Jajdult apám s fordult a nagymagasban:
látta megolvadt szárnyam, hogy zilálva csapkodtam s behulltam az óceánba.
És zokogott, hogy nem segíthet rajtam.
Zuhanva is tudtam, hogy visszatérek, évezredek megőrzik mit akartam:
S töprengtem. Próbálkoztam. Lezuhantam.
Meghaltam. S újra kezdtem az egészet.
Álltak utamba istenek fölöttem villámos ég, félelmek nagy csapatban, de most már lelkem tőlük elragadtam, a mennyet és a poklot félrelöktem, s készülve, sugarakkal megkötöztem a távolt s minden fényévet lemértem kiszámítva, s jártam már észrevétlen a Marson és az Androméda-ködben.
Szorít már sorsom, bárhogy is remegnék, én, Ikarus, mindenről számot adtam, remeg a föld, a tenger zúg alattam, tegnap már elmaradt a hangsebesség mögöttem, s holnap küszködve elérem fény-szárnyamon sugarát minden napnak, s megelőzve röptét a pillanatnak,
a gyors időt is elfogom a térben, hol a halál gyötrelme nem fog rajtam ki az eget áttörni megfogadtam.
– 70 –
Jázminbokor
1. Hetednap aztán összeszedtük végre magunkat lassan, bár még eltörődve feküdtünk. Lenn egy csillag mintha égne, néztük, de gyorsan elzúgtunk fölötte.
S mintha kilobbant volna, még szemünkbe lángja csapott a megtagadott napnak, de fénynél gyorsabb szárnyaink ragadtak elátkozott fajunktól menekülve.
Motorjaink lobogtak robbanásig teli erővel, s elmaradt mögöttünk a fény, csak tűnő gyötrelme világít.
– A földi vonzás karjából kitörtünk,
nem köt a föld szégyene, gyásza minket.
S nem értettük patakzó könnyeinket.
2. – Csak egyszer nézzünk vissza még. – De drága, nem ezt fogadtuk, – mondtam. – Tedd meg értem, csak egyszer nézzünk még a földi tájra.
– Lassabban mentünk, hogy a fény elérjen.
S vibrálni kezdett minden, a ködökből a messze föld már jól kirajzolódott, szorongva összebújtunk: tűz csapott föl, a tenger feketedve hánykolódott, vakító fény pengéi szabták végig a kelet, nyugat boltjait, s leroskadt villámok omlottak a föld szivéig, a száraz folyómedrek párologtak,
s fönn géprajok, keringve mint a jóslat szállták meg a fehérizzású holdat.
Tamasi_beliv_ADOBEgaramond_2016_aug19.indd 70 2016.08.22. 21:49:11
3. Embert már nem találtunk, csak a szétszórt vasvárosok csontváza sírt, meredt föl,
mint megtizedelt szálfák a hegyekből, a föld forgott, de nem az emberé volt:
egymással szembenálló kontinensek között a tenger lökte, kivetette ős-szörnyeit, kik vakon s keveredve vonultak s nyálazták a szörnyű csendet, aztán kinyúlva rothadtak. Az égen madársereg csapódott, elzuhanván,
– Nézd csak, – s remegtél, hogy a völgy ölében egy bogár sír a jázminbokor alján.
– El innen, gyorsan, gyorsan – könyörögted.
S motorjaink süvöltve feldörögtek.
4. S a régi völgyet láttuk csak, az esti fények csodáit s minden mást előzve, jázminbokor szép lángjait remegni, mert az egész föld nem fért a szivünkbe.
– Mikor még ott öleltél, csak a szédült öröm parázsló szavait feleltük,
de már egy árnyék akkor is mögénk ült, hogy ezt a békét meg sem érdemeltük, s fenyegetését hallgattuk az eltűnt gyönyör után figyelve, mert a vágy még makacskodott, de tudtuk, hogy az árnyék, a megígért, vad árnyék zúg fölöttünk, mint készülődő robbanás sötétlik,
s csupán szerelmünk jázminbokra fénylik.
– 72 –
5. Mindenre jól emlékezem s tudom, akkor születtem, hogy az idő kezdetén a
semmi föld még, elemek hordaléka,
S háboru vert, szegénység, ágyu hajszolt, amíg nevem, győzelmem megtanultam, s vérből-sárból ezerszer újra gyúrtam az ember legszebb álmát, az aranykort, s egy gúnyos isten kérdez s rámsüvölt:
ravatalom vagy bölcsőm ez a föld?
6. Elindultunk s fölvertünk minden várost az öt világrész partján, hogy a fegyver hatalmát megelőzzük: Hova lesz majd sok álmotok? A bőség megigért, szép teljes koráért álljatok meg és a
sugárzó jázminbokrokért! – S az ember velünk kiáltott, – aztán keseredve ismét csak ágyút öntött: mert kenyér kell elítélt gyermekének és parancsra
készült már katonának, ahogy rendes állampolgárhoz illik. – Fönn az égen próbarakéták zúgnak. – Nincs idő már hogy összefog a fegyverek fölött még egymással a romlásnak eladott nép?
Tamasi_beliv_ADOBEgaramond_2016_aug19.indd 72 2016.08.22. 21:49:11
7. S a parlamentek előtt is beszéltünk.
A választottak előtt és a népek jogát bitorlók előtt, hogy: – Elég lesz, a döntés végső perceihez értünk. tudtuk, hogy minden léptünket az állam- biztonság éber kopói követték.
Fegyverekkel vigyáztak ránk szavunkért;
féltünk, de már régen nem önmagunkért.
8. Régen nem önmagunkért, de a jóra sóvárgó emberért, ki vérbe gázol holnap, ha dörren majd akaratától különvált fegyverének riadója, s kit a tulajdon őrjöngése forgat dühében megszorítva, s évről évre jobban köti, béklyózza szövevénye a harcnak, gyűlöletnek s hatalomnak, s ki álmodik még gyönyörű szerelmet, de félelmében ringyóknak is tapsol.
A kettéosztott földgolyón kalandor zsoldoshadak torlódnak, menetelnek, s szuronyukon hordják a gyász, a gazság lobogóit és titkos tűzparancsát.
– 74 –
onnan a mezőkön szél se rezdül, s közömbös tájként hallgat az örökzöld erdők alatt a haza és szülőföld,
s a gyár se gyár a műszeren keresztül, nem hitt a szónak s a harangzugásnak, mivel gyanakvást szült a sok hazugság, fogadkozás, s a törvények kicsorbult érce a csontokon még ott csikordult, s kiáltásunkat elnyelték az utcák.
S a szervezettség, rend, a józan ésszel kiszabott formák megteltek kegyetlen közömbösséggel, s a különvált fegyver győzelme villogott csak akkor éjjel.
– Ehhez már nincs közünk itt, menjünk – mondtam.
Éjszaka szöktünk ketten s nagytitokban.
Tamasi_beliv_ADOBEgaramond_2016_aug19.indd 74 2016.08.22. 21:49:11
11. Elátkoztuk fajunkat, sírva törtük magunkat át az országút sötétjén, itt-ott az égre lobbant már a tűzfény mikor gyanakvó őrünket megöltük.
S fölsírt a völgy, míg gépünk dübörögve vágott a végtelennek s ránkszakadt a föld súlya, hogy szívünket fogva tartsa, gyalázatának irgalmába döntse:
futásra nincs jogunk, hogy mindenestül vesztésre ért az ember s nem maradhat irmagja sem, – de szárnyaink ragadtak rakéta-láncon, tűzcsóván keresztül, szirénák vijjogása ránksüvöltött.
De a sebesség ájulásba döntött.
12. – Jaj, Föld-anyám, sok már a szégyen rajtam, lázongó ifjuságom viharos volt,
kevély voltam, ártatlan vér bemocskolt, de a jövő mentségét én akartam.
S a fölfegyverzett béke most nevemre pecsétjét rásütötte s vassal méri lépteimet, s egy vak nehézkedési törvény alatt birkózom keseredve, s körül, a vasba-öltözött világra nehézkes árnyak mozgása csikordul, s az embert, ki a mindenségnek indul egy trónjavesztett isten megalázza,
mert nincs szabadság addig s nincs aranykor, amíg ekét nem kovácsolt a kardból.
– 76 –
13. – Van még idő? – Mindenre van idő még.
Ha mi fölállunk, elvtárs, ha a munka hatalma szól: lehullik egy szavunkra kard, árulás, rakéta, repülőgép, a szívünkhöz igazítva minden törvényt kivetjük a fegyvert, mely felénk tör az alkotmányok ravasz szövegéből,
14. Magánya szörnyűségét, – hogy futásban rohant egy ismeretlen sűrű éjben,
most, hogy utam hajszolva körbe jártam, az első ember bánatát megértem.
Vak-csillagok zuhannak s mi a fényben vacogva egymást szorítva öleljük, s vállunkon egy fölperzselt messzi éden lemészárolt halottait cipeljük.
Motorjaink lobognak, sebesebben a fénynél, dermedt egeket befutva.
Ember voltam valaha s emlékeztem.
Jázminbokor már nem hajlik az útra.
S viszi velünk, viszi a volt, utolsó embert, hová viszi az érckoporsó?
Tamasi_beliv_ADOBEgaramond_2016_aug19.indd 76 2016.08.22. 21:49:11
Zsákhordó
Megrakva járom, nagy kövekkel megrakva, az utat,
nehéz a zsák: túl sok az emlék, lehúzza vállamat.
Kirakom néha s próbálom, hogy egyet-mást elhagyok,
megyek, de aztán visszatérek;
nélkülük nem én vagyok.
Nehézkes ellensúlyként hozzám nőtt ez a súly, pedig
érzem, hogy a karom s a szívem elerőtlenedik.
Aki okosabb, földre dobja terhét s fut könnyedén, mögöttük, el-elmaradozva megyek az országúton én.
Valahol az út mentén vár egy szakállas bölcs, aki
előtt majd a zsákot, a poggyászt ki kell borítani.
Ki szó nélkül megvizsgál mindent, s tudja, hogy mit, miért
cipel a lélek, s azt is tudja miben hisz, mit remél?
Ülünk ott az út mentén ketten hallgatva. – Úgy lehet,
nehéz így járni, – szól majd. Én meg:
– Enélkül nehezebb.
Kegyes lesz, vagy így büntet éppen:
nem vámol, nem pöröl.
– Menj csak, fiam, – mondja, s a zsákot maga segíti föl.
– 78 –
Tamasi_beliv_ADOBEgaramond_2016_aug19.indd 78 2016.08.22. 21:49:11