Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon.
Búza terem bőven, vad és népmese. - A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat lelövöldözik a földesurak és meg-sütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én hoztam el, és leírom a mese természetes együgyűségében úgy, ahogy én hallottam.
Budáról Bécsbe utazott a király, s a hosszú úton éhes lett.
*
Győrön túl, Bruckon innen, így szólt a főasztalnokához:
- Van-e valami harapnivaló, édes szolgám~
Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán utazott őfelsége) a konyha.mesterhez.
- Hamar a királynak ennivalót 1
A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna is, se tüze, se vize a főzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál, és beállított a csárdáshoz:
- Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak.
Csárdásné, szép özvegyasszony, nekiperdül, a patyolat ingét felgyűri, a szakácskáját felköti, s egy-két miatyánk alatt ott párologott a tányéron a fölséges paprikás pörkölt. Vitte is a konyhamester nagy diadallal a király elé.
A király megkóstolta, és így szólt az első falatnál:
- Soha még én ilyen jóízűt nem ettem.
A második falatnál hívatta az asztalnokot.
- Megérdemled az elismerést ezért a jó ételért, te is, aki hoztad, az is, aki főzte.
S kivett a zsebéből egy diónyi nagyságú karbunkulust.
- Vidd ezt el a.z özvegy csárdásnénak, aztán te magad is válassz valamit.
A főasztalnokmester nem gondolkozott soká, hanem a csárdásnét választotta, mert így az övé maradt a
karbunkulus-kő is.
183
A király tovább falatozott a paprikás pörköltből, s mindig jobban és jobban ízlett neki. Hívatta is legott a miniszter-elnököt.
- Kedves Tisza 1 - mondá. - Régen volt ilyen jó ked-vem 1 Azt akarom, hogy minden magyar ember ilyen pompá-san érezze magát. Kívánjon hát valamit a magyarok részére.
Tudja, mennyi a kincsem, nem akarok fösvénykedni.
Egy darabig törte a fejét, nyomogatta a homlokát, igaz-gatta a pápaszemét a furfangos Tisza Kálmán, mígnem végre imfgyen szólt:
- Felséges királyom, nem kivánok én a kincseiből sem-mit, hanem csak azt kérem, hogy a Szent István jobb kezét akképpen becsülje, ahogy eddig senki. Királyasszony nője öntözzön meg mindennap egy-egy rezdavirágot, s királyi felsé-ged minden áldott nap szakítson le belőle egy szálat, s szemé-lyesen tegye első királyunk dermedt kezébe.
- Szívesen. Miért ne? - ígérte a király. - Magam is tisztelem a dicső elődöt. Mindenben meglészen a kívánsága, kár, hogy olyan csekély.
De alig eresztette el Tisza Kálmánt, berontott nagy hüle-dezve az osztrák miniszter, aki künn az ajtókilincsen hallga-t6dzék idáig:
- No hiszen szépen vagyunk. Minek ígérte meg felséged 1 Istenem, istenem, ezentúl már Buda lesz a birodalmi szék-város.
- Hogyhogy? - csodálkozék a király. - Hiszen erről egyetlen szó nem sok, de annyit sem ejtettünk.
- Görbén jár ám a Tisza esze, felséges úr. Tudta ő, mit akar. A Szent István dermedt kezébe mindennap személyesen tesz fölséged egy rezeda.szálat, melyet a királyné mindennap személyesen öntöz meg.
- Hát van ebben valami roBBz 1
- Van ám, mert a Szent István jobb kezét nem szabad Budáról elvinni, csak egy nap, s ekkor is csak Pestre a procesz-szióval. Ebbéíl tehát az következik, hogy felségednek Budán kell laknia állandóan, hogy a rezeda.szálat mindennap el-vihesse a holt kéznek, s a királyné aSBzonyunk sem mozdulhat el onnan többé, mert öntöznie kell.
- ÖrdönglSs Tisza 1 - nevetett jóízűen a király. - Me-184
gint becsapott ! . Hanem ha már így van, én nem sokat bánom, s ti is jól teszitek, vágjatok hozzá jó képet.
S ezzel megint vígan falatozni kezdett a paprikás
pörkölt-ből, szemei vidoran ragyogtak, arca szépen kigömbölyödött.
A masina prüszkölve rohant odább-odább. Piszkosbarna füstje fodrosan röpült a kövér szántók felett, keresztül a
nevető réteken, a zúgó erdők közé, hol a fák elkapkodták fá-tyolnak.
A király ki-kinézett az ablakon, s elbámészkodott a vidékre: »Istenem, de szép ez az én édes hazám!«
Hanem a következő szempillantásban egyszerre elhalvá-nyod(!k, kifordult kezéből kés és villa, megrázkódott, össze-esett.
Villámként ment a hír és ijedtség. »Jaj, az istenért, valami baja lett a királynak !« Rohantak oda az udvariak, minisz-terek, orvosok, szolgák. Mi történt? Mi történt? Mitől lett a király olyan hirtelen rosszul?
Az üterét tapogatták, a szívverését hallgatták, morogtak, tanácskoztak az orvosok, de csak nem bírta egyik sem meg-ösmerni a betegséget. (Doktorkönyvekben híre-nyoma sin-csen.) Ha már a bajt sem ösmerték. a gyógyítást még úgy sem tudhatták. 1>Hátha a.z étel volt megmérgezve?« - suttogtak az udvari urak, de a beteg király nemesszíviien tiltakozott az ellen: »Hiszen a főasztalnok kóstolta meg előbb, hát akkor ő is rosszul volna.«
Hogy ím a doktorok bölcsessége kurta lett, kihirdették mindenfelé: aki a király betegségét eltalálja, az kap, amit a szeme, szíve megkíván.
Egy félóra múlva arra ment egy ősz ember, s kérdezte, miért ez a nagy ijedelem, és mi az oka, hogy a masina meg-állott?
Mikor megmagyarázták neki, vígan mondá:
- Én már kitaláltam a király betegségét, és meg is gyógyítom.
Megörültek, s tízen is siettek a király elé vinni.
Útközben össze is verekedtek rajta, hogy melyik viszi be és hogy melyik hallotta legel6bb az öregember biztató szavait.
- Nem szükséges a király szemei elé mennem - szólt az öregapó. - Amiatt ne essék emberhalál, hogy ki visz be.
185
Micsoda, kend nem akarja a beteget megnézni? -csodálkoztak az orvosok és udvariak.
- Nem, csak azt mondják meg, mikor lett rosszul, milyen idő tájon ?
Este szürkületkor.
- Meg tudnák a helyet mondani ? - Éppen egy hídon mentünk át.
- Ez az 1 - kiáltott fel az öregember. - Ez a híd a Lajta hídja volt. A dolog nagyon is világos.
Majd meglássuk - hitetlenkedének emezek.
- A király, nemde, paprikás pörköltet evett?
- Hát aztán?
- Egy falatot betett a szájába a hídon innen, s ez még a magyar királynak egészségére vált volna, de a másik szem-pillanatban a hídon túl, mikor a paprikás falatot lenyelte, már ekkor őfelsége osztrák császár volt, s a paprikás hús nagy betegségbe ejtette.
Nagy szemeket meresztettek erre az udvariak, »persze hogy így van«, s indították rögtön a masinát a határra vissza-felé. Magyar levegőben mindjárt nem lett a magyar királynak semmi baja.
Kár, hogy mikor aztán jobban lett, mégiscsak Bécsbe mentek vele. Udvari tanácsa összejött íziben, és azt határozta:
tHa a császárnak megárt az, amit a király tesz, a császárnak nem ajánlatos betartani azt, amit a király ígért.«
De a császár nem adott semmit a tanácsadókra, nyomban elrendelte, hogy a budai palotát építsék nagyobbra.
És most ennyiben van a dolog. Építik a várat nagy sürgés-forgással. Építik, építik, míg csak meg nem unják. Kilencven-hét pallér a téglákat rakja, ezerszáz napszámos váltig adogat-ja. Harminc ács ft1részel, húsz kovács kalapál, s ezalatt a kert-ben kilenc kertészlegény rezedákat ültet.
186
ATÉMA
(Egy regény - a meséje nélkül)
E nyáron egy vidéki fürdlSben idlSztem vagy két hétig.
Soha olyan unalmas helyet, mint az. A bor rossz volt, az asszonyok jók, s ez mindig a legnagyobb szerencsétlenség egy utasra nézve.
Mert ahol megfordítva, a bor jó és az asszonyok roBBzak, ott eldorádói élet tárul a nőtelen embernek.
De az erkölcsös asszonyoktól az isten mentsen meg min-den keresztény lelket: azok maradjanak otthon a férjeik mellett, és ne járjanak fürdőzni.
Rám még azért is kellemetlen volt az a. szituáció, mert tetszik tudni, úgy nevezett »tehetséges fiatal író« vagyok, aki elhatároztam, hogy egy nagyszabású regényt írok - amivel egyszerre levágom Jókait, ha jól sikerül, ha pedig nem jól sikerül, akkor legalább Szathmáry Károlyt. Az is csak valami.
Minden előre ki volt már gondolva, hogy kétkötetes lesz a regény, hogy elzevir betiikkel nyomatom, hogy Pataky László fügja illusztrálni, éppen csak a témám hiányzott.
Nos igen - a téma!
De hát hol veszik a nagy írók a témákat?
Kigondolják? Dehogy ! Fölkeresik. Olvastam Twain Márkról, hogy télen át bemegy a fővárosba, földhöz vágja a tintatartót és a pennát, szerelmi kalandból szerelmi kalandba rohan, él, vigad, jár-kel, viszonyt köt és bont - s tavaszra, mint a méh a sok megérintett, fölazítt virágból, megtelik anyaggal, s megyen a nyári tuszkulumba, ahonnan csak ősszel mozdul ki, hogy újra kezdje a tavalyit, csakhogy már akkor egy kész regény van a hóna alatt.
Én megfordítva fogom csinálni. Nyáron szedem össze az anyagot fürdőn a magam élményeiből, s télen dolgozom fel.
Ezért voltak rám leverő hatással a fürdlS erkölcsös asszo-nyai. Mit kezdjek én ezekkel? Egy réazök rút volt, más részök beteg volt. Aki pedig szemre való lett volna (egy nagyon csekély percent), az visszavonulva élt önmagának. Hiába próbálkoztam velök ismeretséget kötni vagy valami kalandba bonyolódni, sehogy se ment a dolog.
187
Már éppen el akartam hagyni a fürdőt, midőn egy bűbájos fiatal leány tíint fel a láthatáron. Gyönyörű fekete szemek bátor nézéssel, délceg sugár termet, aranyos szőke haj, ehhez tündéri lábacskák, az egész lénye oly elbájoló, hogy az isten is
regényhősnőnek teremtette.
Szívem megdobbant, mikor megpillantottam. Éreztem, hogy ez »Ő~. Erről fogom megírni a kétkötetes regényt. Így néz-hetett ki a múzsa. Ez visz fel engem az Olympra.
Még az nap kipuhatoltam, mikor jött, meddig marad ott, mi a neve és foglalkozása.
Előtte való nap jött, Kovács Erzsikének hívják, s foglal-kozására nézve bonne a Fürjessy családnál.
Bonne 1 Pompás, felséges! A bonne-ok többnyire regényes hajlamúak. Nem adom száz forintért, hogy bonne, mert a szerelmi történetben pompásan lehet majd festeni staffázsnak a gyermekéletet. E kedves csacsogó apróságok ötleteit, ezt az irodalmi cukedlit.
Azontúl mindennap láttam a sétányokon a csipogó apró-ságokkal, köszönget.tem neki, kacsingattam rá, mindenütt nyomába jártam, ezer feltdnő jellel mutattam érdeklődésemet,
de a kis ügyetlen észre nem vette. Megközelíteni pedig szinte lehetetlen volt, mert egy öreg asszonyság mindig vele volt a gyermekkaravánnal. Hogy ezek az öreg asszonyok mindenüvé odatolakodnak !
Annyira beleképzeltem magam apródonkint, hogy nekem
erről a leányról kell majd megírnom a remekművemet, hogy immár jóformán lázban égtem iránta, s átkoztam magamban, vádolva őt a nemzeti kultúra iránt elkövetett bűnnel, amiért semmi jelét nem adja a hozzám való ragaszkodásának ...
De türelem, türelem. Mindent meghozhat még a jövő.
Egy nap kibarangoltam a kis fenyves erdőcskébe, mely a
fürdőház háta mögött terült el. Szívem tele volt szerelemmel iránta. Madarak dala, falevelek susogása tele töltötte csor-dultig.
Hát amint ábrándozva megyek visszafelé a gyalogúton, a galagonya bokrok között, egyszerre csak elém tűnik a tisztá-son Erzsike vagy nyolc-kilenc apró gyerekkel, kik előtte-utána
szaladnak, némelyik a szoknyájába kapaszkodik, egy kis gazembert pláne a hátán cipel.
188
Szívem összeszorult. A vén boszorkány nem volt velök.
Íme végre megérkezett a kezdet. Az első fejezetben az első lap.
S mily boldogság ! Erzsike mihelyt megpillantott, irányt változtatva, egyenesen felém tart.
Aha, kis hamis 1 Űgy, úgy 1 Csiga-biga nyújtsd ki szarvacs-kádat. Nyújtogatod már. Látom, hogy találkozni akarsz te is.
Valóban felém tartott, kétségtelenül felém. Nos, hát tet-tessük magunkat kiBSé közömbösnek.
Se jobbra, se balra nem pillantva, egyenesen mentem a gyalogúton, a faleveleket paskolva séta.botommal.
Már csak egypár lépés választott el. No most, no most 1 A leány közelembe érve megállott, ... igen megállott, a gyermekek is megálltak, s valamennyi rám függesztette a szemét.
Egy szót nem bírtam kiejteni, lélegzetem elszorult, csak kezem nyúlt gépiesen a kalapomhoz.
- Uram - kezdé Erzsike csengő hangon. - Bocsássa meg, hogy megállítjuk.
Oh, kérem - makogtam zavartan. - Parancsoljanak velem.
- Ezek a kis bolondok az okai. Mondja ön, uram, hogy
»igen« vagy »nem«.
A gyermekek feszülten néztek rám, mint egy orákulumra.
- Igen - szóltam tompán, nem tudva, miről van szó.
Az »igen« szóra valóságos diadalüvöltés tört ki a picinyek közt, s nekiszilajodva rohantak balra a Kálvária felé, hova, mint később megtudtam, csak az esetre volt szabad menniök, ha. az első szembejövő igent mond.
- No, ön boldoggá tette a gyermekeket, - s azok meg sem köszönik. Mennek. Jó napot, uram.
S ezzel ő is elindult.
Arcom kigyúlt most, mint a láng. Vak.merőn eléje léptem.
- Nem úgy, kisasszony - hörgém lázasan. - Most már én kérdem öntől, »igen«-e, vagy »nem«?
A leány megütődött egy percig, azután rám nézett szelí-den egy másodpercig, és azt mondta dallamos édes hangján:
- Nem.
189
S ezzel tovaszökött a gyermeksereg után a selyem réten át, mint egy zerge.
Én pedig ott maradtam állva dermedten, szomorúan, elgondolkozva - hogyan lehetett olyan kegyetlen egy két kötetes regényt így elrontani. Mikor éppen csak egy »igem kellett volna hozzá.
AZ ELSŰ EMINENS
Az ember mindég bizonyos szeretettel emlé~zik vissza iskolatársaira, azokra az arcokra, melyek a diákélet verő
fényes tavaszát benépesítik. A közös padfaragás, az átélt ezer aprólékos kaland rózsaszínben tolakodik elő a múltból. Még a sötét »karcer« is nyájasan mosolyog most ránk keserd monda-tokkal teleírt falaival, börtönszerd asztalkájával és a vizes-kancsóval. Vankovics bácsival, a pedellussal, akit akkor hóhérnak néztem, be melegen tudnék most kezet szorítani.
Egyszóval minden kedves nekem az akkori időből.
De valamennyi közt talán a legélénkebben élt emlékem-ben Herke János, az egykori első eminens és lakótársam, akivel egyszer együtt voltunk »szuplikálni«.
Eleven eszű, elmés fiú volt. Nagyszerűen tudott beszélni a papokkal és tanítókkal, ahol megháltunk, hát még a földes-urakkal, akiktől pénzt gyűjtöttünk az iskolánkra !
Még most is emlékszem, mikor a vasúton utaztunk harma-dik osztályú helyen (mert erre szólt az ingyenjegyünk), de egyik állomásnál mégis a másodosztályú étterembe mentünk be megenni egy kis gulyáshúst, amiért kérdőre vont a gonosz
lelkű konduktor:
- Mi dolog az ? Maguk a harmadik osztályon utaznak és a második osztályú étteremben esznek ?
Én megijedtem, de Herke János megfelelt rá:
- Az onnan van bácsi, mert a gyomrunk másodosztályú.
Erre a magyarázatra megadta magát a konduktor, és nem bántott bennünket többé. A szuplikáció jól beütött.
Egypár száz forintot gyűjtöttünk akkor. A tanári kar nagyon megdicsért bennenket, de különösen Herke Janit, akiről azt jósolták, hogy nagy ember lesz belőle.
190
A következő évben elváltunk, ő Pozsonyba ment, én Pestre. Tizenöt hosszú év folyt le azóta. Sohasem láttam Herke Janit, sem netn hallottam róla semmit. Más körbe, más viszo-nyok közé sodort az élet. S ha nehány iskolatársammal föl-emlegettük is egyszer-másszor a régi pajtásokat, ki hol van,
kiből mi lett - Herke János egészen a ködbe volt veszve.
Senki sem tudott róla.
Csodálatos az! Az a fiú bizonyosan nem él már. Mert ha élne, lehetetlen, hogy ki ne vált volna ! Ott ülne már az azóta vagy az Akadémiában, vagy a parlamentben. Hiszen mindig
első volt köztünk !
Hát az idén ősszel, amint a Kristóf téren megyek, egyszer csak a vállamra üt egy magas, sovány, rövidre nyírt hajú alak sápadt, dúlt arccal, tétova szomorú tekintettel.
- Jó napot, öreg! Emlékszel-e rám?
Megfordulok, nézem, keresgélem emlékemben az arcát, de hasztalan.
- Én a Herke Jani vagyok.
Te vagy? Szervusz, pajtás! Persze hogy te vagy -kiáltám kitörő örömmel. - No, ez derék dolog. Csakhogy minket is összehozott egyszer az élet. No, gyere ide a kávé-házba, beszélgessünk egy kicsit a múltakról.
Beültünk, két kapucínert hozattam, János szótalan ült mellettem, s izgatottan fészkelődött helyén.
- Nos, hát beszélj valamit. Életed sorja hogy folyt azóta? Mi vagy, hol vagy ?
Semmi se vagyok, és sehol se vagyok - szólt méla-búsan.
- Hogy értsem ezt?
- Úgy, hogy tanulmányaim végeztével nevelősködni mentem vidékre egy ügyvéd családhoz. Azóta ott voltam.
A gyerekek megnőttek, barátom, és én nem vagyok semmi.
Most ide jöttem Pestre, és a doktorátust teszem.
sod? Teringette ! Ugyancsak elkéstél. Van-e már terminu-Terrninusorn már van, de pénzem már nincs.
Általános baj. Mióta vagy már Pesten?
Egy hónapja.
Ej, ej, és mégsem kerestél fel.
191