GINEVRA.
Futott az udvartól Ginevra és Az Alm’sbury zárdába rejtezék.
Ott sirt ; csak egy kis újoncz-lányka volt Mellette; kis mécs pislogott előttök, Ködfátyoloztan, mert az elfödött Bár telehold körül fehér köd ült,
S mint szemfedő az arczra, úg-y tapadt a Holt földre, és csendes volt a vidék.
Ide futott. A ki miatt szőkék : Sir Modred, a királynak öcscse volt.
E rósz rokon, mint vérszomjú ravasz vad Ült lesbe mindig, a trónon szeme,
S ugorni kész, csak alkalomra várva.
Hideg mosolylyal hallgatá, kicsinylőn, A nagy király dicséretét ; együtt Susárla a Fehérló hősivel,
Hengist király pogány utódival ; A kerekasztal hű vitézi közt Viszályt szított s pártokra akará Szaggatni, bűnös végre. Lancelot Iránti bősz gyülölség ösztökélte.
Egy reggel, úgy esék, az udvar ép
Könnyű tavasz-ruhákba’, tollason, Szokás szerint, virágszedésre ment.
S hogy visszatértek : Modred, még azonmód’, Vizsgán, a kert magas falára mász,
Botrányt kutatni ott, ha csak lehet.
S meglátja a királynét, a hogy ül Enid s a síma Vivien között, Ki udvarának leggonoszbja volt.
Többet se’ láta, mert Sir Lancelot Kémkedve járt körűi s meglátta őt Rejtekhelyén; s mint a kertész keze Hernyót a zöld növényről, a lovag Úgy tépte őt nyakánál fogva le A lomb-befolyt kőfal magaslatáról, És mint a férget, a földhöz csapá.
De hogy fölismeré a herczeget, Tisztelve a királyi vért a hitvány Emberben is, ő|kért bocsánatot, Lovaghoz illőn, gőg és gúny ne’kül.
Mert az’ időben Arthur egy vitéze Sem űze gúnyt ; s ha láttak valakit, Bénát, púpost, ők, kiket épnek és Nagynak teremte isten, még a gúnyt is Nyomorúsága részéül tudák be,
S szelíden szóla néki a király S vitézi szinte. így Sir Lancelot, A herczeget hogy lábra sogité : Ez megveré poros térdét s mosolygva Ment el. De később e kis bántalom Úgy fölkavarta s lázitá szivét,
Mint csapkodó szél a kicsiny mocsárt Kavarja naphoszant egy kő körül A puszta parton.
Mikor Lancelot A királynénak elbeszélte ezt,
Előbb mosolyga Sir Modrednek estén, Majd összeborzadt, mint pórnő, ha szól :
„Valaki síromat most lépte át!“
S megint mosolyga, csakhogy szomorúbban, Sejtvén, hogy ez elattomos vad, addig Nyomozza bűnét, mig reá akad S örök szégyenbe dönti majd nevét.
Azért kerülte a találkozást A rókaképü Modred átható
Kigyó-szemével, kétszín mosolyával.
Azóta, rejtelmes hatalmak, a Léleknek őrei, megmentői az Örök haláltól s hűn veszélyitől,
Kezdek gyötörni. Gyakran, órahosszant, Mig a király nyugodtan pihegett,
A néma éjben rém arczok jövének Lelkére ; és kisértő félelem
— Mint ha ajtó csikorg kétségesen, Elátkozott házban, hol a falon Vérrozsda ég, — tartotta ébren őt.
Ha elszunyadt: rém-álmot láta, mintha Nagy sivatagban a nap menne le
S rá abból egy szörnykép rohanna, mely A mint közéig : előtte árnya fűt,
Az árny eléri őt, érinti már,
Ö visszafordul, — ime a maga
Á 7 O
rnyéka elszakad lábától — és fut — Elnyúl a föld színén — hol messzi falvak Lángolnak — ő egyet sikolt s felébred . . . . S aggálya nem fogyott, de nőve nőtt.
Mig a király nyugodt gyanútlan arcza, S családias nyájaskodása : méreg
S kín lön neki. Végtére egyszer igy szólt :
„Oh Lancelot, eredj hazádba te;
Ha itt maradsz : megint találkozunk, S ha még találkozunk : véletlenül Napfényre jő a lappangó titok S kipattan a nép — s a király előtt.“
Lanc’lot ígérte mindig — s csak maradt ; S mindig találkozónak. — Újra mondá:
„Oh Lancelot, ha még szeretsz : eredj el !“
S megegyezének, hogy egy éjszaka, (Ha nem lesz a király honn) összejőnek, A végbucsúra. — Holthalványan igy Találkozának. S némán, kézbe’ kéz, És szembe’ szem, úgy ültek ágya szélén, Dadogva csak, s meredt szemmel, soká.
Végóra volt ez, őrült búcsuvét. . . . Modred pedig szolgáit a torony Aljához állitá tanuknak; és Fennhangon ezt kiáltva: „Áruló!
Csak jőj ki, végre rajta kaptalak!“
Fölverte Lancelots, ki mint oroszlány Rohant ki, — rá, — s tepertő földre, hogy
Ájultan úgy vivék szolgái el.
Csend lön megint. S Ginevra : „Itt a vég, Örökre meg vagyok gyalázva !“ mond.
— „Enyém legyen a szégyen“ — mond a hős
„A bűn is az enyém volt. Kelj föl és Kövess váramba, túl a tengeren.
Ott rejtlek el — s mig éltem napja tart, Ott tartlak egy egész világ daczára, Éltemmel óva !“ — Hölgye szomorún Felelt: „Ott tartanál, jó Lancelot?
Nem úgy, barátom ! hisz búcsút vevénk már.
Bárcsak magamtól rejthetnél el inkább ! Enyém a szégyen : mert nő voltam én, Te meg szabad. De fussunk, Lancelot;
Zárdába én : bevárni sorsomat S Ítéletem’.“ — így Lanc’lot elhozá Lovát s reá segíté; maga is
Lovára ült — s igy mentek, mig az út Elválik; ott egymást megcsókolák És sirva váltak el. Ö, hölgye vég- Kivánatát tisztelve, visszatért Honába ; ez, Almesbury felé.
S haladt egész éjhosszat, a kopár Fenyéren — és hallá hogy nyögnek a Kopár fenyér bús szellemi, a mint Köztük halad, vagy vélte hallani.
S „késő, késő !“ nyögött magába’, mig a Hajnalt előző hűvös szélben, egy Fekete holló szállá magasan,
Károgva. Gondolá : „Hullákat érez !
Mert a pogányol< a tenger felől Az udvar bűnein vérszemre kapva, Ölik a népet, dúlják a hazát !“
S hogy Alm’sburyhez ért, igy szóla ott Az apáczákhoz : „Ellenségeim
Kergetnek“ — úgy mond — ,,Oh fogadjatok E békelakba, jó szüzek! s nevét se
Kérdjétek annak, a kit béfogadtok, Mig napja jő : hogy maga fölfedi.“
Szépsége, bája, méltósága, mint Varázs hatott reájok — és nevét Nem kérdezők.
így élt, apáczasorban, Sok hétig, ismeretlen, a királyné.
Nem is társalga vélök, a nevét Se’ mondta ; s bánatába burkolózva, Se’ gyónt, sem áldozott ; a kis leányt Tűrhette csak, vig fecsegése sokszor Kicsalta őt magábul is ; de most Ez éjjel isszonyú hir érkezék :
Sir Modred a trónt bitóid va, vad pogánynyal Szövetkezék, mig a király hadat
V itt Lancelotra. „Ah!“ — gondolta — „mint kell Hogy a király s a nép gyűlöljön engem !“
S némán kezére hajtva bús fejét, Ült, mig a kis lány, nem tűrhetve már A hallgatást, megtörte s szólt : „Mi késő Van már! — Ugyan hány óra is lehet?“
S nem kapva választ, elkezdett dúdolni
Egy dalt, mit az apáczáktól tanúit :
„Késő, késő az éj —“ mit asszonya Meghallva : föltekinte s monda néki :
„Ha van dalolni kedved, csak dalolj, S oldd föl szivem’, ha sirhatnék talán I“
S a kis leány dallá, jó szívvel ezt :
„Késő az éj ! szél zúg s csillag sem ég.
„Ha késő is, ereszszetek be még!
„ — Késő, késő! nem eresztünk be már.
„Mécsünk kialvék. . . . Késő már! —
E
bűnt„Tán megbocsátj’ a vőlegény nekünk. . . .
„ — Késő, késő ! nem eresztünk be már.
„Nincs mécsünk, ah! késő az éj s hideg ;
„Ereszszetek, mécsünket gyújtni meg !
„— Késő, késő ! nem eresztünk be már,
„A vőlegény kegyes, mondják, s szelid.
„Ereszszetek, csókolni lábait !
„ — Késő, késő! nem eresztünk be már!“
Yégzé dalát. S kesergő asszonya, Fejét kezére hajtva, arra gondolt:
Hogy’ jött ide — s sirt, sirt keservesen.
A kis leány meg igy vigasztaló :
„Oh drága hölgy, kérlek, ne sírj tovább ! S oh bár szavam (bármily kicsiny vagyok, S tudatlan is, kivéve szót fogadni,
Különben kész a penitenczia — )
Balzsam lehetne búdra, mit — tudom —
Király-idyílok. i*
Nem bűn hozott fejedre, látva: mily Kegyes vagy és szelíd tekintetű.
Mérd búd’ urunk királyunk bánatához, S csekély lesz ahhoz! néki bősz hadat kell Viselni Lancelotval, a ki el-
Ragadta s rejtve tartja a királynét;
S Modreddel, a kit őrül itt hagyott, S elárulá — Ah, úrnőm, a király Hármas keserve ; maga, a királyné S ország miatt, háromszor akkora, Mint a miénk lehetne, bármi nagy.
Hálát adok az istennek, hogy én
Nagy nem vagyok; mert engem bú ha ér, Magamba’ sírok, azzal vége van,
Nem tudja senki s a sirás megenyhít.
De volna bár kicsinynek búja oly nagy Mint a nagyé : de ennek a baját Növeli még, hogy bár óhajtana Titokba’ sirni, nem lehet neki.
Lám, itt e zárda mélyin is beszélnek A jó királyról és gonosz nejéről.
S ha én király volnék — s ily nőm ha volna Titkolni hjába’ vágynám rosszaságát,
Király ha volnék — nem lehetne ám J“
Szegény királyné, gondolá magában:
„E csacska ártatlanság még megöl !“
Fennhangon aztán : „Ha ez áruló Ura helyére ült: nem illik-e
A közkeservben együtt keseregnem ?u
83
— „Az ám!“ felelt a lányka, „minden asszony Sirhat, hogy asszony ö is, a kinek
Kút hűtlensége igy zavarta föl A kerekasztalt, mit Arthur király
Szerzett, sok éve, nagy csodák 8 jelek közt, Előbb mint a királyné idejött.“
Megint magában mondá a királyné :
„E balga fecsegő bizony megöl !“
Fennhangon aztán igy szólt a leányhoz:
„Oh kis leány, e zárda rejtekén, Mit tudsz te a királyról, a kerek Asztalról — és jelek s csodák felől, Kivéve zárdád együgyű csodáit ! ‘
Csacskán a kis növendék igy felelt :
„De b’zon tudok; csodákkal tele volt S jelekkel az egész ország, mikor Ez a királyné nem jött ide még.
Apám beszélte — s ő a kerekasztal Lovagja volt, szereztetésitől — Ép arra ment, Lyonnessből, s a mint Ment, egy kevéssel naplement után, Csodás zenét hall im a part felől ; Megálla s arra fordult ; látja, hogy A puszta part hosszában, — a fején Jeltűz, az alján meg lidércz — a sok Domb, domb után, világol mindenik, És elviláglik messzi nyúgotig;
Fehér hablányok úsztak fényinél ;
S mély hangú, ember-forma nem-tudom-mib,
7*
«4
Üvöltözének a száraz felé, S rá odvaikból, mint a távoli
Kürtszó, a kis manók feleltek. — így Beszélte éd’s apám. — Azonkívül, Másnap, hogy egy sűrű erdőn mene, Saját szemével lát három picziny Tündért, kaczagva futkározni egy Nagy úti-fű szárán föl és alá,
Mely úgy ingott alattok, mint bogáncs ing, Melyen, magváért, három pinty veszekszik.
És minden este a lova körül
Csapongó villi-kar kerenge, szétvált, S összefogódzék és megint kerenge, Szétvált s meg’ összeöltó karjait.
Mért csupa élet volt itt mindenütt.
S a mire végre Camelotba ért : Kézfogva légi tánczosok füzére Kerenge meggyújtott lámpák körül.
A csarnokban meg’ ünnep állt, minőt még Nem láta ember; láthatlan kezek
Hordták az ételt, azt mindenkinek A mit kivánt ; még a pinczében is Yig kis manók tekerték a csapot, Hordókon ülve, mig folyott a bor.
Ily vigan élt itt ember és manó, Mig ide nem jött e bűnős királyné !“
Most a királyné csípősen felelt :
„Ily vigan-e? rósz jósok voltak ám Ember s manó, mind ; egy se’ látta hát,
Még bölcs apád se’, sok csodáival, Előre meg: hazánkra hogy mi vár?“
Csacskán megint a lányka igy felelt :
„De meg, egy hegedős ; kiről apám Beszélte hogy sok csatadalt dalolt, Szemközt az ellenség hajóival, A mex'edek szirt s omló hab között ; Élet-halálról, szürke hegyetőkön Énekle sok rejtelmes éneket, S körös-körűi a halmok szellemi Lángként repülő bajjal hallgatók;
így mondta éd’s apám. — És akor éjjel E dalnok Arthur dicsteljes csatáit Dallá s a nagy királyt, ember fölötti Erőben, és gúnyolta azokat
Kik Gorlois fiának hirlelék.
Mert származását senki sem tudá, Csak egyszer, vész után, mikor Buda S Boss partjain megtörtek a habok S szép nap jőve, csöndes minő az ég, Ott leltek egy mezítlen gyermeket A dundagíli puszta homokon.
E gyermek Arthur volt, föl is nevelték, Mig csoda ált’ királynak lön jelentve, S hogy sirja szintoly rejtelem leend Mint születése. Ám, ha nőt talál, Ki nőnek oly dicső lesz, a milyen Ö férfinak : akkor, mondá a dalnok, Más arczot adnak ketten a világnak.
De dalja közepette fennakadt S kezéből a hárfája kiesék.
Halványan elfordult, megtántorodva, S el is bukik, ha nem fogják meg ott.
De látományát elbeszélni nem Akarta. Semmi kétség hát, hogy a Lanc’lot s királynénk bűnét látta meg.“
Magában a királyné gondold:
„E gyermeket bizony, — az együgyüt Játszó apátnő, s apáczái csak
Fölbiztaták, hogy gúnyt űzzön belőlem.“
S kezébe hajtva képét, hallgatott.
A lányka, kulcsolt kézzel, önmagát S badar beszédit kezdte szidni most, S mondá, a jó apáczák mennyiszer
Szidják, ha csácsog — „S drága hölgy, te is, Ha bús füled’ badar beszéddel igy
Háborgatom s boszantlak éd’s apám Beszédivel, kérlek, szidj meg te is S ne hagyj apámra szégyent hoznom, ő Nemes lovag volt, bár elismerd, hogy Lanc’lot a legnemesb. O halva már, Tornán esék el, most lesz öt nyara,
S árván hagyott. De kérlek, monddsza meg, A többi közt, kik megmaradtak, — a Két legnemesb közt, kik fő-hírben állnak, (Ha ostobát kérdek, csak szidj ki jól) Kérlek, ha köztük éltél, — Lancelot Vagy a király — melyik volt a nemesb?“
87
Halványan a királyné föltckinte S igy válaszolt : „Sir Lancelot, nemes Lovaghoz illőn, nyájas volt a nőkhöz;
És nyilt csatába’ s tornán számtalanszor Gyengébbnek engedett; úgy a király is, Csatába’, tornán, a gyengébb elől Sokszor kitért. Nemes s dicső lovag Volt mind a kettő; mert nemes modor:
Nagy szív virága s tiszta léleké.“
— „S oly szép virág az a nemes modor?“
Monda a lány. „No, akkor Lanceloté Százszorta is kevésbbé szép lehet, Mert hir szerint ő szennyes s hűtelen !“
Bús hangon erre igy szólt a királyné :
„Szűk zárdafal közé zárt csacska te, Mit tudsz te a világról, fénye- és Árnyárul, és bajárul, örömérül — ? Ha Lancelot, e nagy s nemes lovag
Égy gyönge perczbe’ kisebb volt magánál : Könyörgj csak érte, hogy kerülje ki ítéletét ; a nőt pedig sirasd,
Ki Ítélet tüzére vonta őt!“
— „Könyörgök értök“ — szólt a kis növendék ;
„De mégis azt, hogy Lanc’lot oly nemes Lett volna mit királya : úgy hiszem csak, Mint azt, nemes hölgy, hogy te ily nemes S méltóságos lehetnél, a milyen vagy, Mihelyt te volnál e gonosz királyné!“
így ez, mint fecsegők szokása, sérté Azt a kinek hizelgni —, sebze, hol Gyógyítni vágyott. A Ginevra sápadt Arczát haragpir gyujtá el — s kiálta :
„Az isten mentsen ily gonosz cselédtől ! Te, mások eszköze : boszantani,
Gúnyolni és gyötörni engem ! — El Szememből áruló, nyomoru kém !“
Ijedten ugrott a leányka föl, S fehéren mint a fátyla, álla ott, S reszketve mint a tajték, mit a szél Dobott a partra, szétpattanni kész
Egyszerre. „Pusztulj !“ — ismétlé a hölgy S rémülten a leányka elfutott.
Amaz, maga maradva, fölsohajta, S magát erővel összeszedte. — „Hisz, Ez együgyű félénk leányka nem Gondolt gonoszt ; — a félénk bűntudat Árulta bennem bárgyún el magát.
Oh jőj segélyül, ég, bűnbánatomnak ! Őszinte az s való ! — a bűnt, mely oly Édes vala egykor, nem lsivánni vissza, Nem ismételni gondolatba’ sem : Ez az igaz vezeklés. Én pedig Megesküvém, nem látni őt viszont, Többé soha !“ —
S mig ezt mondá, szive Emléke, régi megszokásbul, az
Arany napokra siklott vissza, hogy ő t legelőször látta. . . . Lancelot,
A legnemesb és leghívebb lovag Jött érte, követül, hogy elvezesse Urához, Arthurhoz ; vezette is ; S kiséretök’ jó messzi hátrahagyva, Édes beszélgetésbe elmerűlten, Tornák, vadászat, mulatságok és Szerelem felől — (tavasz volt és bűnös Vágy árnya sem szállott szivökbe még), Árnyas berekben, mely paradicsom Gyanánt virúla, jáczint-ágyakon, Melyekbe’ mintha ég nyílnék a földre, Zöld halmokon, szép íratos mezőkön Haladtak át — és minden délben egy-egy Báj völgybe’ láták selyem sátraik’
Előrement szolgáktól vonva föl,
Rövid ebéd- s egy percznyi nyugalomra, S tovább megint, mig végre egy napon, Alkony felé, csillogva tűnt a nagy Sárkány szemökbe, a király magas Sárkány-lakának ormán, a folyamnál.
Ily képzetekbe mélyedt a királyné, És öntudatlan tévedezve múltján,
— Midőn a ponthoz ért, hogy a királyt Először látta: jőni büszke ménén, Sóhajtva érzé, hogy már véget ért A boldog út — s rá néze és hidegnek Találta őt, dicsőnek és magasnak,
De szenvtelennek — nem mint Lancelot,
„Az én Lanc’lot-m.“ — A mig igy tépelődék
Es gondolatban már-már vétkezett : Egy vértezett hős ért a kapuhoz.
A házat suttogó moraj futá be,
S egyszerre egy kiáltás : — „A király !“
Dermedten ült ő, hallgatózva ott, S midőn a vas láb a kapu felől Dübögve jött a hosszú csarnokon, Székérül a nő lebukott előre S arczát a földbe rejté. Tejfehér Karával — és setét hajával a Király előtt fejét beárnyalá — Hallván az árnyban : a vas láb mikép All meg fölötte. Csend lön. Azután Egyhangú mély hang, mint kisérteté, ítéletet hirdetve, szóla — bár
Megváltozottan — a király szava :
„Hogy fekszel ily alant, dicső apának Leánya ! — boldog ő, hogy szégyened Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked.
A mit te szültél : tűz és fegyver az, S véres rom és törvényszegés, rokon Gaz pártütése s vad pogány hadak Előnyomulása a tenger felől.
A kiket én, mig Lanc’lot jobb karom, Lovagjaim virága, énvelem volt : E keresztyén országban, mindenütt, Tizenkét nagy csatában tönkre vertem.
S tudod-e most honnan jövök? — Előle, Kivel kegyetlen harczot vívtam. O,
— Kényesb helyen sebezni bár nem átallt Volt annyi lovagáasság benne még : Hogy a királyra nem emelt kezet, Ki őt lovaggá ütte. Sok lovag Esett azért el ; sok pedig, az ő Egész vérsége, mind hozzája állt S követte őt, honába. Sok viszont, Sir Modred pártot ütvén, elfeledte Esküdt hűségét és Modredhez állt.
Csak egy maroknyi hű maradt velem.
E maradékból egy részt itt hagyok, A leghivebb-, legkedveltebbimet, Megvédni téged a következő
Gonosz napokban, hogy e megalázott Főnek ne görbüljön meg egy hajaszála ! Ne félj, megóva lészsz halálomig.
Mert én tudom, — ha régi jóslatok Nem csalnak — immár végzetem közéig:
S te nem tevéd oly édessé nekem Az életet, hogy ahhoz oly igen Ragaszkodnám; végczélja sikerétől Fosztád meg azt. Figyelj reám utolszor, Mig, tenn magadért, elődbe állitom, Mi vétek az, a melyet elkövettél.
Hogy itt hagyott a római — s lazult Törvénye rajtunk: úton útfélén Rablás üté fejét föl; itt-amott Egy ritka hőstett hozta helyre a Sok rosszat. En valék első király, Ki birodalmam-, s más országnak is
Kóbor lovagjait magam köré Gyüjtém, a Krekasztal dics-körét Megalkotóm, a férfiak színéből.
Hogy a világnak példánykép gyanánt Egy új idő zsengéi légyenek ;
Kik kézfogással esküdtek nekem : Tisztelni a királyt, mint önnön lelki- Isméretök’ — s ezt, mint királyukat;
Pogányt letörni, védni a keresztet, Szétjárva gyöngét védni s megtorolni, Nem szólni rosszat, másoktól se’ tűrni, Szűz éltet élni, egy leányt szeretve, Ahoz hiven, tisztelve őt dicső Nagy tettek által miglen elnyerik.
Mert nincs a földön hatalom nagyobb Mint szűz iránti szűzi szerelem, Mely férfit aljas gondolatiul óv, S tanítja nagyra és nemesibe őt, Szelíd szavakra és szomjazni hirt, Igazra törni — s mind mi férfit illet.
S jól gyarapult mindez, mig nőm levél.
Hivém : hű társ lészsz, a ki részt veend Munkámban és örömim részese.
Azonba’ jött gyalázatos bűnöd
Lanc’lot-val; úgy a Tristam- és Izoldé;
Úgy többeké ez elsők nyomdokin, Kik ily dicsőktől rósz példát vevén, Vétkeztek szinte — mig nagy czéljaim Ellenkezője lön uralkodóvá!
S mind általad! Hogy immár éltemet,
Ez ég ajándokát, szennytől mocsoktól Megóva eddig, elveszitni már
Nem is sajnálom! Sőt elgondolom:
Mily szomorú voln’ élni még tovább, S magamban ülni puszta csarnokomban, Nem látva megszokott lovagjaim’, Nem hallva nagy s nemes tettek hirét, Mint jobb napokban, mig nem vétkezél.
Mert szólhatunk-e többé tisztaságról, Hogy rád ne lássék czélzani a szó?
Es cameloti s uski kéj lakodban, Minden szobán árnyad suhanna át, S képed gyötörne minden ott maradt Ruhádban, régi ékszeredben, a
Lépcsők kövén visszhangzó lábdobajban, Mert bár te nem szeretted férjedet, Ne hidd, hogy ő téged szeretni megszűnt Nem vagyok én olyan hig alkatú. De El kell hogy szégyeneddel hagyjalak.
Közjónak rosszabb ellensége nincs A férfinál, ki — csakhogy önmagát Vagy gyermekit szégyen- s botrány túl ój A hűtlen asszonyt tudva tűri meg Házában, háza kormányán ; mivel így, gyávasága által, bitorolt Helyén hagyatva, tiszta szinben áll, S mint ismeretlen új kór, észrevétlen Önzetlenül csúsz’ a tömegbe, gyújt Gonosz szemével, megmérgez baráti Hűséget, ifjú szivnek métely és
Ördögvetette háló. S legroszabb : Ha ez a férfi épen a király.
Inkább sajogjon a király szive, S pusztán maradjon házi tűzhelye, Mintsem te a fő-helyre visszatérj, Népemnek átka- és csúfságául !“
Megszűne kissé; s a szünet alatt Egy ujjnyival közelb csúszott a nő, S karjával átölelte lábait,
Távol magános kürtszó hallatott.
Ajtó előtt a harczi ló nyeríte, Az ismert hangra. O meg’ folytatá:
,,De nem jövék, ne hidd, fölhányni bűnöd’
S átkozni téged, oh Ginevra, — nem.
En, a kit majd megöl a szánalom : így látni téged, szép arany fejed’, Boldog napokban büszkeségem’, így Lábamra hajtva. A dühös harag, Mely bűnödért vért és halált sugallt, (Midőn először megtudám, hogy itt vagy) Most már kitombolt, megszűnt, oda van.
A
kin, mely — összemérve szívedet E szívvel, mely hivebb volt, mintse’ téged Hűtlennek álmodhatna, — lángolóKönyűt facsart szememből: szűnt az is.
Már vége ! Bűnöd is megtéve ! S én, Én megbocsátok, mint az örök isten Hogy megbocsát ! — A többit rád hagyom.
De hajh, mikép vegyek most végbucsút Mindattul, a mit szeretek ! Te szép Arany haj, melylyel annyit játszadoztam, Nem tudva ! Oh felséges báj-alak,
Szépség, minő nem volt még asszonyon, Mig rajtad egy országnak átka nem lön ; Ajkad’ nem érintem. . . . Nem az enyém;
A Lanc’loté; sohsem volt a királyé.
Kezed’ se’ foghatom, mert tested az, S testeddel vétkezél; testem pedig, Lenézve fertőzött testedre, igy szól :
„Utállak!“ — És, Grinevra, mindazáltal Szerelmem a test rostjain magát Szivembe úgy bevette, átkomul, Hogy még igy is szeretlek; és ne is Álmodja senki, hogy már nem szeretlek.
Talán, — ha lelked úgy megtisztul a Bünbánat, és megváltó Krisztusunkba Vetett hit által — tán majd ama szebb Hazában, a hol minden tiszta, szűz, Találkozunk az Úr szine előtt s te Keblemre fogsz omolni, magadénak Vallasz megint, mert férjed én vagyok, S nem Lancelot, se’ senki, senki más ! Oh hagyd meg, esdek, végreményemet ! Mennem kell; hallom a setétes éjben A kürt szavát. Engem hiv, a királyt:
Vezetni sergem’ napnyugot felé, A nagy csatára, hol húgom fiát kell Lesújtanom, ki a pogánynyal és
Alattvalóimmal szövetkezett
A hit s én ellenem, — s megölnöm őt.
Rám is: halál, vagy nem tudom mi vég vár, Te itt maradsz s majd megtudod mi történt.
De ide vissza már nem térek én ; Yeled sem alszom, s nem látlak soha.
Isten veled !“
S mig lábához kúszott : Erzé nyakán Arthur lehelletét
S fején, a mint az éjben elhanyatlott, Áldó kezének érzé mozdulását . . .
Majd, hallgatózva, míg vas lépte elhalt, Sápadtan a királyné fölkele,
S vánszorgva ment az ablakig. — „Talán“ — Gondolta — „arczát megpillanthatom,
Nem látva tőle.“ Épen ekkor ült Lovára; — körben a setét apáczák, Kezében egy fáklyával mindenik, — És a királynéról rendelkezők,
Hogy jó gondját viseljék holtáig.
Mig szólt, le volt eresztve a sisak Rostélya, rajta meg taraj gyanánt Csüngött a sárkány ; igy nem láthatá Arczát, mely angyaléhoz volt hasonló ; De ködtől nedvesen, s a fáklyafénytől Körülragyogva, látta égni fenn A sisakon az érez sárkányt, a mint Az éjt elöntő bűvös fényivel.