‘A költészet legfőbb ellensége a szó’ — írja Nemes Nagy Ágnes a Negatív szobrok című tanulmányában.1 Majd folytatja: ‘szüntelenül azt akarjuk mondani, amit nem tudunk’. A szó öröme és a szó elégtelensége hatványozottan igaz a műfordításra is. Ahogy a vers, a műfordítás is
‘keskeny út a tudás és nem-tudás között’, minden írás ‘csatavesztés’.2 Írni tehát lehetetlen, fordítani végképp. Kiindulópontnak nem is rossz, illik a korai vershez és a Hugh Maxton fordításkötetében szereplő első darabhoz.
Belátom, nincsen rá okom, de mégiscsak gondolkodom.
S mert illik őt fitymálva néznem:
esztelenül bízom az észben.3
Talán igaza van Hugh Maxtonnak, ahogy a szerzőre is hallgatva, esztelen bizakodással a mondanivalót igyekszik megragadni, és lemond a formáról:
Yes, with no reason yet I reason.
Though out of season unreasonably I trust it.4
1 Nemes Nagy Ágnes: ‘Negatív szobrok’, in Az élők mértana, 1. köt. (Budapest:
Osiris Kiadó, 2004), 10. és 11. old.
2 Nemes Nagy Ágnes, ‘Tudjuk-e, hogy mit csinálunk’, in Az élők, 35. és 34. old.
3 Nemes Nagy Ágnes versidézeteinek forrása: Nemes Nagy Ágnes, Összegyűjtött versek (Budapest: Jelenkor, 2016).
4 Hugh Maxton Nemes Nagy Ágnes-fordításainak forrása: Between: Selected Poems of Ágnes Nemes Nagy, ford. Hugh Maxton (Budapest: Corvina; Dublin:
Dedalus, 1988).
A fordítás a magyar vers utolsó sorának játékosságára épít, az ott hangsúlyosan a végére hagyott ‘ész’, ‘reason’ köré rendezi az angol verset.
Míg a magyarban az ‘ész’ szó egyszer szerepel, az angolban négy sorból háromban, de az utolsó előttiben is rárímel a ‘season’ szó, miközben az angol szöveg a magyar rímes, jambikus formáját nem tartja meg.
Mit veszítünk és mit nyerünk? A magyar vers vállrándítós, szökellő hetykeségét az angol nyelvtörő szóismétlése idézi meg. A ‘fitymál’ ige nem lett volna visszaadható olyan angol igékkel, mint a disregard vagy a belittle (bár ez utóbbi meggondolandó), a jelentésében hordozza a fityeg-fityma jelentéskör minden bizonytalanságát és lendületét, nyilván ezért keresett a fordító valami egészen mást. Az ‘out of season’-t mégis veszteségnek érzem. A (megfelelő) időre, kordivatra helyezi a hangsúlyt, míg a magyar ige inkább valami általános igazságra utal.
A nő ne gondolkozzon. Sőt, az ember ne gondolkozzon — úgysincs birtokában semmilyen igazságnak. Filozófiai értelemben persze tekinthetjük ezt nyereségnek is, utalásnak arra, hogy különböző korok és eszmeáramlatok mindig változóan viszonyultak a témához.
Az ‘unreasonably’ és az ‘esztelenül’ kölcsönösen kifejezik a ráció ráción túli létjogosultságát, de a magyar ‘esztelenül’ még valamit sugall a csakazértisen kívül: a reményt.
Ugyanazt, amit a vers szökellő táncritmusa, amikor a 3–4. sorban négyes jambusról ötödfelesre vált: mintha a gondolkodó kihúzná magát, és dacosan szembeszegülne.
Tanulság, hogy nincs tanulság. A műfordító megtesz mindent, de a fordítás, ahogy az írás: csatavesztés. Amiből aztán újabb csata következik. Vagy ‘rémálom’:
A cafatokban rothadó világból az értelem mocsári fénye lángol, a holttetem bomló fejére libben, és megmutatja fogsorát mezítlen —
Még mindig az értelemről, de ezúttal ellenkező előjellel, és több esélyt adva a bármikori fordítónak, mert egy ilyen erős képet mindig könnyebb átmenteni:
From a world in putrefaction reason’s marsh-light flares;
it flits on the crumbling skull and bares a row of teeth.
A 2–3–4. sorban megjelenik a horrorisztikus vízió: a mocsári fény, a vicsorgó koponya. A ‘cafatokra tépett’ indulata kimarad a ‘putrefaction’
szóból, cserébe orrunkat facsarja a rothadás bűze. A képhez a magyar versben ismét jambus társul, de ezúttal a költő következetesen megnyújtja a hatodfeles jambusok sorvégeit, mintha egy-egy sorváltásnál libbenne az a láng. Mintha Eötvös Józsefet is megidézné: ‘S ilyen legyen dalom:
egy villám fénye’.5
Az angol katonásabb, inkább trochaikus lejtésű, aztán az utolsó sorban megugrik a hármas jambus, mintha kiemelkedne a rothadásból a vicsorgó koponya. Lám, az eszközök mások, a hatás mégis hasonló:
elgondolkodunk, elborzadunk. Nem örülünk a fénynek, látni tanulunk.
Nemes Nagy írja: ‘A költészet (mint művészet) nem tiszta. De hát — attól tartok —, az ember sem az.’6 Mintha a ‘Napló’-ban ezt a gondolatot vinné végig, a következő darab a ‘Bosszú’, angolul ‘Revenge’.
Ki nem tud bosszútállani, de megbocsátani se, végképp — az örökmécsként égeti
olthatatlan keserűségét.
Whoever cannot revenge nor forgive all
unquenchable
will be his candle of gall.
Végtelenül egyszerű kép, kisimított gondolat. Ennek megfelelően gördül az angol változat első két sora. Aztán döccen egyet. Hugh Maxton nyersfordításokból dolgozott, talán így kerülte el a figyelmét, hogy itt az
‘olthatatlan keserűség’ és az ‘örökmécs’ egyensúlya, állandósága feszíti ki a verset. És oda is szögezi a sok hosszú magánhangzóval, főleg a sorvégi ‘é’-kkel: végképp, mécsként égeti, keserűségét. A ‘gall’ jelentése:
5 Eötvös József, ‘Én is szeretném’, in A karthausi/Versek/Drámák (Budapest:
Magyar Helikon, 1973), 508. old.
6 Nemes Nagy, ‘Negatív’, 11. old.
epe, keserűség, rosszindulat. Rövid, elharapott szó. Azaz tökéletesen fedi az eredeti jelentést, mégis más képet, hangulatot fest. Szó szerint.
Az angol vers epesárga, a magyar izzó vörös.
A ciklus utolsó darabjában, az ‘Őszinteség’-ben (‘Sincerity’) is ott a szín, a ‘nagy, szőke lovak’ (big blonde horses). Nemes-Nagy angol nyelvű előszavában ugyan ‘light-maned horses’. És ott az erőteljes ritmus, Arany ‘Ágnes asszony’-áé, ahogyan azt Maxton a kötethez írott utószavában fel is fejti. A ‘mossa, mossa’, balladisztikus szóismétlését mégis fellazítja, két külön sorban helyezi el, de cserébe a másodikat erős helyzetbe hozza, az utolsó sor végére kalapálja. A ‘spontán’ Nemes Nagynál rárímel arra, amiről az egész vers szól: milyen jó lenne nem gondolkodni, nem önelemezni, nem fölszabdalni önmagunkat és a világot, hiszen az fáj. A ‘free spirit’ hangzásra szép, de egészen mást jelent.
I wince in self-revelation.
Happy is the free spirit.
I should have been a coachman who just washes silently the big blonde horses, washes.
Míg gonoszul elemzek én is, ráébredek, milyen nehéz egy jó költő látszólag könnyű (mert rövid?) verseit fordítani. Hiszen végtelenül tömörek, és végtelen asszociációs rétegeket nyitnak meg, mint Emily Dickinsonnál.
Egy árnyalattal hosszabb, de önálló, kerek és az előbbiekhez hasonlóan filozofikus vers a ‘Szobrokat vittem’. Nemes Nagy tárgyai és lényei, fények, szobrok, madarak, lovak vissza-visszatérnek, az ő szívében ‘boldogok a tárgyak’. Az első csatavesztések után Hugh Maxton bravúros megoldásokra talál. Szól a vers, felismerhető a hang.
A névelő, prepozíció és a személyes névmás hiányától olyan szikár és meghökkentő lesz a vers, mint az eredeti. Szép, tiszta, kemény. Olyan
‘ágneses’. És a végén ott a hangsúlyos ‘I’ (én), ami lehúzza, elsüllyeszti a hajót. Hiszen attól érdekes ez a vers, hogy megint fölvet egy filozófiai kérdést is (szobor-e az elsüllyedt szobor), és miközben nagyon konkrét képet, történést fest, az olvasó nyilván sejti, hogy a hajó, a szobor, az én:
egy. Ha létezik, akkor a belső lélektengeren.
On board ship carried statues, huge faces unrecognized.
On board ship carried statues to stand on the island.
Between nose and ears perfect right angles, otherwise blank.
On board ship carried statues and so I sank.
Hiába ‘Lázár’ (‘Lazarus’) a következő vers címe, itt sem (csak) a bibliai Lázárra gondolunk, sokkal inkább a szenvedő emberre.
Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.
Round his left shoulder, as he got up slowly every day’s muscle gathered in agony.
His death was flayed off him, like gauze.
Because second-birth has just such harsh laws.
Pentameter, avagy drámai jambus. Érdekes módon, bár a két nyelv sajátosságaiból adódóan általában fordítva van, itt hosszabbak az angol sorok. A párrímet megtartja Maxton, többé-kevésbé működik is. Annak idején elcsodálkoztam, hogyan is képzelheti, hogy a Nemes Nagy Ágnesre olyan nagyon jellemző zeneiséget kiiktatja a versből, de ma már azt kívánom, bár ne tettem volna szóvá. Ágnes maga is ír erről, a prózájában és az angol nyelvű előszóban is: ‘magyarul írni gályarabság’, a magyar könnyen rímel, de szinte minden más (jellemzően nem rímekből építkező) nyelvre nehezen fordítható. Hugh Maxton, élve a költő felhatalmazásával, igyekezett rímelni, de nem mindenáron. Tudta, hogy csatát akkor nyerhet, ha nem tükröt tart, hanem újjáteremt. A rímek távolibbak, berrymanesek. A vers is megszólal, csak az utolsó sornál akadok el, törik a nyelvem a hosszú szótagokba, nincs fölengedés, mint a magyarban: ti-tá-ti-tá-ti-tá. Talán éppen ez az iszonyú súly rajzolja élesebbé, húzza alá formailag is a verset.
‘A visszajáró’ (‘Revenant’) hasonlóan működik. A magyarban egy kivétellel párrímek, az angol jó érzékkel nem követi, de a vers legsúlyosabb, utolsó előtti szakaszában laza asszonáncokat megenged magának. Ugyanúgy nincs fölösleges szó, ahogy az eredetiben sem.
Ahol kell, végtelenül tömör, ahol kell, szárnyal, gyönyörű:
Then I shouldered through a space.
And such birds, such space.
Like a flaming garland’s ruffled leaves, tearing, flaring they flew, muttering in swarms, riven by a pulse
as if a heart split, flew into birdbits —
That was the fire. That was the sky.
És a verszárlat. Pontos. A ‘finger’ (ujjal érintgetném) és a ‘dodge’ (az utcán húzódom) ige telitalálat, az ‘alacsony léghuzat’-ból ‘[d]raughty’
lesz, ami bőven elég, ugyanazt a huzatos létet veszi még szűkebbre.
I leave. I’d finger
the floorboard, if I could.
Draughty. I dodge in the street. I am not.
A visszajáró, aki nincs, miközben tapinthatóan van. A műfordító, aki nem a költő, de mégis a hangján kell megszólalnia. Hugh Maxton, avagy eredeti nevén W.J. Mc Cormack maga is kitűnő költő, 1981-ben, a PEN Club felkérésére kezd a munkához (ekkor még csak az amerikai Bruce Berlind 1980-as válogatása létezik, George Szirtesé majd 2004-ben, Peter Zollmané 2007-ben jelenik meg), a program lényege, hogy társfordítók (Kőrösy Mária és Molnár Eszter) nyersfordításokkal segítenek, és a műfordító együttműködik a szerzővel. A válogatást (összesen ötven darab, ebből hat próza) Lengyel Balázs készítette. A könyv végül 1988-ban jelent meg, három évvel Nemes Nagy Ágnes halála előtt, a költő remek előszavával és a műfordító értő utószavával.
Az utószóból kiderül, hogy a költőn és a társfordítókon kívül egyes angol szavak kiválasztásánál Maxton segítségére voltak magyar barátai.
Maxton az intellektuális szenvedélyt tartja a versek kulcsának. Ezzel szemben Nemes Nagy Ágnes az előszóban nagyon pontosan kifejti, hogy szerinte a költő mitől az érzelmek specialistája. Aztán persze azt is elmondja, miért lett az ‘érzelem’ a tizenkilencedik század után tabuszó, miért fél a költő a pátosztól, és hogyan kúszik vissza mégis, minden eszközön és rétegen keresztül a versbe az érzelem. Annak minden lakott és még meghódítatlan tartománya. A névtelen tartományt a tárgyak segítségével közelíti meg. A Kékgolyó utca szöglete (az utcabeli patkolókovácshoz érkező) szőke lovakkal, egy kavics, egy szobor, egy villamos kifejezhet szinte mindent, mégsem csupaszíthatjuk le a verset, és mondhatjuk, hogy az ábrázolt tárgy, a kifejezett érzelem, vagy a forma adja az erejét. Ez az erő az ismert részekből felfejthetetlen. Márpedig a műfordító — ha egészében elbűvöli is egy mű, sőt, életmű — kénytelen ízekre szedni, körbejárni, minden szögből megvizsgálni, és aztán a saját nyelvén úgy összerakni, hogy a forradások, szegecsek a végére belesimuljanak.
Az ‘Egy távíróoszlopra’ (‘Telegraph Pole’) egészen másként szól magyarul és angolul. Mindkettő remek vers. A magyar zengőbb, csupa zene, a rímektől, az olyan szavaktól, mint ‘zúgott’, ‘fenyőfateste’. Az angol akár lehetne az ekkor már rég halott Sylvia Plath egyik alvadt vérdarab tömörségű utolsó verse is.
That ago. That gone. This a knotted limb, mere allusion by a scar.
And now it falls. Having fallen.
Death of an otherworld.
De fölidézi Yeats egészen más típusú, több műfordítót erősen megdolgoztató versét is: ‘knees | Were twisted like the old horn-trees’7. Szabó Lőricnél ‘görbe’, Tandorinál ‘bog’, más fordítóknál ‘göcs’, ‘gacs’,
‘csavart’, ‘marjult’, Kosztolányinál ‘vén tövis az ugaron’. A fa göcsörtjét, csavarodását kettő kivétellel mindenki megszemélyesíti magyarul.
Ahogyan itt is, csak fordított irányban, a ‘görcs a fában’ Maxtonnál
‘knotted limb’ lesz. Az ember olyan, mint a fa, vagy a fa olyan, mint az ember? Mindegy is, Hugh Maxton jó érzékkel élesebbre rajzolja ‘a
7 William Butler Yeats ‘The Old Men Admiring Themselves in the Water’ című versének szövege és fordítása, Szabó Lőrinc, Tandori Dezső, Mesterházi Mónika, Kiss Zsuzsa, G. István László, Lázár Júlia és Kosztolányi Dezső fordításában. Nagyvilág, 40.7–8 (1995), 545–48.
hasonlat terét’8, világossá teszi, hogy a görcs a fában és az emberi sebhely ugyanaz, ahogy talán az evilág és másvilág is, csak a nézőpontunk változik. Minél több a veszteségünk, annál jobban közelítünk a
‘között’ állapotban az egyikből a másik felé. Persze, nem csak a kivágott fából faragott távíróoszlop hal meg újra, hanem az ember is, minden veszteséggel. A második világháború a fiatal költő alapélménye volt, a legjobb barátnője sosem jött vissza a lágerből. Ezzel és sok más ‘nem szűnő tettel’ a fordító tökéletesen tisztában van, az állati meleget adó másvilág állandó jelenlétét emeli ki a ‘fenyőfatest’ helyett ‘az evergreen body’ összetétellel. Miközben a ‘once’ (egyszer) szót ő is gondosan elhelyezi a két eredetileg adott helyen, hogy az egyensúly megmaradjon.
Egyszer élünk, de többször halhatunk meg, azaz folyamatosan meghalunk. És ott a tárgy, ami ezt tisztán megmutatja.
És ott ‘A látvány’ (‘The Spectacle’). A vers fókuszában, a
‘kiélesedő képek’ sűrűjében, ‘ahol nincsenek térközök’ (‘where nothing of space can come between’ — játszik rá Maxton a könyv címadó versére) áll a fa. Ezúttal nem fenyő, nem örökzöld, nem kétszeresen halott, hanem ‘évszaktalan’ (‘seasonless’) A tárgyak, a látvány a koponya belső falán: ott az egész világegyetem: ‘amint jönnek és körbemennek
| az ón, a kén, a madarak’ (‘as it circles | the tin, the sulphurous, the birds’). Elgondolkodtató, hogy a ‘kén’ az angolban miért lett ‘kénes’ vagy
‘kénköves’ — hogy pokolbélibb legyen a táj? Azt hiszem, Nemes Nagy tájának része lehet a pokol, de csak mint egy mozaikkocka a sokból, a gyűrt világegyetembe belefér. Ahogy a képek a fán élő lény koponyájába.
A fa ‘az égig ér’, a lakója fölött zsúfolódnak ‘zárva-termő’ gyümölcsei. Az angol itt direktebb, ráerősít az iménti pokolképre: ‘and I see its podded fruit | tighten’. Nagyon erős kép, üt a végén, de Nemes Nagy óvatosabb, a szürreális képet tudományos igényességgel rajzolja meg.
Tudom, mindent nem foghat át egy válogatás. De nagyon hiányzik nekem ‘A lovak és az angyalok’, a ‘Három történet’ valamelyike/
mindegyike. De hát ‘meglehetősen összezsúfolódtam’ (‘I have become overcrowded here’) — mondja ő maga is ‘A Föld emlékei’-ben. Egyike ez az utolsó évek bravúros prózáinak. Magától értetődő természetességgel jutunk el a Ráktérítőtől az Egyenlítőig, majd a tevekancáig: ‘de van-e szebb, mondd, a tevekanca hosszúpillás szeménél?’ Angolul ugyanilyen veretesen meghökkentő: ‘is anything more beautiful than the long-lashed eyes of a camel mare?’ Egyiptomi utazásának gyümölcse tehát
8 Nemes Nagy, ‘A költői kép’, Az élők, 97−98. old.
nem csak Ekhnaton, hanem egy újabb, kifejező ‘tárgy’. Egyik verstani esszéjében a soroksári tevéről beszél, a két púpja: a szó öröme és a szó elégtelensége. És tobzódik a két púp között, akár Esterházy:
Göndör barna hajam levágták, hosszú szőke hajamban nefelejcs, halványvörös hajam közepében a barát-pilis, rajta az a kis sipka, tonzurámon a kis kerek sipka, emlékszel? Az a kis… igen. Aztán gyapjas fekete hajam a nullásgéppel, ésatöbbi. Mennyi mindenem:
hajam, térdem, halinám, tógám, selyemszoknyám, gipszkötésem.
They cut my curly brown hair, they put forget-me-nots in my long blond hair, they tonsured my pale red hair, stuck a little round cap on my tonsure, don’t you remember? The little round... yes. Then clippers, black hair, et cetera. My bits and pieces: hair, knees, buskin toga, skirt of silk, plaster cast.
A ‘buskin’ és a ‘toga’ között kimaradt a vessző, ami egyrészt nem baj, mert megállítja az olvasót, másrészt a ‘buskin’ idézi ugyan koturnus jelentésében a színházat, de nem idézi, mint a halina, a háborút.
Dicséretes az utolsóelőtti mondat tömörsége, de a ‘gyapjas’ szó hiányzik, pedig mai időkben, a Black Lives Matter mozgalom újjáéledésének idején, különösen jól tudjuk, mekkora a különbség a fekete haj és a gyapjas fekete haj között. És miért fontos, hogy sokadik (elképzelt) életünkben gyapjas legyen a hajunk, füstös a képünk, sánta a lábunk.
Pedig Hugh Maxton pontosan tudja, miről van szó:
A történelem itt véget ér.
Egy hátrabukfenccel az elme hazaszáll
pajtákhoz és padlásokhoz, fúrógépekhez
és gazdasági épületekhez.
— írja a Protestáns Múzeumban című versében, Ferencz Győző kitűnő fordításában.9
9 Hugh Maxton, ‘A Protestáns Múzeumban’, ford. Ferencz Győző, 2000, 25.7–8 (2013), 81–84.
Nagy valószínűséggel minden művész koponyáján belül ott vannak az összezsúfolódott képek. Életek és évszázadok. Színek, szagok, valós és virtuális érintések. Nagy dolog, amikor két költő belső világa átjárható lesz, és a közöttük létesülő kapcsolat — a műfordítás — mint egy üvegfal, bepillantást enged mindkettejük világába, sőt vele együtt abba a generációról generációra öröklődő kincsesládába, amit mások ridegen csak kultúrának neveznek.
Hadd adjak hát egy pótkulcsot a kincsesládához én is, egy személyes bekezdéssel: hadd mondjak köszönetet Billnek, amiért annak idején ennek az üvegfalnak a közelébe engedett, ahogyan aztán a szépséges ‘szoborcsoporttá faragott’ Between kötettel másokat is odacsalogatott. Épphogy kikerültem az egyetemről, tanítottam, és a saját első kötetemen dolgoztam (ami szintén 1988-ban látott napvilágot), tapasztalatlan voltam, lelkes és hívő. Hittem a szó erejében, és nagyon örültem, hogy ‘segíthetek’ Nemes Nagy Ágnes verseinek fordításában.
Bill nagyvonalúan azt éreztette velem, hogy így van, miközben én voltam az, aki sokat tanult ezeken az átbeszélgetett délutánokon. Ahogyan annak idején a fiatal Ágnes sétált Szerb Antallal, úgy éltünk mi is teljes szívvel az irodalomban, minden találkozáskor. A mindenkori olvasónak sem kívánhatok jobbat: lakja be ezt a világot, élvezze Nemes Nagy Ágnes, a költő-műfordító Hugh Maxton, a tudós Bill Mc Cormack és a körülöttük felbukkanó szellemalakok társaságát.