– Most!
Brrrr...
– Húzd!
Brrrr...
– Na még... brrrr... egyszer... brrrr!
Felegyenesedik, megropogtatja a derekát, kiköp a szántásra.
– Majd csak kieszi a fene!
Átles a vezetőfülke mögött a másik oldalra. Elröhögi magát.
– Mi az, Dokikám, franyább a gumikesztyű, mi?
– Aha.
– Világos. Nem kell annyit taszigálni, ráadásul az ember bütykét sem cseszi szét. No, kapd el a végét, srác, lendítünk rajta még párat, aztán ott bassza az isten az egészet, ahol van! Hé, ott elől, Kuki, hallasz?
– Mi az drága?
– Nyomjad pajti, csak frissiben!
– Várjál csillagom. Máris. Egy pillanat.
– Mi az anyám kínját totojázol, nyomjad azt a gázt, vagy előremegyek!
– A gázt? Én már a nadrágom nyomtam lefelé.
– Marha. Látod, Doki, micsoda országos tulokkal kell...
brrrr... az embernek együtt dolgoznia, de nem is... brrrr... szólnék semmit, ha legalább órabérben... brrrr... menne az agyamra ez a tapló. Huhh! A keservit, dög nehéz tákolmány!
A kombájn kiér a tarló mögötti füves partra, két első kerekével megtámaszkodik egy meredélyen és éppen akkora rést nyit a hasa alatt, ahová már be lehet bújni.
– Na, Doki, beférsz?
Az rápislant az olajos, alig huszonöt centiméterre a szántás fölé emelkedő alvázra s összehúzza a mackó fölsőjét.
– Miért kérded? Nem elég rossz?
– Neked aztán van eszed, pajtás! Hiába, értelmiségi.
Vigyázz csak, kussolj arrább egy kicsit, majd én megpróbálom!
Hé, Győzőkém, csak nem valami nőt szedtél fel már megint, nagyon hallgatsz ott elöl?
– Jövök, jövök – dörmögi Győző a kombájn előtt álló GAZ-ból s nagyot csattan a vasajtó.
– Na, mi kell? Leoldjam a vontatókötelet?
– Mi a francnak? Úgy akarod hazatolni? Megizzadsz, mire beérsz a géptelepre.
– Tolni? Majd te megcsinálod, édesapám. A mi egyetlen aranykezű Jaci-macink.
– Fogd be a pofád! Adj inkább egy harminchatos kulcsot.
– Doki! Egy harminchatos kulcsot!
– Hol van?
– A ládában.
– És a láda?
– A láda? Hallod ezt Jaci-maci? Lassan lepipálják a hülyeséged. No, ugyan hol lehet a láda? A kocsiban, seggem-beggem, itt vagy már azzal a kulccsal?
– Nem. Menj érte magad.
– Visszapofázol, öregem? Visszapofázol a nagyapádnak?
Mars a kulcsért, a kutya teremtésit! Itt én vagyok a góré, te seggkukac, itt Jancsó Győző a gépszerelő atyaúristen és nekem ne pofázz vissza te tacskó, hanem nyald be, de lóhalálában, ha én egyszer azt mondom, harminchatos, akkor az harminchatos, és loholsz érte, hogy a nyelved kilóg!
– Győző! – szól ki a brigádvezető a gép alól.
– Igen drágám!
– Ráérsz?
– No de Jacika, máris rohanok.
– Aláférsz?
– Jó ott hűsölni?
– Fasza.
– Akkor tehetek egy próbát.
– Látod azt a lyukat ott fönn?
– A hidraulika főnyomócsövön?
– Igen, ott, folyik belőle az olaj.
– Csöpög, a java már elfolyt. Így is egész tócsa áll alatta.
– És ezt a rongyot?
– Látom, miért?
– Mert most meghentergetem szépen a tócsában, frankóul fölszedegetem vele az egészet és aztán a képedbe nyomom – így ni, te gané! Hogy beszélsz a fiatalabbal mi, te szemétláda, nincs benned tisztesség? Bumburnyák paraszt!
– Pfuj! Ezt még megkeserülöd!
– Maradj csak itt, majd én hozom a kulcsot, te úgyis tehetségesebb vagy a szakmában, te, te gépszerelő atyaúristen.
– Doki! Segíts kijönnöm.
– Maradj, itt a kulcs.
– Na, elhoztad? Frankó gyerek vagy te, Doki. Tudod mit? Hozhatnál még egy huszonkettest is, később úgyis szükség lesz rá.
A föld, amelyiknek végében a súlyos, sárga kukorica-kombájn vesztegel, aligha több hatszáz négyszögölnél, egy jókora gyümölcsös sarkába ékelődik bele. A tábla végétől pár száz méterre régimódi cseréptetős végház húzódik meg az erdősávban.
A tanyához tartozó szőlők leszaladnak egészen a Kígyósra, le az öntözőcsatornáig. Háromfelé járhat, a tanyán nemrég kezdtek sivalkodni a disznók.
– Négyszer etet a paraszt, érti a módját – szűri ki Győző a fogai közül és nagyokat ránt a főnyomócső szorítóbilincsén.
– Hát nem jön le ez a szar! Nem jössz le, mi? Nem... jössz... le?
Azt a rézfán... fütyülő...
Amúgy csend van. Hőség és csend. Szeptember közepe. A Duna irányából néha előszivárog egy-egy felhő, de mire becsónakázik az égbolt közepére, az ember észre sem veszi, áttűz rajta a nap, mint a tésztaszűrőn.
A levegő meg se libben, vagy ha libben is, csak egy pillanatra, megáll, kifújja magát, igazi lendületre sem kap, elakad az első száraz gazban.
A kombájn előtt GAZ típusú kisbusz áll, a szerelőkocsi.
Piheg. Az előbb még elkeseredetten feszült neki a vontató-kötélnek. Nem volt könnyű dolga. Doki a kocsi árnyékos oldalán a keréknek dőlve fütyörészik. Hátát a dísztárcsának támasztja és apró göröngyökkel célozgatja a lábujjait. Szépen sorjában, jobbról balra, aztán visszafelé.
– Nos, mi újság? Alakul?
Nem kap választ. Apró kattanások, indulatos töredék-szavak pörögnek elő a kombájn alól. Feltápászkodik, beles az alváz alá. Győző már a kezében forgatja a szorítóbilincset, figyelmesen nézegeti.
– Skubizz ide Jacika! Szakadt az O-gyűrű.
– Látom.
– Van a ládában?
– Van, de a szorítóperem is gyűrött, be kell vinni újat hegeszteni rá.
– És ha mégis megpróbálnánk?
– Ereszteni fog. Kár az olajért, hatvan forint literje.
– Szerintem beérünk, aztán benn az állványon már elbánunk vele könnyedén. A cső is meggörbült, tökéletesre úgysem hozzuk össze itt kinn.
– Mondasz valamit. Háromszor-négyszer kijönni, mert nem stimmel a hegesztés... Hány kilométer?
– Tizenöt-tizenhét.
– Húsz liter olajat hoztunk, ezerkétszáz forint. Fasza amcsi hidróolaj. Hol az a gyűrű? Hé, Doki, gyere csak ide!
– Itt vagyok.
– Ja, itt vagy, észre sem vettelek. Hozz már egy O-gyűrűt srác, ne kelljen kimásznom.
– Add ide, hadd nézzem, mekkora?
– Ötös.
Felkattan a GAZ ajtaja, kotorászás hallatszik, becsattan újra.
– Nagy malaca van ennek a kölyöknek. Izét sem csinál, csak felveszi a lóvét. Így aztán el lehet éldegélni, mi, Jacika?
– Győzőkém, ha nem titok, áruld már el, szeptembertől júniusig, mondjuk éjjel fél kettőkor mivel foglalkozol általában?
– Minek az neked?
– Mondjad csak, mondjad.
– Mivel foglalkoznék, alszom.
– Alszol, vagy a tököd vakarod, ha éppen úgy tetszik. Ő pedig magizik. Látod, mekkora marha vagy te, Győző? Szünete van, még pár napig, hadd keressen!
– Tessék, itt a gyűrű.
– Kösz, Doki. Hol a bilincs? Addsza! Frankó, pont belefér. Lehet feltekerni. Egy-kettő Győző, aztán kotorjunk!
Előmászik, nyújtózkodik, jókorát szippant a tüdejébe, s pont mikor roppan a dereka élvezettel nagyot fúj kifelé.
– Hű, ez jólesett! Majd a görcs állt a hátamba, olyan szűk ott a hely.
A tanya felől erősödő traktorzakatolás hallatszik. A kutyák kimérten csaholnak, túlságosan nem izgatják magukat miatta.
Hamarosan föltűnik az erdősáv szélén az útfordulóban egy koszos, piros MTZ háromfejes ekével a vonórúdján. Egyenesen feléjük tart. A tábla szélén megáll, a vezető kikapcsolja a motort, kiugrik a fülkéből.
– Szevasztok! Gyereke született, hogy ennyit bábás-kodtok vele?
– Az. Lepetézett a rohadék. Te meg? Csak nem szántani készülsz?
– Eltaláltad. Beborítom a tavaszról kinn maradt tűzifát.
– Micsoda? A tuskókat? Elment az eszed?
– A főagronómus adta ki reggel munkaelosztáson, délután szántsam be a területet, többet ne halljon róla.
– Azt nem mondta, hogy délelőtt, még mielőtt beszán-tanád, dobasd ki a tuskókat?
– Nekem nem.
– Tudod mi marad az ekéidből? Szemeteslapát. Viheted őket egyenesen az ócskavasba.
– Kész vagyok, Jacika – krákogja Győző, kiköp és sűrű csapásokkal verve le ruhájáról a port kikászálódik a gép alól.
– Hallod ezt, Győző? Jóska be akarja szántani a tuskókat.
– Most?
A traktoroshoz fordul:
– Bentről küldtek?
Az bólint.
– Hát hülyék ezek?
Leveszi a sapkáját, kirázza abból is a port.
– Hát ezek tiszta hülyék! Először kiirtanak a gyümölcsösből hatszáz négyszögölt, nem az egész, vén, korhadt szart, csak egy valagnyit, a tuskókat persze mind egy szálig a földben hagyják. Aztán elvetnek ugyanide isten tudja miféle korcs, silózni való kukoricát. Már tavasszal két vetőgép tönkrement, de nekik kevés, ősszel ráengedik a kombájnokat. Miért ne? Van!
Aztán csodálkoznak, mikor a harmadiknak is szétmegy a hidraulikája. A fél életem rámegy, mire megjavítom. Basszák meg!
Az ő dolguk, de a sapkám lenyelem, ha meg nem hibbantak!
Beszántani. És jövőre? Kezdődik elölről az egész.
A traktoros vállat von, és kissé bizonytalanul megindul az ekék felé. A válla fölött szól vissza:
– Mit vagy úgy oda? Nem mindegy? Nem a tiéd.
– Jóska! Várjál! – kiált utána Győző.
– Vár a halál, szarok az egészre, hatra haza akarok érni! – és bevágja magát a kormány mögé.
Felbörrög a gép, átdöccen a körszántáson, besorol a tábla gyümölcsös felé eső oldalán a fákkal párhuzamosan, és nyugodt tempóban belekezd a nyitóbarázdába.
Laci felveszi a földről a feszítővasat, nekitámasztja a kombájn kerekének, közben szemével követi a traktort. Az időnként fel-felbődül, olyankor szinte hátrabukik, majd egyenletes ütemben kúszik tovább.
– Doki, hozd az olajat, betöltjük. Hogy szakadna rá a ménydörgős ménkű erre az egész Járáspusztára!
Győzőhöz fordul.
– Te meg szedd össze a szerszámokat! A vontatókötelet is tedd a kocsiba.
Ahogy csorog az olaj, különös illat terjed szét. Vékony, pirosas sugárban folyik át a műanyag kannából a kombájn tárolójába. Kiköpött málnaszörp. Az olajtankra rákerül a sapka, kész. Ennek a gépnek olaj a lelke. Olajjal működik a kormány, a fék, a sebváltó, a munkagépsorok, a hidraulika, egyszóval minden.
Vére az olaj.
Laci előkotorja zsebéből az indítókulcsot, felmászik a fülkébe. Óriásit bődül a motor, kétszáznegyven lóerő. Kihajol, leordít:
– Győző, figyeld a kereket! Mozdul?
– Oké!
– Vidd el a GAZ-t, útban van!
A szerelő bepattan a terepjáróba, rááll vele a szántásra.
Laci gázt ad. Remeg az egész kombájn. A hidromotor teleszívja a csöveket, azután megindul ötven tonna nyugodtan, minden erőlködés nélkül. A földön vékonyka barna csík jelzi, ereszt a főnyomócső. Laci a földútnál megáll, leugrik, visszajön.
– Győző, te viszed haza, mi kocsival követünk, hátha történik valami útközben.
Az erdősávnál az útkanyarból teherautó fordul ki, vastag por emelkedik mögötte. Kikerüli a kombájnt, beáll a szántás szélére. Emberek ugrálnak le róla ásóval, lapáttal, némelyik
csákánnyal is, tizenöt-húszan lehetnek, egy egész brigád. Laci a traktorosra pislant, több mint harmadával végzett már.
– Csesszék meg, ezek is jókor! Most már akár be is ülhetnek a fák közé hűsölni. Léhűtő banda. Nyalják ki a...
Beszáll a GAZ-ba.
– Gyere, Doki, tűnjünk a fenébe!
Kinn a kövesúton keréknyom közé fogják az elmaradó olajcsíkot és huszonöt-harminc méter távolságból követik a kombájnt. Doki az útpadkát figyeli. Feltűnik az első kilométerkő.
– Még tizenöt kilométer –, s nekidönti fejét az ajtó piszkosszürke üvegének.
A brigádvezető ásít.
– Ne félj, pajtás, beérünk. El sem fogy mind a húsz liter, egy ezresből megússzuk, s mi legalább tudjuk, hová folyt el.
Cseppet se búsulj, veszett több is Mohácsnál!