című alkotása „háttérrajzával” ismertet meg bennünket, azon évtizedek koordinátáin, amelyek e mű elemzéséből, újabb s újabb olvasataiból fakadó értékítéletekben fogalmazódtak meg.
Az irodalomtörténet Babits Mihály ezen művét az életmű összegzéseként, a költői hivatás – prófécia – esszenciájaként értelmezi. A költemény kelet-kezésekor (1938) költőnk már súlyos beteg. Jónás próféta bibliai történeté-nek példázata ihleti arra, hogy életműve, munkássága értelmezéséhez kulcsot adjon az utókor kezébe. Messziről indult, nagyon messziről! A lírikus epilógja című versének kezdősora – „Csak én tudok versemnek hőse lenni” – a befelé forduló poétai arcot mutatja felénk, a kitörni képtelen alkotó vergődését: „Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” Az ön-marcangoló életérzés hatja át Az életem elhibáztam című költeményét is:
„Ah, mennyi szépre, mennyi jóra / lett volna bennem késve mersz! / De hasztalan töpreng az óra, / ha ihletet nem ád a perc.” E vallomások kelthették az utókorban azt a képzetet, hogy Babits Mihály elefántcsont-toronyban élő alkotója a XX. századi magyar irodalomnak. Tudjuk: nem volt az! Hisz ott volt az irodalmi életet megújítók, a Holnap költői táborában, a Nyugat írói közösségében, jó néhány költeménye – köztük Május huszonhárom Rákospalotán, a Húsvét előtt, a Fortissimo... – jelzi, kitört a kriptából, kemény hangon reagált a társadalom, a haza sorsdöntő kéréseire.
A halott költőtárs emlékére írott tanulmányából (Tanulmány Adyról – 1920) kiragadott gondolat – „a prófétaság maga az attitűd, a költő kincsesen egyedül állása kortársai között, s hite önmagában, küldetésében, egy valóságos vallásos hit” – önmagára is vonatkoztatható megállapítás. S hogy mennyire az, arra önmaga adja meg a választ az Örökkék ég a felhők mögött című prózaversében, alcímében jelezve annak lényegét, üzenetét:
Vallomás helyett hitvallás. A bekezdéseket indító szavak – „Hiszek abban, hogy élni érdemes..., És hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen..., Én hiszek a testvériségben..., hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló k a t h o l i k u s igazságban..., Hiszek a művészetben...,
Hiszek a lélekben..., S hiszek a békében..., Ember vagyok, s hiszek az emberben... – mintegy elénk vetítik költészetének éteri koordinátáit. A vallomássorozat kiemelkedő alkotóelemei azok a sorok, amelyek immár nem általános érvényű, hanem a nemzethez fűződő kötelékre, elkötelezett-ségről szólnak: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani.
Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!”
Életműve – költői és prózai munkái, irodalomszervező tevékenysége, fordításai, európai irodalomtörténete – jelzi, igazolja a magára vállalt költői attitüd, a világra hatni, a világot formálni hivatott próféta szerep ki-bontakozásának útját.
E szerep kiteljesítésének a mérlegét vonja meg a Jónás könyve című alkotásában. Jónás a küldetést – a prófétaságot – az Úrtól kapja: „Kelj fel és menj / Ninivébe a Város ellen! Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.” A bibliai történet szimbolikája átsiklik egy másik dimenzióba: a költői hivatás lényegének, az élet, az emberiség és a társadalom szolgálata, a szép, a jó, az igaz és a szent eszméi cselekvő megvalósításának útjára. Hisz a cselekvés nem csupán az Úr parancsának követése – „nincs mód nem menni ahova te küldtél” –, hanem a költői hivatásból fakadó legfőbb belső sugallat: küzdeni akkor is, ha a siker kilátástalan, akkor is, ha meghaladja erőnket, mert tétlenek semmiképp sem maradhatunk, hisz „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
A szóban forgó kötet egymás mellé helyezi Babits Mihály alkotását és Jónás könyve bibliai textusát. Az olvasó személyesen tapasztalhatja meg, hogy a költői megfogalmazás miben hű és miben tér el egymástól.
Pomogáts Béla, a kötet szerkesztőjeként, bevezetőjében mintegy leüti az alaphangot annak a „kórusnak”, amelynek szólamai az elmúlt évtizedek-ben Babits Mihály alkotásának kódolt üzenetét továbbították az olvasónak.
„A költemény mintegy Babits munkásságának, költői világképének és eszményeinek végső foglalatát adja. Benne kapott összegzést Babits keresztény humanizmusa, nemzeti és európai elkötelezettsége, benne fejeződött ki az a morális erő, amellyel a testi megpróbáltatások között vergődő, a halálos kórral mind reménytelenebb módon küzdő költő számot vetett mind saját végzetével, mind egyre sötétebb közéleti tapasztalataival.
(...) ...pontosan érzékelte azt, hogy hazája és Európa, amelynek mindig
öntudatos híve volt, történelmének egyik leginkább súlyos kataklizmá-jához közeledik. A költői pályáját mintegy lezáró biblikus költeményét végső vallomásnak és figyelmeztetésnek szánta. Leküzdve azt az erőtlen-séget, amelyet a súlyos betegség okozott, még egyszer fel kívánta emelni szavát humanista és keresztény eszményei mellett.”
A kortársak egyöntetű elismeréssel fogadták, méltatták és értelmezték a Babits Mihály által fölvállalt prófétaságot. Rédey Tivadar „a küldetés-vállalás tragikus kényszeré”-ről szól, arról, hogy „a prófétaság nem is az, hogyha nem fájdalmas és nem tragikus. – Kiállás! magatartás! színvallás!
sorsvállalás!” S nemcsak önmagáért, nem öncélúan! „Az igazi prófétaság lényegére tanít egy olyan történelmi pillanatban, amikor gyanús próféták serege homályosítja el a napot.” (Bálint György)
Vajda Endre a költeményből kiáradó „zsoltáros életérzés”-t méltatja;
Szirmai Károly értékelése szerint „az alkotás egy nagy művész érzékeny ízléséről, gazdag műhelytudásáról és nem-apadt mesélőkedvéről tanús-kodik”; Gyergyai Albert arra hívja fel a figyelmet, hogy „a Biblia e hű átköltése mennyi távlatot mutat a mai szemnek”; Illés Endre – a költő súlyos betegségére utalva – e vers „a fájdalmas némaság szétrepesztése, az összemetélt torokból kiszabadult hang” volt; Bóka László a költő utolsó nagy műveként méltatja, melyben „Babits nem meséli el a Jónás könyvé-ben Jónás próféta történetét, hanem versbe szedi, szebb szóval: lírájába fogadja”.
A kötetben olvashatjuk Lukács Györgynek a moszkvai Új Hangban megjelent tanulmánya is méltatja Babits Mihály költői érdemeit – „igazi költő, aki azt, amit igazán átél, költői erővel fejezi ki, és viszont, csak azt tudja költőien megformálni, amit valóban átélt” –, de a Jónás könyvéről szólva az eddigiektől eltérő hangnemben értékel: „...ez a prófétálás aktuális, és Babitsnak a mai helyzetről nincs több mondanivalója, mint a szorongó félelem, hogy a nemzet a pusztulás előtt áll. (...) Itt kifejezést kap a régi intelligencia, a régihez ragaszkodó művelt polgárság végső elkesere-dése, kiúttalansága.”
Ezt követően negyedszázados elhallgatás, háttérbe szorítás volt a költő sorsa. A polgári, magát katolikus költőnek valló alkotóról alig-alig eshetett szó. Sőtér István 1966-ban megjelent tanulmánya nem kisebb dolgot jelent ki, minthogy „a magyar történelem, a magyar szellemi élet tájai közül Babits helyét a Széchenyiéhez közel jelölhetnők meg”, aki „élete végén találta meg a módját, hogy a lelkében élő erkölcsi parancsot és felelősséget konkrét költészetté formálja”. Ez a gondolat nyer újabb és újabb arculatot
a kötet többi tanulmányában, esszéiben, emlékezéseiben. Közel húsz tanul-mány, esszé jelzi a recepciótörténet és elfogadás útját, a Bibliai történet és a Babits-mű közti rendkívül érdekes kapcsolatrendszert. Néhány kiragadott példa igazolja, hogy mily mélyre lehet ásni a műelemzés tárnájában, felszínre hozva annak rejtett kincseit. „Készen kapott história újjáéneklése az önarcképfestés iskolája, a közvetetté és a közvetlené is.” (Rába György); „A Jónás könyve – jegyzi meg róla az erdélyi Székely János – roppant komolysága ellenére mindenestől komikus mű. (...) A költemény valóban önkritika: egy mindent tudó és megértő nagy lélek szerető-mosolygó önkritikája.”; „A Jónás könyve Babits utolsó nagy üzenete, egy nagy lélek számvetése. E lélek nagysága s magas erkölcse, őrző és intő szava szól belőle.”(Ungvári Tamás); „...a maga korának szóló hitvallás ugyan, de értékét, érvényét nem vesztett izenet a ma számára is.” (Kardos Pál); „Babits számára, aki különös élességgel látta a kor elidegenedett embertelenségét, ki állandóan a költői hivatást fenyegető, lealacsonyítani, elzülleszteni törekvő veszélyekkel nézett farkasszemet – Babits számára így vált a Jónás könyve a maga talányos, ellentmondásos szerkezetével a költészet elbizonytalanodásának szorongató példájává.” (Kelemen Péter);
„Babits költeménye azoknak az alkotásoknak a sorába tartozik, melyek erőteljesen demitizált, kötésig a »földi« világban járó ember alakjából mintázzák meg – az emberi nagyságnak a szobrát? Azt az alakot, akiben vaskos evilágisága ellenére a nagyság is benne rejlik.” (Tamás Attila);
Jónás „hallgatása az Úr végső válasza után belenyugvás, a költő belenyug-vása a megváltoztathatatlan és igazságos isteni akaratba, mely az emberi életből, annak leghumánusabb erkölcsiségéből is vétetett.” (Melczer Tibor); „Az ószövetségi Jónás alakja vonásról vonásra mintázódik át, s lesz a gondolkozó, a kiválasztott, a küldetéses ember szenvedésének élő megtestesítője.” (Reisinger János); „...a némává nyomorító betegsége, a gégerák nyitotta ki a szemét arra, hogy Jónás sorsában, szenvedésében önmagát lássa. E felismert párhuzam emeli a Jónás könyvét Babits megrázó vallomásává.” (Nagy János); „...újraéli az ősi történetet, azt sem firtatja az irodalomtörténetileg is hiteles prófétával, hogy Ninive már a történet megírása előtt elpusztult, csak a példázat érdekli, ami magában hordja a megmaradás reményét, vagy legalább elodázhatóságát.” (Csányi László); Jónás prófétával szemben „az Úr képviseli a türelem és a megértés erényét, azt a nemes, humánus életszemléletet, amelyet Babits maga is oly nagyra értékelt”, vallotta, hogy „csak ez a szeretet és megértés mentheti meg a hagyományt, mindazt az értéket, amelyet az emberi kultúra
áldozatos és szenvedésekkel kijelölt történetén át megvalósított.” (Rónay László)
Fodor Ilona idézi Babits Mihály aforizmává nemesült szavait – „az író korának lelkiismerete” – mottóként írhatnánk mindkét bemutatott kötet fölé. Arany János az 1948-49-es forradalom és szabadságharc emléke, eszmeisége hűséges őreként, Babits Mihály a humánum elkötelezettjeként érdemli ki tiszteletünket. Mindkét alkotó életpéldája és életműve a mai olvasót is arra inti, buzdítja, hogy – Tamás Attila szavaival – „feladat-teljesítő életet éljen”.