„Milyen az erdélyi lélek? Hogyan mutatkozik meg az erdélyi irodalom-ban?”
Németh László tette fel ezt a kérdést, 1926-ban, Az erdélyi irodalom című tanulmányában, melyben Erdélyt – az Alföld és a Dunántúl mellett – a nagy magyar tájak közé sorolta. A táborszervező író odafordulásából valóságos mozgalom bontakozott ki – a két világháború között és azt követően egyaránt; tanulmányok, monográfiák szerezőinek hosszú sora kereste a választ az írásunk jeligéjében olvasható kérdésre.
Közéjük tartozik Bertha Zoltán József Attila-díjas irodalomtörténész is, akit az erdélyi irodalom következetes, értő és hűséges számtartói közé sorolhatunk. Az elmúlt évtizedekben megjelent tucatnyi kötete, számtalan tanulmánya fölött ott ragyog a Németh Lászlótól tanult eszmeiség és elkötelezettség és a Görömbei András egyetemi előadásain megalapozott szakmaiság és tájékozódás, Sárospatak és a debreceni iskola kapcsolat-építő szelleme. Hamar fölismerte, hogy az erdélyi magyar irodalom nem csupán esztétikai élmény forrása, hanem önmagán messze túlmutató sorsbeszéd és sorstükör, sorsjelző és sorsmetszetek foglalata, mely egy időben sajátos jegyeket hordozó transzszilván és egyetemesen magyar.
Az Erdély felé fordulás nem kivonulás a csonka-országból, hanem olyan jelzőfények keresése és fölmutatása, melyek az összmagyarság szellemi, lelki gyarapodásának forrásai, a nemzettudat őrzésének beszédes példá-zatai, olyan fáklya, mely a legsötétebb korszakokban is a kisebbségi sors fölé magasodva lángolt.
Bertha Zoltán beszédes kötetcímei között említhetjük a legújabb könyve fedőlapján olvashatót: Erdély felől(*), amely a 2012-ben megjelent kötet – Erdély felé – párdarabjaként tételezhető, mintegy jelképes üzenetként: a spiritualizálódó határ fölötti immár szabad eszmeáramlás kölcsönhatása, gyümölcsei közös értékeinket gyarapítják.
Még egyetemi hallgatóként kapcsolódik be a hetvenes évek romániai magyar irodalmát – a Forrás nemzedék kibontakozását – feltérképező kutatómunkába. Jó iskola, ígéretes „ujjgyakorlat” a későbbi
irodalom-történész szakmai felkészüléséhez. S nem csak az, hanem életre szóló elköteleződés. Sárospataki diákként tudatosult benne, hogy Trianon mily veszteséget jelentett az országnak. Irodalomtudósként ismerte meg azt a szellemi hozadékot, amelyet az elszakított területek szellemi műhelyei, „a kisebbségi lét ajándéka”-ként hoztak létre, tettek az egyetemes magyar irodalom asztalára. Csakhamar rájött, hogy a hatvanas-hetvenes évek erdélyi magyar irodalma új hullámának hajszálgyökerei a két világháború közötti időszakba vezetnek vissza.
„A megismerés: megértés; a megértés: szeretet” – hangzik a Németh László alkotta aforizma. Ráillik ez Bertha Zoltán és Erdély, jelesen az erdélyi magyar irodalomhoz fűződő kapcsolatára, mely, az idők haladtával, lelki/érzelmi többletet nyer, már-már rajongássá válik, újabb s újabb munkára serkenti, hogy virtuális kincskeresőként tárja fel annak az irodalom horizontján jóval túlmutató értékeit, azok kisugárzását. Benne a megmaradás, az identitásőrzés, a nemzeti tudat ápolásának kiapadhatatlan erőforrását látja, mutatja fel napjaink globalizálódó, a nemzeti hagyományokat és értékeket erodáló, lekicsinylő világunknak.
E kötet tanulmányai 2007 és 2012 közötti időszak írásait fűzi csokorba, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az irodalom ösvényein közelítsen és mutassa be az erdélyi alkotók hősi küzdelmét Erdély magyarságáért, illetve azokat az életutakat, alkotásokat, amelyek áttételesen ugyan, de a nemzet egészétől elválaszthatatlan, annak integráns részeként tételezhető kisebbségi élethez kötődnek. Amint eddigi műveiben, e kötetben is vissza-visszatérő motívum – lét és sors – köré/fölé épül az a koordinátarendszer, amelyre tanulmányai virtuális eszmei üzenetei fölfeszülnek. Ennek szem-léltetésére, érzékeltetésére idézünk néhány kiragadott példát: sors – össz-nemzeti sorsirodalom, sorsnyomás, sorsszemlélet, sorsminta, sorstudat, önsorsirányítás, sorsnyomorúság, sorsvalóság, sorstükör, sorskényszer, sorsvállalás, sorspanoráma, sorsélmény, sorstragédia, sorstörténelmi ki-hívás...; lét – létköltészet, létprobléma, létmisztérium, létérdekű egymásra-utaltság, léterő és létenergia, létértelmező hagyományok, létstratégia, létmodell-lehetőségek, létforma, létérdekeltség, létharc, létfolytonosság...
Valamennyi, súlyos gondolatokat hordozó, a szavak fogalmi körét fel-dúsító szintagma sokat sejtető gondolatokat és képzettársításokat indít el az olvasóban, a Németh László által oly sokszor fölvetett és az életművét át- meg átszövő sorskérdések analógiáját ébresztik bennünk, mintegy súlyt adnak a tanulmányok révén felénk sugárzó mondanivalónak.
A téma-megközelítés és megjelenítés útjai igen változatosak.
A tanulmányok egy része – témáikat a fő-, illetve alcímeik jelölik – egyéni életutak/életművek egészének vagy azok egy-egy szeletének a feltárása, bemutatása: Tamási Áron székely népi humora és kedélyvilága, Nyírő József Krisztus-drámája, Dsida Jenő kritikai nézeteiről, Magyarság és Európa – Németh László eszmevilágában, A bölcselő Wass Albertről, A kritikaíró Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Nyelvi, etnikai, politikai humor Páskándi Géza Szekusok című nagyregényében, In memoriam Páskándi Géza; a tanulmányok másik csoportja átfogóbb, általánosabb témát ölel fel: Trianon részleges revíziója, Észak–Erdély 1940-es visszatérése – az irodalom tükrében, In memoriam Szárszó 1943, Vallási, biblikus képzet-formák az újabb erdélyi magyar lírában, Sors, identitás, megmaradás; az írások harmadik csoportja a kisebbségkutatás, illetve az ahhoz kötődő szellemi áramlatokat feltáró könyvekről szóló méltatásokat öleli fel: Cseke Péter és az erdélyi magyar művelődéstörténet, Egy nagyszabású új Tamási-monográfia, Tanulmánykötet Makkai Sándorról, Szász István Tas könyve a kolozsvári Hitel szellemi műhelyéről.
A felsorolás nem öncélú, Bertha Zoltán érdeklődési, kutatási horizontjának tágasságát, műfaji változatosságát érzékelteti. Az időbeni osztódás, tagolt-ság ugyanezt sugallja, hisz a húszas évektől napjainkig terjed. Közös bennük az erdélyi magyar kisebbség fentebb már említett, már-már transz-cendentális magasságokba emelkedő sors- és létkérdéseinek, megmara-dásért vívott küzdelmének irodalmi feldolgozása.
Bertha Zoltán tanulmányai híven és meggyőzően sugallják, hogy e heroikus küzdelemben mily fontos szerepet játszott az irodalom. Általa és benne nyílt tér a cselekvési programok meghirdetésére, az életremény ébren tartására, a nemzeti és kisebbségi hagyományok ápolására és védel-mére, az önvédelemre és megmaradásra szólító igék megfogalmazására.
Hisz a kisebbségi sors volt az, amelyben Ady Endre megrázó költemé-nyének – A szétszóródás előtt – sorai mély visszhangra leltek, félrevert harangként intettek a veszedelemre, amely az ország szétdarabolásának következményeiben fekete felhőként tornyosultak fölénk. A tanulmányíró a hatalmas ismeretanyag birtokában vonja le az időtől függetlenül is érvényes üzenetet hordozó, az irodalom legjava terméseibe kódolt, azon túlmutató következtetést: „...a megmaradásakarat érvényesítésének a stratégiája a magyarság régi és mai legjobbjainak a tanítása szerint döntően a keresztény gyökerű kulturális, szellemi, erkölcsi nemzetfogalomra és nemzetszervezési eszmékre építhető. (...) A megmaradásküzdelemben a lét- és hitküzdelem tehát egybeesik és egymást erősíti. Az önazonosság létmegtartó harca a hit megőrzésével szakralizálódhat, a hitvallás
morali-tása pedig valóságos történelmi energiává lényegülhet. (...) A magyarság élete és kultúrája a lehető legmélyebben, legszorosabban fonódott össze a kereszténységgel; az archaikus gyökerű és ősi hitformákat, világképi elemeket is megőrző keresztény szellemiséggel.” Az magyar szellem leg-kiválóbbjai ezt a küzdelmet mindenkor a kisebbségi lét, az egyetemes magyarság és az európaiság hármas kötelékében vívták, sosem egymás ellenében, hanem egymásra épülve, egymásból erőt merítve. Nem vélet-lenül idézi Bertha Zoltán Tamási Áron szavait: „Természetesen vallom és hirdetem, s mindig hirdetni fogom, hogy az országhatárok felett van egy szellemi és erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti.” (1937) Ezzel cseng össze Illyés Gyula „haza, a magasban” metaforája, valamint Babits Mihály szavai: „A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéni-ségéhez tartozik a sokszínűség is.” (1940) A kötet számtalan, a valóságból merített irodalmi példával utal arra, hogy az erdélyi magyarságnak mily heroikus küzdelmet kellett vívnia az elmúlt évszázadban, a Kiáltó Szó programhirdető, sorsvállaló felhívásától napjainkig, s kell a jövőben is.
Küzdelmünk előtt ott lebegnek Széchenyi szavai: „A mi feladatunk ezek-ben a rettenetes időkezek-ben a világgal szemezek-ben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak, mert lehet-e ennél nemesebb, nagyobb és szebb feladat?” Ennek a szolgálatában állott – az e kötetben lévőkre szorítkozva – Tamási Áron, Nyírő József, Dsida Jenő Németh László, Makkai Sándor, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Bálint Tibor... Erre buzdít a kötet szinte minden sora, minden gondolata: „a nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás”
igényét és követelményét nemzeti és egyéni, személyes vonatkozásban egyaránt.
A „szellemi honvédelem”-nek ma sem lehet más feladata. Még akkor sem, ha az néha kilátástalannak tűnik, akkor is, ha a nemzeti identitás meg-őrzésének ellenzői utópiának nevezik. Németh Lászlóval valljuk: „Az utópia a történelem ellenereje, a lélek válasza a valóságra, s mint ilyen, maga is valóság és történelemcsináló erő.”
Bertha Zoltán Erdély-kötődésének fontos sarokpontja Tamási Áron, kinek személyisége és munkássága őt is magával ragadja. A róla írott tanulmá-nyainak hosszú sora jelzi, hogy az életműben még jó néhány kiaknázatlan kincs rejlik megértésükhöz, befogadásukhoz új s új értelmezésekre van szükség. Ehhez járul hozzá a róla írott tanulmányai egy részének kötetbe foglalása is.(**)
A Tamási-tanulmányok keletkezésének időrendje szerint a kezdet, az erdélyi író iránti fokozott érdeklődés 1987-ig vezethető vissza. Ekkor jelent meg az Alföld című folyóiratban a Léttudat és meseregény – Szem-pontok Tamási Áron világképéhez című tanulmánya. A következő évben kiadott kötetében – A szellem jelzőfényei – már két Tamási-tanulmányt olvashatunk: Sors és mítosz: Tamási Áron és a Léttudat és meseregény – A mesei realizmus csúcsa: az Ábel trilógia című írást. Azóta majd’ minden év meghozta a maga „Tamási-gyümölcsét”; a Bertha-kötetek rendszeresen vissza-visszatérő témája/tárgya a Tamási életmű egy-egy darabja, szeg-mense, írásművészetének sokoldalú megközelítéséről, bemutatásáról tanúságot tevő elemzése. Most pedig idejét látta annak, hogy külön kötetbe gyűjtse az általa mértékadónak számító Tamási-tanulmányait, azt a tízet, amely mai olvasóknak támpontot nyújt a jobb megismeréshez, a Tamási-kultusz ápolásához.
A kötetindító tanulmányt – A mindig hazatérő – Tamási Áron maga írta sírversével indítja: „Törzsében székely volt, / Fia Hunniának, / Hűséges szolgája Bomlott századának.” Ennél tömörebben ki önthette volna sza-vakba az író életének és munkásságának éthoszát?! A véglegesen hazatérőt
„köszöntötte” Kányádi Sándor örökszép költeménye is: „Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek.” (T. Á. sírjára) Sírját a jeles halott emléke előtt tisztelgő zarándokok ezrei keresik fel. Ennek ismeretében lesújtóan hat az író halála negyvenedik évfordulóján született írás ama kitétele, miszerint „manapság másféle körülmények – bár gyakran nem kevésbé nyomasztó állapotok – övezik az író kultuszát: legfőképpen a nemzeti közömbösség.” (Kiemelés tőlem – M. J.) Az e kötetben és mind az előbbiekben olvasható tanulmá-nyok számtalan hivatkozással, példával igazolják, ellentételezik, hogy az általánosítás csak részben érvényes: szobrokat emelnek tiszteletére, iskolák viselik nevét, kiadványok tucatjai, tanulmányok százai jelzik, hogy a Tamási-életmű és életpélda élő hagyomány, akkor is, annak ellenére is, hogy a mai irodalmi kánonok a nemzeti gondolattól idegen csillagrendszer szerint tájékozódnak. A szellem küzdőterein azok is ott vannak, akik Tamási Áronnal egybehangzóan mondják: „hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét”. Ott vannak azok is, akik az
„otthonteremtés író-szószólójá”-val, a Tamási-hősökkel azonosulva – Czine Mihály szavaival vallják – „kell élni minden időben, még a setétségben is sugarasan, csillagosan”.
Ez az üzenet, ez a szándék érhető tetten a kötet minden tanulmányában.
Az életmű megközelítése a csongori hármas utat idézi emlékezetünkbe, azzal a különbséggel, hogy itt a kétségnek semmi nyoma sincs, hisz min-denik járható, minmin-denik gyümölcsöző; bármelyiken indulunk el, mérhe-tetlen kincsek birtokába juthatunk, az író más-más arca tekint felénk – a közéleti szerepet vállaló személyiségé, a szépíróé, a nemzetiségi jogokat védelmező publicistáé, a szülőföldhöz mindenkor hű férfiúé.
Az első az egyes alkotások elemzését foglalja magába: a Szűzmáriás királyfi, a Jégtörő Mátyás és az Ábel-trilógia tartalmi és művészi kitelje-sítését tárja elénk. Bennük a sors és mítosz, a varázshit távlatai, a mesei realizmus csúcsa alkotja azt a belső, kohéziós erőt, amelyre a tanulmány épül: a „kiszolgáltatottság ellen fellávázó tiltakozás”, „a profán és szakrális mindenségkép értékrendjének a kiteljesedése”, „az evilági életteljesség és értékvalóság, értékrendezettség helyreállíthatóságába vagy újraalkotható-ságába vetett bizalom”. Mindeniket át-átszövi a székely mítosz világa, mely a Tamási-művek alapértékei, „személyiségjegyei” közé tartozik.
Miként transzponálódik ez a művekbe? „...poétikus, lirizált epikai hitvilág-rekonstrukció”-ként, a székely észjárásból ihletődő nyelvi köntösben. Bár az alábbi jellemzés Ábelra vonatkozik, az a többi regényhősre is vonat-koztatható értékítéletet hordoz. „A szabadon szálló tréfa nem súlytalanítja a tragédiák és sorsszerencsétlenségek komor tónusait sem. A fájdalmakat és a szenvedéseket mindegyre megújuló életerő és életkedv hangolja át, a lelki integritásból és az önvédelmi bizakodásból fakadó létszeretet elfojt-hatatlan energiája. A leleményesség, a találékonyság, az agyafúrt rászedés és megleckéztető odamondás bátorsága az elme állandó készenlétét és frissességét jelzi, egyúttal olyan szellemi fölényről árulkodik, amely a másik ember gondolatainak a hirtelen kiismerésén alapszik.”
A másik út az életmű tematikus megközelítése és feltárása révén közelít a Tamási-opusz, illetve annak egyes karakteres jegye felé: a műveire jellem-ző népi expresszionizmus, az archaikum s modernség, népiség és erdélyiség fundamentumára épülő eszmevilág, a székely népi humorból és kedélyvilágból ihletődő művészi kifejezés, valamint az íróval folytatott beszélgetések, vallomásai és naplójegyzetei alapján. Megnyilatkozási kötődései jelentős nemzeti, illetve kisebbségi eseményekhez köthetők: az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, Erdély visszatérése 1940 szeptemberében és az 1956-os forradalom és szabadságharc. Bertha Zoltán elősorolja azokat az írásokat – Mind magyarok vagyunk!, Hitvallás, Kérdés és felelet, Érzelem a népiségről, Gond és reménység, Gond és hitvallás... –, amelyek Tamási Áron nézeteit oly pregnánsan tükrözik. Néhány kiragadott idézet szemléletesen szól arról, érzékelteti gondolatai sokszínűségét,
távlatossá-gát, sajátos jegyeit: „...rendet teremteni a lelkekben: ez igazán költői hiva-tás, melynek méltó jutalma egyedül csak az lehet, ha az eszme jegyében megújul a nemzet, s ha a rendből társadalom lesz. Megújulni embernek és nemzetnek egyaránt, csak a saját természete szerint lehet; életképes társadalmat pedig csak a fajta jó tulajdonságaira építhet bárki.” (...) „Az egészséges és termékeny világnézetnek három örök tényezője van az emberi lélek számára: az Isten, a természet és a társadalom. Emberhez méltó élet csak akkor képzelhető el, ha a lélek e három tényezőhöz való kapcsolatát megnyugtató módon rendezni tudja.” (...) „Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket. De a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, amely a magyarság számára mai tanítás.” E gondolatok indítják arra Bertha Zoltánt, hogy megállapíthassa. „Olyannyira távlatosak és időtállóak a nemzettudatos identitásvédelem, az önrendelkezés, az autonómiaigény ilyen imperatívuszai, hogy bízvást összevethetők, összeilleszthetők például napjaink posztkoloniális kritikai diskurzusának számos elemével is, azzal a gondolkodásmóddal, amelyben kitüntetett szerepet kapnak a kollektív azonosságproblematika bonyolult összetevői.”
A Tamási-életmű meghatározó eleme a székely népi humor és kedélyvilág jelenléte, amely – a tanulmányíró szerint – „ősi és folyton felfrissülő világ-és létszemlélet kiapadhatatlan működvilág-ésére mutat”. A forrásra, a jelenség eredőjére utalnak Németh László szavai: „Ehelyett faluja dolgozott, s a népe lelkét színesre verő évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységéből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyi köl-tőnek, aki dicsőséget sosem látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga.” A humor nem öncélú játék, nem csupán színezék, kópés/góbés nyelvi lelemény. Tamási Áron főművében magasodnak olyan meghatározó szövegelemekké, amelyek az emberi lélek mélyrétegeibe, a népi gondolkodásmód rejtett erőforráshoz vezetnek el bennünket. A főhős messze túlmutat a vele rokonítható szereplők értékhatárain: „Mind közül az Ábel-figura válik valódi néphőssé, mert őbenne testesül meg igazán az intelligencia csillogó magasrendűsége és teljessége – az atmoszféra és a hangulat epikai varázslatosságában, s az összetett és távlatos dimenzió-tágítás mitikus-architextuális komplexitásában érvényesülve. (...) A humor tehát a kollektív tradíció és emlékezet integráns része, benne a közösség képességével és kompetenciájával, hogy a szellem és a bölcsesség magaslatain vívja meg harcát a túlélésért és a fennmaradásért.”
Az író világképéről, az alkotóműhely és az életmű rejtekeibe való beju-tásra nyújtanak alkalmat az író személyes megnyilatkozásai: beszélgetései, vallomásai, naplójegyzetei. Tamási műveiben lapról-lapra tetten érhető annak a társadalmi/lelkiségi közegnek a természetrajza, karakterisztikája, amelyből vétetett. „A nép élete gazdag és széles. Isten és a csillagok éppen úgy élnek benne, mint a valóságos lények (...) itt egy új világképről van szó. Ennek szerves elemei: az ember, a föld, melyen az ember él, és az Isten. E három tényezőnek benne kell lennie a népi irodalmi mű által alkotott új világképben.” Milyennek kell lennie ennek az új világképnek?
Vezérelveit ekképp fogalmazta meg: „Az emberiség, mint gyakorlati közösség, csupán illúzió: egyedül a nemzeti közösség az, amelyből és amelyre építeni lehet. Az emberiség eszme csupán, mely él és mindig élni fog az emberi lélekben, de ezt az eszmét igazán szolgálni csak az tudja, aki maradandó formában fejezi ki nemzetének építő erőit.” Az írói program kiegészítő elemeként olvashatjuk Tamási alábbi vallomását is: „Nem ismerem el a forma művészi értékét nemes mondanivaló nélkül, és a mondanivalót sem ismerem el a forma művészi értéke nélkül.” Ezt egészíti ki azokkal az elemekkel, amelyek a hit, a szellemi magatartás és az alkotás értékét együttesen adják: „a szellem emelkedettsége”, „a lélek melegsége”,
„a felemelő hit”, „a művészi színvonal”.
Az életmű harmadik megközelítési útja: a recepció recepciója, azaz a kortárs vagy kései utódok – írók, irodalomtörténészek – értékeléseinek, róla szóló vallomásainak számbavétele, elemzése. Újabb tájékozódási pontok, útjelzők a megismerés oly komplex áradatában. Páskándi Géza „az abszurd író nézőszögéből” fordul a nagy elődhöz. Értékelésének, mélta-tásának kiindulópontjaként Tamási Áront a „legnagyobb prózanyelv-teremtő”-k sorába helyezi: Károli Gáspár, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Pázmány Péter, Mikes Kelemen... utódaként, törekvésük folytató-jaként aposztrofálja, olyan íróként, aki „esélyt nyújt a csodának ott, ahol az ésszerű tett már nem segít”. „Bámulatos és tanulságos, hogy az egészen más (bár ezerféle regiszteren otthonos) stílusú, más alkatú író” – teszi hozzá Bertha Zoltán – mennyire rá tud hangolódni Tamási nyelvalkotó világára. S nemcsak arra! „Amikor Páskándi Géza Tamási világképi, lét-szemléleti, teológiai, stiláris modernségéről beszél, akkor az kiállást is jelent a nemzet teljes irodalmi hagyománya mellett, a sokféle emlegetett
»ízlés-csata«, »stílus-háború”, „torzsalkodás« közepette az autochton magyar szellemi értékek mellett.” Sipos Lajos Tamási-monográfiáját
„regényszerűen elvarázsoló, egyszersmind példaszerűen szaktudományos könyv”-ként jellemzi, ajánlja az olvasók, a Tamási-kutatók figyelmébe,
méltatja továbbá, hogy „az apróságoknak is alaposan utánajár (...) a biografikus nézőpont távlatosságából az életmű-értékelés korszerű lényeg-vonatkozásai sem maradnak ki (...) a tömör műinterpretációkban hol az egész Tamási-jelenség világszemléleti, bölcseleti, stílustörténeti karakter-vonásai villannak fel, hol egyes főművek meghatározó esztétikai, próza-vagy drámapoétikai tulajdonságai”. Egyetértően nyilatkozik Nagy Pálnak a Székelyföldben megjelent méltatásával, s azzal is, hogy Sipos Lajos Tamási-monográfiája ösztönzést adhat további értelmezői munkák megíráshoz. Miért ne tennők hozzá: ezt a munkát tőle is várhatjuk. Hisz
méltatja továbbá, hogy „az apróságoknak is alaposan utánajár (...) a biografikus nézőpont távlatosságából az életmű-értékelés korszerű lényeg-vonatkozásai sem maradnak ki (...) a tömör műinterpretációkban hol az egész Tamási-jelenség világszemléleti, bölcseleti, stílustörténeti karakter-vonásai villannak fel, hol egyes főművek meghatározó esztétikai, próza-vagy drámapoétikai tulajdonságai”. Egyetértően nyilatkozik Nagy Pálnak a Székelyföldben megjelent méltatásával, s azzal is, hogy Sipos Lajos Tamási-monográfiája ösztönzést adhat további értelmezői munkák megíráshoz. Miért ne tennők hozzá: ezt a munkát tőle is várhatjuk. Hisz