Az előítéletre és az eldologiasodásra vonatkozó kérdés egyaránt a kritikai szociológiák közép pontjában található. Az előbbi a társakhoz való viszony szerkezetének alapvető tor-zulására utal: arra a lehetőségre, hogy egy önmagát kifejező, cselekvési és morális autonó-miával bíró entitás helyett valamilyen sematikus kategória szerint ítéljük meg a másikat.
Ebben az értelemben az előítélet a demokratikus társadalmi berendezkedésre leselkedő egyik legnagyobb veszély: amennyiben elvitatjuk a másik méltóságát és ágenciáját, úgy azzal alapot szolgáltatunk arra is, hogy a közös ügyekre vonatkozó döntési folyamatból kizárjuk. Míg az előítélet az egyén másokhoz való viszonyára vonatkozik, addig az eldo-logiasodás a társadalom egyénre gyakorolt hatásáról szól. Amennyiben olyan kényszer-struktúra veszi körbe a cselekvőket, amely nem hagy teret az autonóm cselekvésnek, úgy elveszítik kezdeményezőkészségüket, és maguk is a környezet egy passzív elemévé,
„ tárggyá” válnak. Ebben az értelemben az eldologiasodás – a cselekvők számára közvet-lenül sokszor nem is hozzáférhető – struktúrák, intézmények és alrendszerek kritikájára vonatkozik: arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy társadalmi kölcsönhatások poten-ciálisan ellehetetlenítik az emberi egzisztencia alapjait.
Amellett, hogy az előítéletek és az eldologiasodás külön-külön is számot tartanak a tár-sadalomkritika figyelmére, e fogalmak a szolidaritás lehetőségterének feltérképezése során is fontos szerepet tölthetnek be. Amennyiben úgy tekintünk a szolidaritásra, mint a rászo-rultság, felelősségvállalás és segítés rendjét megszabó keretre, úgy belátható, hogy a másik észlelésének, valamint a potenciálisan eldologiasító társadalmi kényszereknek a sajátossá-gai egyaránt kitüntetett jelentőségűek működése szempontjából. Belátható, hogy a közös szenvedéstapasztalaton nyugvó hálózati szolidaritás csak abban az esetben lehetséges, ha egyfelől az előítéletek nem torzítják annyira a másik percepcióját, hogy szenvedései látha-tatlanná válnak, másfelől a kényszerek nem annyira eldologiasítóak, hogy a szenvedések irrelevánsnak minősülnek. Ebben az értelemben a szolidaritás késő modern paradigmája a korábbiaknál sokkal inkább rá van utalva az előítéletek és az eldologiasodás patologikus formáinak minimalizálására.
Premodern keretek között a szolidaritással összeegyeztethetőek az előítéletek, ameny-nyiben a felelősségvállalás a lokális közösségre korlátozódik, egységesen kizárva az azon kívülieket. A klasszikus modernitás keretei között a szolidaritás és az eldolgiasodás alkot-hatott sajátos egyveleget, amennyiben a segítés és felelősségvállalás nem egyéni szenvedé-sekre, hanem absztrakt kategóriák alá besorolt – és ennyiben objektivált – funkcionális
zavarokra vonatkozott. A késő modernitás esetében a közösségek helyett folyamatosan ke-letkező és szétkapcsolódó hálózatok a szolidaritás potenciális terepei, melyek létre jöttéhez nélkülözhetetlen a másik szenvedésének észlelése. Másfelől rendszerszerűen szerveződő szakértői intézmények helyett esetlegesen, önszerveződéssel képződő kapcsolódások a se-gítés potenciális aktorai, melyekhez az érintettek személyes szenvedéstapasztalatainak be-csatornázása és tevékeny hozzájárulása szükséges.
Ennek megfelelően a különböző integrációs szinteken leírt hálózati szolidaritás mecha-nizmusai kiegészítésre szorulnak. Hasonlóan az előző fejezetben végzett rekonstrukció-hoz, melynek során a preintencionális, intencionális és posztintencionális szinten, egyen-lőtlenségi, reflexív, kommunikációs, elismerési és technikai integrációs logika szerint szerveződő hálózatokkal kapcsolatban vizsgáltam az adekvát társadalmi felelősségvállalás lehetőségét, minden egyes kapcsolódási forma esetében be kell azt is mutatni, hogy mikor torzítják előítéletek vagy eldologiasítás, és miként lehet ezeket kiküszöbölni. Az első két alfejezetben erre teszek kísérletet. A harmadik alfejezetben, az első fejezet belátásait e kö-vetkeztetésekkel kiegészítve, a hálózati szolidaritás átfogó elméleti modelljét vázolom fel.
ELŐÍTéLET A KéSŐ MoDErNITáSBAN36
Az előítélet mint filozófiai probléma kettős kötődésű. Az episztemológia perspektívájából az előítélet a megismerés nélkülözhetetlen eleme, hiszen a valóság konstrukciója során szükség-szerűen „előstruktúrákra” (Gadamer 1984), sémákra és idealizációkra támaszkodunk (Schütz – Luckmann 1974). A morálfilozófia szemszögéből az előítélet veszélyként jelenik meg: amennyiben valamilyen általános kategória alá soroljuk be a másikat, úgy egyúttal potenciálisan eldologiasítjuk, felszámolva „önmagába vett cél” jellegét (Habermas 2001).
Az egyszerre elkerülhetetlen, ám potenciálisan amorális előítélet probléma horizontját en-nek megfelelően nem az a kérdés határozza meg, hogy miként eliminál ható, hanem az, hogy miként kezelhetők a vele összefüggő morális veszélyek. Ebből a szempontból egy-aránt meghatározó az, hogy adott cselekvő tudatában van-e általában az előítéletek miben-létének, hozzáfér-e saját előítéleteihez, és miként viszonyul hozzájuk.
Történeti értelemben az előítélet mint probléma elválaszthatatlan a modernitástól.
A tradicionális társadalmi formációkban az előítéletek jelentősége korlátozottnak tekint-hető: minthogy az életvilág elsősorban „közösségi” keretek között szerveződik (Tönnies 2004), így az „idegentapasztalatok” (Schütz 1984) esélye csekély. Ebben a konstellá-cióban a mások elsősorban egyediségükben megismert cselekvők – így a hozzájuk való viszonyt nem előítéletek szervezik, hanem személyes interakcióban születő partikuláris tudás. Abból fakadóan, hogy a „mi-kapcsolatok” dominanciája miatt az előítéleteknek nincs tere a személyközi viszonyok szférájában, eltárgyiasító potenciáljukból eredő mo-rális tétjük is háttérbe szorul. A modernizáció következtében azonban ez a képlet
gyö-36 Az alábbi fejezet korábbi változata azonos címmel jelent meg (Sik 2017a).
keresen átalakul. Ahogy az életvilág egyre kevésbé közösségi keretek között szerveződik (Durkheim 2001), úgy válik elemi tapasztalattá a valóságot eltérően megélő idegen, aki-vel – minthogy közvetlenül nem értik meg egymást – leginkább az előítéletek sémáin ke-resztül tudnak egymáshoz kapcsolódni a cselekvők. E tapasztalat általánossá válásával az előítéletekből fakadó problémák is kézzelfoghatóak lesznek: ahogy az idegen megszűnik interakciók sorozatában kiismerhető másik lenni, úgy a hozzá való viszonyban is zárójelbe kerül a kölcsönös megértés és az emberi méltóság elismerésének lehetősége, átadva helyét egy olyan eltárgyiasító, stratégiai viszonyulásnak, mely magában rejti a dehumanizálás veszélyét (Habermas 2001).
Ezen amorális cselekvőperspektívából fakadó pusztító potenciál a 20. századi tota-litárius rendszerek létrejöttével aktualizálódott, majd a holokauszt történelmi katakliz-májában teljesedett ki. Ugyanakkor korántsem sorolható a múlt letűnt jelenségei közé:
a dehumanizáló előítéletek mind a mai napig társadalmi konfliktusok kitüntetett dimen-ziójának tekinthetők. Ez magyarázza, hogy – a frankfurti iskolához köthető – első fi-lozófiai igényű reflexiók a modernitás kontextusában, annak patológiájaként próbálták értelmezni a jelenséget. Ezek a diagnózisok a kapitalista termelési viszonyok által megha-tározott strukturális pozíciók, valamint a családon belüli szocializációs klíma segítségével próbálták magyarázni, hogy miért válik valaki fogékonnyá a morális értelemben aggályos előítéletekre (Horkheimer et al. 1936; Adorno et al. 1950). Ezek az elemzések napjaink kutatói számára abban az értelemben tekinthetők iránymutatónak, hogy világossá teszik:
az, hogy az előítéletek veszélyessé válnak-e, végső soron egy komplex társadalmi- gazdasági konstelláció függvénye. Az előítéletekből fakadó társadalmi patológiák ebben az értelem-ben elválaszthatatlanok a modernitás paradox fejlődési tendenciáitól.
E történeti szituáltságból következik ugyanakkor az is, hogy az előítélet működési feltételei folyamatosan változnak. Ennek megfelelően az előítélet értelmezése folyamatos aktualizálást igényel: a modernitás aktuális tendenciái felől időről időre újra kell gon-dolni, hogy milyen új formái jönnek létre, és azoknak milyen tágabb következményei vannak.37 Az alábbi alfejezet erre a feladatra vállalkozik: a késő modernitás kritikai elmé-letei felől azt a kérdést járja körbe, hogy a különböző logika szerint szerveződő társadal-mi terekben társadal-milyen lehetőségfeltételek jellemzik az előítéletek működését. A modernitás klasszikus és kései szakasza közti határ megvonása a reflexivitás radikalizálódására utal.
Miközben a klasszikus modernitásban a tudományos ismeretek a vallási-tradicionális valóság értelmezés meghaladására törekedtek, egyúttal – a megkérdőjelezhetetlen szakértői tudás formájában – maguk is létrehoztak egy hatalmi pozíciót implikáló diszkurzív teret (Foucault 2004), amely tekintélyi alapon nyugvó hagyományként kezdett működni.
A késő modernitás ideáltipikus cselekvőperspektívája e szakértői tudáson alapuló hatalmi komplexum tradíciókritikáján alapul: ahogy a tudományos ismeretek megszűnnek evi-densek lenni, úgy elfogadásuk egyéni mérlegeléshez kötődik (Giddens 1990). Ebben az
37 Fontos hangsúlyozni, hogy az előítéletek új formáinak megjelenése korántsem jár együtt a régi formák eltűnésével (Sik 2015). Sokkal inkább azt lehet mondani, hogy ezek vagy párhuzamos társadalmi terek-ben, vagy egymással interakcióba lépve működnek.
értelemben beszélhetünk a modernitás reflexív szakaszáról, melyben a valóság autonóm értelmezése nem egyszerűen egy a korábbiaknál nagyobb eséllyel, ám véletlenszerűen be-következő jelenség, hanem egy a társadalom strukturális sajátosságaiból fakadó kényszer (Beck 2003).
E változások alapvető szinten érintik az előítéletek működési feltételeit is. Miközben a reflexív modernitás tendenciái által kevésbé érintett társadalmi terekben az előítéletek to-vábbra is klasszikus irreflektív formájukban figyelhetők meg, sokak számára megszűnnek megváltoztathatatlan adottságoknak lenni. Az, hogy az előítéletek működése társadalmi diskurzusok tárgyává válik, és morális tétje széles rétegek számára lesz ismert, egyúttal azt is magával vonja, hogy e cselekvők választási helyzetbe kényszerülnek: szembe nézhetnek saját előítéleteikkel, vagy elfordulhatnak tőlük. Azáltal, hogy esetükben az előítéletekre történő reflexió normatív elvárássá válik, a hozzájuk való viszonyulás kontingens lesz, egyaránt magába foglalva adekvát kezelésük mellett a túlkapások különböző formáinak lehetőségét. Az alábbi alfejezet célja ennek a konstellációnak a feltérképezése, vagyis a késő modernitásbeli „előítéletes ész kritikája”.
Első lépésben arra teszek kísérletet, hogy az előítélet klasszikus tudatfilozófiai modellje helyett egy olyan hálózati fogalmat dolgozzak ki, amely lehetőséget kínál a jelenség külön-böző integrációs logikák által szervezett társadalmi terekben történő értelmezésre, a ko-rábbiaknak megfelelően Bourdieu, Giddens, Habermas, Honneth és Lash társadalom-elméleteit Latour és White hálózatelméletei segítségével egymáshoz kapcsolva. Második lépésben a hálózati keretek között újraértelmezett előítéletekhez való viszonyulás különbö-ző formáit tekintem át. A hálózati torzulás és a szenvedés tapasztalatai közötti dinamikából kiindulva megkülönböztethető az előítélet dogmatikus (amikor egy hálózati konfigurációt annak ellenére tekintenek torzultnak, hogy ezt a szenvedés tapasztalata alátámasztaná), idealizáló (amikor egy torzult hálózati konfigurációt a szenvedés tapasztalata ellenére sem tekintenek torzultnak) és adekvát formája (amikor a torzult hálózatok azonosításának ki-zárólagos alapja a szenvedés tapasztalata). Ezek különböző integrációs viszonyok között azonosítható formái együttesen jellemzik adott társadalmi konstelláció előítéletességét.
A harmadik szakaszban, e modellre alapozva, arra teszek kísérletet, hogy ebben az átfogó modellben írjam le a dogmatikus és idealizáló előítélet létrejöttének és – egy adekvát forma irányába történő – meghaladásának a lehetőségét.