• Igazán nem csoda, ha éppen az orvos voit a legna
gyobb zavarban. Már az ezredes is figyelmeztette a kü
lönös esetre, mely nagyon is izgatta az egész tisztikart.
Az orvos rendkívül komolyan hallgatta az ezredes be
ható érdeklődését.
—.Meg fogom vizsgálni, ezredes ur, — mondta az orvos, — de már most látom, hogy szimulál a gazember.
— Gondolja, főorvos ur? — fölényeskedett az ezre
des és azzal ott is hagyta. Vége volt az ebédnek.
Az orvos nem mutatkozott a vacsoránál. Bezárkó
zott fedezékébe és a magával hozott könyvekben lapoz
gatott. Most kopogtattak az ajtón és két szanitéc jött be, előttük Hektor János. A szimuláns, ahogy az orvos gon- golta. Meg se hallgatta a lejelentkezést, kiküldte a két szanitécet. Egyedül maradt a szimulánssal.
— Mondja el a baját, — kezdte a főorvos a vizsgá
latot. Hektor János rá se nézett a főorvosra és monoton hangon kezdett hadarni:
— Az úgy volt, kérem szépen, főorvos ur, hogy mi
kor már az iskolában. . . tetszik tudni, negyvenen vol
tunk és mindig későn jöttünk, mert a város végén volt az iskola. . .
— Milyen iskola? — szakította félbe az orvos.
— Hát a gimnázium, de csak három osztály. Tetszik tudni, főorvos úr, nekem csak azért nincsen pertlim, tet
szik tudni, mert ősz volt akkor és még lehetett fotbal- lozni és későn mentünk haza a gyakorló térről, de mert
messzi volt a várostól, hát többen voltunk, hogy ne fél
jünk, tetszik tudni főorvos úr, a dolog egyszerű és most már értem az egészet, vagy negyvenen voltunk és nem féltünk senkitől, akárki jött velünk szemben, mert lár
máztunk, volt aki fütyült, mert azt már olvastam vala
hol később, hogy sötétben ha az ember fél, hát fütyülni kell, hogy ne féljen, mint a kisgyerek. . . Ez Manderli volt, kis okos fiú, zsidó gyerek, tiszta jeles, csak torná
ból volt vele baj. Én tornából jeles voltam, nagy halált csináltam egyszer a főigazgató előtt, megfogta a keze
met és megsimogatta az arcomat, a főigazgató úr egy pap volt, kis ember, arany szemüveggel, latinul beszélt, nem értettem, amice, amice. azt mondta, emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy írják ezt: amice, tével vagy cével, mert tetszik tudni a latinnal úgy voltam, abból nem tudtam volna megcsinálni a nagyhalált. . . három
negyedre álltam, de tornából jeles, bizisten. . . ha mon
dom. — Megállt.
— Nem erről van szó, Hektór, — közeledett feléje az orvos.
— Rögtön ott leszek, én tudniilik már akkor utáltam azt a Manderlit, én nem fütyültem, én nem vagyok gyáva, én nem voltam olyan inci-finci legény, én torná
ból jeles voltam és én például úgy ordítottam énekórán, hogy a tanár úr azt mondta, te ne ugass, te k u ty a ...
hogy is hínak? — kérdezte a tanár úr. — Hektor, mond
tam neki. Hektor? kérdezte és nevetett. Kövér ember volt a tanár, a hasa is nevetett és a fiúk is röhögtek. Én arról nem tehetek. Az apám Hektor Péter kádármester, én is Hektor voltam, az egy véletlen...
— Üljön le, Hektor — biztatta az orvos.
— Az mindegy kérem, én nem vagyok fáradt, éri csak egy kutya vagyok. . . én nem vagyok fárádt, én négykézen járok, ma reggel a horchposztról is a sárban úgy másztam, a frájter űr röhögött, hát bánom is én.
Tessék azt kérem belátni. Hát bánom is én — kimerül
tén leült.
Az orvos ott állt előtte. Szigorúan megszólalt:
— Ez az éppen, hogy mint valami kutya. Szimulálni, igen? Azt hiszed, te büdös, hogy ezt lehet? Engem be
csapni! Mit gondolsz? Marhák vagyunk mi? Parasz
tok?!
Hektor János felálltt.
— Már látom, főorvos úr, nem tetszik megérteni, éti nem szimulálok, én nem gondolok arra. Az úgy jött ké
rem, hogy Meldehundführert kerestek a századnál, tet
szik tudni, hát jelentkeztem. Miért ne? De nem úgy ké
rem, ahogy a kommandón gondolják. Mert mit csinálhat egy kutya a horchposzton? Elárulja a stellungot, ha ugat.
No nem igaz? Én nem vagyok bolond, én egy meldehund vagyok. . . mert én mindig négykézláb kúsztam, hogy is mondjam csak? Mi egy csúnya, piszkos uccában lakunk.
• mindig esett és sár volt és egyszer leestem igy a kezem
mel, zsupsz, és ezt látták az emberek és röhögtek, en
gem mindig bántanak, az az énektanár ür is, ahogy mondtam, hát tehetek én róla, hogy olyan erős hangom volt, az apám is benne volt a kórusban, mikor temettek, én is énekeltem volna a temetésen, amikor az énektanár ur meghalt, de már akkor be voltam rukkolva . .. főorvos úr, én nem tudom, mit akarnak tőlem -.... én végzem a szolgálatot, én piszkosan, éhesen jöttem vissza a poszt
ról és enni kezdtem piszkos kézzel a kenyeret, úgyis olyan piszkos volt, fekete, és közbe sárga kukorica, én tudom, csak nem szólok semmit, mert fegyelem v a n .. . igen. . . tudom én azt. Éri nem vagyok bolond.
— Ne beszéljen annyit! — förmedt rá az orvos. .
— Én? Én nem is beszélek, mért én egy szelid Mel
dehund vagyok, este megint kimegyek és nem is ugatok én, csak rögtön kiszagolom az állást, ma behozunk egy pár muszkát; a Krisztusát nekik, úgy szeretnék egy oiyan gömbölyű kis ezüstöt, mert tetszik tudni, a babám, ha hazamegyek szabadságra, hát tetszik tudni, az ember hiú egy kicsit. De hát mért ne legyen kis ezüstöm, ha itt vagyok? — Főorvos úr, én vagyok a legjobb Meldehund, kiképzés nélkül is .. . mert én lelkiismeretes vagyok. Már az iskolában is én mindig elül mentem éjjel, ha cSavár
rögtunk és ha valáki jött, hát megugattam, azért van az egész. De csak viccből, ezt komolyan mondom.
Az orvos sötéten nézett rá.
— Hektor, maga le fog menni a divízióhoz.
— Én néni vagyok beteg, főorvos ur, csak egy kis oldalszúrás, no de mi az? sémmi, de azért ki lehet birni.
— Agynyomása nincs? Tud aludni? — peregtek gyorsan az orvos kérdései.
— Én sose alszom; mert én folyton szagolom a pat
kányokat, annyi van a dekkungban és a fiúk nagyon szeretnek, tegnap egyet agyonvágtam, én nem megyek a divízióhoz.
— Rögtön leküldöm magát a hadosztálybirósághoz.
Majd adok én magának. Szimulálni. Disznó, kutya.. . főbelőnek. — Az orvos nézte Hektor pupilláit. A legény állta az orvos tekintetét.
— Megértette? — kérdezte az orvos és megrázta.
Hektor János most vinnyogni kezdett. Szája körül bárgyú nevetés bujkált. És szalutálni kezdett. Többször egymásután.
A két szanitéc bejött.
Az orvos egy szolgálati jegyet állított ki. Az egyik szanitéc szóbeli utasítást is kapott.
— Azonnal indulni. A divíziónál átadni.
A szanitécek leszalutáltak. Hektor János négykézláb ereszkedett és úgy kellett kierőszakolni az ajtón.
Az orvos egyedül maradt. Izgatottan járt-kelt a fe
dezékben.
— Az ezredes elé kell mennem, jelenteni a dolgot — gondolta. Ráütött az asztalra dühösen. — Eh, szimuláns közönséges aljas szimulálás az egész.
♦
Már éjfél körül járt az idő. A tiszti étkezdében kár
tyázó csoportok ültek. Az orvos egy sarokban tárgyalt az ezredessel.
— Alsó glaubst Du wirklich?
— Ganz gewiss; ezredes ur, ismerik a bitangót*
Nyolc hónapig markirozott, mielőtt kijött.
Most a két szanitéc bejött az étkezdébe.
— No mi van? — érdeklődött az orvos.
— Hát jelentem alássan, — kezdte az egyik — an
nak a gazembernek —
— Annak a zsidónak — szólt közbe a másik.
— Nem zsidó, — javította ki folytatva az első — nincs annak semmi baja, olyan szépen elbeszélgettünk vele, csak egyszer mégis olyan furcsát vettünk észre.
—. No mi az? — kíváncsiskodott az orvos.
— Hát egyszer csak hátramaradt és egy olyan kis fehér tilalomkőnél megállt és felemelte, úgy valahogy hátraemelte a ballábát. És vigyorgott hozzá, még a nyála is folyt neki. . .
Nehéz csönd terpeszkedett közéjük. —
— Interessant,—. szólalt meg az ezredes.
— Jawohl, Herr Oberst, sehr interessant, — nevet
gélt az orvos kínos zavarában.