A H OLD Ö REG K UTYÁJA

A Hold tavasszal szemmel láthatóan elhalványodott az égen. Valószínű a fehér éjszakák könnyű fénye szorította ki a kikeleti látóhatárról. Úgy tűnt, településünk minden lakója elfeledkezett róla egészen őszig. Hiszen nyáron semmit sem igazítottak hozzá, ő meg, mintha csak érezné mellőzöttségét, pihenőre tért. Őszelőn jutott csak az emberek eszébe, amikor a nappalok észrevehetően rövidebbek, az éjszakák meg hosszabbak és sötétebbek lettek. Emlék-szem, egyszer alkonyatkor indultunk vissza a halászatról egy nyevodnyikon. Az Aganon ereszkedtünk lefelé a naplemente irányába. A csónakfarban ülő Galaktyion bátyám fedezte fel az újholdat az erdő fölött. Vékonyka volt, rézvörös, mint üstünk fogantyúja. Andrej unoka-bátyám, aki a csónak orrában szorgoskodott az evezőkkel, szintén felemelte fejét. Mind-hárman sokáig néztük a törékeny félkört. Úgy néztünk rá, mint valami furcsaságra, mint valami csodára. Mintha ősidők óta nem láttuk volna. Aztán eszünkbe jutott az ősi hiedelem:

aki először veszi észre az újholdat, annak fia születik. Galaktyion bátyám erre hangosan felnevetett. Ugyanis Tyihon fia már rég megszületett.

Így tért vissza hozzánk a Hold Öreg. Ekképpen hívta fel magára a figyelmet a kora őszi alkonyatban.

Arra gondoltam, hogy télen nagyon elfáradt, ezért kell nyáron pihennie. Sokat dolgozott.

Tél...

Télen senki sem ment be a házba anélkül, hogy ne nézett volna a Hold Öregre.

Emlékszem, egyszer télen az utcáról hazatérve Apám ráérősen azt mondta:

– Hold Öreg nagyon rövid pórázra engedte Kutyáját – nagy hideget lát!

Összerezzentem e szavak hallatán:

– A Hold Öregnek is van kutyája?

– Van, van...

– És hol?

– Hát még nem mutattam neked?

– Persze hogy nem.

– Jó, majd egyszer megmutatom – közölte Apám.

Megértettem, hogy Apám most nem fog kimenni az utcára, csak azért, hogy kielégítse kíváncsiságomat. De engem annyira izgatott Hold Öreg titokzatos Kutyája – aki meg tudta jósolni az időjárást –, hogy tüstént odaültem Anyám mellé, és megkérdeztem:

– Anya, te ismered a Hold Öreg Kutyáját?

– Persze, mindenki ismeri.

– Megmutatod nekem?!

Anyám a csuvalban lobogó tűzre pillantott, és azt mondta:

– Majd ha kimegyek megetetni Harkót, megmutatom.

– Mikor?

– Ha megfő a vacsorája.

– És... ez a Hold Öreg Kutyája nem fut el addigra?

– Nem, sehova sem fut el.

Alig bírtam kivárni, míg elkészül Harko eledele. Amikor Anyám felállt, megfogta az üst fogantyúját, egy szempillantás alatt felugrottam, felöltöztem, s Anyám nyomába szegődtem.

A Hold élénk fénye beragyogta a ház körüli fenyvest, a karal gyalulatlan karóit, a halszínt, a szánokat, a ropogó-csikorgó havat.

A házból kilépve a holdfény bűvkörébe kerültünk, elvesztettük földi külsőnket, holdbéli emberekké lettünk. Csodálatos, semmihez sem hasonlítható érzés ez! Holdfénnyé váltam, s ez a fényáradat a jelenen és múlton át az ismeretlen jövőbe ragadott. A Holdtól elszakadva önállóan lebegtem a világok között, független voltam az időtől, a Holdtól, a földi élettől...

Lehet, hogy mindez csak egy pillanatig tartott, Lehet, hogy tovább...

Aztán a holdfényen keresztül láttam a csillagos eget. És meghallottam Anyám hangját:

– Keresd meg a Holdhoz legközelebbi csillagot!

Felemeltem a fejem, és gyorsan megtaláltam ezt a csillagot. Némán nézett rám, éreztem merev tekintetét.

– Hát ő a Hold Kutyája – az Öreghez legközelebbi csillag – mondta Anyám.

Hallgatott egy darabig, aztán elmagyarázta: ha az Öreg rövidre fogja Kutyáját – nagy hideg lesz, ha hosszabbra engedi, akkor enyhül az idő, ha közepesre – akkor mérsékelt időjárás várható, se hideg, se meleg.

– Lám, ilyen a Hold Kutyája! – kiáltottam fel elragadtatva. – Milyen sok titkot tudhat...

– Igen, sokat tud – hagyta rám Anyám. – Magasan jár, messze lát.

Megbabonázva néztem a csodálatos csillagot, a Hold elválaszthatatlan társát. A Hold Kutyája nevet találták ki neki. Bizonyára egy ősi vadász nevezte el így: hiszen a kutya – az ember leghűségesebb és legmegbízhatóbb társa a tajgában.

Milyen sok titkot tudhat ez a magas csillag! Bizonyosan emlékszik minden ősömre, rokonomra, akik egykor az Égben és a Földön éltek...

Valószínű sajnálkozás jelent meg arcomon, mert Anyám azonnal megnyugtatott:

– Ha megnősz, ha tanulsz, te is annyit tudsz majd az Ég és a Föld titkairól, mint ez a pici csillagocska...

– Mikor lesz az még! – sóhajtottam fel. – Milyen sokáig kell még várnom...

Elkezdtem keresgélni az égen az ismerős csillagképeket. Íme, a Nagymedve. Nemzetsé-günk tagjai Szarvas Vadnak, Jávorszarvasnak is nevezik. Emitt a Kismedve. Amott az Esthajnalcsillag. Ekkor már a Reghajnalcsillagot is ismertem. Keleten tűnt fel pitymallat előtt.

Az új nap első jele. Most a Hold Kutyájával bővült „csillagos” tudásom...

Visszatérve az égből a földre odafutottam nagy fehér kutyánknak, Harkónak az óljához, és vidáman megkérdeztem:

– Te is meg tudod mondani, milyen idő lesz, mint a Hold Kutyája?

Harko gyorsan megrázta hófehér bundáját, a láncot csörgetve nálam magasabbra ugrált, meg akarta nyaldosni arcomat, egészen közel az orromhoz szélesre tátotta pofáját – erős agyarai csak úgy villogtak, majd örvendezve, méltóságteljesen ennyit mondott:

– Av-vav, av-vav!...

Valószínű nem értettem meg őt, ezért válaszoltam így:

– Milyen buta vagy – semmit sem tudsz!

Egyáltalán nem sértődött meg erre: ugrándozva örömmel ismételte:

– Av-vav, av-vav!...

– Ő sem buta – vette védelmébe Anyám. – Ő sem tud kevesebbet, mint a Hold Kutyája.

Csak nem tud emberi nyelven beszélni. Jobban oda kell rá figyelned, ha meg akarsz tőle tudni valamit. Sok mindent megérez, sok mindent megjósol...

És mintha megértette volna e szavak értelmét, szolid hangon erősítette meg:

– Avv-vavv!... Avvv-vavv!...

Később megbizonyosodtam felőle, hogy a vadász kutyája sem tud kevesebbet, mint a Holdé. Sőt, lehet, hogy többet tud nála. Hiszen a vadász kutyája mindig itt van a földön, gazdája közelében – megjósolja az időjárást, elhárítja a veszélyt és az ember segítségére siet.

Közben hívott Anyám, s bementünk a házba.

– Láttad? – kérdezte Apám.

– Láttam! – válaszoltam ugyanolyan röviden.

Elszenderedve a Hold Öregre és Kutyájára gondoltam. Jóságos Öreg, jegyeztem meg magamban. Amikor érzi a fagyot, magához húzza a Kutyát, a kis csillagot. Hogy melegebb helye legyen a gazdája mellett. Ha jó idő közeledik, hosszabbra engedi – hadd szaladgáljon és csintalankodjék szabadon. Rossz időben háta mögé rejti – eltakarja a hideg széltől, a hó-vihartól. Jóságos Öreg. Ezekkel a gondolatokkal aludtam el. Álmomban megjelent Hold Öreg.

Felemelkedett a látóhatár mögül, hogy bőséges fényével megajándékozza az embereket, hogy bevilágítsa utjaikat, ösvényeiket, hogy hűséges Kutya-társa segítségével megmutassa nekik, mi várja őket a jövőben. Bámulatosan hasonlított legendás Roman Nagyapámra – hiszen ő is ilyen jóságos és adakozó volt az emberekhez a Földön...

Hold Öreg valamit mondott nekem, és elmosolyodott. Olyan jóságos volt a mosolya. Igaz, amikor reggel felébredtem, már nem emlékeztem szavaira. De mosolya megmaradt bennem...

Ezekben az években sok-sok jósjelet ismertem, hiedelmet tudtam a természeti jelenségek-kel, a Nappal, a Holddal, a csillagokkal és a Földdel kapcsolatban. Később, miután városba költöztem, ahol fejem fölött csak a bágyadt égbolt van sápadt csillagokkal, sokat elvesztettem és elfelejtettem. De téli estéken – ősi szokás szerint – a mai napig nem megyek be a házba anélkül, hogy ne tekintenék fel a jóságos Hold Öregre és az ő hűséges társára...

TELEK