A 19. századi ruszin és szlovák nemzeti mozgalom között sok volt a hasonlóság,2 ami az egyes időszakokban szoros együttműködést ered-ményezett a két nemzet vezető politikusai között. Ez valamiféle egy-másrautaltság érzését érősítette mindkét nemzetben. Ennek ellenére a kölcsönös viszonyuk akkor sem volt teljesen szimmetrikus. A szlovák mozgalom minden problémája ellenére mégiscsak valamivel erősebb, egységesebb és szervezettebb volt, mint a sokféle kulturális-nyelvi, illetve felekezeti orientációval rendelkező ruszin–ruthén–ukrán moz-galom. A régi Magyarország északkeleti perifériáján élő ruszinok szo-ciális-gazdasági helyzete is valamivel nehezebb volt a szlovákokénál, legalábbis, ami a nyugat- és közép-szlovák régiókat illeti. Ugyanakkor voltak olyan időszakok is, amikor a szlovákok szorultak rá a kisebbik szláv testvér támogatására. Az 1860-as években például, amikor a szlo-vákoknak nem volt saját nemzeti elkötelezettségű képviselőjük a ma-gyar Országgyűlésben, éppen a ruszin Adolf Dobriansky (Dobránszky Adolf) birtokos politikus próbálta a szlovákok érdekeit is artikulálni.
A két világháború közötti időszak
A kapcsolat aszimmetrikus jellege nem csökkent az 1918 után sem, amikor a ruszinok döntő többsége a csehszlovák állam kötelékébe ke-rült. A csehek és a szlovákok közös államához való csatlakozást főleg az amerikai diaszpórában működő ruszin szervezetek szorgalmaztak,
1 Selye János Egyetem Tanárképző Kar, Komárom.
2 A következő hasonlóságokról volt szó: a szláv jelleg, a peremvidéki elhelyezke-dés a régi Magyarországon belül, döntően mezőgazdasági jelleg, a többfelekezetiség problematikája, elhúzódó viták az irodalmi nyelvről, a régi magyarországi határokon átívelő nemzeti-kulturális kapcsolatok, a számottevő saját arisztokrácia hiánya, az ur-banizáltság alacsonyabb foka (bár ebben a tekintetben a szlovákok helyzete jobb volt).
kevésbé az otthon működő politikusok. Azok között egyaránt lehetett találkozni az erős ukrán és magyarhoni orientációval is. Végül azonban a kárpátaljai ruszinság többsége jobb alternatíva híján felsorakozott a csehszlovák orientáció mellett. Az iparilag fejlett, szláv többségű és demokratikus Csehszlovákia mégis képes volt bizonyos előnyöket és fejlesztéseket nyújtani a hagyományosan periferiális és szegény vi-déknek.
Szlovákia és Kárpátalja (hivatalosan: Podkarpatská Rus) az egy-ségesnek számító első Csehszlovák Köztársaságban (1918–1938) két közigazgatási-területi egységet alkotott: a külön autonómia nélküli Szlovák Tartományt és a nemzetközileg garantált, de 1938 előtt meg nem valósult autonómiával rendelkező Kárpátalját. Az utóbbi számított az új állam legszegényebb és leginkább elmaradott területének, ahová rendszerint büntetésből küldték a cseh, illetve kisebb részben szlovák származású köztisztviselőket és közalkalmazottakat. Akik nem voltak büntetésben, azok is többnyire csak a különböző kiegészítő pótlékok reményében vállalták az ottani állásokat.
Az előbb említett területi beosztás eredményezte először a törté-nelemben a szlovák és a ruszin–ukrán nemzetiségű lakosság közötti olyan igazgatási határ meghúzását, amely legalább részben próbálta figyelembe venni az etnikai viszonyokat. Ez a határmegállapítás ve-zetett el végső soron a szlovákiai ruszin kisebbség mint önálló entitás megszületéséhez. A két világháború közötti népszámlálások értelmé-ben Szlovákiában 1921-értelmé-ben 88 970 fő tartozott ruszin, illetve ukrán nemzetiségi közösséghez. A számuk 1930-ban már elérte a 95 783 főt.3 Ez a szám valamivel kisebb volt, mint az 1910. évi utolsó régi magyarországi népszámlálás szerinti adatok. Azok alapján ugyanis a szlovák kutatók kiszámították, hogy a későbbi Szlovákia területén ösz-szesen 96 528 ruszin, illetve ukrán élt, akik az ottani lakosság körül-belül 3,4%-át, illetve a 446 846 főt számláló magyarországi ruszinság körülbelül egyötödét tették ki.4
3 Az adatokat lásd Konečný, Stanislav: Formovanie polyetnického zloženie obyva-teľstva Slovenska. In Gajdoš, Marián – Matula, Pavol (eds.): Niektoré otázky vývoja národnostných menšín na Slovensku. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV, 1997. 44.
4 Paukovič, Vladimír: Etnická štruktúra obyvateľstva Slovenska, jej vývoj, demog-rafické a sociálne charakteristiky. Sociológia, 26, 1994, 5–6. sz. 426. A korabeli ruszin-ukrán becslések egyébként ennél magasabbak voltak, mert abból indultak ki, hogy minden görögkeleti és görög katolikus helyi lakos tulajdonképpen ehhez a nemzetiséghez tartozik. Ezáltal akár 200 000 főre is lehetett felemelni az érintettek létszámát.
A két világháború között a csehszlovákiai ruszin, illetve ukrán ér-zelmű lakosság között továbbra is megmaradt a korábbi hármas meg-osztottság, amely az orosz, az ukrán és az önálló ruszin orientációt jelentette. A szlovákiai ruszin kisebbség nem volt elég ahhoz, hogy önállóan cselekedjen, ezért főleg a kárpátaljai erőkre és szervezetek-re támaszkodott. Az önálló helyi pártok közül csak az Orosz Nemzeti Párt tudott szert tenni valamelyest nagyobb befolyásra a helyi ruszin lakosság körében. Ez azzal függött össze, hogy a kelet-szlovákiai ru-szin lakosság körében egyértelműen az oroszbarát irányzat volt a meg-határozó. Ugyanakkor a galíciai ukrán érzelmű emigráció jelenlétének köszönhetően megerősödött az ukrán irányzat is. A prágai kormány la-vírozni próbált az oroszbarát és ukrán érzelmű irányzatok között, a fő célja pedig az volt, hogy egyik se kerüljön domináns helyzetbe. Ezért többnyire a defenzívába került irányzathoz szokott csatlakozni. Ez a magatartás azonban tartóssá tette a helyi ruszinok oktatási nyelvének területén uralkodó kaotikus állapotokat.5 Ebben az időszakban meg-gyengült a magyarbarát irányzat.
Az 1939 és 1945 között fennálló első Szlovák Köztársaság idején a ruszinoknak is alkalmazkodniuk kellett a tekintélyelvű és nacionalista tendenciákhoz. A helyzetüket nagyban meghatározta az, hogy Kárpát-alja ismét magyar lett. Az akkori nacionalista szlovák rezsim legin-kább úgy tekintett rájuk, mint ruszin nyelvjárásban beszélő szlovákok-ra.6 Ugyanakkor bizonyos mozgásterük mégis megmaradt. A Szlovák Állam engedélyezte az Alekszander Duchnovics Orosz (értsd Ruszin) Kulturális Művelődési Társaságot, amelyet az eperjesi görög katolikus egyház is támogatta Pavol Gojdič püspökkel az élén.7 A sajátos nem-zeti és szakmai szlovák korporativizmusnak megfelelően a ruszin-uk-rán kisebbségnek volt két parlamenti képviselője is, akiket még 1938 őszén választottak meg.8 Igaz, a szlovákiai németektől és magyaroktól eltérően ők nem hozhattak létre saját hivatalos nemzetiségi pártot.9 Kü-lönböző kormányzati pozíciókkal sem rendelkeztek.
5 Konečný, Stanislav: Rusíni v novodobých dejinách Slovenska. In Slovania: téma aktuálna. Zborník príspevkov z vedeckej konferencie Forum Slavica 2009 v Nitre. Nit-ra, 2009. 13.
6 Ezt nevezték az úgynevezett Dudáš doktrínának. Lásd uo. 13.
7 Uo. 13.
8 Miután az egyik képviselő körzete később Magyarországhoz került, neki távoznia kellett a testületből, de a Hlinka Szlovák Néppárt egy újabb ruszin tagot delegált az Országgyűlésbe. Podolec, Ondrej: Medzi kontinuitou a diskontinuitou. Politický sys-tém Slovenskej republiky 1939–1945. Bratislava: Atticum, 2014. 144–145.
9 Uo.
Bár a német érdekeknek leginkább a ruszinok ukrán orientációja felelt meg, a szlovák Országgyűlésben helyet foglaló ruszinok (kár-páti) oroszként határozták meg magukat. Sőt, Anton Simko képviselő egyik 1940. évi felszólalásában egyenesen Szovjetuniót nevezte meg a nemzete anyaországának. Igaz, akkor a Szlovákia és Szovjetunió kö-zött még fennálltak a diplomáciai kapcsolatok.10 A szlovák néppárti képviselők részéről időről időre felbukkant az a régi szlovák gyanú, amely szerint a ruszinok szíve a magyarokhoz húz. Emiatt negatívan álltak hozzá azokhoz az 1938. májusi és szeptemberi ruszin memo-randumokhoz, amelyek azt akarták elérni, hogy az egyes kelet-szlová-kiai ruszinlakta térségek Kárpátaljához legyenek csatolva. Kárpátalja ugyanis később Magyarország része lett. A szlovák néppártiak köré-ben az sem növelte a ruszinok népszerűségét, hogy a két világháború között itt csak nagyon kevesen szavaztak rájuk. Ehelyett a ruszin la-kosság többsége inkább az országos pártokra szavazott. Az 1938. évi őszi országgyűlési választásokon ezeken a vidékeken a kormánypárt csak alig 50%-ot ért el. A Zemplénben található nagymihályi járásban a lakosság 62%-a pedig a néppártiak által összehozott jelöltlista ellen szavazott. A kormánypártnak az sem tetszett igazán, hogy egyébként a hozzájuk közelebb álló görög katolikus Pavol Gojdič püspök arra buz-dította a híveit, hogy a népszámláláskor egységesen ruszinnak vallják magukat. Pedig a Sáros megyei hatóságok, Štefan Haššík, majd Andrej Dudáš főispánokkal az élén inkább szlováknak akarták látni a ruszin
„nyelvjárást” beszélőket.11
A második világháború után és a szocializmus alatt
A helyzet gyökeresen megváltozott a második világháború után. Kár-pátalja ugyanis nem tért vissza a csehszlovák állam kötelékébe, hanem az 1945. június 29-i kétoldalú megállapodás értelmében a Szovjet-Uk-rajna része lett. Ez hosszabb távon eldöntötte a helyi ruszin lakosság hivatalos nemzetiségének a kérdését is. Az első háború utáni években még tolerálták az orosz, értsd ruszin megjelölést, de az akkor létre-hozott különböző tanácsok és szervek már az ukrán melléknevet hasz-náltak. Ilyen volt például az Eperjesi-vidék Ukrán Nemzeti Tanácsa, az
10 Uo. 147.
11 Uo. 146.