1956. október 23-a után az oktatási minisztérium forradalmi bizottsága lehetővé tette a hittanórák látogatását azok számára is,
akik a jelentkezést korábban elmulasztották. (1) Ez a hitoktatás radikális liberalizálódását jelentette, hiszen a Rákosi-korszakban a
legsúlyosabb vétségek közé tartozott, ha valaki, aki erre eredetileg nem jelentkezett, mintegy ellenőrizetlenül, titokban járatta gyerekét
hittanra. November 4-e után első lépésben az állam nem lépett fel e liberalizálódás ellen.
szemle
állampolgárok „kizárólagos magánügyé-nek” minősíti a vallásoktatást. A büntető-jogi beavatkozást a következő esetekben helyezi kilátásba:
– akkor, ha a vallásoktatást a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendje ellen politikai célokra használják fel;
– akkor, ha valaki erőszakkal, fenyege-téssel vagy megtéveszfenyege-téssel a vallásokta-táson való részvételre vagy részt nem vé-telre vonatkozó elhatározást befolyásolni törekszik. Ez a jogszabály különösen a
„megtévesztés” fogalom bekapcsolásával elvileg lehetőséget nyújtott a hitoktatás melletti egyházi propaganda üldözésére;
– akkor (és ez kifejezetten újdonság a rendeletben), ha
va-laki erőszakkal vagy fenyegetéssel akadá-lyozza a vallásokta-tást, illetve az abban való részvételt. Ilyen értelemben a rendelet az ateista agitáció, illetve az adminiszt-ratív szervek felől védte a hitoktatást;
– a miniszteri uta-sítás a szülő vagy gyám által tett panasz kivizsgálását és or-voslását a megyei (megyei jogú városi)
vb. művelődésügyi (fővárosi oktatási) osz-tálya vezetőjének hatáskörébe utalta. Az ügy eldöntése tehát oktatásügyi apparátu-son belül maradt. Jellemző módon a ren-delet csak a két utóbbi esetben tételezett fel szülői panaszt – a politikai aggodalmak felvetését láthatólag nem várták el a vallá-sos emberektől, akiket a deklaráció szerint a Népköztársaság egyenjogú polgárának tekintettek.
A „leendő munkásosztály védelme” a vallási befolyástól továbbra is alapvető cél maradt. Erre utal az a tény, hogy a jogsza-bály változatlanul a szakképző intézmé-nyekből – beleértve a nem általános irányú gimnáziumot is – a hitoktatást változatla-nul kizárta. (A hitoktatás felsőfokon
ter-mészetesen fel sem merült.) Ez a korláto-zás különösen fontossá válik, ha megvizs-gáljuk az egyes középfokú intézményekbe járók arányát. Kiderül ugyanis, hogy a kö-zépfokú intézményekbe járók egy-egy év-folyamának közel kétharmada nem általá-nos gimnáziumba járt – így az ő „klerikális befolyásolásukat” a rendelet eleve lehe-tetlenné tette. (Donáth Péter hívta fel a fi-gyelmünket arra, hogy a pedagógusképzés szakirányú gimnáziumban folyván a taní-tóképzést már akkor sikerült elszigetelni a hittantól.)
Liberalizálódás tapasztalható a hitokta-tással kapcsolatos három alapvető kérdés-ben a hitoktatás szigorú helyhezkötöttsé-gének, az időpont megválasztásának és a csoportlétszámnak a kérdésében. A libe-ralizálódás jele volt, hogy ha az iskola i-gazgatója tanterem-hiány miatt a vallás-oktatásra jelentke-zettek egy részének nem tud az iskolá-ban megfelelő helyi-séget biztosítani, e-zek számára a val-lásórák megtartása egyházi helyiségben is engedélyezhető.
(Más kérdés, hogy ez nem lett alanyi jog és a miniszteri utasítás a megyei ható-ságok hatáskörébe adta ezt a nyilvánvaló-an politikai kérdést.) Az utasítás az egyhá-zakat ellenérdekeltté kívánta tenni ebben a megoldásban, kimondván, hogy az egyhá-zi helyiségek használatával felmerült költ-ségek térítés nélkül az illetékes egyházat terhelik.
A vallásórákat az igazgatói rendelke-zésnek megfelelően az órarend szerinti el-ső tanítási óra előtt vagy az utolsó tanítási óra után – váltakozó tanítás esetén váltás között is – heti két órában kellett megtarta-ni. A hitoktatók kérésére (ez az újdonság) a heti két óra együtt is megtartható, ha ez az iskola rendjét, munkáját nem zavarja.
Amennyiben a heti két vallásórát egyházi
Szemle
A „leendő munkásosztály védelme” a vallási befolyástól továbbra is alapvető cél maradt.
Erre utal az a tény, hogy a jogszabály változatlanul a szakképző intézményekből –
beleértve a nem általános irányú gimnáziumot is – a hitoktatást változatlanul kizárta.
(A hitoktatás felsőfokon természetesen fel sem merült.)
helyiségben tartják, a vallásórák időpont-ját ugyancsak az iskolai renddel össze-egyeztetve kell kijelölni, ez a helyiségre vonatkozó liberalizálásból következett.
A másik liberalizálás a csoportlétszá-mokkal volt kapcsolatos. A vallásoktatás-ra jelentkezett tanulókat általában az isko-lai osztályok létszámának megfelelő tanu-lócsoportokba kellett összevonni. Ha az e-gyes iskolákban kevés tanuló jelentkezett vallásoktatásra, akkor a tanulócsoportokat több iskola tanulóiból kell kialakítani – ahogyan ez 1950 óta szokásos volt. Azon-ban ha a jelentkezett tanulók száma a le-hetséges összevonások után sem érte el az átlagos osztálylétszámot, vagy az iskolák egymástól való távolsága az összevonást nem tette lehetővé, a tanulócsoport létszá-ma az átlagos osztálylétszámnál kisebb le-hetett.
A hittanbeiratások liberalizálása a kor-mányrendelet (nyilván a háttérben az állam és a katolikus püspöki kar közötti al-kudozás húzódott meg) egyik legfonto-sabb célja lehetett, viszont – nyilván nem véletlenül – ellentmondásosan sikerült.
Az adminisztratív kényszereket alkal-mazó helyi apparátus elleni garanciákat fogalmazott meg a kormányrendelet, amikor kimondta, hogy a beiratkozást minden évben legkésőbb egy héttel az is-kolai beiratkozások után meg kell tartani.
Ennek pontos idejéről a sajtó, a rádió, va-lamint az iskolák igazgatói kötelesek tájé-koztatást adni. Nem tudjuk pontosan, mi történik a rendelet és az utasítás megjele-nése között: mindenesetre a miniszteri uta-sítás már kimondja, hogy a miniszter által meghatározott napon történhet a hittanbe-iratás. A hittanbeiratást egyértelműen az iskolai helyiségekhez rendeli hozzá, s a pedagógusok feladatává teszi. Ez azt je-lenti, hogy az eredetileg a hívők számára garanciálisnak tűnő jogszabály az ellen-őrzés fokozásának eszközévé vált.
Az 1950-es szabályozáshoz hasonlóan az utasítás továbbra is biztosítja az ellen-őrzöttséget azzal, hogy a beiratkozás csak azokban az iskolákban történhet, ahol a ta-nulók a rendes iskolai beiratkozás kötele-zettségének eleget tettek. A „hittanra járók
listája” a miniszteri utasítás legfontosabb újdonsága a kormányrendelethez képest.
A vallásoktatásra beírt tanulókat osztá-lyonként jegyzékbe kell venni. A jegyzék rovatai: sorszám, név, anyja neve, feleke-zet. Minthogy az iskolai hittantanítás nem osztályonként folyik – még csak nem is feltétlenül korcsoportonként –, a tanulók osztályonkénti nyilvántartása nem a val-lásoktatás szervezését, hanem az egyes osztályok világnézeti arculatának rögzíté-sét, illetve a hittanra járás és egyéb (osztá-lyonként szerveződő) iskolai feladatok összekapcsolását szolgálta. Az „anyja ne-ve” rovat felvétele az egyéni azonosítás le-hetőségét biztosította minden nyilván-tartásban.
Bárki ellenünk vetheti, hogy e lista nem feltétlenül az egyének nyilvántartását szol-gálja, elképzelhető, hogy a hitoktatáshoz nyújt technikai segítséget. Valóban erre utal, hogy az igazgató a vallásoktatásra beírt tanulóknak csak a számát jelenti be a megyei tanács vb. művelődésügyi osztá-lyához a beírást követő napon. A tanulók névsorát, a rendelet indoklása szerint a hit-oktatói megbízások kiadása érdekében, minden év szeptember hó első napjáig az igazgató köteles elküldeni a helyileg ille-tékes egyházi hatósághoz. (A rendelet ho-mályban hagyja, hogy ehhez miért van egyáltalán szükség nevekre. A kortársak számára viszont világos lehetett, hogy né-hány évvel korábban már voltak abból bot-rányok, hogy be nem írt tanulók jártak hittanra.)
Ez tehát azt is jelenthetné, hogy a sze-mélyre szóló nyilvántartás az iskolánál ez-zel meg is szűnhet. Ez azonban nem így van. Ez abból derül ki, hogy iskolaváltás esetén az igazgató a szülő kérésére igazol-ja, hogy a tanuló hitoktatásra beiratkozott-e vagy sbeiratkozott-em. Ez azt jbeiratkozott-elbeiratkozott-enti, hogy a bbeiratkozott-eirat- beirat-kozási listának folyamatosan rendelke-zésre kell állnia az iskolában. (Pedagógu-sok, igazgatók visszaemlékezése szerint ez így is volt.)
Érdemi liberalizálódás a hitoktató kine-vezése körül történt. A hitoktató kineve-zése tanácsiból egyházi kézbe került, a ta-nács számára a hozzájárulás jogát kötötték
Iskolakultúra 2000/6–7
ki.„Az önálló és óraadó hitoktatói műkö-déshez szükséges hozzájárulást megtagad-hatja, a már megadott hozzájárulást pedig bármikor megvonhatja a megyei (megyei jogú városi) tanács vb. művelődésügyi (fő-városi oktatási) osztályának vezetője attól a hitoktatótól, aki a Magyar Népköztársa-ság alkotmányos rendjével szemben ellen-séges magatartást tanúsít. A hozzájárulás megvonása ellen a művelődésügyi minisz-terhez jogorvoslattal lehet élni.” A válto-zás 1950-hez képest egyrészt a jogorvos-lati lehetőség, másrészt a szöveg egyértel-műbbé válása: már nem kizáró ok az ellen-tétes álláspont, csak az ellenséges ma-gatartás.
Fontos újdonság, hogy a vallásoktatás egyházak részéről
történő ellenőrzésére csak az egyházak ál-tal megbízott, képe-sítéssel rendelkező és a tanács vb. művelő-dési osztályának hoz-zájárulásával rendel-kező személyek let-tek jogosultak. Ilyen értelemben kiiktatták az igazgatót, a tanul-mányi felügyelőt, a szülőket és a pedagó-gusokat az ellenőrzé-si folyamatból. A mi-nisztérium azonban indokoltnak tartotta az igazgató „védel-mét”, ezért
leszögez-te, hogy az egyházi ellenőrzés időpontját az iskolák igazgatóival előzetesen kö-zölni kell.
A hitoktatás tartalmáról és formájáról a miniszter az 1950-es hagyományokat megőrizve intézkedett. A hitoktató köteles volt a művelődésügyi miniszter által jóvá-hagyott tankönyv alapján oktatni, sőt arról külön haladási naplót kellett vezetnie (ez még 1950-ben sem szerepelt a rendelet-ben) és teljes mértékben alkalmazkodnia kellett az iskolában kialakított rendhez és fegyelemhez.
A hitoktatót az egyéb iskolai
tevékeny-ségektől az utasítás pontosan olyan távol tartja, mint az 1950-es: a hitoktató nem tagja a tantestületnek, ezért őt a vallás-oktatáson kívül egyéb iskolai munkára (helyettesítésre, felügyeletre kiránduláson vagy óra közben stb.) beosztani nem lehe-tett. Nem vehetett részt a hitoktató a tan-testület értekezletein és az iskola épületé-ben csak a vallásoktatás ideje alatt tartóz-kodhatott. (4)
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a rendelet két alapvető vonás (hittanoktatók kinevezése és az állami folyamatellenőr-zés megszüntetése) és számos technikai-adminisztratív kérdés tekintetében liberali-zálta az 1950-es rendeletet. Ugyanakkor, különösen a végrehajtási utasítás, a hitokta-tás szervezésében megerősítette az igaz-gató és a megyei ok-tatásügyi apparátu-sok hatalmát. (Ezt később sem érintet-te, hogy a járási, vá-rosi, megyei oktatási jogkörök viszonya egymáshoz képest hogyan változott.) Ugyanakkor lehető-vé tette a diákok lajstromozását.
A rendelet lénye-gében fenntartotta a hittan részleges in-tegráltságát az isko-la életébe, illetve a tanügyigazgatásba.
A végrehajtási utasítás legjellegzetesebb pontja valószínűleg a hittanrajárók iskolai listába vétele. A kompromisszum a hitok-tatókat kinevező egyházi funkcionáriusok felé tett gesztus – a nyilvántartás viszont tovább csökkenti a hívők lelkiismereti és vallásszabadságát. Ez a paradoxon sok mindent előrevetít a Kádár-korszak egy-házpolitikájának történetéből.
*
Az első nagy dokumentum, amely az MSZMP és a vallás (áttételesen az állam és egyház, az állam és a hitoktatás)
viszo-Szemle
A hitoktatót az egyéb iskolai tevékenységektől az utasítás pontosan olyan távol tartja, mint az 1950-es: a hitoktató nem tagja
a tantestületnek, ezért őt a vallásoktatáson kívül egyéb iskolai munkára (helyettesítésre,
felügyeletre kiránduláson vagy óra közben stb.) beosztani nem
lehetett. Nem vehetett részt a hitoktató a tantestület értekezletein és az iskola épületében csak a vallásoktatás
ideje alatt tartózkodhatott.
nyát újraszabályozta, 1958. július 22-én született meg. A határozat alkalmas arra, hogy azokat az igazodási pontokat meg-mutassa, melyek alapján a tanácsi appará-tus, az iskolaigazgatók eljárhattak. A tájé-kozódási pontokra nyilvánvalóan nagy szüksége volt mindenkinek, aki a rend-szerben politikai karriert akart csinálni, hi-szen minden más esetben a forradalomban való aktív részvételért nemcsak a szemé-lyekre, hanem a szervezetekre is lesújtott a Párt. Csak az egyházak élték ezt túl intéz-ményként.
A társadalmi pluralizmus intézmény-rendszerének teljes hiányát a Párt látható-lag nem átmeneti, „ellenforradalom utáni”
jelenségnek, hanem a szocializmus lénye-gi részének tekintette – közben azonban az egyházak
intézmé-nyesen is jelen lehet-tek. Fel sem merül-hetett, hogy bármely tudományos vagy társadalmi egyesület vagy baráti kör, for-málisan vagy infor-málisan a rendszer-rel ellenséges veze-tőt mondhasson ma-gáénak. A katolikus egyház legalitását, vezetőinek nyilvá-nos megnyilatkozási lehetőségeit viszont
ha akadályozta is, de nem tette lehetetlen-né Mindszenty Józsefjelenléte az amerikai nagykövetségen. Nyilvánvaló, hogy e helyzetet a pártapparátus számára pontos igazodási iránymutatásban kellett értel-mezni. Másfelől az 1956 utáni nagyarányú ideológiai ellentámadás során – amit a Ká-dár-kormányt balról kritizáló Táncsics-kör nevével lehet fémjelezni – sokak számára egyre nehezebben vált értelmezhetővé „a vallásszabadság és ateista felvilágosítás dialektikája”. A vallást a határozat három-felől közelíti meg:
– világossá teszi, hogy a vallás ismeret-elméleti alapjának, akárcsak a húszas-har-mincas évek szovjet ideológusai, továbbra is egyszerűen „a tudatlanság”-ot tekinti;
– a vallásos ideológia gyökereit mély-nek tekinti s a klasszikus nagyipari prole-tariátuson kívül minden rétegre jellemző-nek tartja;
– a vallást reakciós világnézetnek tartja.
Az első és különösen a harmadik állítás-sal a Párt magának a vallásnak a lényegi elfogadhatatlanságát is kellően megindo-kolja mind tagjai, mind az „útitársnak” ki-szemelt rétegek számára. Egy így definiált vallás elutasításának elfogadásához, a szembenállás interiorizálásához és közve-títéséhez nem kell birtokában lenni a marxizmusnak: elegendő a „mindennapi racionalitás”, a proletariátus iránti társa-dalmi elkötelezettség és a „reakció elleni harccal” való politikai azonosulás. Magya-rán a vallás el nem fogadásához nem kell materialistának len-ni, nem szükséges belátni „a vallási ta-nítások hamis” mi-voltát, nem szüksé-ges megérteni a val-lás társadalmi okai-val kapcsolatos mar-xista magyaráza-tot stb.
A vallásellenesség tehát – a határozat logikája szerint – er-kölcsileg és történel-mileg a nem materi-alisták számára is el-fogadható, a tolerancia ideológiai szem-pontból nem megengedhető. Ebből viszont az következik, hogy nem a vallás támadá-sát, hanem a vallással való együttélés szükségességét kell megindokolnia a hatá-rozatnak. A vallással való együttélésnek az oka az érvelés szerint nem az, hogy le-het találni közös értékeket a szocializmus és a vallás hívei között (ez csak egy évti-zed múlva kerül be az érvelésbe, s válik uralkodóvá a korai nyolcvanas évekre), hanem az, hogy a vallásosság bizonyos rétegekben nagyon mélyen gyökerezik, belátható időn belül nem szüntethető meg – ezért tehát a velük (ezen rétegekkel) való együttélés feltétele a vallás valamiféle elviselése.
Iskolakultúra 2000/6–7
A vallásellenesség tehát – a határozat logikája szerint – erkölcsileg és történelmileg a nem
materialisták számára is elfogadható, a tolerancia ideológiai szempontból nem megengedhető. Ebből viszont az
következik, hogy nem a vallás támadását, hanem a vallással való együttélés szükségességét kell
megindokolnia a határozatnak.
Másrészt a „vallásos dolgozókkal” kap-csolatban megjelenik egy új kifejezés: ők nem egyszerűen elfogadói, hívei, támoga-tói a népi demokráciának – ezt már Révai is állította róluk –, hanem akarják a szoci-alizmust.
Nem tekinthető véletlennek, hogy a ha-tározat nem használja a „nép ópiuma”
klasszikus marxi érvelését. Megítélésünk szerint ezt azért nem használja, mert pon-tosan ezt az „ópium-funkciót” szánja a ma-gyarországi egyházaknak: azaz a társa-da-lom és állam közötti konfliktusok lec-sen-desítését, a forradalom leverése által okozott sebek enyhítését, a diktatúra elviselé-sének megkönnyítését.
A határozat alaphangja szerint azonban a vallás elleni átfogó küzdelem is szükséges.
A kétfrontos harc hívószava itt is elő-jön: a vallás elleni harc lebecsülése és el-hanyagolása, e kérdés „liberális kezelése”
jobboldali opportunizmus (1958 nyarán, Nagy Imréék kivégzésének hónapjaiban pedig igazán nem kell magyarázni az em-bereknek, hogy milyen következménnyel jár, ha valaki ilyen hírbe keveredik). Ugya-nis a határozat érvelése szerint a „kle-rikális reakció” és a vallás mégiscsak összefügg.
Először is a „klerikális reakció” sajá-tossága, hogy leválasztható jelenlegi hor-dozójáról, az egyházakról, amelyekkel viszont egy egész történelmi korszakon át együtt kell élnie a szocializmusnak. A val-lásosság sajátossága, hogy – legalábbis be-látható időn belül – nem választható le azokról a tömegekről, amelyeket a Párt meg kíván nyerni és akik egyébként is (nem győzzük hangoztatni ennek újszerű-ségét) akarják a szocializmust. Másrészt a
„klerikális reakcióval” szemben az admi-nisztratív eszközök alkalmazása megenge-dett, sőt kívánatos – a vallásossággal szemben az érvelő, felvilágosító munká-nak, a propagandának van helye. (Ez a megkülönböztetés nem egyszerűen frázis:
azt jelenti, hogy a párt és az államappará-tus más-más csoportjai, más KB titkárok, más KB osztályok, más minisztériumok, más tanácsi osztályok felelősek a két
kér-désben.) Megjegyzendő, hogy e történet-ben az egyházak mindkét jelenséghez – te-hát a felvilágosítással és az adminisztratív úton leküzdendőhöz is – kapcsolódnak, s a legbuzgóbb funkcionárius sem könnyen dönthette el, mikor melyik arcukat mutat-ják. Például látszólag a vallásosos szertar-tás végzése pontosan az a hely, ahol a szo-cializmus is természetesnek látja az egyhá-zak tevékenységét, a dolog mégis „reak-ciós” kontextust kap, mert a határozatból kiderül, hogy „bizonyos társadalmi cso-portok, elsősorban a volt uralkodó osztá-lyok deklasszált elemei, reakciós politikai beállítottságból, tüntetésként vesznek részt vallásos szertartásokon”.
Az eszmei harc fejezetébe tartozik, hogy az egyházak növelik hitéleti tevé-kenységüket: „kísérleteket tesznek a vallás és a marxizmus-leninizmus eszméi között meglevő antagonisztikus ellentét leplezé-sére, ködösítésére” – ez tehát nem az ad-minisztratív osztályok birodalma, hanem az ideológusoké, a propagandistáké. Csak-hogy a határozat szerint a vallásos világ-nézet arra szolgál, hogy a „klerikális reak-ció politikai befolyás alá vonhassa a hívő embereket.” Aki tehát – mindegy, hogy re-akciós szándékkal vagy anélkül – terjeszti a vallásosságot, az objektíve növeli a „kle-rikális reakció” mozgásterét. Ezzel együtt azonban a világnézeti harc, sőt az egyházi befolyás elleni küzdelem is alárendelendő az aktuálpolitikának, a szocializmus épí-tésének. Minthogy a szocializmus építését a „klerikális reakció” ellenzi (a nép meg ugye támogatja), ezért ellene a vallásos emberek, sőt egyházi személyek is fel-használandók.
„Pártunk a vallással kapcsolatos tevé-kenységét mindenkor az általános politikai harc, az osztályharc érdekeinek rendeli alá. A vallás elleni világnézeti harc az álta-lános osztályharc része. Számunkra nem az a fő kérdés, hogy ki vallásos és ki ate-ista, mivel ebben az esetben a harc fő frontja a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről a vallásos és nem vallá-sos dolgozók ellentétére tevődne át. A fő kérdés az, hogy a munkások, dolgozó pa-rasztok és az értelmiség testvéri
összefo-Szemle
gással, egyetértésben építsék a szocialista jövőt, amelynek győzelme a vallás társa-dalmi alapjait megszünteti. Mi az embe-reket nem a hitelveik, hanem osztályhely-zetük, politikai állásfoglalásaik és csele-kedeteik alapján ítéljük meg. A vallással kapcsolatos ideológiai feladatainkat mindig ebből a szempontból kell meg-határoznunk.”
Aki megértette ezt a bonyolult fokozat-rendszert, azt, hogy hogyan kell viszo-nyulnia a vallásos egyénhez, a vallásos tö-megekhez, a valláshoz, az egyes egyházi emberekhez, az egyház intézményéhez s végül a klerikális reakcióhoz, a nevelésre vonatkozó eligazítást is kapott.
Kiderül, hogy a proletárdiktatúra álla-mának egyik fő feladata az egész nép szo-cialista átnevelése. Ebbe beletartozik „a vallásos világfelfogás elleni türelmes esz-mei harc.” A tudományos materialista vi-lágnézet terjesztése minden állami iskola feladata. Az állam a tudományos materia-lista világnézet terjesztésében segítséget nyújt a társadalmi szervezetek és intéz-mények részére is, biztosítva mindenek-előtt a tudományos materialista világnézet terjesztésének teljes szabadságát. Itt már arról van szó, hogy a szocialista állam nem feltétlenül közvetlenül folytat materialista propagandát – pontosabban ezt a propa-gandát alárendeli egyéb állami céljainak –, de a párt létrehoz erre szakosodott szerve-zeteket, melyek erre koncentráltan működ-nek. (Ennek jelentőségét sokan lebecsülik.
Pedig a rendszer politikai működésének egyik kulcseleméről van szó. Például gyakran folyt vita a hatvanas években a ,Világosság’-ban párttag és „útitárs”
értelmiségiek között, az ,Új Ember’ és a ,Világosság’ között. E viták egyike sem lett volna lehetséges, ha maga „a” pártköz-pont szólal meg a világnézet-politikai kér-désekben.)
Akárcsak nyolc évvel korábbi társa, ez a határozat is foglalkozik a párttagok és a val-lás viszonyával. Először is az eszmei harcot különböző fokon valamennyi párttagnak folytatnia kell; gyakran önmaguk gondolko-dásában meglevő „téves eszmék” ellen. Az egyszerű párttagokkal szemben a
követel-ményeknek több szintje fogalmazódik meg:
– adminisztratíve tiltja a párt a leglátvá-nyosabb vallási eseményen, a körmeneten való részvételt;
– elvárja, hogy ne vegyenek részt vallá-si szertartásokon;
– elvárja, hogy „ne hozzák be a vallási nézeteket a pártba”;
– elvárja – bár ezt láthatólag csak törté-nelmi távon –, hogy fokozatosan szabadul-janak meg vallásos nézeteiktől.
A PB-vita jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy akkori felmérés szerint Somogyban a párttagság 4 százaléka, Szegeden a párt-tagság 2 százaléka iratta be gyerekét fakul-tatív hittanra. (Az adaton kívül már az is fontos, hogy létezett olyan nyilvántartás, amely azonosította a beiratkozott gyere-kek szüleit – például párttagság szerint.) (5) A „nem egyszerű” párttagokat, azaz a pártfunkcionáriusokat, a pártapparátus függetlenített munkatársait és az alapszer-vezetek vezetőségi tagjait a határozat eltil-totta a szertartásokon való aktív részvéttől („Az olyan funkcionáriust, aki saját el-határozásából gyermekét megkeresztelteti, hittanra járatja, bérmáltatja, egyházi eskü-vőt rendez, templomba jár vagy körmete-teken vesz részt, pártfegyelmi úton fe-lelősségre kell vonni, pártfunkciót nem tölthet be.”);
– az elkerülhetetlen társadalmi kötele-zettségek esetében náluk is tolerálta az es-küvőn, keresztelőn való megjelenést.
Utóbbi enyhítést az eredeti elképzeléssel ellentétben Münnich Ferenc javaslatára s az azt követő kádári bólintásra iktatták be a szövegbe.
Funkcionáriusai esetében a Párt látha-tólag jobban tolerálja a vallási életben való részvételt, mint a belső ideológiai elköte-lezettséget. Kimondja ugyanis, hogy
„Pártfunkciót vallásos ember nem tölthet be.” Tudomásom szerint a magyar kom-munista mozgalom történetében először jelenik meg a „szekták” tagjainak deklarált – azaz nyilvános, s nemcsak a rendőri vagy ÁEH-es iratokban létező – negatív megkülönböztetése a nagyegyházi tagok-tól. A különböző vallási szektákhoz tarto-zó emberek nem lehetnek a párt tagjai – a
Iskolakultúra 2000/6–7
nagyegyházi tagság viszont semmiképpen nem számít a párttagságot kizáró oknak.
Feltehetően – amiképp erre Majsai Tamás felhívta a figyelmemet – itt nem az egy-házak mérete vagy teológiai nézetei alapján tett különbséget a Párt, hanem a nagyegyházi tagságnál erősebb ideológiai elköteleződést, illetve a „szekták” „elsőd-leges közösség” mivoltát tekintette a párt-tagságot kizáró oknak. A Párt először fo-galmazza meg, hogy míg az egyházakkal, az egyszerű
állam-polgár vallásosságá-val kész egy egész történelmi korsza-kon át együtt élni, addig célul tűzi ki, hogy a pártonkívü-liek egyes csoportja-inak vallásos meg-győződése belátható időn belül eltűnjön.
Ezek a csoportok:
fegyveres erők tiszt-jei, pedagógusok és vezető állami hiva-talnokok. A pedagó-gusokkal szemben az eredeti szöveg kvázi megkövetelte volna a marxista vi-lágnézeti elkötele-zettséget, ezt Rapai Gyula javaslatára veszik vissza, s lesz belőle a vallásos világnézet fokozatos elhagyásának prog-ramja. A kemény
vo-nallal e kérdésben szembenálló 45-ös kommunista Rapai hamarosan (1959-ben) a KB agit-prop osztályának vezetője, a KB póttagja lesz. Egyébként még a „klerikális reakcióra” specializálódottakat – tehát az adminisztratív szerveket – sem mentesíti az eszmei munkától a határozat, mert le-szögezi, hogy az adminisztratív rendsza-bályok ezen a területen is csak akkor haté-konyak, ha azt a tömegek politikai meg-győzése előzi meg, támasztja alá.
Különösen figyelemre méltó, hogy a
ha-tározat érvelésében már megjelenik a „sze-kularizációs élethelyzet.” A szekularizá-ciós élethelyzet jellegzetes sajátossága, hogy nem a párttagok materialista világ-nézetére apellálnak, hanem politikai és tár-sadalmi értékeikre, azokra hivatkozva kí-vánják elutasíttatni velük a vallást. Ez csak abban a helyzetben lehetséges, amikor a világnézeti közömbösség a hatalom olda-lára húzók között erősödőben van. De úgy tűnik, hogy a túlsó oldal is megváltoztatta az érvelését. Míg u-gyanis 1949-ben a hittanra való beira-tásnál maga a vallá-sosság szolgált érvül – miszerint a vallá-sos embertől elvár-ható, hogy hittanra járassa a gyereket, hit és erkölcstan nél-kül nem lesz jó kato-likus, jó zsidó stb. a gyerek –, addig most az érvelés megfor-dul: „nem lehet iga-zán kulturált ember az – mondják –, aki nem vallásos; a val-láserkölcs pozitív szerepét hangsúlyoz-va azt állítják, hogy a vallás nélkül nincs erkölcs, erkölcsi ne-velést igazán csak a vallás ad stb.” Ma-gyarán most már a kultúra és az erkölcs a cél – s a vallás, a hittan ennek eszköze. Érdekes kísérlet len-ne – de erre most len-nem vállalkozom – ele-mezni az egyházi sajtót, esetleg a prédiká-ciók leírt változatait: valójában mikor tör-tént ez a fordulat.
A határozat az utolsó olyan nyilvános dokumentum, ahol a párt ideológiai ellen-ségképének centrumában a vallásosság áll – s a legutolsó, ahol a „klerikális reakció”
fogalma egyáltalán szerepel.
Az ez után kezdődő időszakban a párt és a vallás, az állam és az egyházak
viszo-Szemle
A szekularizációs élethelyzet jel-legzetes sajátossága, hogy nem a párttagok materialista világnéze-tére apellálnak, hanem politikai és társadalmi értékeikre, azokra hivatkozva kívánják elutasíttatni
velük a vallást. Ez csak abban a helyzetben lehetséges, amikor a világnézeti közömbösség a hata-lom oldalára húzók között erősö-dőben van. De úgy tűnik, hogy a túlsó oldal is megváltoztatta az érvelését. Míg ugyanis 1949-ben a hittanra való beiratásnál ma-ga a vallásosság szolgált érvül – miszerint a vallásos embertől el-várható, hogy hittanra járassa a gyereket, hit és erkölcstan nélkül nem lesz jó katolikus, jó zsidó stb.
a gyerek –, addig most az érvelés megfordul: „nem lehet igazán kulturált ember az – mondják –,
aki nem vallásos.”