A pénz természetével kapcsolódó fejtegetésből kitűnt, hogy a pénz mai intézményrendszere kifejezetten ellenséges viszonyban áll a fenntartható fejlődéssel. Ám az sem közömbös, hogy a pénzt mire költjük el. Végső
soron természetesen a pénzt fogyasztásra költjük, de az eddig vezető út, a fogyasztás elősegítésének útja is pénzzel van kikövezve.
A pénz intézményrendszere által kikövetelt növekedés csak növekvő fo-gyasztáson és termelésen keresztül érhető el. Ahhoz, hogy fogyasztani lehessen termelni kell, a több és állandóan megújuló termékszerkezet érdekében pedig termelő beruházásokra van szükség. A termelőbe ruházások azonban nem jöhetnének létre, ha nem lennének olyan köz -beruházások, amelyek biztosítják a termelőberuházások infrastrukturális hátterét. A termelő-, és közberuházások természetesen pénz nélkül sem jöhetnének létre. Ezt a fedezetet rendszerint egyrészt a magántőke, más-részt a banki hitelek, harmadmás-részt az állami támogatások biztosítják. Az arányok természetesen függnek a beruházás természetétől, a társadalmi és környezeti szempontoktól, a politikai környezettől, és a kapcsolati hálótól is. A következőkben a kereskedelmi banki hitelezéssel, és az állami támogatásokkal foglalkozunk röviden a fenntarthatóság szempontjából.
VI.1. Kereskedelmi bankok
Ahogy láttuk a „friss“ pénz, amit a jegybankok bocsátanak ki a kereskedelmi bankokon keresztül kerül forgalomba hitelként, és ezért rögtön adósságokat generál. Ettől a bajtól eltekintve az sem közömbös, hogy a bankok milyen hitelezési gyakorlatot folytatnak. Vajon muszáj-e, hogy egy bank csak a gyorsan és biztosan megtérülő beruházásokra nyújtson hitelt, vagy alkalmazhat bizonyos etikai megfontolásokat is, ame-lyek kapcsolatosak a társadalmi méltányossággal, vagy a környezet megóvásával? A bankoknak azt is alaposan át kell gondolniuk, hogy az ügyfelek mit terjesztenek róluk, mennyire tisztességes és átlátható a tevé -kenységük. A bankok tekintélyét és elfogadottságát alaposan megtépázta a devizahitel szerződések tisztességtelen volta, és az a tény, hogy egy válsággal terhelt időszakban magas hasznokat tudtak realizálni.
A bankok tevékenységéből okkal, vagy ok nélkül kiábrándult tömegek las-san kikényszerítik az etikus bankok létrehozását, vagy a meglévők áta-lakítását. Az emberek egyre inkább nyitottak a felelősen működő cégek termékeire, szolgáltatásaira, így a pénzüket is ilyen bankra szeretnék bízni. Ezért talán nem véletlen, hogy a brit Co-operative Bank – az Egyesült Királyság legnagyobb etikus bankja – átvette a Lloyds 632 fiókját, amellyel korábbi mérete háromszorosára nőtt.
Az etikus, vagy közösségi, más néven „újbankok“ lehetőséget adnak a betéteseknek, hogy betéteik sorsát nyomon kövessék, és beleszólhas-sanak, hogy a bank milyen célra nyújtson hitelt. Ezzel lehetővé válik, hogy a betétesek pénze környezeti, szociális, vagy kulturális kezdeménye -zéseket segítsen megvalósítani. A közösségi bankok már eleve ren-delkeznek preferencia listával, tudtára adják az ügyfeleknek, hogy mely tevékenységet nem támogatják (pl., fegy vergyártás, dohányipar), illetve melyekre nyújtanak szívesen hitelt. Ez utóbbiak közé tartoznak az ökoló-giai célok, a bio gaz dálkodás, a megújuló energia támogatása, vagy a kultúra, oktatás, egészségügy célterületei.
Az etikus bankolás része, hogy a betétes lemondhat kamatának egy részéről, hogy ezzel kamatkedvezményhez juttassa az általa fontosnak tartott tevékenységet. A befektetéseknél így nemcsak a profit maximali zálása a cél, hanem a létrehozott társadalmi, kör nyezeti haszon is. A kö -zösségi bankok ügyelnek az átláthatóság ra és ügyfeleiket rendszeresen tájékoztatják pénzük felhasználásáról.
A legismertebb etikus bankok a brit Co-operative Bank, amelynek átfogó etikai programja hét emberjogi, öt környezetvédelmi, négy nemzetközi fej -lesztési és öt állatjóléti célt foglal magában; az 1980-ban alapított holland Triodos Bank, amely a fejlődő világban támogat kezdeményezéseket; az 1974-ben indított német GLS bank, amely kulturális, szociális és ökológiai területre fókuszál, és a tulaj donosai nem vesznek fel osztalékot sem.
VI.2. Közpénzek és támogatások
A közpénz olyan javak összessége, amelyet az állampolgárok bocsá tanak közösségük rendelkezésére, és amelynek kezeléséről, költéséről, ellenőrzéséről az állam gondoskodik. A valóság az, hogy az állam a gaz-daság, helyesebben mondva polgárai teljesítményének egy jelentős részét adók és járulékok formájában elvonja, és ezeket a költségvetésen keresztül visszajuttatja a közjó (anyagi és szellemi javak és lehetőségek összessége, amelyek egy közösség tagjainak boldogulásához szüksége-sek, de amelyek előállítására önállóan nem, csak közösen képesek) biz-tosítására.
A közpénzek célja tehát a közjavak biztosítása. Azonban az állam nem-csak a közjószágokra, hanem a vegyes és magánjószágok gyara-pítására is költi a közpénzeket. A különböző jószágok előállítása,
fenntartása konfliktusban van egymással, tekintettel arra, hogy minden közjószág eredete a természet. Ahogyan a fenn tarthatóság elve diktálja, ez a konfliktus csak a környezeti rendsze rek rugalmasságának határáig terjedhet, azon túl a közjavak kielégítését veszélyezteti.
A levegő, biológiai sokféleség, táj, a környezet szolgáltatásai erede tileg olyan tiszta közjavak, amelyek élvezetéből senki sem zárható ki, ezért ha tönkretesszük, akkor közrosszá változnak, és ez közvetve vagy köz -vetlenül mindenkit érint. Ennek a felismerését akadályozza, hogy amíg a természetből elsajátított köz, vegyes és magánjószágok élvezete azon-nali, addig a környezeti köz-rossz halmozható, megoldása a jövőre ha-lasztható.
A fenntartható fejlődés eszméjét és gyakorlatát követő államnak köte-lessége lenne gondoskodni arról, hogy a társadalom gazdaság ne hal-adja meg a természet gazdaság teljesítményét, és a közpénzek felhasználása ne okozzon a társadalomnak köz-rosszat. A köz-rossz elk-erülése nem azt jelenti, hogy az államnak a közpénzeket a környezet utólagos védelmére kellene fordítania, hanem a közpénzek fel-használásakor azzal a gondos sággal kellene eljárnia, hogy a természeti közjó ne sérüljön a környezet terhelhetőségének határán túl. Az is nyil-vánvaló, hogy a természeti közjavak fenntartható használatát nem az ok-tatásra, egészség ügyre, és más közjavakra fordított közkiadások veszélyeztetik, hanem a vegyes és magán-javakra kiadott közpénzek.
Ezek a kiadások elsősorban a fej lesztéspolitika területén testesülnek meg.
Hangsúlyozni kell, hogy a fejlesztéspolitikára költött közpénzek rendszerint eltörpülnek a többi közkiadás mellett, de szerepük a velük szerezhető be-folyás révén jelentős. Az állam a bebe-folyását a pénz hatalmi funkciójától kölcsönzi, miközben maga is a pénz hatalmától szenved a kamat és adósság okán. A kamat és adósság – ahogyan láttuk – az államot a folytonos gazdasági növekedésben teszi érdekeltté, ezért a közpénzek egy részét a gazdasági növekedéshez szükséges feltételek biztosítására (intézmények megteremtése, infrastruktúrák kiépítése), vagy a gazdaság közvetlen támogatására költi. Az állam, nyakában a mindenkori hatalmon lévő politikai elittel, maga választja meg, hogy a társadalom és gazdaság mely érdekcsoportjait erősíti és melyeket gyengíti, vagyis a pénztől köl csönzött hatalommal hogyan gyakorolja kegyeit azok felett, akiktől ha -talmát kapta, és annak megtartását reméli.
A növekedést szolgáló fejlesztéspolitika tehát sokkal nagyobb mértékben támogatja a vegyes és magánjószágok gyarapodását, mint a természeti közjószágét. Bár nyilvánvaló, hogy a természetet nem lehet pénzkiadá-sokon keresztül megvédeni, ahogy azt a jelenlegi szemléletben sokan gondolják, de még ebben a gondolkodási rendszerben is feltűnő, hogy a környezeti értékeket deg radáló fejlesztési beruházások nagyságrendekkel meghaladják a lerontott környezet állapotjavítására szánt közkiadásokat.
Becslések szerint 2030-ig 71 billió – nagyjából a világ egy éves gazdasági össztermékének megfelelő – dollárt terveznek költeni a világon a köz lekedési, vízi, elektromos, és telekommunikációs infrastruktúrák fej -lesztésére. Képzeljük el, ha ezek a fejlesztések megvalósulnak, akkor ezek milyen mértékben vesznek igénybe természeti erőforrásokat, újabb természetes ökoszisztémákat, és mennyi környezeti kibocsátást generál-nak. Ezzel szemben egy alacsony karbonkibocsátású energiaszektor kialakítására 2050-ig 36 ezer milliárd dollárt kellene csupán költeni, ám ennek megvalósulása kétséges, amennyiben a jelenlegi probléma egyszerűsítése miatt egy ilyen szerkezet nem járulna hozzá a világ gaz-dasági össztermékének gyarapodásához.
A közpénzek felhasználásának egy speciális esete az Unió, ahol a közösséghez tartozó országoktól elsajátított közpénzek segítségével gyako-rolja befolyását a brüsszeli bürokrácia. A csatlakozni szándékozó országok már a belépés előtt, az előcsatlakozási alapok felhasználásával megtapasz-talhatták, hogy még egy sze gény országnak is kicsinyke pénzösszeggel, hogyan lehet átalakí tásra kényszeríteni a csatlakozásra vá gyók intézmény -rend szerét, és finoman kényszeríteni a szuverenitás részleges átadására.
Mindenek felett a csatlakozás után az is kiderült, hogy az új szabályozás semmivel sem fog jobbat jelenteni a társadalmi újraelosztásban, vagy a környezeti terhektől való megszabadulásban. A Közös Mezőgazdasági Politika (KAP) támogatási rendszere kiváló példája annak, hogy egy jelentős támogatási rendszer milyen alacsony környezeti teljesítményt nyújt, miközben szavakban azt halljuk, hogy az Unió élharcosa a klímavál-tozás és biodiverzitás csökkenés elleni harcoknak.
A KAP sokak szerint egy szociális eszköz a gazdaságilag elmaradt vidékek segítésére és a vidéki környezet megőrzésére. Az utóbbi évtized-ben bekövetkezett változások a pénzt átcsoportosították, így a művelés alól kivont területekre és vidéki táj megőrzésének támogatására több gon-dot fordítottak. A meghatározott növények ültetésének támogatása helyett egységes összeg kerül kifizetésre a megművelt földterület nagysága
alapján. A földalapú támogatás elvileg nagyobb szabadságot hagy a gazdáknak az alternatív, nem közvetlenül termelési célú földhasz nosí -tásra, hiszen a támogatást akkor is megkapja, ha nem termel semmit, csupán „rendben tartja” a területét.
A támogatásoknak ez a része nincs környezeti feltételekhez kötve, vagyis annak is jár, aki fenntarthatatlan, és annak is, aki netalán fenntartható módon használja a termőföldet. Noha teljesen világos elv, hogy közpén zen csak a közjót szolgáló tevékenységeket kellene támogatni, ez még -sem érvényesül, a támogatás nem tesz különbséget azok között, akik negatív, vagy éppen pozitív externáliákat termelnek a társadalomnak.
A KAP esetében kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy a közjóról tévesek az elképzelések. Ugyanis a KAP legfontosabbnak mondott célja, hogy az élelmiszerek alacsony árán keresztül mindenki számára biztosított legyen az elegendő élelmiszer. Ez a gondolkodás mára a következő helyzetet teremtette. A támogatási rendszerek miatt relatívan olcsó az élelmiszer min-denki számára. Olcsó annak is, aki a tényleges árat is képes lenne meg-fizetni, megfizethető annak, aki az árat képes megmeg-fizetni, és drága azoknak, akik az olcsó árat sem képesek megfizetni. Összességében ez az élelmiszeralap anyagok és kész élelmiszerek erkölcstelen szintű pocsé -kolásához vezet (a jóléti társadalmakban nagyjából a fele végzi a kukában).
A valódi közjó azonban nem az olcsó élelmiszer, hanem azok az öko -szisztéma szolgáltatások, amelyek biztosítják az életünkhöz nélkülöz hetetlen javak fenntartását és megújítását. Azzal, hogy a KAP az olcsó élelmiszert támogatja, a fogyasztás növelését és a pocsékolást serkenti, amelyek miatt területeket, ökoszisztémákat, erőforrásokat és a közjó egy lényeges darabját áldozzuk fel fölöslegesen. Álszent viselkedés tehát, amikor a KAP zöldítéséről beszélünk, mert az olcsó élelmiszerár fenn tartása nem elég jó szociális intézkedés, környezeti szempontból pedig kifejezetten káros.