Az elveszett bárány című regényről
1973. márc. 6.
Pistám,
nagyon tetszik a regényed! — hadd kezdjem ezzel.
Már a legelső oldalakon, s mindvégig: a regényhangod tetszik. Az a hang, amelyik oly jólesőn (a fülnek tetszőn!) különbözik a jelenleg divatos és je-lenleg elavult, más hazai hangoktól. Erről legelőször. A hang megelevenítő erejéről. És a többi összetevőjéről: a szépségéről, méltóságáról, tisztaságáról.
A színeiről, árnyalatairól. A férfias mélységéről. S ami valahogyan ide tarto-zik: a mondatok jó bonyolultságáról.
Főneveket, tulajdonságokat soroltam el.
Azután...
Elbűvölő, megejtő tájaid vannak. Például Budabogdány. A kert, a nyarak.
— Például a téli Vár. — Például a budai utcák, a más-más lüktetésük. — A lakások! A belső tájak.
É s . . .
Szorongató, nagy, drámai jeleneteket illesztesz be a regénybe. Például a dialógust Dáviddal. A látogatást Dávid elhagyott lakásában. Az első pesti utat az ostrom után. A zsák liszt útját. Bengyer Kohádiája — mindaz, ami ott történik, az események és az atmoszféra. (Ezen belül is külön remeklés: Ben-gyer búcsúja és a Bé-telefón.) A dialógus Fábián Kristóffal.
É s . . . Milyen remek figurákat rajzolsz! Megszólaltatod őket — de tanul-mányt is írsz róluk. Hadd említsem legelőször is Klárát és Krisztinát (őt az eltűnés jelenetében!) És Bengyer! És Mazura! És Dávid! És Ilon! És Kármán Lenke! [...] És Párizsi! És Fabriciusné! És Karczagi Rózsa!
És ha aggódva kérdezed: hát maga Ettre? Sietek a felelettel: ő a leg-árnyaltabb, mindig hiteles, ő a regény gyújtópontja.
*
Most kezdtem meg szabadságomat. Az első napokat a regényeddel töltöt-cem — köszönöm ezt a jó, frisssítő indulást.
Szívből örülök, hogy visszatértél a szépprózához.
Hogy gondolod?
Itt zárnád az első részt? így jelennék meg az első kötet?
Amikor legutóbb beszélgettünk, én ajánlottam: talán megjelentethető az első rész külön is, elöljáró kötetként is.
De most, ennek az ötödfélszáz oldalnak ismeretében mégis azt tanácsol-nám: határozottabb lezárás kínálkoznék a külön kötethez. Talán csak egy rö-vid fejezet.
Kérlek, gondolkozz ezen..
S beszéljünk még róla.
Én mindenesetre jövő évi kiadási tervünkbe beiktattam a regényt, könyv-heti megjelenésre.
Természetesen így — ezzel az ideiglenes lezárással is — megjelentethető az első kötet, de gyors folytatást kíván. Az olvasó jogos türelmetlensége ez.
A regény legszebb dicsérete.
*
Pistám, ölellek!
Bandi És amiről nem írtam:
az ostrom is remeklés. De ezt már — részben a Hídszakadásból ismerem.
Mégis, méltánytalanság volna, ha hallgatnék az ostrom félelmetes erővel ér-zékeltetett heteiről!
2.
A Budai oroszlán című regényről
1977. márc. 29.
Drága Pistám!
összegyűrtem megkezdett levelemet — amit abban leírtam (s még le akartam írni): telefonon élőszóval elmondtam már neked. A hangzó, élő szó mégis közvetlenebb, az ismétlés mindig langyosabb.
Mégis annyit, levélben is: nagy regényt írtál, Pista.
Amikor befejeztem, azt a meghatottságot és megrendülést éreztem, Ba-bits regénye, a Halálfiai váltott ki bennem, az utolsó oldalhoz érve, egy régi-régi évben, a fiatalságban.
És még azt is meg kell írnom: regényed sok, nagyon sok részlete az el-bűvölő költészet varázslatával kápráztat.
(Az első példány teljes, a hiányzó oldalakat megtaláltuk a másodpéldány-ban. Abban viszont — egyelőre — a 62. oldal hiányzik.)
Nagy szeretettel ölel régi barátod
Bandi 3.
A Bűnbeesés című regényről
1981. szept. 11.
Drága Pistám!
Elragadtatva olvastam a Bűnbeesést.
Mindenekelőtt: szorongató, szép, hiteles, költői, egyszerre légies és sűrű a regény atmoszférája.
Nagy látvány és igézet: a magyar anciem regime.
Azután: a figurák gazdagsága. A hitelesség, a pontosság. Az érdekesség.
Az összetettség. Andrea figurája remeklés. De Péter is. És Jankóvits, Marton, Mervel. És Emília, Margit, és persze Teréz. Csontot kevésbé látom. László megint kitűnő. Éva hiteles.
A Vár — a legszebb geográfiák közül való!
Az idegen városok — megejtően szépek.
A valóságos időmúlás és a regényidő: tökéletes páros rím.
Budapest színhelyei; erkölcse, modora, társasági élete — történelem.
S ami nagyon fontos: ez a zsúfolt építmény — mint egy ferde torony, a ledőlés előtti pillanatát éli.
Drága Pistám, érdemes volt ezt a regényt tovább gazdagítanod.
De hadd mondjam el azt is, amit nem tudtam teljesen elfogadni:
1. — Marton gyilkos indulata és tette — hősöd itt az író parancsának engedelmeskedik;
2. — Péter Rómában magára hagyja Andreát; megmagyarázod, miért — de „magyarázod".
Ezt a teljesség kedvéért írtam le. Határozott kérésem: ne változtass egyetlen sort sem. Tévedhetek. És: ezt a regényt nem szabad többé megbontani.
Azaz mégis:
Feltétlenül Csontóval kell befejezni a regényt? Csontó éjszakája nem lehetne az utolsó előtti fejezet? S a többi záró fejezet közül valamelyik másik kerülhetne a végére. Ezzel a Csontó-forradalommal — a regény befejezésében
— túlhangsúlyozott a torony ledőlése. A ledőlő torony árnyéka ott sötétlik minden fejezetben, figurában.
Befejeztem, Pistám.
Köszönöm a ritka olvasói élményt.
Mindkettőtöket nagy szeretettel üdvözöl, ölel
Bandi A templomrabló című regényről 4.
1983. december 9.
Drága Pistám!
Nagy életszorításokban élek.
Megkötöttségeimben feloldozó volt A templomrabló! Milyen izalgamas, szívet szorító regényt írtál a régi vázból.
A régi változat sem volt az, amilyennek örley István érzékeltette a Ma-gyar Csillagban.
De ez egy új regény. Nagyon jó regény. Szép — és ismétlem: szívet szo-rítóan gyönyörködtető. A figurákért (regényed mellékszereplőiért): irigyellek!
Hadd írjak még ide egy részletet: különlegesen megkapott a regény „le-zárása" (ami nem lezárás) — regényírói remeklés!
Drága Pistám, szeretettel ölel feleséged kezét csókolja
Endre (koromhoz már nem illik a „Bandi")
ISTVÁN
Fullaszt
Ha Gyertyaszentélőkor, este, pengőnyi hópehelyhullásban a snájdig hadapródőrmestert választod, s én csak adjutánsa leszek légyen, hát belehalok;
hideg verejték veri testem, hahogy türkizes szemed ragyog és fölbiztat, el ne eresszem a visszálhatlan pillanatot:
jussom az üdvre-boldogságra;
szívszorítón-kétségbeesve
fullaszt ma is, mily közel álltam ahhoz, hogy szíved elveszejtsem és az enyémet se találjam.
Induló
Szanálják a garnizont Szedd a sátorfádat Vicsorog a Holtbizony Vízözön utánad
Gubancos a gombolyag Bogozhatod váltig Legombolják zsoldodat Kártyacimboráid
Mivel bukszád lelappadt Kiteszik a szűröd
Ezt a csorbát ebadta Ki nem köszörülöd Jótét árok várja majd Tetovált porsátrad Melegít a lóganaj Bársonyos palástja .
Kardot csörtetsz álmodban Szattyán csizmád glancolt Mars istentől gyámoltan Várnak a ribancok Megkapod az obsitot A legnagyobb sarzsit Hol nem látnak ott szipogj Az édenből mars ki
Fagyosszentek
Kápráztató-gyönyörűséges volt a márciusi virágbaborulás, jóféle szellők libegésében úszott a kert illatpompája;
bözsge méhrajok dévajkodtak a mézesbögrecsárdákban;
iparkodott az árpaérő körte, hogy végre termőre forduljon;
a már-már vesztésre álló mandula-csemete is nekidurálta magát;
bőségről ábrándoztak kamránk polcain a jelenésre váró üvegek, köcsögök aztán minden különértesités helyett beállított a három kapcabetyár:
jéggyöngyustorrál végigcsapkodta a rügyezni induló gallyakat, dercével permetezte be az epret, a málnát, egrest és ribizlit
a nyimnyám, tétova érlélődés napjaiban törzsvendég feketerigóink kifütyülték a foltos-gurugyvás cseresnyét;
ingyen se kellett nekik a himlőhelyes szilva, .meggy, a bibircsókos kajszibarack;
sietősen elszeleltek tőlünk s hét határral odébb meglakták a gyümölcs-eldorádók százait, ahol nem garázdálkodtanak
az erőszakos-komisz fagyosszentek.
1986. május