Igaz is, miért ne fogadhatná meg az olvasó a — cím által is sugallt — biz-tatást: adja át magát a versengésnek, élvezze a vetélkedés izgalmát, s épüljön
tanulságaiból?! S ha a f u t a m nem egyenlők között zajlik, s az esélyek eleve kiosztattak? Ha a szülői nemtörődömség miatt állami gondozásba sodródott fia-talember küzdelme helyzete javításáért meglehetősen kilátástalan? Mi lehet ak-kor e nemtelen játszma figyelemmel kísérésének belső indítéka? Van-e valami-féle — számunkra feldolgozandó — tanulsága az ilyen fatális irányultságú sors-nak, a csupán veszteségtudatunkat mélyítő, s ú j r a ismételhető gyakorlatoknak?
Ráadásul, hogy a szerző maga is k i m o n d j a : „Hasonló sztorikat n a p mint nap hall az ember, s mind ugyanazt az alaphelyzetet variálja." Bár e kijelentés igazságtartalma bajosan vitatható, mégsem valószínű, hogy befogadói szem-pontból az élmény hitelét, az átélés optimumát — gyakorisághoz fűződő — megfontolások döntően befolyásolhatnák. Bár igaz, hogy mindennapjaink ösz-szegző érvényű tapasztalatai apró ismétlődések révén épülnek fel, s tudatosulá-sunk folyamatjellegébe magától beleértődik az egymásra következések sorában
rejlő azonosságok, nemritkán makacs visszatérések tanulsága is. (Ennek megfe-lelően a különbözések, s valójában maga a fejlődés is csak egy ilyen sorozatba illesztve definiálhatja önmagát, szerkesztheti meg — a szubjektum világra vo-natkozásában értett — lét-koordinátáit.) Másrészről viszont az is tény, e min-dennapok óhatatlanul személyes viszonyrendszerében az is magától értetődő, hogy sem az ismétlődésjelleg, sem a hasonlóság nem lehet önmagában érvényes minősítő tényező. Hisz a hallott vagy átélt „sztorihoz" fűződő kapcsolatunk va-lójában annak modális részében (azaz a személyes érintettség felhangjaiban) realizálódik.
Irodalmi mű esetében azzal a különbséggel tán, hogy e hatás meg teremté-sét vagy illúzióját — azaz a közvetlenül adott világ bonyolult reiációrendsze-rét — itt az alkotó által kialakított poétikai rend (alkalomadtán: többlet) váltja fel, s koordinálja. E rend létrejöttének — főként egy deklarált regényforma esetében — fontos összetevője aztán (egyéb, itt nem részletezhető követelmé-nyek .mellett) annak immanens volta. Azaz, a műben megvalósuló viszonyrend-szer önmagára vonatkoztatva is értelmes kell legyen ahhoz, hogy az olvasó sa-ját világának egy lehetséges alternatívása-ját láthassa meg benne. A személyes érintettségnek ez az illúziója persze csak abban az esetben juthat érvényre, ha létrejöttét a mű belső erővonalai mentén regisztrálhatjuk, azaz, ha ennek meg-valósulását nem zavarja semmilyen — mégoly segítő szándékkal ránk tuk-mált — külső viszonyulás kényszere sem.
Az alkotói távolságtartás megvalósultsági fokára, a szerző, a narrátor és a regényhősök elkülönültségének — a mű belső önállósága szempontjából ér-tett — optimumára gondolok. Arra a belső szerveződés által biztosított poétikai hitelre, melynek megléte az olvasót nem készteti arra, hogy — az illúzió érde-kében — minduntalan művön kívüli relációk adta igazolást kelljen igénybe vennie.
Könnyen belátható, hogy — az imént említett távolságtartás csaknem töké-letes hiánya folytán — az Egérderby esetében ez a kikényszerített olvasói oda-fordulás igenis létezik, s magát a szerzőt, Hámori Róbertet aposztrofálja. Kinek műve, ennek megfelelően, inkább mondható magánügynek, személyes emlékek sorozatának, mintsem közérdeklődést érdemlő, jól formált regénynek. Ezt az érzésünket még tovább erősíti az író-narrátor-főhős (a különneműséget illetően az olvasás folyamán végig kétségek merülnek föl) környezetéhez való viszonyu-lásának önsajnálaton alapuló, nárcisztikus jellege is. Magától értetődő, hogy mindeme tapasztalatok negatívan befolyásolják a legodaadóbb indíttatású hoz-záállást is, hiszen a fenti anomáliák mindvégig bizonytalanságban hagynak nem pusztán afelől, hogy mennyire vegyük komolyan az imígyen elénk zuhintott szenvedéstömeget, de a konkrétan felvetett társadalmi környezet s egyéni fele-lősség bonyolult viszonylatrendszerének megítélésében is. (Azaz, a könyv címé-nél maradva: nem tisztázható egykönnyen, hogy vajon tényleg a vétlen kiszol-gáltatottság felelőseit megnevező egérderby folyik előttünk, s nem csupán egy önsajnálattal vívott küzdelem hívatlan részesei vagyunk.)
Ez az a hely viszont, ahol az olvasónak önmaga kiindulópontjával kapcso-latosan is kételyek kell, hogy felmerüljenek. Lehet, hogy eddigi fenntartásai csupán egy szűk körű — túlzottan tárgyilagos (netán realista orientációjú) kö-vetelményrendszer — nézőpontjából fogalmazhatók meg? S előfordulhat, hogy egy más indíttatású — a műben megmutatkozó belső személyességhez, egyfajta lírai eredetiséghez kötődő — szemléletmód megváltoztatná tapasztalatainak ne-gatív értékirányultságát is? Hiszen meglehet, hogy egy olyan attitűd, mely fő-95
ként a megélt tapasztalat (itt: szenvedés) személyes hitelére összpontosít, már a szerző egyedi látásmódjának, sajátos értelmezésének érvényesülését konsta-tálhatja.
Mindezek tudatában sajnáljuk aztán igazán, hogy e kompenzáció vágyától hajtott újabb megközelítés sem engedi i'enti véleményünk lényegi módosítását.
A regényben ugyanis ez a feltételezett egyediség sem a némiképp lirizálódott hőstípus megalkotásánál, sem gondolati szempontból nem érhető igazából tet-ten. Már az alapvető érzékletek, mindennapos tapasztalatok műbe építésének szintjén kétségeink támadnak a megélt sajátosságok mélységét illetően (külö-nösen az oly kitüntető gyakorisággal megidézett szegedi városrészletek eseté-ben. Itt — kevés kivételtől eltekintve — a megjelenítések eredetisége nem éri el egy szerény bedekker vagy egy rutinszerű útibeszámoló színvonalát sem).
Ugyanez vonatkozik a hős(ök) életmegnyilvánulásainak gondolati kiterjesztését célzó kísérletekre is: az átélt megpróbáltatásokból természetesen következő 'sa-ját elvonatkoztatások' helyét ugyanis egyfelől Kafkát idéző (s olykor nem kel-lően megemésztett) utánérzések, másfelől a francia egzisztencialisták eszmevi-lágának megindokolatlan idecitálása foglalja el. (Mindezek vélhetően azoknak a hamisan csengő, gyakorta iskolás modorú önigazolásoknak a hátteréül szolgál-nak, melyek tömege amúgy is túlzottan terheli már a narratív erőteret.)
Fenti disszonancia ellenére mégis a személyesség az a pont, ahol a mű ké-pessé válik önmaga korlátainak meghaladására. A hős megformálásának át-éltségi foka ugyanis esetenként oly erős, a belőle fakadó impulzusok pedig any-nyira spontánok és eredetiek, hogy néhol sikerül áttörni a korábban gerjesztett közhelyek falát. Ilyenkor az egyébként szerencsésen könnyed tollal létrehozott s gördülékeny íráskészségről tanúskodó szövegben hiteles emberi tartalmak (gondolatok, érzések) csillannak meg. E pillanatokban, amikor a mű egészét át-ható ifjúi indulat a maga nyers intenzitásában jelenik meg (ledobván az önsaj-nálat vagy a gyámoltalan másra mutogatás álarcát), az olvasó végre szembesül-het a sztoriszinten felvetett problémák öt érintő vetületével is. Emberi s szülői felelősségével, hivatali rendünk elidegenedésével s azzal a beszűkültséggel, ön-zéssel, mely normális kapcsolatra való alkalmasságunk legnagyobb jelenkori gátja. S amelynek meghaladása nélkül valóban csak egerek vagyunk, „sarokba szorított állatok, egész testünk rángatózik, a szánk véres habot túr, futnánk, de nincs hová és nem tudjuk merre."'
Bár a szerző következő gondolata könyvének az egérmetaforához való több-szörös kötődését is mintha megkérdőjelezné, az olvasóban mégis az egér-lét meghaladásának vágya s a befejezéssel magával is hangsúlyozott boldog mene-külés lehetősége fogalmazódik meg summázat gyanánt. S annak hite, mely e
— sajnos kiadásra még nem egészen érett — kötet nyilvánvaló erényei folytán mégis ígéretesebb folytatást remél. Mert mindenképpen bízni szeretne abban, hogy Hámori Róbert következő munkái már nem idézik elé többé a hatvanas évekbeli 'szubjektív' prózaírók botladozásait, s a szerző önmaga (s egyben kor-osztálya) számára is érvényes kifejezési lehetőséget talál. (Hisz, ha csak e meg-előző nemzedékre következő Esterházy, Hajnóczy vagy Nádas Péter művészetét említjük, már az is egyféle igazolásnak fogható fel. Példaértékűen mutatja, hogy az akkori — jórészt közös — világérzékelés is mily különböző irányokba volt képes kiforrni magát.) (Eötvös Kiadó, 1990.)
SZERDAHELYI ZOLTÁN
S T Í J & V A S S z J r i ' (XSTL-bcdL
A Magyar írószövetség folyóira-tainkat bemutató sorozatának része-ként május 27-én a Tiszatáj szer-kesztőivel, Annus Józseffel, Olasz Sándorral és Vörös Lászlóval talál-kozhattak olvasóink és szerzőink.
Az írószövetség klubjában a szer-kesztési elvekről, a kiadási feltéte-lekről és irodalmunk helyzetéről
Koczkás Sándor főtitkár beszélgetett lapunk képviselőivel.
Tiszatáj-est volt június 5-én a csongrádi Városi Könyvtárban. La-punkról Olasz Sándor, a könyvhét-ről Vörös László, a könyvkiadásról Annus József beszélt.