• Nem Talált Eredményt

Jó hírrel jöttünk Losonci!

In document Boér Péter Pál (Pldal 161-167)

HOSSZÚ, idegesítő csengetés után Laci bácsi odatipegett az ajtóhoz, kinézett a kémlelőn és az ismeretlen jóindulatú mosolyát a biza-lommal azonosította. Ajtót nyitott, annak ellenére, hogy az, az utol-só harminc másodpercben ujját le nem vette a csengőről. Mosoly-gott, de ha Laci bácsi nem nyit ajtót, akkor valami „a törvény nevé-ben kinyitni” jellegű, de nem szó szerinti megoldáshoz folyamodik.

– Szép jó napot kívánok! Tessék, kérem, kit keresnek?

– Jó napot, Losonciékat! Lászlót és nejét, bizonyos Sarolta asz-szonyt keressük.

– Igen, a kedves nejem éppen gyengélkedik. Parancsoljanak, mi-ben segíthetek, nem szeretném sokáig magára hagyni. Járókerettel is nehezen tud felkelni, és amilyen mozgékony volt egész életében, nehezen viseli, hogy most átmenetileg gyengébb. Mellesleg magam is, hanyagul, elfelejtettem az ágy mellett hagyni a járókeretet.

– Jó hírrel jöttünk, Losonci.

– Parancsol, kérem?

– Losonci, jó hírrel jövök, na, húzzunk be a konyhába, és üljünk le!

Hirtelen beléptek még hárman hátvédnek – átlagosan 120 kilós testsúllyal, egybefej, szekrényalkat és két méteres magasság –, nyug-talanítóan nyugodt sleppként; mögöttük egy gyomorbeteg kinézetű férfi, sápadt, fiatal feleségével.

Losonci úr nagy nehezen hátra tipegett, hogy fel ne döntsék. Épp akarta mutatni az utat, merre van a konyha, de hirtelen vendégei, eltekintettek a formaságoktól, és egyenes kerülgetéssel befordultak a hálószobába, ahol Sarolta néni, nagy igyekezettel próbált felülni, csí-pőprotézis műtétje után.

Az egyik martalóc – jószívű, neveldéből szabadult gyerek –, Laci bácsit hónaljbilincs átemeléssel, segítőkészen fuvarozta a legkegye-sebb, pengeélű, vízhiányos főnöke után.

– Szóval, Losonci, ez itt a maga felesége?

– Igen, kérem, de mondtam, hogy ne zavarjanak a konyhától bel-jebb! Gyengélkedik szegény, alig egy hete műtötték, s már

szágul-dozna itt a lakáson belül. Rosszul viseli, hogy nem tud úgy trappolni, mint én.

– Egy szó, mint száz, meghoztuk maguknak a... Hát minek is ne-vezzem, hogy a hála legalább gyér teraszos pitypangmezővel borítsa el az úgynevezett szívüket.

– Kinek és miért kellene hálásnak lennünk, uram?

– Nekem. Tudniillik holnap délután jönnek a végrehajtók.

– Tessék? Össze méltóztatik téveszteni valami rossz arcú ismerő-sével, a legalább egy milliárd közül.

– Mondja, maga ismer engem? Lehet egy milliárd is, nem nagyon fogott mellé! Maga itt a Losonci, ez a fekvő személy pedig, ahogy maga is megerősítette az előbb, Losonciné, Sarolta. Jól mondom?

– Persze, igen. Na, éppen ezért zöldség, amit itt az előbb mor-zsolt le tévedéséből.

– Ne fáradjon, majd én összeseprem. Úgyis energiatúltengésben vagyok, mint látja.

– Uram, a végrehajtók holnap délután érkeznek. Előbb a bútoro-kat viszik el, azt elárverezik – nagyjából hetvenöt fillérért –, ha jól felfésülik. A lakásból azonnal kitoloncolják magukat.

– Hová toloncolnának, ez itt a mi lakásunk. Saját, tudja? Nem bérlemény, vásároltuk, negyvenhat évig dolgoztunk érte!

– Ugyan, kérem! Ne kicsinyeskedjen! Ki a fenét érdekel a maga negyvenhat éve, Losonci! – sziszegte egyre kevésbé udvariasan, az udvariatlannál is udvariatlanabbul, leborult páfrányszinten, mint egy fosszília, a szívhiányos. – Ugye elfelejtették befizetni a hátrányos helyzetű Hold-turisták kötelező segélyösszegét?

– Mit tetszik mondani, kérem tisztelettel?

– Befizették vagy nem?

– Hát én erről nem is tudtam, ez mekkora összeg?

– Milyen pénznemben gondolja? Én legszívesebben euróban gondolkodom, ez bizony 75 eurocent évente. Ilyen körülmények között teljesen jogszerűnek láttam az intézkedést, amelyet fájdalom, de magam indítványoztam.

– No de, kérem, a fiam, Robi megkapott minden számlabefize-téshez szükséges pénzt!

– Ki az a Robi?

– Mondom, hogy a fiam.

Sarolta néni nem bírta tovább, felugrott – nem biztos, hogy ez orvosilag ajánlott volt –, Laci bácsit lelökte az ágyra, csípőre vágta a kezét, felszisszent, összeszedett minden erőt, és a szívhiányos tégla-porszínű bajuszába kiáltotta:

– Igen, tudok erről az adóról, tegnap olvastam az újságban, mikor a tripla nagyítómat kénytelen voltam elővenni, már le is rendeztem telefonon Robikámmal, hogy ma fizesse ki. Tudja, ez körülbelül annyi jelent... Hínnye, maga téglaporozza a bajuszát? Így, ahogy be-szélek, szerteszéjjel száll róla a téglaszínű púderség. Na, szóval, ez annyit jelent, hogy már legalább négy-öt órája kifizette.

– Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, hogy én reggel hétkor ad-tam be a felkérést, amit jóvá is hagytak. Nézze csak!

Benyúlt igen baljós színű aktatáskájába, és egy kinyomtatott papí-rost adott át.

– Látja? Nem tudom, ez az olvasószemüvege?

– Az, kisfiam – visította Sarolta néni.

Laci bácsi közben elaludt, de erre megébredt, mert Sarolta néni visítására nem lehet nem megébredni. Olyan az, mintha quaddal akarnának tojáshéjakon járni. Reménytelen! Elkezdett olvasni.

– Öreganyó, ugye nem gondolja, hogy végigolvashat mindent? Itt felül és alul olvassa csak!

Tatika is felült, kinyújtotta előre kezeit, ökölbe szorította, beleka-paszkodott a semmibe és a harmadik nekilódulásra felegyenesedett.

– Mutasd, Sárám, ez nem lehet igaz! Az a baj, hogy igaz, amit ez a roppantul kellemetlen betolakodó állít.

– Losonci, maga ne betolakodózzon engem, ez itt az én lakásom, ha éppen meg akarnám venni, de nem! Már a bejárati ajtóban kilá-tásba helyeztem, hogy én a jótevőjük vagyok. Itt van, kérem, egymil-lió forint, pár száz kilométerre innen vehetnek maguknak egy szo-bakonyhás, gyönyörű kráterfüst színű, cipőfűzős eresztékekkel is megerősített 11 négyzetméteres családi házat, udvarral, kerttel, olyan másfél ár teljes területtel. Ezt is megszerveztem már, meg is van a jövendő otthonuk. Parancsoljon, kérem, a térkép. Látja, Kökörcs-mörcsönybe költözhetnek már reggel. Egy, azaz egy, ingyenes

oda-szállítási akciót is szervezünk, kizárólag maguknak, így aztán pakol-ják össze, amijük van.

– Ez itt valami televíziós játék?

– Hol itt a röhögős kamera, Losonci? Ez nem televíziós játék, ez itt az élet.

– Á, a Valós Villás-ból jöttek!

– A legéletszerűbb életből, kérem. Na, most maguk megkapják az előbb említett horribilis összeget...

– Ne játsszon az idegeinkkel, kérem – sikította Sarolta néni –, ez a lakás legalább tizenötször annyit ér.

– Mondja ezt holnap a végrehajtóknak, akik amellett, hogy jól ki-lakoltatják, és elárvereznek mindent, még vagy 15-20 milliónyi bün-tetést is kirónak magukra, mint hanyag – Hold-utazást, és egyebeket segíteni nem kész – állam alig állampolgáraira. A világpolgárságról már ne is beszéljek.

– Nincsen nekünk megtakarított pénzünk, mi a fenéből fizetnénk ki?

– Ja, hát akkor magukra sóznak 15-20 évnyi szigorított börtön-büntetést, és majd 105 évesen szabadulnak.

– Ez azért nem járja! – méltatlankodott Laci bácsi.

– Na, hagyjuk a hülyeségeket, kotródjanak már el innen! – emelte rájuk járókeretét Sarolta néni, és zászlóként forgatta azt feje fölött.

Az eddig mozdulatlan hátvédek előléptek, egyikük Sarolta nénit, a másik a pörgő-forgó, jogtalanul viselt fegyvert hatástalanította.

– Losonciné, reggel feljelentést teszek – természetszerűen –, hogy megtámadott minket.

– Na de, kérem! Maguk ide mi a fenéért jöttek be, senki nem hív-ta önöket! – zümmögte orrán keresztül Laci bácsi, aki nem akart ibolya helyett egy csokor virágot sem átadni nekik.

– Ez nem akarat kérdése, Losonci, ez a lakás már nem a maguké, maguk itt bűnözők. Jó lenne tudomásul venni, vagy elfogadja, amit ajánlok, vagy cuccaikon és lakásukon kívül – fene tudja, meddig – élhetnek néhány hónapot, vagy egy-két évet, azt is sitten töltik, ami ebben az életkorban nem biztos, hogy olyan rossz, de nem együtt.

– Mondja, Sarolta, maga szeretne enélkül a remegő trottyant nél-kül élni még néhány hónapot?

Sarolta néni elvisította magát:

– Nem néhány hónapot, évtizedeket akarok még Lacikámmal él-ni, vegye tudomásul!

– Losonci, maga hogy áll a felvetettekhez?

– Mit vetett fel?

– A kérdéshez! Szeretne-e dutyiba ülni, Losonciné nélkül?

– Fészkes francot! A sok hülye bűnöző között, mi vagyok én?

Na de, kérem, ennél egy kicsit több empátiát várnék még maguktól is. Gyűrjék már össze egy cseppet a kisimított egyet nem értés ránctalanját!

– Losonci, most nézzen Losoncinéra, maga meg Losoncira! Na, kérem, sehány másodpercnyi gondolkodással döntsék el, az utcán, vagy abban a gyönyörű házban szeretnének élni, amit felajánlottam.

Itt a fénykép, nézzék meg!

– Uramisten! Ez egy viskónak is alig nevezhető valami, talán in-kább bódé, mint ház.

– Van ebben, kérem, minden. Belterület, padló, plafon, ajtó, ab-lak, teljes felszerelés, ha tovább akarják szépíteni és bővíteni, az már szuverén joguk, persze ha kifizetik a megfelelő kvótákat.... Nem biz-tos, hogy ezt így mondják, de olyan jól esett ezt a szót használni, mert felelőtlenek maguk, Losonci. Igen, vagy nem a válasz? Reggel már indulni is kell.

– De hát senkit nem tudok értesíteni, mi meg nem tudunk itt bú-torokat cipekedni!

– Na, lássa, milyen vajszívem van! Azt a két éjjeliszekrényt, az ágyat, meg ott a sarokban a kis asztalt, két hokedlit, konyhából a kis asztalt emberbarátilag, csak úgy ingyenesen, magukkal együtt oda-szállítjuk. Megdumáltuk a dolgokat, felfogták, mekkora szerencséjük van velem?

A szívhiányos nem értette a csendet, neki nagyon hevesen harso-gó, ropogós igenek kellettek volna. Ehelyett szívfájdalmára, két vér-szegény, nyamvadt, betegesen szerencsétlen, legörbült ajkú igen szállingózott a szoba légterében, amik – ha a bent zümmögő szú-nyogok szárnycsapásai nem erősítik fel –, a hallhatatlanság mélység-ében maradnak.

– Losonci és maga Sarolta, jól döntöttek, reggel érkezünk.

A szekrények mögött álló két furcsaság mosolyogva dalolta egy-más fülébe.

– Ugye, kicsim, mondtam, hogy jó vásárt csinálunk, hét millióért ingyen van ez a lakás, megér ez kétszer annyit is.

* * *

In document Boér Péter Pál (Pldal 161-167)