A kisfiam állapota semmit nem változott az éjszaka folya-mán. ott ültem a kiságy mellett, néha megteáztattam, és meg-állás nélkül imádkoztam. Reggel Varga doktor benyitott a kór-terembe, megkérdezte, hogy telt az éjszaka, és gondterhelten rápillantott a betegre. én megint könyörögve kértem, hogy valamit tegyenek, mert nem halhat meg ilyen értelmetlenül a gyermekem. A főorvos nem tudott semmi biztatót mondani, de megígérte, hogy beszél Cherestes doktornővel, és távozás-kor megjegyezte, hogy a megyében elég kevés csecsemő hal meg, és ha ez bekövetkezik, hát istenem...
egyetlen fiatalember, az eKg-technikus lépett hozzám, hogy reményt öntsön belém: „Ne tessék búsulni, mert nem fog meghalni a kisfia. Én nem vagyok orvos, de már annyi mindent láttam, hogy biztosra állíthatom: a gyermeki szervezet hihetet-lenül sok mindent kibír és képes regenerálódni. Nem kell elhinni mindent, amit mondanak itt, mert akkor belebolondul az ember.
Meglátja, magához tér a gyermek.”
Közben a húgom, zsuzsa, maga is kismama, telefonált gyergyószentmiklósra Pachota doktornak, kérvén, hogy hív-jon fel, öntsön belém egy kis lelket, mert nem tudnak elmoz-dítani eszméletlen kicsinyem mellől, attól tartanak, hogy ösz-szeroppanok. Dr. Pachota gyula azonnal felhívott, és miután megértette a helyzetet, tanácsolta, hogy kérjem a beteg gymekem átutalását marosvásárhelyre, a klinikára, amely az er-délyi orvostudomány fellegvára volt. Ha eddig nem küldték át oda, akkor valószínűleg csak túlzott anyai aggodalomról van szó, ami érthető, de biztosan alaptalan, nyugtatgatott.
én is gondoltam már marosvásárhelyre, kértem is dr.
Var-ismételtem a kérelmet, de azt a választ kaptam, hogy a fiam nem bírná ki a szállítást. maradt minden úgy, ahogy volt. A kö-vetkező telefonbeszélgetéskor dr. Pachota ezt nem értette meg, nem hitte el, hogy egy megyei szintű kórház közömbösen ké-pes bevárni egy kisgyerek halálát, még akkor is, ha a megyében alacsony a csecsemőhalandóság aránya...
napok és éjszakák múltak el változatlanul – kettő? három?
Alig tartottam számon. Amikor a sápadt, hervatag kisfiam ta-pogatózva fel akart ülni, én azt a javulás jelének hittem, és a cumis üvegből azonnal teát nyomtam a szájába, majd boldogan néztem körül, hogy valakit találjak, akinek elújságolhassam az örömömet. Kirohantam a folyosóra, felhívtam édesanyámat, az épület másik szárnyában fekvő férjemet, ibike nénit, hogy hí-rül adjam: fel akart ülni, kinyújtotta a pici, erőtlen kezét a drá-ga gyermek, meg fog térni az állapota! majd visszaszaladtam a vaságyacskához, és ismét adtam neki egy korty teát.
Később aztán megtudtam, hogy miért nem osztoztak az örömömben a szakemberek: a semmibe tapogatózás, a semmi-be való elindulás a halál előtti pillanatokat jelenti. „Meglehet, a teáztatás rántotta vissza a Tamáskát, a váratlan sokk, talán ezzel tartottad életben” – világosított fel ibike néni.
és egy este, pontosan fél tizenegykor, felnyitotta a szemét a kicsi beteg. Akkor már órák óta halkan duruzsolva simogattam sápadt kis homlokát, nem is mertem később sem hangosan megszólalni, csak suttogni, mert attól féltem, hogy elriasztom a gyermekembe visszatérő életet. erőtlenül fordította a fejét a szomszédos kiságy felé, majd rám pillantva megszólalt: „Baba.”
igen, baba, egy másik beteg baba aludt a rácsos kicsi fehér ágy-ban, és azt közölte az anyjával. élete első szava! én simogatva is-mételgettem neki, hogy „Igen, baba, drágaságom, baba, egy szép kis baba, olyan szép, mint te. Egy szép beteg baba, mint te...”
Két kisgyermeket hoztak be előző nap a kézdivásárhelyi árvaházból – egy elesett, nagyon beteg kislányt és egy ugyan-olyan állapotban lévő kisfiút. itatgattam őket is, mert senki nem volt a nővéreken kívül, aki néha rájuk pillantott volna. A kisfiú lázálmában egyre mondogatta, hogy „mama, mama”, a kislány pedig mindig csak azt, hogy „papa, papa”. Rájuk esett a magához térő beteg gyermekem pillantása.
A szívem ugrált örömében, de igyekeztem visszafogni a mozdulataimat, a hangomat, az érzelmeimet, mindenben al-kalmazkodni akartam a feléledő gyermekem törékenységéhez.
Vasárnap este volt, egész nap nem nézett ránk a soron lévő szolgálatos Crețu doktornő, noha az a hír járta róla is, hogy nagyon jó gyermekorvos. ezt annál is inkább elhittem, mert Szilágyi márta nővértől hallottam, aki szintén ügyeletes volt akkor.
Ám abban a lelkiállapotban már nem érdekelt ez sem, pedig reggel óta vártam a pillanatot, hogy megláthassam és megkér-hessem, vizsgálja meg a gyermekemet. meglehet, nem is tar-tózkodott egész nap a kórházban, otthonról intézte az ügye-letet. Vasárnap ne okvetetlenkedjék a beteg, hagyja nyugton a szolgálatosokat, gondolhatta. gyönyörű villájukat azon a nyá-ron építették az Újvárosi Kertben, törvényszéki orvos férjével nagy tekintélyt élveztek a megye vezetői körében. mint védett burokban élő előkelőségek!
Senkivel, semmivel nem törődve immár, az izgalomtól el-gyengülve, teljes valómban remegve imádkoztam magamban, hálát adtam az istennek, hogy visszaadta a gyermekemet. Alig negyedórát örvendezhettem, amikor kivágódott a kórterem aj-taja és berobogott rajta a teltkarcsú orvosasszony.
– miért ég a villany itt? és maga mit csinál itt? zavarja a be-tegek nyugalmát, azonnal kifelé! – adta ki a parancsot.
Felálltam és bemutatkoztam, majd elmondtam, hogy szer-da óta először, pár perce magához tért a kisfiam, talán tudja a doktornő is, hogy milyen súlyos beteg, a halvány sarokégő nem zavarja a betegeket, eddig is megengedték, hogy a kórteremben töltsem az éjszakát, a kiságy mellett. A doktornő közelebb lé-pett, egy pillantással felmérte a helyzetet, és könyörtelenül ki-tessékelt a szobából. nyugtalanul néztem sápadt kisfiamra, és elhagytam a hirtelen elsötétített kórtermet.
A doktornő diadalittasan, hogy rendet teremtett, a szolgála-tos ápolónő kíséretében kivágtatott a szobából, és félhangosan megkérdezte: „Ki ez?”
Vagyis, fogalma sem volt, hány beteg fekszik ott, és mi-lyen gyermekek fölött kellett volna őrködnie huszonnégy órás ügyelete alatt, de pártfeladatát teljesítette: az árampocsékolás-nak véget vetett.
én továbbra sem vettem észre az idő múlását, nem tudtam, mikor ettem utoljára, csak tamáskám visszatérését érzékel-tem.
Boldog voltam, amikor másnap reggel a szokottnál is ele-gánsabb Cherestes doktornőnek elújságolhattam, hogy magá-nál van a kisfiam, mosolyog és örül, ha édesanyja föléje hajol.
„Nagyszerű, legalább nem kell magammal vinnem egy gyermek halálának terhét a szabadságomra” – nevetett az osztályos or-vosnő, aki csak pár percre ugrott be, mielőtt külföldre utazik, közölte.
Rendre megvizsgálta a babákat, mindegyik számára előírta a szükséges kezelést és dolga végeztével elrobogott. Szabadságra.
Az esti injekciózáskor a nővér kissé habozott, hogy mit is kell tennie: neki kellett eldöntenie, hogy csak fél vagy egész adagot szúrjon a még hörögve, de már egyenletesen lélegző
fi-amba. Végül a fél adag mellett döntött, megkért, hogy tartsam, amíg befecskendezi a szérumot a vékony combocskába, aztán továbblépett, a következő kórterembe. tamáska a szúrástól fel-sikított, aztán hirtelen elhallgatott. A következő pillanatban a szemem láttára vált egészen lilásra az ajka.
tudtam, hogy szívgörcsöt kapott! ordítva rohantam ki a folyosóra, ölemben tartva az elhalkult, enyhén mosolygó gyer-mekemet: „Segítség, jöjjön valaki!”
A nővérek azonnal felfogták, hogy mi történt, és percek alatt elővarázsolták az ügyeletes dr. georgescut. megint egy „isme-rős” asszony: ő volt szolgálatos akkor délután is, amikor az oxi-gén nélkül maradt kisbabám meghalt. gyorsan intézkedett: a lilára vált fiacskám intravénásan megkapta az elsősegélyt, és lassan visszatért a színe.
A doktornő ott maradt mindaddig, amíg el nem múlt tel-jesen a veszély, aztán átjavította a kórlapon kolléganője utasí-tásait. Kissé tartózkodón, de szakmai becsületességgel mégis kijelentette, hogy többet ezt a gyógyszert nem alkalmazhatják a betegnél, mert az csak egy éven felüli gyermekeknek adható.
Alig bírtam felocsúdni ebből az újabb rémületből. De erő-met összeszedve megkérdeztem:
– és mi van akkor, ha a nővér az egész adagot beadja az egy éven aluli gyermeknek?
Dr. georgescu rám nézett:
– mi van akkor? Kell ezt még kérdezni? igazán nem nehéz kitalálni, hogy mi van akkor. Akkor meghal a páciens.
Dr. Cherestes ekkor már gondtalanul száguldott valamelyik külföldi turistaparadicsom felé nyári szabadságára.
Fery Antal kisgrafikája