A hajózás története ié !

módra nőttek ki a földből, hogy az egész világ kincseit ki­ állandóan hajókat rajzoltak, festettek, metszettek, hajómodelfe- ket építettek, cserepekre és téglákra rajzoltak hajókat, vagy ha egyiket sem tették, akkor legalább leányaikkal hímeztettek hajókat. azonban nincsenek ilyen pontos értesüléseink és akárhogy eről­

tetjük is képzeletünket, még azt sem tudjuk megmondani, hogy

Mindenekelőtt egyenesebbek lettek a hajókörvonalak.

E1-162

Az árboc egyensúlybahozása nehéz dolog volt

tűnt az elülső csatatorony, mely a középkort majdnem másfél évszázaddal túlélte. A hátsóhajó nem festett többé magasan a hullámokon trónoló várnak. A magas előhajó eltűnése azon­

ban megzavarta a hajó egyensúlyát és ezért különsúlyról kel­

lett gondoskodni. E célból a jelentősen meghosszabbított orr­

árbocra két vagy három vitorlarudat erősítettek s ezekre külön kis négyszögletű vitorlákat szereltek. Ennek megfelelően e vitorlák pányvásvitorla, elülső pányvásvitorla és legelülső pányvásvitorla elnevezést kapták.

E vitorlákat valamennyi tengerész úgy gyűlölte, mint a bűnt.

Egy gyorsvitorlás hajónak még a legcsendesebb időben is annyi függőleges mozgása van, hogy a hajóorr nedves és ke- délytelen vidékké válik. Hogy pedig a pányvásvitorlákat elhe­

lyezzék, a tengerészeknek az orrárboc fölé kellett kúszniok és az oldalkötélen valóságos kötéltáncosi mutatványokat végeztek.

Egy hirtelen szélrohamnál — az óceánon gyorsan jön és megy az ilyesmi — a tengerészek kint függtek s ide-oda himbálóztak az őrjöngő óceán felett és megátkozták azt a pil­

lanatot, amikor lerészegedve hagyták, hogy hajóra cipeljék őket.

Az orrárboc alatti orrárbocvitorláknak azonban volt létjogo­

sultságuk. Biztosan megállták a helyüket a tengeren. A legalsó senki sincs többé, aki magyarázattal szolgálhatna nekünk. Így 164

H a jó o r r a X V II. s z á z a d b a n

hát a kis árboc a híres görög tűzhöz hasonlóan, örök titok marad.

Éppily rejtély számomra és biztosan mások számára is, hogy a XVII. század miért pazarolt oly sok időt és pénzt díszí­

tésekre. Hogy a hajót orrától faráig szép faragásokkal díszítet­

ték, ez még megjárja. A hajó nőnemű lény és mint ilyen, igényt tarthat egy kis különleges ápolásra, egy kis extra-figyelmes­

ségre, egy kis puccra, hogy öntudatosnak és büszkének érez­

hesse magát. Minek azonban egész múzeumot rakni a farára?

Minek a rengeteg angyal, mitológiai alak és kerub, akik játék­

láncokat és horgonybójákat tartottak? Minek a művészi fest­

mények a taffrail-on, egész fent a farácsozaton, amely a zászló­

id a t és a laternákat tartotta?

Nem tudom: de a taffrail szó — a festményt jelentő hollandi 165

„tafersel" szó angol változata — azt bizonyítja, hogy ezt a helyet oly művésznek tartották fenn, akinek a hajót egy szín­

folttal kellett gazdagítania.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a díszítések korszakában élünk. A világ hirtelen meggazdagodott. A pénz nem törődik azzal, kihez tartozik, megengedi tulajdonosának, hogy a művé­

szet területén a legfurcsább dolgokat művelje. A szárazföldön barokktemplomok nyújtogatták túlterhelt homlokzatukat büsz­

kén az ég felé és a lakosságnak kimondottan tetszett a túlzás e fajtája. Házaikban ilyen stílusú bútorokkal vették magukat körül és kanalaik és villáik is egészen mások voltak, mint a mai egyszerű evőeszközök. Ezüstszelencéiken angyalkák haj­

longtak és óráik telisteli voltak tengeri képekkel, tengeri

tájak-Hajógyár a XVII. században

166

ka! és tengeri csatákkal, amelyekhez még hold és csillagok is járultak, úgyhogy egyetlen órán sem lehetett látni, mennyi a pontos idő.

E korszak szociális élete gondosan ki volt dolgozva. Még nem kellett óvni a látszatot, úgy tetszett, szilárd a talaj. Az ember részvényes volt egy tucat kereskedelmi vállalatnál. Pol­

gári nevedet a világ távoli és különös vidékeinek hegyei, tengeröblei és folyói kapták, amelyeket azelőtt soha senki nem látott. Egy szóval: gazdagok lettünk. Feleséged tizenhét selyemalsószoknyát hordott és gyermekeid szép ruhácskákban szaladgáltak, amelyek eredetileg Jilolo szultán leányai szá­

mára készültek, a szultánt azonban időközben matrózod puskája leterítette. Röviden, finom ember voltál, és mindegy volt ne­

ked, hogy ezt szomszédod tudja-e vagy sem. De valami más nem volt mindegy neked. Mivel a tengerentúlra csak nagy idő­

közökben lehetett utazni, szíveden feküdt, hogy hajóid kint méltó formában reprezentáljanak téged. Például ha Francia- ország királya voltál, akkor szívesen vetted, ha Plymouth-től

gukat erre az angol hajótulajdonosok és tengernagyi hivatalok, s hajóik farára még szebb bábszínházát mázoltak. Erre néhány holland Janmaate megbámulta az angol történelmet, s elresteite magát, hogy a holland hajókon nem látható efféle szép díszítés.

Erre jött néhány Mynheer — a többit már tudják.

Miért is ne? Ha az egyesült Németalföld vezérállamainak fenségei és lordságai — aki kisebb rangban volt, visszakapta

167

leveleit, mint kézbesíthetetlent — , ha tehát az uraságok hiva­

talos követséget küldtek a svéd királyhoz, nem akarták kitenni magukat annak a veszélynek, hogy követjüket valamely kis svéd birodalmi gróf lepipálja, aki nagyon jól tudta, hogy hol­

landiai őkegyelmességének édesapja jámbor vászonkereske­

déssel szerezte vagyonát s címerre nincs több joga, mint a sza­

kácsának. Azt is be akarták bizonyítani a svédeknek, hogy megvehetik egész országukat s támaszpontul használhatják cet- és heringhalászatuk céljaira. Ezért váltak a holland hajó­

farok egyre díszesebbé. Űgylátszik, az urak sikert arattak vele.

Végül olyan címeres pajzsokat viseltek, aminőket még a Habsburgok sem találtak ki. Oroszlánokat s más fekvő és ugró állatokat ábrázoltak rajtuk. Színes ablakokat festettek, s estén- kint a bennszülöttek az üvegen át nézhették, hogyan vendégeli üzletbrátainak és más ellenfeleinek imponáljon vele.

A hajóépítés e kezdeti korszaka leírásánál szerencsére nem vagyunk az akkori hajók külsejének pusztán képmásaira utalva.

Birtokunkban vannak ama kor legtöbb híres hajójának tervei s a rájuk vonatkozó különleges feljegyzések. Némelyiküket azóta a régi tervrajzok alapján újból megépítették. Néhánya azonban, köztük a hírhedt 1795-ös angol börtönhajó, mai személyzettel vitorlázik az óceánon. Három dolgot tanultunk ezektől a régi ha­

jóktól: először is feltétlen tengerbírásukat, azután a képessé­

güket, hogy esetlen külsejük ellenére, oly gyorsasággal sik­

lottak, aminőt soha nem tartottunk volna lehetségesnek, s vé­

168

gül, mai szempontból tekintve, a legegyszerűbb kényelmi eszközök teljes hiányát a fedélzeten.

Az örök ellentmondók azt felelik erre, hogy az akkori em­

berek nem szenvedhettek a hiányzó kényelmi eszközök miatt, mivel azokat egyáltalán nem ismerték; s ezek nélkül is egészen elégedettnek érezték magukat.

Talán igazuk van. De akkor az uraságok igen gondosan rej­

tegették igazi érzéseiket; ha ugyanis tengeri tapasztalataikról írtak, soha nem feledkeztek meg arról, hogy a végtelen víz­

sivatagot a csalódott szerelmes keserűségével el ne átkozzák.

Nem csináltak titkot belőle, hogy mit tartanak a rossz élelme­

zésről és az elviselhetetlen rovarokról, a skorbutról és a szinte groteszkül érzéketlen és kegyetlen fegyelemről. Ilyen állapotok uralkodtak még az említett angol börtönhajón is, amely a

Tita-Az orrárboc viharban nem volt valami kellemes tartózkodóhely

169

nickal egyazon napon hagyta ei a brit szigeteket és jókarban érkezett meg tengerentúlra, míg a „Títanic" elsüllyedt.

A tengerészek, akik a XVII. században uralkodó hitben nőt­

tek fel, nem perlekedtek Istennel sorsuk felett. Belenyugodtak a szolgaság e különös válfajába, amelybe Isteni rendeltetés szerint beleszülettek. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy mihelyt kikerültek a szárazföld látóköréből, úgy hulljanak el, mint a legyek. Csak azt ették, ami ártott nekik.

Minden tengerjáró ember élet- és gondolkodásmódja nagyon konzervatív volt. Ezen nem lehet változtatni. Ogylátszik, ez fog­ érezték, hogy teljesen tehetetlenek Isten megnyilatkozásaival szemben, melyek a tengeren sokkal érzékelhetőbbek, mint a szárazföldön. Innen az a türelem, amellyel a tengerészek évszázadokon keresztül folytattak egy, az emberi testnek tel­

jesen alkalmatlan életmódot. A háromszáz év előtt élt hajó­

tulajdonosoknak hosszú és szomorú tapasztalatból Igen jól kellett tudniok, hogy embereiket teljesen helytelen módon élel­

mezik, de soha eszükbe nem jutott változtatni ezen. A tenge­

részek viszont, akik régen megszokták, hogy mindenbe bele­

nyugodjanak, amin, úgy tetszett, nem lehet változtatni, sorsukba zúgoiódás nélkül beletörődtek.

Mit is csinálhattak volna? Kora gyermekségüktől fogva belé­

jük verték, hogy kétféle ember van a világon, s ezeknek semmi közük nincs egymáshoz. Az iskolában a tanító is a szájukba rágta ezt a figyelemreméltó alaptételt, ha ugyan egyáltalán jártak valaha iskolába. Minden szellemi nevelés örökké vissza­

térő refrénje ez volt: „Tisztelt atyádat és anyádat, tisztelt mun-170

A vitoriafogásolás hóviharban nem volt könnyű feladat

kaadóidat, tiszteid főnökeidet, tiszteld mindazokat, akiket Isten az ő véghetetlen bölcseségében fölód helyezett és ne kér­

dezd, miért kell ennek így lennie!11

Mai szemmel nézve, úgy látjuk, ez gyenge vigasz lehetett azoknak, akiknek húsz éves korukban egy részeg altiszt ütle- geiiől, vagy egy könnyen kikerülhető betegségben el kellett pusztulniok. Egy olyan társadalomban, amely meg volt győ­

ződve róla, hogy Isten gyermekei két csoportra oszlanak, a birtoklók és a nincstelenek csoportjára, ezek az állapotok kike- rüihetetlenek voltak. A közfelfogás szerint az egyik csoport­

nak éppúgy az isteni gondviselés szerint kellet uralkodnia, mint ahogy a másik csoportnak ugyancsak isteni gondviselés szerint kellett engedelmeskednie. Egy olyan társadalmi forma, amelynél a kocka mindig a gyengébb kárára hullt, akinek még

171

annyi joga sem volt, hogy maga vesse a kockát, kikerülhetet­

lenül olyan életkörülményeket teremtett, amelyek e könyv nagy részét az emberi kegyetlenség elleni súlyos vádirattá teszik.

Az Ég és mindazok, akik kenyerüket még ma is a nyílt ten­ afelől, hogy a hajósaltisztnek s családjának elegendő enni­

valója legyen. Hiszen még az üdvösség 1936. évében is, még azoknak a tengerészeknek is végtelenül óvatosan kell eljár- niok, akiknek minden okuk megvan a panaszra.

Az bizonyos, hogy nem oly tehetetlenek többé, mint elődeik voltak, mert egy tekintetben mégis megváltozott a világhoz való viszonyuk. Sorsukat nem tekintik többé isteni rendeltetés­

nek és komolyan kételkednek a „kikerülhetetlen megalázko­

dás11 alaptételében, amellyel nagyszüleik próbálták jobbkedvre deríteni magukat, ha utolsó éveiket szegényházak nyomorúsá­

gában morzsolták le. Ezenkívül azt is tudják, hogy valahol — volt szolgáltatva munkaadója kegyének. A legkisebb fegyelem- sértés miatt megkorbácsolhatták, mint ahogy megtették Her- mann Melvilles altisztjeivel, akik vonakodtak a kapitány paran­

csára levágatni oldalszakállukat. Teljesen egyrement, milyen kegyetlenséggel bántak alárendeltjeikkel a hajótulajdonosok és a tisztek; ezeknek mindig igazuk volt, amazoknak meg soha-172

A mentőcsónak

sem volt igazuk. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy egy kereskedelmi hajó legénységének élelmezése évszázadokon át teljesen a hajótulajdonos és kapitány kapzsi­

ságától függött, valamint attól a dugpénztől, amit a szakács és a raktárkezelő a hajószatócstól ki tudott szorítani.

Az elégtelen táplálkozás következményei a beteglétszám­

ban mutatkoztak, mely elég gyakran meghaladta a legénység felét; megmutatkoztak a halálozási arányszámban, mely az Európából Indiába vezető út alatt 20— 30 százalékot tett ki. A legrettenetesebb a dologban az, hogy ezt az állapotot minden nehézség nélkül ki lehetett volna küszöbölni. Hiszen ma a ha­

jók gyakran körülutazzák a világot s számtalanszor az egyenlí­

tőt, anélkül, hogy egyetlen emberük elpusztulna.

Igen, de — fogják válaszolni — azok a tizenhetedik szá­

173

zadbeli hajótulajdonosok végtére is nem voltak bolondoki Azért csináltak üzleteket, hogy pénzt harácsoljanak; meg kellett érezniök az óriási költségeit ennek az éppoly értelmetlen, mint haszontalan emberpocsékolásnak. Tudniok kellett, hogy nyereségük emelkedne, ha a temetések száma csökkenne a hajón!

Ilyen bölcs meggondolásnak nem volt létjogosultsága a tizenhetedik században. Az emberélet semmit sem jelentett a vállalkozónak. Ök koruk ama szociális szemléletében nőttek fel, mely egy matrózt olyan teremtménynek tekintett, aki kívül összehasonlítjuk a mai kort a másfélszázad előtti állapotokkal, melyek Goethét erre a megjegyzésre indították: „A mi vilá­

gunkban az életkörülmények mindig siralmasak voltak. Az em­

ber mindig leigázta és kínozta szomszédjait és sohasem tanulta legegyszerűbb orvosi ellátást. De csak az engedhetett meg 174

In document H. W. VAN L O O N : A HA JÓ Z Á S TÖRTÉNETE (Pldal 165-179)