egyben pesszimistább magyarázat, a könyv-piac is csak üzlet, felesleges úgy tenni, az elitizmus napszemüvegén át szemlélve a világot, mintha nem lenne az. Miért ne kísérelne meg a kiadó két legyet ütni egy csapásra, ha úgy ítéli meg, ugyanaz a ter-méke újra és újra eladható. Úgyhogy ab-ba is hagyom ezt a keserű (meglehet, bics-kanyitogató) dohogást – döntsenek a szö-vegek, amelyek, hogy egy nagy közhellyel folytassam, mindenféle kiadói-szerkesztői machinációnál fontosabbak, és mégiscsak
„ők” döntik el, van-e a kötetnek létjogo-sultsága avagy sem.
Az első ciklus a legkevésbé áttételes, egy az egyben a párkapcsolatokra fókuszál. Háy budapesti történeteket írt meg (nem csak ebben a részben), ezt folyton jelzi is a hely-színekkel. Hősei „akárkik”, a legtöbb eset-ben még nevet sem kapnak, csupán a ne-müket (asszony, nő, lány; férfi , fi ú) jelzi a szerző. Hétköznapi, jobbára teljesen fél-resiklott életű, pitiáner viszonyokban ful-dokló emberek, inkább tipikus, semmint egyéni sorssal. Az egyazon témára írott történetekből a sze-relemről, ócska Palatinus Kiadó, Bp., 2006.
106 Darvasi Ferenc
megcsalásról, titkos szerető-viszonyokról, az évek folyamán tönkremenő, unalomba fulladó kapcsolatokról. A korábbi munká-iban azonban egy jóval artikuláltabb, mű-vibb nyelven tette meg ezt, amelyhez képest ezek a történetek szikárabban, a hétköznapi nyelvhez hangolva szólalnak meg. Ráadásul az olvasó sok-sok fogódzót kap ahhoz, hogy referenciálisan értelmezhesse a novellákat, amelyekre így nehéz nem úgy tekinteni, mint hétköznapi létezésünk rendkívül nyo-masztó tükörképeire. Szánalmasabbnál szánalmasabb sorsokkal, kapcsolatokkal ismerkedhetünk meg, a kispályásság ha-tártalan: a kötetet nyitó novella, a Sztreccs fi úja például csak olyan lányokkal haj-landó megismerkedni, akikkel azonos mo-bilszolgáltatónál vannak, hogy hívásnál ne fogyjon el sok pénz a kártyájáról. Bár az író érezhetően minél redukáltabb nyelven kí-ván megszólalni, néhol azért enged a nyel-vi tobzódás csábításának. Ilyen a már em-lített Sztreccs, amely játékos formában − és nem szó szerint − a híres Balaton-slágert (Kész az egész) és a még híresebb Ady-sort („Minden Egész eltörött”) is megidézi; ez utóbbit feltétlenül érdemes idézni is: „Mi-lyen fura, hogy az ember csak úgy sétál a világörökség részén, gondolta a lány, pedig gondolhatott volna a fi úra is, aki mellette loholt, épp elhagyták az Operát, de nem. Ő a világörökség részére gondolt, hogy régen azt senki nem tudta volna elképzelni, hogy nem járdán vagy úton megy, hanem ilyen különleges dolgon. Egyáltalán, gondolko-dott tovább, mi az a világörökség? Az nem az egész világ? S ha igen, akkor mért kellett részekre bontani, amikor már alig van egész-ben valami, tegnap például a kedvenc csészéje is eltörött” [kiemelés tőlem – D.F.]. A ki-emelt rész Háy János egy tipikus eljárására is példa, amikor az elvontabb, fogalmi gon-dolkodást a hétköznapi, szubjektív szinttel ütköztetve oltja ki az író. Még erősebb és gyakoribb humorforrásként szolgál, hogy a narrációba folyton bekapcsolódnak a sze-replők személyes szólamai, amelyek a női
magazinok, talkshow-k, közhelyek, plety-kák színvonalát reprezentálják. Az első rész tíz novellája gyakorlatilag egy lineáris ívet is kirajzol: fi atalkori szerelmektől elbaltázott házasságokon át egy halállal végződő kap-csolatig vezet, miközben minden egyes fel-vázolt sorsot reménytelennek mutat.
A második ciklus is a bonyolult családi viszonyok sűrűjébe kalauzolja olvasóját, de ez már – az első rész konkrét házassági, pár-kapcsolati problematikájával szemben – ál-talánosabb dolgokról, a morálról, az ott-hontalanságról és a részvétlenségről vall. Az emberben meglévő vagy belőle éppenhogy hiányzó erkölcsi törvényt (melynek jelzői több novellában is a csillagok) úgy teszi a novellák témájává a szerző, hogy az első rá-nézésre erkölcsösnek tűnő szereplők több-ségét is leleplezi előbb-utóbb. Háy rend-kívül sötét képet fest hőseiről, hiszen a leg-több esetben azt állítja: ha látszólag jót is cselekszik valaki az alakjai közül, azt nem morális megfontolásból, hanem önös ér-dektől vezérelve teszi meg. A harmadik fi ú-ban a férjén kiboruló lánynak ezt mondja az anyja: „Nálunk, mondta az anya (…), mintha az ő élete került volna veszélybe, nálunk, a mi családunkban nem szokás el-válni, mindenki kitart a férje mellett, leg-alább a gyerek miatt. Erkölcsi elvekre hi-vatkozott [az anya], és a felelősségre, s köz-ben lekicsinyelte a lány férjével kapcsolatos problémákat, hogy lelkiismeret-furdalást ébresszen a lányban. Rettegett, hogy a lány hazaköltözik a gyerekkel, mert azt ő már nem bírná elviselni, s a férje sem…”. Mit érdekli az anyát a lánya, a lényeg, hogy ne költözzön haza, ezért hivatkozik a há-zasság szentségére. Ezen a ponton egy ta-gadhatatlan dilemmába ütköztem. Ezt a minden rosszra, rejtett titokra fényt derítő, omnipotens narrátori szólamot elsőre kis-sé zavarónak, túlzónak, néhol még erény-csőszködőnek is éreztem. Közben viszont rá kellett jöjjek: lehet, hogy csak nehéz szem-besülni ezekkel a kegyetlenül őszintén tá-lalt, de az emberi kapcsolatokban valóban
Darvasi Ferenc 107
meglévő problémákkal. Hogy a két verzió közül melyik felé billen el a mérleg nyel-ve, arra mostanáig sem tudnék választ ad-ni. Az mindenesetre biztos, hogy az iro-dalomnak egyáltalán nem árt, ha morális szempontokat is fi gyelembe vesz (bár aki a szépliteratúrában pusztán a nyelv által sa-ját valóságot konstruáló, a hétköznapi ér-telemben vett valóságtól viszont teljesen független szövegek halmazát látja, az bi-zonyára nem ért egyet ezzel a gondolattal).
Sőt, ebből a szempontból külön érdekes a Házasságon innen és túl szerepe, mert egy olyan korban született, amikor nem fel-tétlenül divat (jegyezzük meg azért: nem is példa nélküli) az erkölcsi kategóriákat az irodalommal összeházasítani. Az ott-hontalanság és az asszimiláció kérdésével nem most foglalkozik először Háy János.
A Pityu bácsi fi a c. novellában, majd a be-lőle született drámában nagy teret szentelt a beilleszkedés nehézségeinek az író. Itt fő-ként A Kovács Laci lánya, az Egy budapesti lakos élete és a Nehéz („Nehéz volt. Ha csak a hangokat vesszük, már akkor. Mert ő úgy nőtt föl, hogy legfeljebb a biciklilánc csör-rent meg, vagy az állatok bőgtek, aztán csönd. Nehéz volt neki, hogy az utcák, ahol a többiek otthonosan közlekedtek, ő meg a nevüket sem bírta megjegyezni, meg a bu-szok.”) viszi tovább ezt a vonalat. Az emberi részvétlenség pedig a ciklus záró írásaiban, a már említett Egy budapesti lakos életé ben, a Nehézben, illetve a Dönteni kell ben szó-lal meg a legerőteljesebben.
Az első két ciklus dokumentatívabb jel-legű, erősen referenciális (majdhogynem szocio)történeteihez képest a hídnovellák beszédmódja és sztorivezetése jelentékeny váltást mutat. Szembetűnően sok a játékos, már-már infantilis szál ezekben a novellák-ban. A Budapesti hidakban egészen sajátos logikával magyarázza el a narrátor, miért volt szükség átkelőhelyek létesítésére a Du-na partján álló két város között. A Lánc-ban egy a lassú autóforgalomLánc-ban rostokoló sofőr elmélkedik a Habsburgok
igény-telenségéről („Lehet, hogy csak akkor le-het valaki uralkodó, ha abszolút nem ren-delkezik semmiféle ízléssel. Esetleg ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amit el-lenőriznek a királlyá koronázás előtt. Az-tán az évszázadok során kialakultak ezek a már genetikailag is ízléstelen családok, mint a Habsburgok.”). Az Erzsébetben pe-dig azt is megtudhatjuk: egyesek szerint Trianon miatt nincs szétnyitható híd a Dunán. De nem csupán a történelmi té-nyek, alakok fi kcionalizálására tesznek kí-sérletet a szövegek. A Budapesti hidak el-meséli von Finkenstein fazekas sztoriját, aki a Lágymányosiban már kapitányként tér vissza. A Finkenstein-legenda lelepleződik, az elbeszélt történet fi ktív volta egyértel-művé válik – a szépirodalmi művekbe be-került alakok, sztorik, legyenek azok bár-mennyire is valóságosak, elvesztik állandó identitásukat, igazságtartalmukat, szük-ségképpen továbbírja őket az alkotói kép-zelet. A hídnovellák a történetvezetés szem-pontjából is izgalmasak. A központinak hitt sztori gyakran elapad, abbamarad s a történet egy egészen más, váratlan irányba kanyarodik el (Lánc, Margit, Szabadság). A Margit például egy elhagyott nőt mutat be, de a végén, meglepetésszerűen, a Szigeten üldögélő Arany Jánosra terelődik a szó.
Marlon és Marion, Háy két régi (különösen a Xanaduban felejthetetlen) fi gurája, akik-nek már számos alakmását teremtette meg az író, mint két árva gyermek tűnik fel a ciklus elején. Majd Marion lesz az egyetlen pozitív végkicsengésű történet, a Lágymá-nyosi lányhőse. Meglehet, elegem volt már a sok nyomasztó, elhibázott életútból, de a hidas írások közül − már csak generációs alapon is − a Lágymányosi fogott meg leg-inkább, amelyben a szerző egyértelműen szimpatizál fi atal, nem konform hőseivel, de szerencsére elkerüli a jó és a rossz, az ér-tékes és az értéktelen dichotomikus szem-beállítását, s képes ironizálni is alakjain (a lánynak egy olyan helyen van fellépése a zenekarával, „ami annyira korszerű és
egy-108
ben alternatív volt, hogy semmilyen mű-sorújságban nem szerepel, hogy mikor mi-lyen program van ott”).
A negyedik egység írásai kivezetnek a fővárosból a vidék, a falu világába. A nyi-tó novellák (Haza a Senkiházából, Gróf Arzénovics Milutinné, A halottember) hát-terét a háború adja. A Haza a Senkiházából egy kislány istenhitének a megrendüléséről tudósít, valamelyest gyermeki nézőpont-ból. A Gróf Arzénovics Milutinné leginkább a mese műfaji sajátosságaira hajaz. Eztán ballada-, illetve legendaszerű történetek (A népzenész, A telefonszerelő és ide sorolható A halottember is) következnek, amelyek véleményem szerint az utolsó ciklus leg-jobb írásai. Ezek közül is kiemelkedik A telefonszerelő, amely a falusi és városi iden-titás összeegyeztethetetlenségének, az egy-szerű, buszsofőr férfi nak és a Nők Lapjába illően szép, „fényképszerű” feleségének a szükségszerűen bekövetkező tragédiáját be-széli el. Hogy a szülők mennyire fi gyelnek oda gyermekeikre, azt jól példázza, hogy az utolsó két szövegben (Csöpi, Szilveszter) a kutya és a kisfi ú hasonlóképpen van áb-rázolva. „Hangot nem adott ki, csak a lé-legzéséről látszott, hogy különbözik a ron-gyoktól” – mondja az elbeszélő a kutyáról.
„A gyereket két nap múlva találták meg (…) akár egy kupac kidobott rongy, olyan volt messziről” – jelenti ki a narrátor
[ki-emelések tőlem – D.F.] a Szilveszterben, amely a kötet zárásaként nem enged a szo-rításból s nem nyújt felesleges illúziókat olvasójának. A családi létezés különböző módokon és fontossággal, de ezekben a novellákban is tematizálódik – de nincs ebben több köszönet, mint a nagyvárosi történeteknél.
Nem felejtettem el az elején feltett kér-désemet: végül is együtt is működőképesek ezek az innen-onnan összeollózott tex-tusok, kirajzolódik egy világos, egységes kötetkompozíció (bár az üzleti szemléletről tett megjegyzésem a könyvet elolvasva is a fi xa ideám maradt). Az utolsó ciklus no-vellái minden menekülési utat lezárnak, hi-szen egy szemernyivel sem mutatják von-zóbbnak a falut a városnál, a vidéki em-bert a metropoliszban lakónál. De egy ilyen gondolatmenet továbbfűzése már olyan, irodalmon túli területre vezethetne el, hogy jobban teszi a recenzens, ha ezen a ponton elnémul. Vagy esetleg még annyit hozzáfűz: ha nem is sorolná a Házasságon innen és túlt a legsikerültebb Háy-kötetek közé, a megbízható színvonalat képviselő novellák csírájában már megmutatnak egy olyan, szikárabb, pszichologizáló pró-zanyelvet, amely valószínűleg majd a szer-ző által beígért regényben lesz teljes mér-tékben megtapasztalható.
Darvasi Ferenc