ápolni a kapcsolatot a családoddal, lehet, ők se nagyon akarták, ha őt
hibáztatták a halálodért. Mikor eljött értem azzal a fekete autóval, a hátsó
ablakból még láttam Ángyikámékat, ahogy összekapaszkodva állnak a
kocsiúton, integetnek, és Ángyikám sír. A temetésen még láthattam volna őket,
de nem lehettem ott, az apu azt mondta, kicsi vagyok még a temetéshez, pedig
falun mindenki elmehet megnézni a halottat, bár virrasztani csak a felnőttek
szoktak, el lehet búcsúzni, én sose féltem a halott látványától, később anyádat
is megnézhettem, meg az aput is, az öcsémet azt nem, őt zárt koporsóban
184
temették, annyira roncsolódott a teste, nekem kell látnom a halottat, hogy el tudjam fogadni a halál tényét. Ha akkor láthattalak volna, talán nem álmodnálak a mai napig is élőnek, és talán nem üvöltöm bele az Újköztemető novemberi csöndjébe egy évvel később, az apu és már az új anyám kezét fogva azt, amit álmomban a mai napig is hiszek, hogy nem igaz, nem haltál meg, csak elhagytál minket.
185 Faluból városba
Gyötrő kétséget hagyva telnek el használt ruhákat öltött napjaid.
Jövő helyett túlélést tervezel,
régóta vagy, mint szorgos hangya itt.
Fáid helyén ma díszes villa áll, a szántóföld szegélyén partvonal.
Folyód apad, csupán csak csordogál, s te tátogsz szótlanul, mint néma hal.
Morzsákat húznak mézesmadzagon, s ha az se lesz, majd fölfalod magad.
Munkádból mások élnek gazdagon, neked, ha jut, csak aprópénz marad.
Kihalt pusztákon jajszavad bolyong, visszhangja fájó: nem terem esély.
Lustán ásít az ócska rézkolomp, s kifosztott ólad csöndje pince-mély.
Muszáj parancsol, kényszerből indulsz, rideg városba bánatod kísér.
186 Magányos éjjel lelkedhez simulsz,
sóhajtva halkan: az élet mit ér?
A zsúfolt téren számtalan munkás dologra várva, tétlenül topog.
Talán akad ma valahol bontás, hol zsebből zsebbe pár fillér csorog.
Ki bért ígért, sajnál, de nem fizet, beszélik róla, nagy kutyabarát.
A háziúr megért, de elsiet, s az ajtón kívül kíván jóccakát.
Léted bizonytalan, sorsod borzalom.
Ki téged képvisel, hazabeszél.
Szerepet játszik mocskos színpadon, gyűjtögetni bátor, de tenni fél!
Ágyad járólap és kartonpapír, idáig fújt a nagy megváltozás...
Százszor szól hozzád: – szóra mégse bír – kérjük, kiszállni, ez végállomás.
Téli reggel
Mint szürke falra szénnel karcolt vázlat, olyan sivár most itt a téli táj.
Kopaszra fésült csipkebokrok fáznak,
187 s dérlepte fákon fátyolos homály.
Levél rohad, a rét nagy, foltos tenger, partján a fény félénken félreáll,
s a felmosórongy-színű lomha reggel ködben didergő árnyakat zabál.
A szél goromba: karmol és harap, s ólmos felhők mögött rekedt a nap, fagyott a sár, s a hártyajég keményül.
De az, mi itt ma alszik vagy halott, magában rejt egy újabb holnapot, s egy elfelejtett tegnappá lesz végül.
Elveszett
Ki gyakran jár a fák alatt, de nem keres, csak rejteget, kinek csöpp vágya sem maradt, esőt csodálni s felleget,
ki megvadul, ha lelkesül, és öklöt adva nyújt kezet, kiben csak kő van legbelül, ki másból él, s máson nevet, kinek hangjában sír a szó, kinek szemében fúl a fény,
188 kinek a lelke néma tó,
amelyben úr egy szörnyű lény, kinek szívében drótkötél
feszül meg pengő húr helyett, ki meghátrál, ha eltökél,
az egy sem más, mint elveszett.
Nyári este
A langyos, lenge szél már ringatott egy álmot, s száz lepkeszárny pihent a nyári orgonán.
A tó vizén a fény csendben merülni látszott, s a fák felé repült a barna kormorán.
És dús bokrok mögött tápászkodott az este, lerázva köntösét, indult a parkon át.
Imbolygó lépteit telt lombok árnya leste, a parton meg-megállt, ráncolta homlokát.
A perc megrészegült csepp kelyhek illatától, s hol gömbtuják között rezgett a szürke fátyol, a mélyülő homályban megfogant az éj.
Szemközt, a hegytetőn felhők vetettek ágyat, a rongyos paplanokra múltak füstje száradt, s felettük hangtalan kigyúlt a holdkaréj.
189 A tiszta lap regénye
Olyan ez, mintha írásjelt, szabályt – a kerékkötőket – kupacba rakva, tanulnánk írni kockás, tiszta lapra, vagy vonalasra
témát a sor közt keresve,
mintha mágikus, titkos erő lesne, ki onnan kilép, alakot formál a teste, kiteljesülve egyre színesedne,
s el nem vetél. Szó szóval karöltve lépked vonalon belül,
felül, űzve, szeretve, sejtetni engedi, forrong a lélek,
a szárnya-nélküli gondolat mása, kitárul, felnő,
ösvényt kutat, rést, kiutat, íráson, időkön túl, a nagyvilágba.
Templomi harangszó sejlik fel akkor, távoli évek litániája,
csokorba gyűjtött fények nyugalma, terített asztal, kosárnyi édes alma…
190 Csak ez a csend, a csend ne lenne,
meg ez az úttalan kóborlás a csendbe’.
Maradna fény a házfalon, zsivaj a kertben, domboldalon, levesbe hús, láng a szenvedélyben, csak ne az élet megélesült hiánya percegne folyton, akár a szú a fába’
ahol mi, – minként legyet a fecske körözve könnyedén bekap, vagy
imádkozó sáska nyel el mindörökre, – egyhelyben toporgunk végtelen körökbe, mert gúzsba köt a féktelen szabadság, a szétfröccsenő diszharmónia…
s mert aki betűt vet, ezt meg kell írnia!
Dermesztő világ
Dermesztő világ, a lélek fázik!
Fűvel benőtt út háztól-házig, kerítés, vérebek, villát, palotát őrző fogdmegek, s benn a királyok halmozva jóval, elandalító muzsikaszóval
191 nyújtóznak lustán
hűs párnáikon.
Bacchus oltárán áldoznak napot s éj összekötve.
Példás éltüket hirdeti szobor még életükbe, míg házak tövén fedetlen testtel, éhséggel küzdve, s az elemekkel virraszt a nyomor.
Ez már egy másik…
Más időben más esőcseppek cseperegnek, más nyárfapihék, más eszmék kavarognak,
az értelem eresztékei közt teret, formát bont a régi, új körvonalak jegecesednek a fényszálkás idő fonalára;
mondanám kapaszkodj a fősodor aznapi ritmusába, vedd át a világ lüktetését egy házon kívüli magabiztos
192 merészségével, s üzenj
a hajlíthatatlanoknak a váltás ideje elérkezett;
szólam-országok süllyednek, szóhalmazok roskadnak össze, újkori kifejezések forradalma seper végig a Gutenberg galaxis országútján maradt útjelzők roskatag sorfala között, új diadalmasok seregszemléje érlelődik a jövőidőnek,
illene hát végre szembesülni a tegnapi eszmék, kiüresedett gondolatok, egocentrikus
útvesztők tarthatatlanságával, s a világ sztrádáin száguldó légpárnásított hatalmasok környezetszennyező szócsatáit békésebb szólamokra cserélni.
Rendületlen…
és újra írni rendületlen, benne élni a lendületben, kimondani és remélni, az álmainkhoz visszatérni!
193 Órát, perceket megragadni,
változni, s önmagunk maradni, bőrünkbe vésni a jelet,
mondani azt is, mit nem lehet!
Szavakból szülni új világot, feloldani az ősi átkot, Bábelt idéző őrületben
maradni tisztán, s rendületlen.
194 Anya, félek!
Félek, Anya, félek! Robbannak a bombák…
Ne félj, kicsi kincsem, holnap szebb nap vár rád.
Elindulunk holnap békére találni,
Ne félj, kicsi kincsem, nincs már mire várni…
Félek, Anya, félek! Háborog a tenger!
Ne félj, kicsi kincsem, szebb nap vár ránk hidd el, Nem jön már több örvény, megnyugszik a tenger, Megérkezünk holnap, partot érünk reggel.
Félek, Anya, félek! Idegenek jönnek…
Ne félj, kicsi kincsem, itt már picit könnyebb.
Ételt, italt adnak, letörlik a könnyed.
Ez már szabad világ, nem kell félned többet!
Fázom, Anya, fázom! Hideg itt a reggel!
Mindjárt kisüt a nap, melegebb lesz, hidd el!
Addig bújj csak hozzám, melengessük egymást, Megérkezünk holnap, befogadnak, meglásd!
Félek, Anya, félek! Kiabál mindenki!
Vízágyúval lőnek, nincs már hová menni!
195 Nekünk itt sincs békénk, nem lesz helyünk soha?
Kérlek, Anya, kérlek, menjünk inkább haza!
Kicsi kincsem, félek! Nem mehetünk haza, Házunk lebombázva, bedőlt minden fala.
Otthon biztos halál, itt gyűlölet vár ránk, De ígérem, egyszer ismét lesz majd párnád,
Lesz meleg otthonod, ételed, mosolyod,
Nem kell félned többé, lesz majd gyerekkorod.
Addig megyünk, kincsem, míg meg nem találjuk A helyet, hol nekünk is lehet békés álmunk, Békés, szép világunk.
A mi világunk
Ma csendes korszakban élünk.
Nem lázad a század.
Csak építget álmokból házat nem másnak, csakis magának.
Egyedül várja a csodákat, mert sok munkája van, vagy épp dologtalan, nem ér rá, nincs idő, nem az ő dolga.
Kit érdekel a sok modern rabszolga, kit érdekel a hajléktalan?
Szánakozik kicsit,
196 kinek hajléka van,
lelkét megnyugtatja némi adománnyal, s többet törődik a régi hagyománnyal, mint a mával, a "mosttal", a bajjal.
Mikor reggel megkeni a kenyerét vajjal, megnyugszik mert van kenyere, vaja.
Mit számít, hogy bajban van a haza?
Mit számít, hogy túl sok, aki éhes?
Haldoklik a kórház, de ő egészséges.
Nem érdekli, hogy kinek mi a gondja.
"Magának főzte, hát egye meg!" - mondja.
Ez a csendes korszak, ez a csendes világ.
Nem tudja, nem érti, hogy mekkora hibát vét, hogy bűnt követ el Önnön maga ellen.
Hiányzik belőle a jó csapatszellem.
Ébresztő, Barátom, mert lehet, hogy holnap Te süllyedsz a mélybe.
S kit érdekel majd, hol vagy?
Nyisd hát ki a szemed, tárd hát ki a szíved, ez a világ mindenkié, nem csupán a tied!
197 Különleges, egyedi és összetett vers
Valami
nagyon különleges, egyedi és összetett verset kéne írni
erről a
nagyon különleges, egyedi és összetett világról, arról,
hogy itt,
ha valaki éhezik, az
nagyon különleges, egyedi és összetett probléma,
bár előfordul néha, a megoldás ezért
nagyon különleges, egyedi és összetett intézkedést kíván,
amit
nagyon különleges, egyedi és összetett bizottságok
nagyon különleges, egyedi és összetett módszerekkel próbálnak
megszüntetni.
De nem tudnak mit kezdeni azzal az egyszerű ténnyel, hogy az a sok
nagyon különleges, egyedi és összetett ember
nem akar mást, csak enni.
198 Egy hajléktalan halála
Ez itt Európa,
itt nem hal meg éhen senki, kérem szépen!
Holmi fertőzésben patkolt el a beste.
Magának kereste!
Kukából a mocskot mosatlanul ette!
Amit tarhált nappal, bort vett azon este, rongyos kalyibában nem hűlt így ki teste.
Nem halt tehát éhen, nem fagyott meg, kérem.
Jegyzőkönyvbe vesszük e tényt mindenképpen!
Itt minden szabályos, jó törvények élnek, hamvait átadjuk a víznek s a szélnek, s holnaptól a hírek már másról beszélnek.
199 Hát ennyi volt...