(Általános jellemzők)
A horvát-szlovén-magyar hármas határ vizsgálatakor valójában a történelmi Zala vármegye egykori területeinek a gazdasági reintegrációs lehetőségeit vizsgálom. Szlovénia EU-taggá válásával az államközi és a területi, önkormányzati kapcsolataink sokkal élénkebbé váltak, mint a horvátokkal. Ezt segítette, hogy a határ menti kapcsolatokat támogató uniós források folyamatosan növekedtek. Mindez dinamizálta a közelmúltban a horvát érdeklődést is. Bár hármas határról van szó, én ennek ellenére nem vizsgáltam külön a szlovén-horvát viszonyrendszert, csak magyar szemszögből közelítettem meg a témát.
Határ megye a Dunántúl délnyugati peremén fekszik. Területe mintegy 3 784 km2, lakossága 310 000 fő, ami a hazai népesség 3%- a. A Trianon előtti Zala vármegye jelentős területekkel rendelkezett a mai Szlovénia és Horvátország területén, az alsólendvai, ĉakoveci (Csáktornya), és a prelogi (Perlak) járás tartozott hozzá és a nagykanizsai járásban a Mura torkolatánál fekvő Légrád. Ezek a területek Magyarország részét képezték, és jelentős magyar nemzetiségű népességgel is rendelkeztek. 1891-ben a megye lakosság 73%-a magyar volt. 1920-ban „Az államhatár-változások következtében lényegileg megváltozott az ország település struktúrája” (Hajdú, 1996 p. 149.) és térszerkezete. E változások jelentős mértékben érintették Zala társadalmi-gazdasági helyzetét is. Az új magyar állam perifériájára került, a délnyugati határa egyben államhatár is lett. Ez a két világháború között csekély akadályt jelentett a kétoldalú kapcsolatok szempontjából, az államszocializmus idején viszont az elmérgesedett államközi viszony miatt a megyei kapcsolatok is stagnáltak. Csak a szocializmus utolsó harmadában éledt újra az egymás iránt való érdeklődés. Az 1990-es évek végén indult el újból a megyei és mikroregionális kapcsolatok élénkülése.
A tradicionális magyar közlekedési tengelyek a nyugat-kelet, északnyugat-délkelet, valamint az északnyugat-délnyugat irányt követik. Az általam vizsgált terület szempontjából a jelenlegi magyar szakirodalom az „Adria-folyosót” mint kommunikációs-közlekedési tengelyt tartja legfontosabbnak (Pap, 2005). A tenger felé az V/B korridor Rijeka és Velence irányában szinte teljesen kiépült, néhány felépítmény befejezése várat még magára. A térség szempontjából a legfontosabb, hogy az M7-es autópálya elérte a horvát határt, akárcsak az M70-es a szlovént. Egy jelentős vasútfejlesztésre is sor került, megépült Magyarország első
30 vasúti kapcsolata Szlovénia felé, amely éppen a megyeszékhelyet, Zalaegerszeget kapcsolta be a nemzetközi vérkeringésbe. Nem szabad megfeledkeznünk még a Rajka és Rédics között húzódó „Borostyánkő-út” korridorról sem, amely nagy közúti forgalommal terheli Lentit és környékét Bécs felöl Szlovénia és az Adria irányába.
A térszerkezet és a közlekedési rendszer változásainak hatására egy multikulturális (háromnyelvű), periférián elhelyezkedő terület került vissza a társadalmi-gazdasági vérkeringésbe, amelynek a perifériális jellege jelentősen mérséklődött. Az egykori Jugoszláviában a Muraköz, hazánkban a Mura mente az államszocialista időszakban a tőkeelvonás színtere volt, az ebből fakadó lemaradását a 1990-es években pedig nem tudta érdemben csökkenteni.
Napjainkban a határ Szlovénia felé teljesen átjárható, a vonalas infrastruktúra kiépült, Horvátország felé Letenyén át szintén autópálya- összeköttetésünk van. Ez hátrányosan érinttette a közvetlen határ menti területeket, mert a régi közúti határátkelő helyet csak időlegesen nyitották meg. Több esetben kerülőre kényszerítették ezzel a környék lakosságát.
Jelenleg mindkét átkelő üzemel.
31 7. ábra. Térszerkezeti kapcsolatok intenzifikálásának a lehetőségei
Forrás: Saját szerkesztés
10. Határfalu etnikai és társadalmi-gazdasági specifikációi
A településfejlesztési mintatanulmányok közül az elsőben Határfalu példáján fogjuk egy községi jogállású település sajátosságait és fejlesztési lehetőségeit bemutatni.
A kiválasztott minta település nem csak a már említett sajátos fekvése révén, hanem a nemzeti és etnikai sajátosságai alapján is unikális a vidékfejlesztő agrármérnök hallgató számára, aki a minta feladatok megoldásával találkozik.
A legtöbb esetben a társadalmi-gazdasági, térségi és települési vizsgálatok elvégzése egy-egy a trianoni határokon kívülre szakadt magyar nemzettest, vagy zárvány elemzésére, sajátosságainak bemutatására korlátozódik. Ezzel szemben a hazánk határain belül élő kisebbségek sajátosságairól, az általuk lakott települések és térségek unikális fejlesztési problémáiról kevés szó esik. Ez nagy valószínűséggel azzal magyarázható, hogy a napjain Magyarországán csak egy tényleges politikai nemzet létezik. A hazai nemzetiségek csak önkormányzati szinten rendelkeznek tényleges képviselettel, a parlament szintjén ez jelenleg nem megoldott.
Jelen esetben a hazánkban elismert tizenhárom nemzetiség közül egy a horvátok által lakott települsről fogunk értekezni. Az egyes nemzetiségeinkről országos és megyei szinten kevés ismerettel rendelkezik a hazai társdalom, elsősorban mikroregionális, járási szinten van mélyrehatóbb, személyes tapasztalata a helyben vagy a szomszédos településen élő magyar nemzetiségnek a vele egy településen élő közösségről. A térségbe, illetve az adott településre érkező kutatónak, legyen az kezdő (Msc-hallgtó), avagy gyakorlattal renedelkező az első empírikus tapasztalatok során a „Mi-Ők” problémarendszerével fogják szembe találni magukat. A muramenti kájhorvátokra, mint ahogy minden etnikai kontaktzónában élő nemzetiségre jellemző kétnyelvűség, és a helyi dialektus kizárólagos ismerete, amely az anyaországtól való tartós különélésből (Kanizsai M. 2007.). „Ha kell, gyorsan tudnak nyelvet váltani, sőt váltogatni, a fiatalabb generációk a divatos világnyelveket is ismerik. Jól alkalmazkodtak, s mára igencsak megfogyatkoztak.(Kanizsai, 2007. p. 136.)”
Zala megye területén speciális zárvány helyzetben, a Mura mentén találhatók a horvát falvak, a Nagykanizsa és Letenye közötti Szepetneken áthaladó bekötő út mentén, a Mura bal partján, az úgynevezett Muramentén (Pomurje, Prekmurje). Murakeresztúr (Krestur) (Kollátszeggel egyesülve), Figyeház (Fićehaz), Molnári (Mlinarci), Semjénháza (Pustara), Határfalu, Tótszentmárton (Sumarton), Petrivente (Petriba) (Petri és Ventepuszta
32 egyesülésével jött létre). A 2001-es népszámlálás alapján a magyarországi horvátok száma 15620 fő volt, a tényleges létszámot ennél jóval többre becsülik a kisebbségi szervezetek, 2-3 szorosára. Mindenkétséget kizáróan megállapítható, hogy a mura menti horvátok alkotják a legjelentősebb kompakt horvát etnikai nemzettestet Magyarországon (Kanizsai, 2007, Kerecsényi, 1983).A hazai etnikai nevezéktan Muramenti horvátoknak hívja őket.
A Mura és Principális menti mocsárvidéket már a honfoglalás után is vegyes etnikumu társadalom jellemezte. A 13-14. században nagyrészt magyarok lakták a vidéket, más szláv etnikumokkal vegyülve.
Határköz egykor magyar többségű lakossággal rendelkezett. Ezek az egykor magyar többségű részek elhorvátosodtak. Ez részben a Zrínyieknek köszönhető, illetve a török elöl menekülő kényszermigránsoknak. A térség fejlődésének jelentős lökést adott, hogy Zrínyi Miklós horvát bán 1546-ban áthelyezte a család székhelyét az Una folyó mentén fekvő Zrinből Csáktornyára (Ĉakovec). Ezzel a főúri család hosszú időre meghatározta a térség fejlődését. A birtokbavétel után megkezdődött az alattvalók áttelepítése az Una menti területekről és Nyugat-Szlavóniából. A török folyamatos előre nyomulásával párhuzamosan az 1580-as évektől kezdve egyre markánsabb lett a horvátok beáramlása, amely a magyarság teljes kiszorulásával és asszimilálódsával járt. A muraközi népesség kultúrájára és társadalmi fejlődésére nagy hatást gyakorolt a szomszédos magyar és vend-szlovén (megmagyrázni) etnikum. A 18. századi végi útleírásokból jól érződik, hogy a szerzők egy horvát többségű társdalmat mutatnak be, de erős magyar és szlovén kontakt hatással (Kitanics és Végh 2009)
A muramenti horvátok nem tekintendők azonosnak a muraköziekkel, de azokkal nagyfokú hasonlóságot mutatnak. A túlnépesedett Muraközből és Horvátország nyugati részeiről érkeztek a Mura túloldalára, az ott élő rokonaikhoz, akik úgy szintén „káj”
nyelvjárást beszélnek (megmagyarázni). A török kivonulása, a Kanizsai vilajet felszabadulása 1690 után újból elkezdődött Határ megye déli részének a benépesítése. Az 1715-ös összeírásokban felsorolt falvakban, mint Molnári, Petrivente, Kollátszeg-Murakeresztúr, Határfalu, Tótszentmárton szerepel 44 adózóval, ezek közül csak 7 fő (csak a családfőket számolták) volt horvát nemzetiségű, tehát a lakosság kb. 15%-a (Kitanics és Végh 2009).
A magyaroszági horvátok, mint ahogy az anyaországiak három nyelvjárást és annak egyéb változatait beszélnek. Az irodalmi „što” nyelvjárás mellett még a „ĉa” és „kaj”
dialektust beszélik. A „mi?” kérdőszó alapján teszünk különbséget. Esetünkben a térség horvátjai a „kaj” dialektust beszélik, annak is az e-zős változatát. Amely közeli rokonságot mutat a szomszédos szlovén nyelvvel.
Az 1770-es évek végére jelentős nemzetiségi és etnikai átstruktúrálódás ment végbe a térségben. Ezek szerint Kollátszeg, Fityeház, Petri és Sényefölde v. Sömjénföldje (Semjénháza) magyar nemzetiségűek voltak. Szentmárton, Határfalu és Molnári pedig horvátok. Bajcsa (ma Nagykanizsa résztelepülése) és Szepetnek pedig német többséggel rendelkeztek. A Kerecsényi Edit által összeállított migrációs táblázat névjegyzéke alapján a tipikus horvát nevek még azokon a telpüléseken sem fordulnak elő többségben, ahol az adózók alapján a lakosság nemzetiségi-etnikai összetétele horvát többséget sejtet. Nagy valószínűséggel a közeli muraközi horvátok és a közeli szlovén terültek hatására a népesség lassan, de biztosan elszlávosodott. Ezt bizonyítják Béli József Murakeresztúrral kapcsolatos kutatásai is, hogy az 1840-es években 27 magyar és 11 német név horvátosodott el. Nyilván ezt a folyamatot egy masszív átidentifikálódás előzte meg.
33 A jobbágyfelszabadításról szóló 1848. évi 9. tc. a horvát falvakban nem segítette jelentős mértékben a lakosság életkörülményeit. Csak a néhány holdon gazdálkodó jobbágyok váltak az addig bérelt földjük tulajdonosaivá. A majorsági cselédek és a zsellérek nagy része semmilyen földjuttatásban nem részesült. A forradalom kitörésével a mura menti horvátok a magyar forradalom vívmányai mellett álltak ki. A fennmaradt adatok alapján a fosztogató, erőszakoskodó Jelašić csapatok tevékenységére válaszul Molnári, Semjénháza, Fityeháza, Bajcsa is küldött nemzetőröket a nemeztőr seregbe.
A forradalom leverését követően az önkényuralom éveiben, a térségben vizsgált horvátság gazdasági megosztottságot mutatott. Egy részüknek a föld biztos megélhetési alapot, adott míg a másik részük egyéb módon próbált megélni. Legtöbbjük a környékben, vagy távolabbi vidékeken vállalt fuvaros munkát. (nagytestű, sajátnevelésű muraközi lovakkal rendelkeztek, ismertetni) Őket hívták „krobotenfahrereknek”, a kereskedelemből próbáltak megélni, elsősorban Szlavónia és az Adria irányába szállítottak. A mézzel, bőrrel való kereskedelemből többen is meggazdagodtak, belőlük többen módos parasztokká váltak a környező horvát falvak, főleg Molnáriban, Határfaluban, Petriventén, Tótszentmártonban. Ez azonban csak korlátozott társadalmi-gazdasági felemelkedést biztosított. 1900 táján Határ megye mura menti része a szegényebb térségek közé tartozott. A jobbágyfelszabadítás után a népes családok kisbirtokai jelentősen felaprózodtak. A trianoni békediktátum után a helyzet tovább folytatódott az 1920. évi nagyatádi féle földreform sem segítette igazán térség fejlődését. Ezt bizonyítják 1941-es népszámlálás adatai is. A horvát birtokosok 53%-nak 3 holdnál kisebb parcellája volt (Kerecsényi, 1983.)
34
11. Interetnikus kapcsolatok
A 19. században a muramenti horvátok kulturális élete kizárólagosan kájhorvát nyelven történt. A nyelv és kultúra átörökítésének a színtere a család volt. A közös háztartásban az egymás mellett élő generációk apáról fiúra, anyáról lányra adták át a kultúrát és a nemzetiségi és népi hagyományokat. A több generációs családban a nagyszülők (egynyelvűek voltak, többségében csak horvátul beszéltek gondoskodtak arról, hogy a gyerekek az anyanyelvet elsajátítsák. 1945 után a hagyományos paraszti életmód megváltozott, a „tészesítéssel”, a mezőgazdaság gépesítésével párhuzamosan a hagyományos nagycsalád felbomlott, fiatal munkaerő elvándorolt a falvakból. Az etnikailag zárt közösség bomlásnak indult. Így felbomlott a hagyományos nagycsalád is, tehát a fenti nyelv és kultúra átörökítési folyamat megakadt. Ezt tovább tetézte, hogy a városban munkát vállaló fiatalok egyre több vegyes házasságot kötöttek, és a kényelmesebb megélhetést nyújtó városokba (Nagykanizsa, Pécs, Komló, Budapest) költöztek. A 80-as évektől fogva a népcsoport fogyni kezdett, valószínűleg nem kizárólagosan ez elvándorlás miatt, hanem az országos tendenciákhoz „igazodva”. A nagycsaládos életforma felbomlásával megszűnt, illetve gyengébb lett a kultúra és a nyelv átörökítése. A társadalmi-gazdasági alkalmazkodási kényszer, az életmódváltás a többségi nemzethez a magyarhoz való szorosabb alkalmazkodást eredményezte, amelynek következtében a horvát nyelv a mindennapok során háttérbe szorult. Emellett a horvát nyelv visszaszorulására jelentős hatást gyakorolt, az oktatásban a magyar tannyelv és a szocializmus végéra az egyházi szertartások is az államnyelven folytak. A vallási élet addig volt horvát nyelvű, amíg Tótszentmártonban volt a plébánia központja. A család mellett, az oktatás és az egyház a nyelv átörökítés legfontosabb színtere.
A zalai horvátok helyzetét nagyban befolyásolta a Mura közelsége, mint kulturálisan, mint gazdaságilag, összekötött és elválasztott. A trianoni békediktátum után, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal a későbbiektől fogva a Jugoszláviával való közös határunkszakaszunk a térségben a Murán futott. A határ elválasztó funkciója viszont nem volt teljesen azonos a különböző korszakokban. Különösen az államszocializmus idején, az ötvenes években csúcsosodott ki.
A térség központi jellegű települése Murakeresztúr és Tótszerdahely. Fekvését illetően Határfalu a van a legelőnyösebb helyzetben. A szocializmusban Molnári, Semjénháza, Tótszentmárton alkotott vele közös tanácsot, ahol Határfalu volt a tanácsközpont, valamint a
35 körzeti általános iskola ott működött. Az új közös önkormányzati hivatala, 20 év függetlenség után
„A Kominform (amelynek formálisan 1947. szeptember 30-ai megalakulása után a székhelye Belgrád volt) 1948. június 21-én Bukarestben meghozott, majd néhány nap múlva nyilvánosságra hozott határozatai egyet jelentettek Tito és jugoszláv modell (tióizmus) elítélésével….A magyar politikai vezetést némileg felkészületlenül, sőt zavarodottan érte az 1948-as párt határozat…..hiszen csak néhány hónappal korábban kötötte meg a két ország a barátsági és együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, s a központi és vidéki pártsajtóban nagyon pozitív Jugoszlávia és Tito-képet alakított ki…….Szinte egyik napról a másikra felszámolták a Magyar-Jugoszláv Társaság működését, sőt a társaságban korábban elkötelezetten tevékenykedők gyanússá is váltak a jugoszláv barátságuk miatt. 1949. június 18-án a magyar kormány felmondta Jugoszláviával az öt évre szóló gazdasági megállapodásokat, mondván, hogy a szomszédos ország nem tesz azoknak eleget. A Kominform 1949. november 16-ai határozata (amelyben Jugoszláviát az új világháborúra készülő agresszív hatalmak közé sorolta) tovább bonyolította a két ország közötti viszonyokat, s szinte lehetetlenné tette a normális kapcsolatok fenntartását……Az igazán szomorú elem az 1948 nyarán elindult folyamatnak, hogy az nem csak az államközi, pártközi kapcsolatok szintjén jelent meg, hanem bevonult a déli államhatáron lévő megyékbe, az ott élő lakosság mindennapi életére is meghatározó hatás gyakorolt. Az 1949-1950. évi közigazgatási reform kialakításakor már többször utaltak arra, hogy Jugoszlávia miatt kell csökkenteni a határral érintkező megyék és járások számát. 1950-ben a déli határon is létrehozták a határsáv intézményét, amelybe akkor 6 megye 15 járás került, mintegy 300 ezer ott élő magyar állampolgárral. A határsávban még az ország többi részénél is durvábban hajtották végre a nem kívánatos elemek kitelepítését, a kuláktalanítást stb. Mintegy 2500 családot telepítettek ki a határsávból az ország belső területeibe. A délszláv lakosságra külön figyeltek a kitelepítések során. 1951 decemberében Letenye térségében csaknem komolyabb katonai konfliktusra került sor. A magyar határőrök megszálltak egy kisebb szigetet, a jugoszlávok csapatösszevonással válaszoltak erre (A magyar határőrséget 1952 nyarán kivonták a szigetről)……1956. október 10-én szinte a teljes magyar politikai és állami vezetés Belgrádba utazik, hogy szentesítse a két ország új, ismét barátinak mondott viszonyát.”(Hajdú, 2008.
pp.72-74.)
Tehát már ahogy említettük az államszocializmus ezt követő időszakában normalizálódtak az államközi kapcsolatok, amelyek pozitív hatást idéztek elő a mikrotérségi kapcsolatokban is.
Jelentős mértékben enyhült a határ menti zónák belügyi ellenőrzése és ezzel csökkent a lakosságra háruló politikai nyomás is. Kezdetét vette a több évre megszakadt rokoni és baráti kapcsolatok lassú újjáéledése.
36
12. A határon átnyúló és a határ menti kapcsolatok kialakulásának elméleti
sajátosságai
A téma szempontjából mindenképpen lényeges tisztázni a határ menti területek fogalmát, valamint a határon átnyúló és a határ menti kapcsolatok közötti különbséget, és az azok minőségéből adódó eltérő együttműködési formákat és technikákat, valamint kialakulásának okait. „Térbeliségét tekintve kétféle megközelítési mód érvényesül az országhatárok vizsgálatakor: vonalelmélet és a zónaelmélet. A határ jogilag és földrajzi megjelenésében is vonal, de tartalmában és hatásában zóna, kisebb nagyobb kiterjedésű térség, ahol az államok kölcsönhatása érvényesül” (Hajdú, 1988).
Ahhoz, hogy ezt a zónát leképezzük, fontos meghatároznunk, hogy mit is nevezünk pontosan határ menti területnek. Különböző definíciók léteznek, jellemző, hogy a felhasznált adatok aggregációs szintjének azon szereplőit (település, kistérség, megye) vonják be a vizsgálatokba, amelyek valamilyen államhatárral érintkeznek. Az aggregációs szint megválasztása vizsgálataimat is befolyásolja, hiszen a határ gazdasági és politikai hatásai nagyobb területen érvényesülnek, míg a társadalmi kapcsolatokra hatók csak a legközelebbi településeken érezhetőek általában (Hardi, 2000, 597 p.).
A vizsgálati terület kiválasztását jelentősen befolyásolja a határ politikai természete, amely állandó változásban van. Ettől függ az államhatáron való átvonzások ereje is, illetve ez degradálhatja a határon átnyúló kapcsolatokat központok közötti, állami szinten szervezett együttműködéssé. Jelenleg a kontaktus funkció erősödésével számolhatunk, ebbe az irányba mutathatnak a közös projektek és a területi tervezés összehangolására tett kezdetleges első lépések is (Nemes Nagy, 1998 p. 141.).
A határ menti területek pontos lehatárolása teljesen ország- és térségfüggő. Európában az egyes országok eltérő politikai földrajzi jellemzőkkel bírnak, a határaik pedig különböző történelmi fejlődési pályát jártak be. Ezért az alábbiakban csak a magyar viszonylatokra alkalmazható definíció megalkotására törekszem. Határ menti területek alatt értem azt, a határvonal mellett elhelyezkedő földrajzi teret, amelyen érezhető az államhatár jelenlétéből fakadó negatív és pozitív társadalmi-gazdasági összetevők összessége. E területek dinamikus
37 jelleget mutatnak, hiszen a politikai és gazdasági változásoktól függően rövid idő alatt is jelentősen változhat a kiterjedésük. A településhálózatra gyakorolt hatásuk középtávon részben statikus, ezért főleg a határok „ellégiesedésének” időszakában a régebben működő vonzáskörzetek csak nehezen alakulnak újjá! A határ menti terület kiterjedése jelentősen függ a földrajzi tér jellegétől, amelyet történelmi és aktuálpolitikai tényezők is befolyásolnak.
Ebből adódik az is, hogy e terület államhatártól való távolságát csak pillanatnyilag lehet km-re pontosan meghatározni.
Mivel a már említett átvonzások ereje változó, a horvát-magyar együttműködés szempontjából a határ menti területek laza textúrája miatt különbséget kell tennünk a határ menti és a határon átnyúló kapcsolatok között. A hiányos textúra következtében a horvát-magyar határ mente egyes szakaszain az átvonzások mértéke statisztikailag alig kimutatható, vagy egyáltalán nincs, tehát nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett határ menti együttműködésről. A határ két oldalán lévő területek társadalmi-gazdasági kapcsolatai elenyészőek, nem eredményeznek társadalmi-gazdasági profitot. Azonban a szomszédos területek makro- és mezoregionális központjai között minden esetben tapasztalható valamilyen kétoldalú kapcsolat. Ekkor már nem beszélhetünk határ menti kapcsolatokról, mert az együttműködések nem helyben és alulról szerveződnek, hanem egy határ mentiségtől semleges központból, ezek az összefüggésrendszerek már kimerítik a határon átnyúló kapcsolatok tényét.
A határon átnyúló kapcsolatok előfordulása a tér azon szegmensére jellemző, ahol az államhatár jelenlétéből fakadó pozitív társadalmi-gazdasági összetevők összessége már csak gyengén, vagy egyáltalán nem érzékelhető. Az itt lezajló interakciók az érintett országok valamely centrum, vagy központi jellegű területéről indulnak ki, és e szereplők között bonyolódik le a tényleges együttműködés. A határon átnyúló kapcsolatok tehát egy átfogóbb, nagyobb rendszert alkotnak a határ menti együttműködésnél. Az utóbbi gyakorlatilag a határon átnyúló kapcsolatok azon fajtája, amelyek egy szűkebb határtérségben a centrumterületektől általában távol, alulról szerveződve valósul meg, olykor perifériális helyzetben.
A területi lehatárolás ezért rendkívül nehéz és egy fix, állandó határterület kijelölése nem lehetséges. Analízisem nem korlátoztam kizárólag a határ menti kistérségekre és a megyékre, hanem a fentiekből következően vizsgáltam az államközi és az azokat befolyásoló EU-kapcsolatokat is. Horvátország és Magyarország sem rendelkezik megfelelő forrásokkal az együttműködés fokozására és elmélyítésére, mindkét ország az EU regionális politikáját
A területi lehatárolás ezért rendkívül nehéz és egy fix, állandó határterület kijelölése nem lehetséges. Analízisem nem korlátoztam kizárólag a határ menti kistérségekre és a megyékre, hanem a fentiekből következően vizsgáltam az államközi és az azokat befolyásoló EU-kapcsolatokat is. Horvátország és Magyarország sem rendelkezik megfelelő forrásokkal az együttműködés fokozására és elmélyítésére, mindkét ország az EU regionális politikáját