább gazdagíthat bennünket.
Sőtér István zárszavában azt a reményét hangoztatta, hogy a haladó irodalomtörté
nészek nemzetközi összefogása — esetleg egy nemzetközi kongresszus — a még nyitva levő kérdések megoldásához is tovább vihetne bennünket egy lépéssel.
Vita Petőfi Sándor születési helyéről
1960. dec. 1-én az Irodalomtörténeti Intézet Petőfi-munkaközösségének keretei közt megvitatásra került a Petőfi életrajz egyik legviharosabb múltra visszatekintő kérdése:
a születéshely-probléma. Bár a kérdés megvitatása egy gyakorlati célt — a készülő Petőfi-biográfiát — szolgálta, s úgy terveztük, hogy a vita zárt körben, a munkaközösség tagjainak és a kérdésben legérdekettebb és legilletékesebb meghívott kutatóknak részvételével folyjon le, a „kiszivárgó hírek" hatására széleskörű érdeklődés nyilvánult meg a vita iránt.
De hogyan is került sor erre, az 1857 óta immár ötödik vagy hatodik születéshely
vitára? Nincs itt mód és hely e vita egyes fázisainak és eredményeinek ismertetésére, elég annyi, hogy száz év múltán a versengő városok közül csak Kiskőrös és Kiskunfélegyháza maradt versenyben. Az utóbbi ma is, régebben is elsősorban Petőfi saját kijelentéseire hivat
kozik, melyekben a költő következetesen a Kis-Kúnságot, olykor éppen Kiskunfélegyházát vallotta szülőföldjének. Kiskőrös mellett ma is, régebben is elsősorban az anyakönyvi bejegy
zések okmányhitele, a Kiskőrösön történt születésre, keresztelőre, torra stb. vonatkozó eskü alatt tett vallomások (1872.), meg néhány igen fontos kortársi-rokoni állásfoglalás (Várady Antal, Petőfi István) szólnak. Ahogy a Petőfi halálát követő évtizedben senkinek se jutott volna eszébe kétségbe vonni, hogy Petőfi a Kis-Kúnságban született, ugyanúgy a XIX.
század végére eldöltnek látszott a vita Kiskőrös javára. Ám 1954-ben Kiskunfélegyháza méltó
„ügyvédre" lelt Mezősi Károly személyében, aki önfeláldozó munkával átvizsgálta nemcsak a születéshely-vita eddigi anyagát, hanem a kiskunsági (és más) levéltárak, anyakönyvek stb.
anyagát is, kiegészítette azt a költő és kortársai vallomásainak mindenre kiterjedő összegyűj
tésével. Máig is kéziratban levő terjedelmes monográfiájának, meg számtalan kisebb-nagyobb cikkének végső és — úgy látszik — semmiféle engedményre nem hajlandó konklúziója az, hogy Petőfi Kiskunfélegyházán született. Érvelésének összegezését folyóiratunk 1959.
évfolyama vitacikk formájában (488—511) közölte is.
^ Az így meginduló vitában Mezősinek tudományos ellenfelévé kényszerült lenni Dienes András, aki minden lokálpatriotizmus nélkül a már említett (és jócskán kiegészített) okmány
adatokat, a szavahihető kortársi vallomásokat, köztük az 1872-i tanúvallomásokat fogadja el döntőnek, tekintetbe véve a Petrovics-családnak 1822—23-ban okmányilag igazolt Kiskő
rösön való lakását (Petőfi apja például 1822 dec. végén és 1823. január 2-án bizonyíthatóan Kiskőrösön tartózkodott). Dienes válasza Mezősi vitacikkérer a folyóirat 1960. évfolyamában jelent meg (206—222).
Érthető, ha a vita e két álláspont kulcs-érvei körül forgott. (Szabadszállásnak szintén jelenlevő képviselői nem tudtak olyan érvet felhozni, melynek alapján a Kiskőrös—Kiskun
félegyháza vitát városuk bevonásával ki kellene szélesíteni. (Istenes József hivatkozott a jan. 1-én Kiskőrösön tartott keresztelői tort igazoló Blázy-féle levélre, az ez alkalommal
cir-375
kalmas köszöntőt mondó (Petőfitől is emlegetett) rektort Baross József személyében jelölte meg, majd az anyakönyvi gyakorlatra hivatkozva, kiemelte annak fontosságát, hogy a keresz-telési anyakönyvben Petőfi esetében n i n c s utalás a más helyen történt születésre. — Mezősi Károly ismételt felszólalásaiban az 1872-i tanúvallomások ellentmondásaira mutatott rá, -elősorolta Petőfinek felnőtt korában a Kis-Kúnság és Félegyháza mellett tett (mintegy 18) megnyilatkozását, külön is hangsúlyozta az erdődi esketési anyakönyv bejegyzését, Szuper Károlynak, Petőfi színésztársának „napló"-részletét, Petőfi Istvánnak egy (sajnos elkallódott) levelét, melyben állítólag előbb Félegyházát vallotta bátyja szülőhelyének. Kiemelte, hogy Petrovics István 1822—23-ban több helyen — így Félegyházán is — lehetett bérlő, így a család esetleg látogatóban volt Félegyházán 1823 végén (Petőfi István is „vendégségben"
született !), — és a gyermeket csak keresztelni vitték Kiskőrösre. (A későbbi felszólalók — -elsősorban Dienes András és Kiss József — rámutattak ennek a feltevésnek földrajzi, idő
járási, időbeli és ésszerűségi nehézségeire.) Mezősi már arra az újabb feltevésére is célzott, hogy Petőfi esetleg nem is január 1-én, hanem korábban született. — Szálat nay Rezsőt, némi fenntartással, eléggé meggyőzték Mezősi érvei, Kiss József viszont joggal vetette fel, hogy ha okmányhitelűnek fogadjuk el Petőfinek a születés helyére vonatkozó vallomásait, ezt kell -tennünk a születés idejére vonatkozókkal is.. Már pedig Petőfi ismételten január 1-ét
vallotta születése napjának, másrészről az tény, hogy ugyancsak január 1-én kora dél
előtt keresztelték. Kiss József rámutatott arra a fontos feladatra is, melyet a költő vallomásai és az anyakönyvek adatai közti ellentmondás megoldása terén kell végeznünk. — Imre Lajos, más egyebek közt, az anyakönyvi értelemben vett s a lélektani-élményi szülőföld különb
ségére mutatott rá, hangsúlyozva a jogi felelősségnek akkor még kevésbé körülhatárolt voltát.
Kiskőrös mellett foglalt ugyan állást, de erősen kiemelte a tulajdonképpeni születéshely kérdé
sének másodlagos fontosságát s ezzel kapcsolatban Félegyházának mint „eszmei szülőföldnek"
összehasonlíthatatlan jelentőségét. — Baranyai Imre sok fontos észrevétellel egészítette ki az elhangzottakat, s kifejezte azt a meggyőződését, hogy a születési és keresztelési hely különbsége ez idő szerint nem igazolható. Felfedte Mezősi érvelésének néhány «llentmondását, a Petőfi vallomásához fűzött morális következtetések kategorikus jellegét, ugyanakkor viszont fontosnak jelezte, hogy Dienes vegye számításba Mezősi eredményeit is. — V". Nyilas'sy Vilma szintén óva intett Petőfi erkölcsi hitelének és a szülőhely tekintetében tett kijelen
téseinek összekapcsolásától, s rámutatott a Petrovics—Petőfi és Kiskőrös—Félegyháza csere egyidejűségére (1842.) s azonos indítékaira, ő is fontosnak tartja Mezősivel szemben az ellen
érvek részletesebb kifejtését.
A Petőfi-életrajz megfelelő fejezetét író, ezért a kérdésben legközvetlenebbül érdekelt Dienes András nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a vita nem kívánja lezárni a születéshely körüli kérdéseket. Alapos, részletes és félreérthetetlen feleletet kell adnunk az okmányok és Petőfi nyilatkozatai közötti ellentmondásra. Uyanakkor magyar és világirodalmi példákat hozott fel arra, hogy egy költő eszmei szülőföldet választ magának. Részletesen kifejtette álláspontját a vita csomópontjait képező problémákkal kapcsolatban: a házassági anyakönyv
„származások" rovata — szerinte — a rendi állásra vonatkozik, nem a születési helyre;
fenntartotta Szuper Károly naplójára vonatkozó álláspontját (hogy ti. későbbi visszaemlé
kezés, — amiben egyébként sokan nem értettek vele egyet); szólt a vita dicséretesen higgadt hangneméről, — és sokszor mellékes szempontokra való kitéréséről. Határozottan az eszmei szülőföld felfogás mellé állt, s kívánatosnak tartja, hogy Kiskunfélegyháza éppúgy — vagy még jobban — részesüljön a Petőfi születési helyét megillető dicsőségből — és rendezvényekből, ünnepségekből, mint Kiskőrös. Ugyancsak kívánatosnak tartja Dienes András, hogy Mezősi Károly, akinek munkássága révén — mint azt mások is kiemelték — sok fontos életrajzi részlet tisztázódott, az irodalomtudomány hivatalos fórumai részéről is kapja meg méltó elismerését.
A vitavezető, a nagy többség véleményét tolmácsolva, abban foglalta össze a vita ered
ményét, hogy ez idő szerint, szigorúan az okmányadatok területén maradva, nincs kellő ok arra, hogy ne Kiskőröst tekintsük Petőfi születési helyének. Nagyobb hangsúllyal, több megbe
csüléssel kell azonban Kiskunfélegyházát, mint Petőfi eszmei szülőhelyét a Petőfi-életrajzban, a Petőfi-életműben és a Petőfi-kultuszban tekintetbe venni. A születéshely kérdésére a senki által nem vitatható feleletet — talán — meghozza az idő, a kutatómunka lankadatlan foly
tatása. Az Irodalomtörténeti Intézet ezzel a Petőfi-életrajz munkálataival összefüggésben újra napirendre került és számos részletkérdés tisztázását vagy megvilágítását eredményező vitát lezártnak tekinti.
M. A.
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó igazgatója Műszaki felelős: Pataki Ferenc A kézirat beérkezett 1961. II. 21. Példányszám: 1000. Terjedelem: 10,85 (A/5) ív
61.53104 — Akadémiai Nyomda, Budapest — Felelős vezető: Bernát György
Ära: 8,— Ft
Előfizetés egy évre 42,— Ft
INHALT
J. Varga: Die literarische Anschauung von Ady 253 Gy. Bodnár: Margit Kaffka als Publizistin 286
J Barta: Mikszáth Probleme II 299
Kleinere Mittellungen Diskussion Dokumentation
G. Papp: Unbekannte Kochanowski-Übersetzungen aus dem XVI—XVII. Jahrhundert 328
K. Vargha: Unveröffentlichte Briefe von Zsigmond Móricz 340
Rundschau
József Révai: Ausgewählte literarische Studien (M. Béládi) 344
Lajos Hatvány: Literarische Studien (A. Komlós) 346 Gábor Tolnai: Jahre, Jahrhunderte (T. Klaniczay) 349 Mátvás Horányi: Lustbarkeiten von Eszterháza (G. Staud) 353
Jahrbuch des Petőfi Museums, 1959 (Gy. Törő) 355 Arnold Vértesi: Der Meerkrebs (L. Szekeres) 357 Die Reminiszenzen von Kálmán Csathó über das Ungarische Nationaltheater (P. Kardos) 359
Iván Fónagy: Aus der Phonetik der dichterischen Sprache ( 4 . Martinkó) 363
Aus dem Leben des Instituts
ANTAL PI RN AT: