Elgondolni tudom még milyen volt.
Magas, vékony, halovány. Csak egy irány
ban fejlődött (a tudósok is úgy szokták):
hosszában. S közben vékony m aradt a karja, combja, beesett a melle. De azért csinos fiú volt, m int a legtöbb mellbeteg.
Nagy, fényes két szeme volt, puha, fürtös haja, fekete kis bajusza, az arcán pedig az a bizonyos két vérrózsa. Azért a fehér arcért, azért a piros két rózsáért szinte érdemes mellbetegnek lenni. Meg azért is, m ert a mellbetegé a legszebb halál. Nyu
galmas, csöndes, kínlódás nélkül való.
Fiatalon hal meg, amikor még mindenki szereti; csöndesen megy el, hogy senkit se zavarjon ; s amikor már halálra hunyja a szemét, azt hiszi, csak most kezd é ln i. . .
Csak egy baja volt Bertalan Kázmér- nak. Szegény volt. Nagy gonoszság volt, amikor valaki feltalálta a szegénységet.
Azaz nem is a szegénységet találták ki,
hanem a gazdagságot. És vele terem tették meg a szegénységet. Ezzel is úgy vagyunk, m int a családfákkal. Fölül csak egy név van, alul már száz meg száz. Egyetlen ősnek ezer ükunokája van. És egyet
len gazdag ember tízezer szegényét csinál.
Vagy a szegénységet kellene kiirtani, vagy a mellbetegséget. Az utóbbival alighanem könnyebb lesz megküzdeni, m ert az Istentől való ; a másik kiirthatat- lan, m ert azt emberek csinálták.
Mondom, Bertalan Kázmér szegény volt m int a templom egere. És sorvadásos, tehát bizonyos, hogy el fog pusztulni.
Ki is mondták rá a doktorok : elélhet egy félesztendőt. De ha elmegy Egyiptomba, kihúzza két esztendeig is.
Elküldtük h át Egyiptomba. S o k an : rokonok, ismerősök, jóbarátok, iskolatár
sak. Mintha mindenkinek fájt volna a kis ujja, annyit költöttünk rá fejenként.
H átha, a sok kis ujjtól megmarad egy egész ember ? . . .
* * *
Nem is kellett volna talán az elejét elmondanom. Voltaképpen itt kezdődik a történet. Kairóban, ahol nincsen hideg
ség, nincsen fagy, nincsen fojtó, nehéz köd.
Minden m eleg: a levegő, a szivek, a vér.
Nem fázik a test és nem fázik a lélek.
Sohse hervad a virág, mindig csak nyílik.
I tt látta meg Kázmér Jankát. Azaz, beszéljünk okosan : Janka lá tta meg Káz- mért. Janka, a kis hollandus, akinek szőke volt a haja és tejből a bőre. De az arcocs
káján neki is vérrózsák nyíltak és a szeme is nagyon tág volt és fényes, mintha bel- ladonát csöpögtetett volna beléje. És a melle is úgy zihált, m int a Kázméré.
Csodálatos dolog, de az egyforma de
fektus is vonz és összeforraszt. Úgy kell annak lenni, hogy a repkény a tölgyet keresi, hogy befussa, hogy hozzátapadjon az indáival. De a repkény mégis csak a repkényt szereti. Vele ölelkezik. A tölgy legfeljebb csak arra jó, hogy mind a ketten belekapaszkodj anak.
A tölgy a papa volt. A gazdag hollan
dus, akinek] gyémántbányái voltak a tranzváli mezőségeken és nagy gyárai oda
haza, hollandus földön. Nagyon tiszteletre
méltó tölgy, félmillió évi jövedelemmel.
Csak kapaszkodjatok bele vékony indáitok
kal, hervatag repkénykék . . .
Minek szaporítsam a szót. Megszerették
egymást. Kázmér és Johanna, a magyar fiú és a hollandus leány. Olyan gyönyö
rűen tudtak kettesben köhögni.
Egyszer csak odaállottak az öreg tölgy elé és mondta Johanna :
— Apa, add ránk az áldásodat. Mi sze
retjük egymást.
Most az öreg gyémántbányász kezdett köhögni, pedig olyan volt a melle, mint egy bivalyé. És szabadkozott, hogy így- úgy, fiatalok vagytok még, alig ismeritek egymást, meg betegek is vagytok mind a ketten. Ráérünk arra még.
Johanna okos kis lány volt, nem hagyta magát.
— Fiatalok vagyunk? A fiataloknak való a szerelem és a boldogság, a férfi
koré a gond és munka, öregségé a nyuga
lom és pihenés. Hogy alig ismerjük egy
m ást? De szeretjük egymást, (ismeret
ségből barátság lehet csak, házassághoz szerelem kivánatos. És hogy betegek vol
nánk? Meg akarunk gyógyulni. Azt hiszed, nekünk vágyakozás való, sorvasztó epeke
dés ? Megelégedés kell nekünk, boldogság.
Jobb orvosság az, m int a sok creozot és chinin . . .
Az öreg csak hümmögött. Majd
meg-gondolja. Tudakozódik a fiatalemberről.
Micsoda famíliából való, kik a rokonai, milyenek az összeköttetései. A doktorral is beszél majd . . .
— Majd meglátjuk. S most hagyja
tok békében.
Az öreg tudakozódott. Amit Bertalan Kázmérról megtudott, se jó, se rossz.
Fiatal ember m int a többi. Vagyona nincs, összeköttetései nincsenek, kilátásai — ej, minek egy sorvadásos embernek kilátás?
Alapos kilátásai csak a halálra vannak.
Tanulni se sokat tanult. Dolgozni meg semmit se dolgozott. Minek tanuljon és minek dolgozzék, aki úgyis meghal ? Meg
halni munka nélkül is lehet.
A doktor meg ezeket mondta :
— Alaposan készen van mind a kettő.
A tüdejük akkora, m int az öklöm. Elélhet
nek egy évig, isten különös kegyelméből kettőig. Ha tovább élnek, megeszem a fejem et. . .
Az öreg tölgy nagyon elszomorodott.
Az a kedves, jó, gyönyörű gyereke, a J a n k a ! Nincs már több tüdeje, m int egy jókora ököl. Meg fog halni menthetetlenül. Nem él csak egy esztendőt. . . H át legyen leg
alább egy esztendeig boldog.
És behivatta a gyerekeket:
— A jövő hónapban megesküsztök.
Vagy akarjátok m ár a jövő héten ? Akar
tok holnap a paphoz m enni? H át jó, megesküsztök holnap. Lakást nem kell tartanotok, úgyis mindig utazni fogtok.
Oda mentek, ahova akartok, ahol mindig süt a nap. Vándoroltok a melegség után.
És minden a tiétek, ami jó és drága. Pén
zetek lesz, amennyi csak kell. Adok har
mincezer forintot minden esztendőre, vagy adok ötvenezret. Az is kevés ? Adok száz
ezret. Úgy éljetek, m int a hercegek, mint a királyok . . . Én édes gyermekeim.
És sírt az öreg tölgy. És ölelgette a gyerekeket. Azok pedig körülölelték m int
a repkény.
Ej, mit. Egy esztendeig ta rt az egész.
Legfeljebb kettőig.
Harm adnapra meg is volt az esküvő.
* * sfc
A két haldoklóból egy eleven pár lett.
Szépek voltak és boldogok. És éltek gond nélkül. Mindig a napon, mindig melegben.
Mentek a tavasz után, városról-városra, országról-országra. És csak o tt m aradtak és addig, ahol épen szamóca term ett.
Micsoda csodálatos gyümölcs a sza
móca. Csupa illat és csupa édesség és lágyság. Mint a szerelem. Orvosság és táplálék. Meg kellene próbálni, hogy nem gyógyítja-e a tüdővészt? Bizonyo
san gyógyítja. Aki a szamócával együtt járja be a világot, nem hal meg sorva
dásban.
Kázmér és Johanna mentek a szamóca után. Tunisztól Indiákig. Mindig a napon voltak és mindig egymás mellett voltak.
És éltek ők, a haldoklók.
És szerették egymást és beszéltek a halálról. Mindig a halálról beszélgettek.
Hogy együtt fognak meghalni és egymás mellett fognak pihenni. De addig is éltek egymásnak és egymásért.
Jöttek egy gyönyörű tájra. Ahol örö
kös a nap és örökös a meleg. És gyönyör
ködtek a szépségekben, amit láttak. És m ondta Johanna :
— Ha m ár meg kell halnunk, itt hal
junk meg. És itt aludjunk. Látod ezt a csodálatos két pálmát. Óriási mind a kettő és csupa illat és édesség. Ezek alatt fogunk pihenni.
És Kázmér is m o n d ta :
— Ennél szebb sír nincs a világon.
K filn o k i: Apa és fia. 13